VISSZA AZ ÉLETBE

Este tíz óra felé Paulina Barnett asszony és Jasper Hobson kopogtatott az erődárok folyosójának ajtaján. Nagy volt a viszontlátás öröme, mert már elveszettnek hitték őket. De az öröm szomorúsággá változott, mikor megtudták, hogy az öreg Norman odaveszett. A derék vén matróz közszeretetnek örvendett, s emlékét igaz bánattal, kegyelettel őrizték. Ami a bátor, hű eszkimókat illeti, hát azok közömbösen vontak vállat a hadnagy és útitársnője áradozó köszönetére, mégcsak nem is akartak betérni az erődbe. Amit tettek, azt ők egészen természetesnek tartották. Nem ez volt az első mentőakciójuk; mindjárt folytatták is kalandos útjukat a tavon; éjjel-nappal ott siklott a kajakjuk, a vidrát hajszolták, és vízimadarakra vadásztak.

A Jasper Hobsonék visszaérkezését követő éjszakát, június elsejét és a másodikára virradó éjt teljesen a pihenésnek szentelték. A kis csapat igen jól érezte itt magát, de a hadnagy megmásíthatatlan elhatározása az volt, hogy másodikán reggel, ha az időjárás megengedi, elindulnak. Szerencsére a vihar elült.

Felton őrmester a kereskedelmi ügynökség minden tartalékját az osztag rendelkezésére bocsátotta. Néhány kutyafogatot kicseréltek, úgyhogy az indulás pillanatában Jasper Hobson szép rendben felsorakozva találta szánjait az erőd kerítésének kapujában.

A búcsúzkodás megtörtént. Mindenki megköszönte Felton őrmesternek, hogy ilyen körülmények között előzékeny vendégszeretetet tanúsított irántuk. Paulina Barnett asszony az elsők között volt, akik hálájukat fejezték ki az őrmesternek. Az őrmester keményen kezet szorított sógorával, s ezzel véget is ért a búcsúzkodás ceremóniája.

Kettesével szálltak fel a szánokra, s most Paulina Barnett asszony és a hadnagy egyazon járműre szálltak fel. Utánuk Madge és Long őrmester szánja következett.

Jasper Hobson az indián törzsfőnök tanácsára úgy határozott, hogy a legrövidebb úton éri el az amerikai partot, vagyis egyenest levágva az utat halad a Bizakodás-erőd és a part között. Miután megnézte a térképeit, amelyek csak megközelítően ábrázolták a területet, úgy vélte helyesnek, ha a Coppermine-folyó völgyében ereszkedik le; ez az elég jelentékeny folyó a Koronázási-tengeröbölbe ömlik.

A Bizakodás-erőd és a folyó torkolata közt legfeljebb másfél foknyi a távolság, vagyis nyolcvanöt-kilencven mérföld. Az a mély bevágás, amelyet a tengeröböl alkot, északon a Krusenstern-fokban végződik, ettől a foktól kezdve aztán a part egyenesen halad nyugat felé, egészen addig, ahol, az északi szélesség hetvenedik foka fölött, a Bathurst-fokig emelkedik.

Jasper Hobson tehát megváltoztatta az addig követett útirányát, és kelet felé tartott, oly módon, hogy így néhány óra múlva egyenes vonalban érhesse el a folyót.

Másnap, június 3-án délután el is érték. A Coppermine, ez a kristálytiszta, sebes vizű folyó most már jégmentes volt; bő vize széles völgyön futott át, melyet számos apró, szeszélyesen kanyargó, de könnyen gázolható folyócska öntözött. Ezen a sík területen hát elég gyorsan haladhattak a szánok. Miközben szánjuk tovasiklott velük, Jasper Hobson elbeszélte útitársnőjének az ország történetét, amelyen most áthaladnak. Igazi közvetlenség, helyzetük és életkoruk engedélyezte bensőséges barátság szövődött Hobson hadnagy és útitársnője között. Paulina Barnett asszony szívesen tanult, és - mivel ösztönös érdeklődést tanúsított a felfedezések iránt - szerette hallgatni a felfedezők történetét.

Jasper Hobson „könyv nélkül” tudott mindent az ő Észak-Amerikájáról, s így tökéletesen kielégítette útitársnője kíváncsiságát.

– Mintegy kilencven esztendővel ezelőtt - kezdte - ez az egész terület, amelyet a Coppermine-folyó szel keresztül, ismeretlen volt, és a Hudson-öböl Társaság ügynökeinek köszönhető, hogy felfedezték. Igen ám, asszonyom, csakhogy - amint ez a tudomány terén csaknem mindig történni szokott -, míg egy dolgot keresünk, egy másikat fedezünk fel. Kolumbusz Ázsiát kereste, és Amerikát találta meg.

– Akkor hát a Hudson-öböl Társaság ügynökei mit kerestek? - kérdezte Paulina Barnett asszony. - Talán azt a híres északnyugati átjárót?

– Nem, asszonyom, dehogyis - felelt a fiatal hadnagy. - Egy évszázaddal ezelőtt a Társaságnak egyáltalán semmi érdeke sem volt abban, hogy ezt az új közlekedési utat használja, amely inkább volt jövedelmező a versenytársainak, mintsem önmagának. Sőt vannak, akik azt állítják, hogy 1741-ben egy bizonyos Christophe Middleton ellen, akit azzal bízott meg az angol kormány, hogy ezt a vidéket felkutassa, nyilvánosan azt a vádat emelték, hogy a Társaságtól ötezer font sterlinget kapott, csupán azért, hogy jelentse ki, miszerint a két óceán között tengeri úton nincs összeköttetés, és ilyen nem is létezhet.

– Hát ez bizony nem válik valami nagy dicsőségére ennek a híres Társaságnak! - jegyezte meg Paulina Barnett asszony.

– Én ezen a ponton nem is védelmezem a Társaságot - felelt Jasper Hobson. - Sőt még azt is hozzáteszem, hogy szigorúan el is ítélte a Társaságnak ezeket a manővereit a parlament, amikor 1745-ben húszezer font sterling jutalmat ígért bárkinek, aki a kérdéses átjárót felfedezi. És még ugyanabban az esztendőben történt, hogy két rettenthetetlen utazó, William Moor és Francis Smith - abban a reményben, hogy felfedezik az annyira óhajtott átjárót - egészen a Repulse-öbölig hatoltak fel. De vállalkozásuk nem sikerült, és másfél esztendeig tartó távollét után kénytelenek voltak visszatérni Angliába.

– De nem akadtak más hajóskapitányok, akik az ő nyomdokukban csakhamar nekivágtak volna az útnak? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Nem, asszonyom, és a kitűzött hatalmas jutalomösszeg ellenére sem akadt további harminc esztendeig senki, aki az amerikai szárazföld - vagyis inkább Angol-Amerika, mert most már így illik nevezni - ezen részének földrajzi felkutatását megkísérelte volna. Csak 1769-ben történt, hogy a Társaság egyik ügynöke megkísérelte folytatni Moor és Smith kutatómunkáját.

– Tehát a Társaság mégiscsak megváltoztatta szűk látókörű és önző nézeteit, Jasper úr?

– Nem, asszonyom, eddig még nem. Samuel Hearne - mert ez volt a neve annak az ügynöknek - kiküldetésének csupán az volt a célja, hogy fedezze fel annak a rézbányának pontos helyét, amelyet a bennszülött felderítők jeleztek. 1769. november 6-án indult útnak ez az ügynök, a Churchill-folyó mellett fekvő Prince de Galles-erődből, a Hudson-öböl keleti partjáról. Samuel Hearne merészen hatolt előre, északnyugatnak; de olyan rettentő hidegre fordult az idő, hogy elfogyott az élelmiszere és vissza kellett fordulnia, s visszatért a Prince de Galles-erődbe. Szerencsére nem olyan ember volt, aki egyhamar elveszti a bátorságát. A következő év február 23-án ismét nekivágott; ezúttal néhány indiánt is vitt magával. Ez a második expedíció rendkívül fáradságos volt. Sok helyütt nem akadtak se vadra, se halra, amire pedig Samuel Hearne számított. Sőt egyszer még az is megesett velük, hogy egy hétig semmi egyéb ennivalójuk nem volt, mint vadon termett gyümölcsök, ócska bőrdarabok és holmi égetett csontok. Tehát a rettenthetetlen utazó kénytelen-kelletlen visszatért a kereskedelmi ügynökségre anélkül, hogy bármi eredményt elért volna. De ez a balsiker sem riasztotta vissza. Harmadszor is útnak indult, 1770. december 7-én, és tizenkilenc havi küzdelem után 1772. július 13-án felfedezte a Coppermine-folyót, amelynek egészen a torkolatáig ereszkedett le, és azt állította, hogy ott nyílt tengert látott. Akkor történt először, hogy valaki elérte Amerika északi partját.

– De hát azt az északnyugati átjárót, vagyis az Atlanti- és Csendes-óceán közti közvetlen közlekedési utat egyáltalán nem fedezték fel? - kérdezte Paulina Barnett asszony.

– Nem, asszonyom - felelt a hadnagy -, pedig hány meg hány kalandot kereső tengerész kutatta azóta is! 1773-ban Phipps, 1776-tól 1779-ig James Cook és Clerke, 1815-től 1818-ig Kotzebue, Ross, Parry, Franklin s még oly sokan mások szentelték magukat ennek a nehéz feladatnak, de hasztalan, s napjaink felfedezőire, név szerint a vakmerő Mac Clure-re kellett várnunk, hogy végre ráakadjunk arra az egyetlen férfiúra, aki valóban a Jeges-tengeren átkelve jutott el egyik óceánból a másikba.

– Hát ez aztán valóban olyan földrajzi tény, Jasper úr - válaszolta Paulina Barnett asszony -, amelyre mi, angolok büszkék lehetünk! De mondja csak, a Hudson-öböl Társaság, miután végre nagylelkűbb nézeteket kezdett vallani, Samuel Hearne óta senki mást sem bátorított újabb utazásra?

– De igen, asszonyom, és a Társaságnak köszönhető, hogy Franklin végrehajthatta pontosan a Hearne-folyó és a Turnagain-fok közötti, 1819-től 1822-ig tartó utazását. Ez az expedíció is igen sok viszontagságon ment keresztül. Többször is megtörtént, hogy a kutatóút részvevőinek semmi élelmük sem volt. Két kanadait meggyilkoltak a társaik, s aztán felfalták őket... Ennyi kínszenvedés ellenére Franklin kapitány mégiscsak bejárt ötezer-ötszázötven mérföldnyi területet ezen a tájon, ezen az addig ismeretlen észak-amerikai partvidéken.

– Ez a Franklin ritka energiájú férfi volt! - jegyezte meg Paulina Barnett asszony - bátorságát be is bizonyította, mert szenvedései ellenére újból felkerekedett, s elindult az Északi-sark meghódítására.

– Így volt, asszonyom - válaszolta Jasper Hobson -, és a vakmerő kutató a saját felfedezései színhelyén lelte szörnyű halálát. De most már bebizonyosodott, hogy nem pusztult vele minden társa. Bizonyára sokan kóborolnak még e szerencsétlenek közül az örök jég magányában! Ó, igazán elszorul a szívem, ha ezekre a borzalmas sorsú elhagyottakra gondolok! Egy napon majd, Paulina asszony - tette hozzá különös meghatottsággal, de egyben az önbizalom hangján -, egy szép napon én majd alaposan felkutatom ezt az ismeretlen földet, ahol ez a gyászos katasztrófa történt, és...

– ...és azon a napon - vágott közbe Paulina Barnett asszony, és megszorította a hadnagy kezét -, azon a szép napon én társa leszek önnek azon a kutatóútján! Igen! Ez nekem is eszembe jutott, többször is, éppúgy, mint önnek, hadnagy úr, és az én szívem is éppúgy lázadozik, mint az öné, arra a gondolatra, hogy a mi honfitársaink, angolok, talán segítségre várnak ott...

– A segítség sajnos e szerencsétlenek legtöbbjénél túl későn érkezne, de biztosíthatom, asszonyom, hogy némelyiknél még idejében.

– Bárcsak az Isten meghallgatná önt, hadnagy úr - felelt Paulina Barnett asszony. - És még azt is megjegyzem, hogy a Társaság ügynökei, akik a tengerpart közelében élnek, véleményem szerint bárkinél kedvezőbb helyzetben vannak ahhoz, hogy megkíséreljék teljesíteni az emberiségnek ezt a kötelességét.

– Osztom a véleményét, asszonyom - felelte a hadnagy -, mert hiszen ezek az ügynökök ráadásul még hozzá is vannak edzve a sarkvidék viszontagságaihoz. Egyébként ezt több alkalommal be is bizonyították. Vagy talán nem ők segédkeztek-e Back kapitánynak 1834. évi utazása során, amely utazásnak a Vilmos császár földje felfedezését köszönhetjük? S pontosan ezen a földön történt Franklin katasztrófája. Vagy talán nem a mieink közül való volt a bátor Dease és Simpson, akiket éppen a Jeges-tenger partjainak felkutatásával bízott meg 1838-ban a Hudson-öböl kormányzója? Ezen a kutatóúton pillantották meg először a Viktória királynő földjét. Remélem tehát, hogy a jövő a mi Társaságunk számára tartogatja a sarkvidék végleges meghódításának feladatát. Ezek a kereskedelmi ügynökségek lassacskán észak felé hatolnak - mert hiszen a prémes állatok errefelé kénytelenek menekülni -, és egy szép napon magán az Északi-sarkon emelkedik majd egy erőd, ezen a matematikai ponton, ahol a földgömb valamennyi délköre kereszteződik!

E beszélgetés folyamán és még számos ezt követő diskurzusuk alkalmával Jasper Hobson elbeszélte a Társaság szolgálatába lépése óta történt kalandjait, a rivális ügynökségeken dolgozó versenytársai ellen vívott küzdelmeit, valamint azokat a kísérleteit, amelyek az északi és nyugati ismeretlen területek felkutatására irányultak. Paulina Barnett asszony viszont a saját, a tropikus vidékeken át vezető bolyongásainak történetét beszélte el. Elmondta mindazt, amit eddig végzett, és azt is, amit még csak ezután akar véghezvinni. Kellemes volt ez a hadnagy és útitársnője közötti kölcsönös beszámoló, s megszépítette az utazás hosszú óráit.

Ezalatt csak úgy száguldtak a szánokkal a kutyák, észak felé. A Jeges-tenger közelében a Coppermine-folyó völgye lényegesen kiszélesedett. A dombok oldalt lankásabbá és egyre alacsonyabbá váltak. Gyantás illatú facsoportok törték meg itt-ott e furcsa táj egyhangúságát. Néhány jéghegy, amely a folyó sodrában úszott, még ellenállt a napsugaraknak, de számuk napról napra csökkent, úgyhogy nemcsak csónakon, de akár dereglyén is könnyűszerrel le lehetett volna ereszkedni a folyón, amelyen semmiféle természeti akadály, semmilyen kiálló szikla nem állta el az utat. A Coppermine-folyó medre mély és széles volt. Kristálytiszta, olvadó hólé táplálta vize eléggé gyors folyású volt anélkül, hogy bárhol is örvénylő forgatagokat képezett volna. Előbb nagyon is kanyargós felső folyása most már lassacskán egyenessé vált, aztán több mérföldnyi távolságon át futott ebben az egyenes vonalban. Finom, kemény homok alkotta széles, lapos partjait, néhol száraz, csenevész fű borította, amelyen elég jól siklottak a szánok, s fejlődhettek fel a hosszú sorban egymást követő fogatok. Emelkedők sehol, így aztán a kutyák könnyen húztak az egyenletes talajon.

Az osztag tehát nagy sebességgel haladt. Éjjel-nappal úton voltak - ha ugyan használhatjuk ezt a kifejezést olyan vidéken, amely fölött a pályáján csaknem vízszintes ívet leíró nap csak alig tűnt el. Ezen az északi szélességen két órát sem tartott az éjszaka, s ebben az évszakban a hajnal azonnal követte itt az alkonyt. Egyébként szép idő volt. Az ég meglehetősen tiszta, ámbár a láthatár kissé ködbe veszett; s az osztag pompás körülmények között folytatta útját.

Két napig nehézségek nélkül haladtak a Coppermine-folyó partján. A folyó környékét nemigen látogatták a prémes állatok, de a madarak csak úgy nyüzsögtek a parton. Ezrével lehetett volna számlálni őket. A hadnagyot aggasztotta is a nyuszt, hód, hermelin és róka csaknem teljes hiánya. Azon töprengett, vajon a ragadozók és rágcsálók népe nem hagyta-e el ezt a vidéket éppúgy, mint a délen könyörtelenül hajszolt társaik. Ez valószínű volt, mert gyakran találkoztak táborozás maradványaival, kialudt tábortüzekkel, amelyek arról tanúskodtak, hogy a minap vagy régebben bennszülött vagy más vadászok jártak erre. Jasper Hobson már látta, hogy északabbra kell vonulnia, ha ki akarja aknázni a vadászterületet, és azt is, hogy ha eléri a Coppermine-folyó torkolatát, akkor útjának csupán egy részét tette meg. Így tehát sietett, hogy végre elérhesse a partnak azt a pontját, amelyet Samuel Hearne megpillantott volt, s minden lehetőt elkövetett, hogy sürgesse osztaga haladását.

Egyébként valamennyien osztották Jasper Hobson türelmetlenségét. Mindenki sietett, ahogyan csak bírt, hogy minél hamarabb elérjék a Jeges-tenger partját. Valami megnevezhetetlen vonzóerő vitte előre ezeket a merész úttörőket. Az ismeretlen varázsának délibábja játszott a szemük előtt. Talán ezen az annyira vágyott parton kezdődnek majd az expedíció igazi fáradalmai? Annyi baj legyen. Mindahányan mielőbb szembe akartak szállni vele, neki, egyenest a célnak! Ez az út, amelyen most haladtak, olyan vidéken vezetett keresztül, amely közvetlenül nem érdekelhette őket, de a Jeges-tenger partján aztán igazán megkezdődik a valódi kutatóút. És most már mindnyájan szerették volna magukat ott látni azon a tájon, amely néhány száz mérföldnyire nyugatra metszi a hetvenedik földrajzi szélességi kört.

Végre, június 5-én, négy nappal azután, hogy a Bizakodás-erődöt elhagyták. Jasper Hobson már látta, hogy a Coppermine-folyó mindjobban szélesedik. A nyugati part kissé görbe vonalban folytatódott, s egyenest északnak tartott. Kelet felé, épp ellenkezőleg, a part kör alakban terjedt egészen a láthatár legszélső pereméig. Jasper Hobson nyomban megállította szánját, s társaihoz fordulva a végtelen tengerre mutatott.