A FOGOLY

Dragos Károly gyanúja, amelyet látszatra megerősített a kezébe került arckép is, nem volt teljesen alaptalan. Ezt történetünk megértése érdekében jó lesz közölni az olvasóval. Dragos legalábbis egy pontban helyesen okoskodott. Igen, Borus Demeter és Serge Ladko egy és ugyanaz a személy volt.

Annál súlyosabban tévedett Dragos akkor, amikor útitársa rovására írta a Duna partvidékét már hónapok óta veszélyeztető sok rablást és gyilkosságot és kivált az utolsó bűntényt, Hagueneau gróf villájának kifosztását és a villa őrének leszúrását. Ladkónak egyébként sejtelme sem volt arról, hogy útitársa milyen gondolatokat forgat a fejében. Csak annyit tudott, hogy egy hírhedt bűnözőt az övével azonos néven ismernek. El sem tudta képzelni, hogyan keletkezhetett ilyen bonyodalom.

Előbb megrettent, hogy ilyen félelmetes ember viseli a nevét, aki ráadásul még honfitársa is. Az első ijedtség után azonban összeszedte magát. Mit törődik ő ezzel a gonosztevővel, akihez a közös néven kívül semmi köze sincs? Ártatlan embernek nincs mitől tartania, az ő kezét pedig igazán nem szennyezték be ezek a bűnök.

Serge Ladko tehát - nevezzük csak ezentúl nevén - teljes nyugalommal szállt partra előző este, hogy - mint mondotta - Szalkára menjen. Borus Demeter ugyanis álnéven ebben a kisvárosban telepedett meg, miután elhagyta Ruszcsukot, és hosszú-hosszú heteken át Szalkára várta kedves Natsája híreit.

A várakozás, mint tudjuk, végül is tűrhetetlenné vált számára, és gyötrődve törte a fejét, hogyan juthatna vissza incognitóban¹ Bulgáriába. Akkor véletlenül kezébe került a Pester Lloyd egyik száma, amely nagy szenzációként jelentette a sigmaringeni horgászversenyt. A száműzöttben a cikk olvasására fogamzott meg az a terv, amelynek sikerét talán éppen rendkívüli volta biztosíthatja. Serge Ladko - ezt bizonyára nem felejtettük még el - éppen olyan ügyes horgász, mint amilyen kiváló révkalauz volt.

Terve az volt, hogy Borus Demeter néven - Szalkán is kizárólag ezt a nevet viselte - belép a Dunai Ligába, részt vesz a sigmaringeni versenyen, és mivel horgásztudománya egészen rendkívüli, bizonyára megnyeri az első díjat. Miután így álnevét már valamelyest ismertté tette, a lehető legfeltűnőbb módon bejelenti azt a szándékát, hogy leereszkedik a Dunán, és közben végig, a folyó forrásától egészen a torkolatig horgászik. A feltűnést, ha lehet, még fogadások kötésével is fokozza. Ez a terv biztosan valóságos forradalmat fog előidézni a horgásztársadalomban, és a terv kiagyalójának a nagyközönség körében is hírnevet fog szerezni.

Személyazonossága vitán felül áll majd, hiszen ha valakit a hírnév felkapott, abban rendszerint vakon bíznak az emberek. Serge Ladko így szépen lehajózhat a Dunán. Természetesen úgy gondolta, hogy evezéssel ő maga is gyorsítja majd a bárka útját, és éppen csak annyi időt fordít horgászásra, amennyi feltétlenül szükséges, hogy a külszínt megőrizhesse.

Arra gondja lesz, hogy az út mentén mindenütt beszéljenek róla, és hogy az emberek minél többet emlegessék vállalkozását, hogy azután Ruszcsukban jól megalapozott hírnevének oltalma alatt nyugodtan partra szállhasson.

Két feltétele volt annak, hogy vállalkozásának ezt az egyedüli célját sikeresen elérje. Először is nem volt szabad, hogy bárki is megsejtse igazi nevét és hogy Borus Demeterben, a horgászban, bárki is Serge Ladko révkalauzra ismerjen.

Az első feltételt könnyű volt biztosítani. Ha már egyszer átalakult a Dunai Liga bajnokhorgászává, elég, ha következetesen végigjátssza ezt a szerepet. Serge Ladko tehát önmagának is megesküdött, hogy ő nem más, mint Borus Demeter, bárki bármit is mondjon, s bármi történjék is az út folyamán. De különben is feltehető volt, hogy az út lassan, de biztosan célhoz vezeti, és hogy semmi olyasmi nem jön közbe, ami nehézzé tenné önmagának tett esküje megtartását.

A második feltétel biztosítása még egyszerűbb volt. Egy borotválkozás, amely eltünteti a szakállt, egy hajfestés, amely megváltoztatja hajának színét, vastag keretű fekete szemüveg, amely elrejti szemének színét - ennyi elég is. Serge Ladko az elutazását megelőző éjszaka eszerint változtatta meg külsejét, majd napfelkelte előtt útnak indult. Biztos volt abban, hogy avatatlan szemek fel nem ismerhetik.

Sigmaringenben minden úgy történt, ahogy kitervezte. Ő nyerte meg a horgászversenyt, és amikor tervét bejelentette, a hír a Duna-vidéki sajtóban kellő helyet kapott, így elég neves személyiség lett ahhoz, hogy kilétét illetően senkiben ne merülhessen fel jogos kétely. És számíthatott arra is, hogy klubtársai a Dunai Ligából, akik a folyam partjain elszórva éltek, szükség esetén segítségére lesznek. Serge Ladko most már rábízhatta magát a Duna sodrára.

Ulmban érte az első csalódás, amikor megállapította, hogy hírneve nem védi meg a közigazgatási szervek akadékoskodásaitól. Ezért végül még örült is annak, hogy útitársként olyan személyt vihet magával, akinek iratai rendben vannak, és akinek megbízhatóságáról a rendőrség szemlátomást meg volt győződve. Persze amikor majd Ruszcsukba érkeznek, és Ladko felhagy azzal a vállalkozással, amelybe csak a látszat kedvéért kezdett, ennek az idegennek a jelenléte kényelmetlen lehet. De akkor majd csak kimagyarázkodik valahogy. Addig viszont utasának tekintélye csak fokozza Serge Ladko reményét arra, hogy elérheti utazásának olyan hőn óhajtott célját.

A második kellemetlen meglepetés akkor érte, mikor megtudta, hogy egy félelmetes banditát ugyancsak Serge Ladkónak hívnak, és ráadásul még bolgár is! Bár teljesen ártatlan volt, és biztonságban érezhette magát, mégis tudta, hogy ez a névazonosság a legsajnálatosabb tévedésekhez és a legsúlyosabb bonyodalmakhoz vezethet.

Elég, ha igazi neve - amely helyett most a Borus Demeter álnevet viselte - kitudódik, máris kétségessé válhat ruszcsuki partraszállásának lehetősége, de legalábbis nagy késedelmet szenvedhet.

E veszélyekkel szemben Serge Ladko semmit sem tehetett. Különben is, ha komolyak is voltak e veszélyek, nem volt ok arra, hogy túl sötéten lásson. Nem valószínű, hogy a rendőrség különösebb ok nélkül figyelmet szenteljen egy békés horgásznak, akit ráadásul a sigmaringeni versenyen elnyert babérok is oltalmaztak.

Serge Ladko naplemente után érkezett Szalkára, és még jóval napfelkelte előtt észrevétlenül távozott onnan. Épp csak hogy a házába ment, ahol megállapíthatta, hogy Natsától most sem várja semmi levél. Ez a régóta tartó, mélységes hallgatás valóban őrjítő volt. Mi lehet az oka annak, hogy a fiatalasszony már két hónapja nem írt neki? Vajon mi történt vele? A zavaros közállapotok az egyes emberek fejére is sok bajt hoznak, és a révkalauz nyugtalanul tette fel magában a kérdést, hogy még ha sikerül is Ruszcsukban partra szállnia, nem érkezik-e túl későn?

Ez a szívettépő gondolat azonban megsokszorozta izmainak erejét. Ez adott neki erőt arra, hogy Esztergom után dacoljon a viharral, és győzelmesen birkózzék meg az őrjöngő széllel. Ez gyorsította meg lépteit, mikor visszasietett a bárkához a Jägernek szánt szíverősítővel.

Elképzelhetjük, mekkora volt a meglepetése, amikor útitársát, akit olyan rossz bőrben hagyott ott, nem találta a bárkán. Meglepetését az ott talált kis cédula sem csökkentette. Milyen parancsoló ok kényszerítette Jägert távozásra, mikor olyan gyenge volt? Hogyan lehetséges, hogy egy bécsi polgárnak sürgős dolga akadjon itt, távol minden lakott helytől? Ez bizony olyan kérdés volt, amelynek nyitját a révkalauz sehogy sem tudta megtalálni.

Akármi is volt az oka Jäger eltávozásának, mindenesetre azzal a súlyos következménnyel járt, hogy késleltette az amúgy is hosszú utat. Ha ez a váratlan kellemetlenség be nem következik, a bárkával egy-kettő beevezett volna a folyam közepére, és estig jó sok kilométert hagyott volna megint maga mögött.

Erős kísértést érzett, hogy Jäger kérésével mit sem törődve, a bárkát a nyílt vízre taszítsa, hogy egy percnyi késedelem nélkül folytassa ezt az utat, melynek végcélja úgy vonzotta Serge Ladkót, mint a mágnes a vasat.

A révkalauz kénytelen-kelletlen mégis úgy döntött, hogy megvárja útitársát, hiszen kötelezettségeket vállalt vele szemben, és végtére is inkább veszítsen egy napot, mint hogy később kellemetlen követelésekkel lépjenek fel ellene.

Különben is már dél felé járt az idő, és a csónakon bőven akadt munka, amivel a hátralevő időt eltöltheti. Éppen csak annyi ideje van, hogy rendet csinálhat a bárkán, és kijavíthatja a vihar okozta kisebb károkat.

Serge Ladko mindenekelőtt hozzálátott, hogy rendet teremtsen a délelőtti hasztalan keresés során felforgatott ládákban. Ez a munka nem tartott volna sokáig, ha az utolsó láda rendezésénél pillantása nem esik ugyanarra a levéltárcára, amely korábban felkeltette Dragos Károly figyelmét. A levéltárcát ő is éppúgy kinyitotta, mint a rendőrtiszt, és hozzá hasonlóan, de persze egészen más érzelmekkel vette ki belőle Natsa képét, rajta a pár kedves szóval - melyet felesége a búcsú pillanatában nyújtott át neki.

Serge Ladko sokáig elnézte az édes arcot. Natsa! Valóban ilyen volt! Az ő kedves vonásai, ártatlan tekintete... félig nyílt ajka meg mintha csak szólni akarna!...

Azután sóhajtva tette vissza a kedves arcképet a levéltárcába, a levéltárcát pedig a ládába, melyet gondosan lezárt. A kulcsot zsebre vágta, majd kilépett a hálófülkéből, hogy más munkához lásson.

De gondolatai másutt jártak. Kedveszegetten hamarosan abba is hagyta a munkát, és mialatt a bárka egyik padján ült, háttal a partnak, tekintete végigsiklott a folyón. Gondolatai Ruszcsuk felé szálltak. Megjelent előtte felesége s derűs, vidám énektől zengő otthona... Nem, nem bánt meg semmit. Ha sor kerülne rá, boldogságát megint kész volna feláldozni a hazáért... Csak az fájt neki, hogy hiába hozott ekkora áldozatot! Minthogy a felkelés idő előtt tört ki, és véglegesen leverték, vajon hány évig kell még Bulgáriának az elnyomók igája alatt nyögnie? Vajon ő maga átjut-e a határon, és ha ez sikerül is neki, megtalálja-e még azt, akit olyan forrón szeret? Vajon a törökök nem hurcolták-e el túszként egyik legelszántabb ellenfelük feleségét? S ha így történt, mi lett Natsa sorsa?

E két ember személyes tragédiája azonban eltörpült az egész Balkán-félszigetet megrázó dráma mellett. Mit számított e két emberi lény szenvedése a mindenkit sújtó katasztrófa közepett? Az egész Balkán-félszigetet fékevesztett hordák járták. Lovaik szilaj vágtatásától rengett a föld, s a háború, nyomában a pusztulással, a legkisebb falvakon is átvonult.

A török óriással szemben két törpe: Szerbia és Montenegró. Vajon a két Dávid le tudja-e győzni Góliátot? Ladko világosan látta, milyen egyenlőtlen harc folyik, és ahogy töprengett, reményeit minden szlávok atyjába, a nagy orosz cárba vetette, aki egy napon talán majd kegyesen kinyújtja erős, védő karját elnyomott fiai felé.

Serge Ladko annyira elmerült gondolataiban, hogy még arról is megfeledkezett, hol is van egyáltalában. Akár egy egész ezred elmasírozhatott volna a háta mögött a parton, akkor sem fordult volna meg. Annál kevésbé vette észre, hogy a folyóparton három ember lopakodik lefelé. Ha Serge Ladko nem is vette őket észre, azok nyomban megpillantották őt, amint a partkanyarulatnál feltűnt a bárka. A három ember azonban megállt, és halkan tanakodott.

A három közül az egyiket már bemutattuk az olvasónak a bécsi partraszállás alkalmával. Ezt az embert Titschának hívták. Ő volt az, aki egyik cimborájával együtt Dragos Károly nyomába szegődött, miután a nyomozó Borus Demetert szemmel tartotta volt Bécs utcáin. Borus Demeter akkor csak egy jelentéktelen látogatást tett a Bulgáriába irányuló fegyverszállítmányok egyik közvetítőjénél. A két ember Dragos Károly követése közben eljutott majdnem egészen a bárkáig, s azután abban a biztos tudatban, hogy ismerik a rendőrtiszt úszó szállását, eltávoztak azzal, hogy ezt a felfedezésüket egyszer majd saját hasznukra fordítják. Ez a pillanat most elérkezett.

A három ember meglapult a parti fűben, és úgy lesték Serge Ladkót. Hősünk, aki még mindig gondolataiba merült, semmit sem vett észre a három ember közelségéből, és nem is sejtette, hogy milyen veszély fenyegeti. Pedig a veszély nagy volt, mert a három leselkedő a Duna vidékén garázdálkodó gonosztevő banda három tagja volt, nem olyan fickók, akikkel az ember szívesen találkozik elhagyott helyen.

Titscha a banda egyik főkolomposa volt. Úgy látszik, ő volt a második ember a vezér után, aki gaztetteivel szégyenteljesen ismertté tette a ruszcsuki révkalauz nevét. A két másik: Sackmann és Zerlang, csak jelentéktelen figura volt a bandában. Nem irányítottak, csak parancsokat hajtottak végre.

– Ő az - mormolta Titscha, visszarántva két társát, mihelyt a partkanyarulatnál észrevette a bárkát.

– Dragos? - kérdezte Sackmann.

– Igen.

– Biztos vagy ebben?

– Egészen biztos.

– De hiszen nem látod az arcát! Háttal ül! - ellenkezett Zerlang.

– Mit érnék azzal, ha az arcát látnám! - válaszolt Titscha. - Nem ismerem! Bécsben is alighogy láttam.

– Hát akkor...?

– De feltétlenül ráismerek a bárkára! - vágott közbe Titscha. - Bőven volt időm, hogy szemügyre vegyem, mialatt Ladkóval együtt elvegyültünk a tömegben. Kizárt dolog, hogy tévednék.

– Hát akkor rajta! - szólt az egyik ember.

– Rajta! Rajta! - helyeselt Titscha, mialatt kibontotta a hóna alatt tartott csomagot.

A révkalauznak fogalma sem volt arról, hogy figyelik. Nem hallotta, hogy a három ember a közelébe ért, és még kevésbé hallotta, amint a dús parti fűben nagy óvatosan feléje osontak. Tovább álmodozott, és gondolatai a folyam habjaival együtt csörgedeztek Natsa felé, hazája felé.

Egyszerre csak kioldozhatatlan kötelek egész tömkelege tekeredett rá, valósággal megvakította, megbénította, fojtogatta.

Felpattant, és ösztönösen kapálózni kezdett, de mindhiába. Végül egy heves ütés érte a koponyáját, úgyhogy kábultan zuhant a bárka fenekére. Annyit azonban még látott, hogy egy olyan nagy vetőháló foglya lett, amilyent maga is nemegyszer használt halászat közben.

Amikor Serge Ladko magához tért kábulatából, a háló, amellyel megbénították, már nem volt rácsavarodva. De most egy sokszorosan áttekert erős kötéllel kezét-lábát összekötözték, úgyhogy moccanni sem tudott. Száját betömték, nehogy kiálthasson, szemére pedig kendőt kötöttek, így hát semmit sem láthatott.

Serge Ladkónak, amikor magához tért, első érzése a döbbenet volt. Mi történt vele? Mit jelentsen ez az érthetetlen támadás, és mi a célja? Mindent megfontolva még meg is nyugodhatott, hiszen ha meg akarják ölni, ez már megtörténhetett volna. De mivel eddig meghagyták életét, úgy látszik, nem akarják eltenni láb alól, hanem támadói, bárkik is voltak, csak foglyul akarták ejteni.

De hát miért? Mi célból?

Erre a kérdésre bizony nehéz volt választ találni. Rablók kezébe került volna? De hát akkor miért kötötték gúzsba ilyen alapos gondossággal? Hiszen egy késsel azonmód biztosan végezhettek volna vele! És micsoda nyomorult rablók lehetnek azok, akiknek a bárka szegényes rakományára vásott a foguk?

Vagy bosszú műve lenne?... Ez még valószínűtlenebb. Borus Demeternek nem voltak ellenségei. Viszont Ladko egyedüli ellenségei, a törökök, nem sejthették, hogy a horgász neve alatt a bolgár hazafi rejtőzik, és ha még tudomást is szereztek volna erről, nem volt ő olyan fontos személyiség, hogy miatta ilyen erőszakos lépésre szánták volna el magukat, itt, az osztrák birodalom szívében, távol a török határtól. De különben is a törökök még kevesebbet teketóriáztak volna vele, mint holmi közönséges rablók.

Miután belátta, hogy legalábbis egyelőre megfejthetetlen rejtéllyel áll szemben, mint gyakorlatias gondolkozású ember többé nem is törte ezen a fejét, hanem arra törekedett, hogy megfigyelje mindazt, ami ezután következik, és töprengett, hogy mi módon nyerheti vissza szabadságát, ha ez egyáltalában elképzelhető.

Persze jelenlegi helyzetében nem sok megfigyelésre volt módja. A testére csavarodó kötél teljesen gúzsba kötötte tagjait, és szemét olyan alaposan bekötötték, hogy azt sem tudta megmondani, nappal van-e vagy éjszaka. Minden erejével azon volt, hogy legalább minél jobban halljon, és az első, amire rájött, az volt, hogy egy csónak fenekén van, nyilván saját bárkájában, s hogy a bárkát erős karok lendítik előre. Határozottan felismerte ugyanis az evezővillákhoz súrlódó lapátok csikorgását és a csónak két oldalán csobogó víz hangját.

Vajon milyen irányban haladnak? Ez volt a második kérdés, amelynek azonban hamarosan megtalálta a nyitját, mert érezte, hogy egyik oldalán jóval hidegebb levegő éri, mint a másikon. Abból, ahogy a csónak minden evezőcsapás után megrázkódott, érezte, hogy menetirányt fekszik a bárka fenekén, s miután a támadás pillanatában a nap már delelőjéhez közeledett, a hőkülönbségből arra következtetett, hogy fél testtel a csónak oldalának árnyékában feküdt. Eszerint a bárka nyugat-keleti irányba tart, vagyis most is árral halad lefelé, úgy, mint mikor jogos tulajdonosa vezette.

Egy szó sem hangzott el az emberek között, akik most hatalmukban tartották. A lapátokra hajló evezősök szuszogását kivéve, semmi más emberi hang nem ütötte meg a fülét. Ez a néma evezés már körülbelül másfél órája tartott, és most már arcát is érte a nap. Ebből megtudta, hogy délnek kanyarodtak. A révkalauzt ez nem lepte meg. Tökéletesen ismerte a folyam minden hajlatát, és így rájött, hogy most értek ahhoz a kanyarhoz, amelyet a Duna a Pilis-hegység lábánál ír le. Nemsokára ismét keleti, majd északi irányban fognak evezni, egészen addig a pontig, ahol aztán a Duna egyenesen délnek kanyarodik, a Balkán-félsziget irányába.

De nem egészen így történt. Miközben Serge Ladko azt számítgatta, hogy a pilisi öböl közepe tájt járhatnak, hirtelen abbamaradt az evezés. Mialatt a bárka magától sodródott lefelé, nyers hang csattant fel.

– Elő a csáklyával! - adta ki a parancsot valaki.

Serge Ladko azután ütődést érzett, majd olyan csikorgást hallott, mint mikor egy csónak oldala valami kemény dologhoz súrlódik. Serge Ladkót azután felemelték, és több kézen át adták tovább.

A bárka nyilvánvalóan egy másik, nagyobb hajó mellé simult, melyre a foglyot most úgy rakták fel, mint egy csomagot. Hiába hegyezte a fülét, hogy valamit is meghalljon. Egyetlen szó sem hangzott el. Csak a durva kezek érintéséből és a ziháló mellkasok lihegéséből tudta, hogy rabtartói körülötte vannak.

Serge Ladkót ide-oda dobálták, ráncigálták, úgyhogy nem sok ideje volt a gondolkodásra. Előbb felfelé vitték, majd lefelé egy létrán. A dereka ezt alaposan meg is szenvedte. Azután pedig fájdalmas ütődések érték, amiből megtudta, hogy egy szűk nyíláson préselik át. Végül a szeméről leszakították a kötést, szájából kivették a belegyömöszölt kendőt, és ledobták valahova, mint egy csomagot. Feje fölött csapóajtó zárult be erős csattanással.

Jó időbe telt, míg Serge Ladko, akit teljesen elkábított a rázkódtatás, magához tért. Amikor megint gondolkozni tudott, helyzetét nem találta jobbnak, bár megint látott, és beszélni is tudott volna. Szájából nyilván csak azért vették ki a tömést, mert itt úgysem hallja senki kiáltásait, és annak sem látta hasznát, hogy szeméről levették a kötést, mert hasztalanul próbált bármit is megpillantani, körös-körül csak sötétséget látott. És micsoda sötétséget! A fogoly abból, ami az imént vele történt, arra következtetett, hogy hajófenékbe dobták le. Hiába erőlködött, hogy a legkisebb fénysugarat is felfedezze a bordázat eresztékein át. Semmit sem látott. Nem úgy volt itt sötét, mint egy pincében, ahová még beszűrődhet valami derengés, ez itt maga a tökéletes feketeség volt, olyan, amilyen a sírban lehet.

Hány óra múlhatott el így? Ladko becslése szerint már jól benne voltak az éjszakában, amikor tompa, távoli zaj jutott fülébe. Futkosást, lábdobogást hallott. A zajt azután közelebbről hallotta. Pontosan a feje fölött nehéz csomagokat vonszoltak, és megesküdött volna rá, hogy csak egy deszka választja el azoktól, akik felette sürgölődnek.

A zaj erősödött. Most már a közelében beszélgettek, nyilván börtönének egyik oldalfala mögött, de egy szót sem tudott kivenni.

Nemsokára megint elült a zaj, és a szerencsétlen révkalauzt ismét néma csend és áthatolhatatlan sötétség vette körül. Serge Ladko elaludt.