A SCOTCHWELL-ÖBÖLBEN

A Wel-Kiej április 15-én érkezett vissza Punta Arenasból. A sorsukat tudni akaró kivándorlók, mihelyt megpillantották, mind arra a partszakaszra tódultak, ahová a hajó tartott.

A tömeg áramlását azok a könyörtelen törvények szabályozták, amelyek tökéletlen bolygónk felszínén minden hasonló csoportosulásra érvényesek: egy szó mint száz, a legjobb helyeket a legerősebbek foglalták el. A nőknek a hátsó sorok maradtak. Innen ugyan nem láthattak és nem hallhattak semmit, de azért annál lelkesebben és lármásabban cserfeltek, és máris megtárgyalták a híreket, amelyeket a bárka még meg sem hozott.

Elöl a férfiak álltak, ki-ki testi erejével és durvaságával fordítottan arányos távolságra a víztől. A gyerekekből - akiknek minden csak alkalom a játékra - mindenhová jutott. A legkisebbek verébként ugrándoztak a tömeg szélén; mások beszorultak a sokadalomba, és nem juthattak se előre, se hátra; megint mások apránként átfurakodtak az emberseregleten, és kíváncsi pofikájuk az első sorban állók lába közül kandikált elő; a legszemfülesebbek pedig még a testüket is keresztül tudták préselni ott, ahol a fejük átfért.

Mondanunk sem kell, hogy Dick kölyök az élelmesek közé tartozott; ráadásul ő nem is csak önmaga kedvéért küzdötte le az akadályokat, hanem magával hurcolta az elmaradhatatlan Sandet, és még egy másik gyermeket is, akivel a két hajósinas ugyan csak egy hete barátkozott meg, de már úgy érezték, hogy kapcsolatuk kezdete az idők homályába vész. Marcel Norely, aki hasonló korú volt, mint két pajtása, bízvást számíthatott ragaszkodásukra, hiszen a védelmükre szorult. A szenvedő arcú, vézna kisfiú nyomorék volt: béna jobb lába néhány centiméterrel rövidebb maradt a balnál. Ez a kellemetlenség egyébként nem vehette el a kis Marcel jókedvét, s mivel figyelemre méltó ügyességgel kezelte a mankóját, mindenféle játékban épp oly lelkesen és sikeresen vett részt, mint a társai.

Míg a kivándorlók egymás sarkát taposva rohantak a tengerpartra, Dick - nyomában Sanddel és Marcellel - már be is ügyeskedett az elsőnek érkezettek közé, s bár alig értek a felnőttek derekáig, még eléjük is tudtak furakodni. Ezt a jeles tettet sajnos csak úgy hajthatták végre, hogy megzavarták a már ott állókat; balszerencséjükre ezek egyike nem volt más, mint Fred Moore, az idősebbik a két erőszakos Moore fivér közül, akikről Harry Rhodes beszámolt Kau-dzsernek.

Amikor a jókötésű, majd hat láb magas Fred Moore megérezte, hogy valaki az alapjaiban akarja megingatni, cifrán elkáromkodta magát.

Több se kellett a csúfolódó kedvű Dicknek. Sandhez és Marcelhez fordult, akik az ő példájára igyekeztek utat törni maguknak.

– Ejnye - szólt -, ne lökdössétek már ennyire a szegény urat, az ördög vigyen el! Mire jó ez? Majd szépen a háta mögé állunk, és átnézünk a feje fölött.

Kis szónokunk kijelentése aprócska termetét tekintve olyan arcátlan volt, hogy a közelben állók akaratlanul is elnevették magukat. Fred Moore-nak ettől igen rossz kedve támadt. Dühében elvörösödött.

– Te kurafi! - dörrent rá.

– Köszönöm a bókját, nagytiszteletű uram, bár kissé töri az angolt. Úgy kell mondani, hogy „úrfi” - tréfálkozott Dick.

Fred Moore előrelépett, de a mellette állók visszatartották, és azt tanácsolták, hagyja békén a gyerekeket. Dick és két kis barátja kereket oldottak, és előzékenyebb kivándorlók orra előtt követték a tengerpart vonalát.

– Megállj csak, gyerek - fenyegetőzött a mozdulatlanságra kárhoztatott Fred Moore -, meghúzom még a füledet!

Dick, aki immár biztonságban érezte magát, tetőtől talpig végigmérte ellenfélét.

– Előbb keríts magadnak egy létrát, barátocskám! - szólt vissza fensőbbségesen, mire újból kitört körülöttük a nevetés.

Fred Moore megvonta a vállát, Dick pedig örült, hogy övé lett az utolsó szó. Többet ügyet sem vetett a férfira, inkább teljes figyelmét a bárkának szentelte, amelynek az orra épp ebben a pillanatban csikordult meg a parti kavicson.

Mihelyt a Wel-Kiej megállt, Karroli máris a vízbe ugrott, hogy szilárdan lerögzítse a horgonyt a szárazföldön. Azután segített utasának partra szállni, majd a hosszú távollét után boldogan sietett Halghoz és Kau-dzserhez.

Igaz, hogy a tűzföldiek érzelemvilága általában elég szegényes, de az is bizonyos, hogy révkalauzunk kivétel volt e szabály alól. Aki látta, hogyan pillantott fiára és Kau-dzserre, annak nem lehetett kétsége efelől. Az utóbbi iránti odaadó kutyahűsége nem ismert határt; nem véletlen, hogy ránézésre az embernek Karroliról egy derék eb jutott eszébe.

Az ő feltétlen odaadásával csak Halg épp olyan heves, de tudatosabb ragaszkodása ért föl. A fiatalember apja természet szerint Karroli volt, szellemi atyja azonban Kau-dzser. Egyiküknek az életét, a másiknak az értelmét köszönhette: a rejtélyes emberkerülő tanításai csiszolták szellemét, ő népesítette be elméjét olyan érzésekkel és gondolatokkal, amelyeket a szigetvilág elmaradott bennszülöttei nem ismerhettek.

Kau-dzser bőkezűen viszonozta az iránta táplált érzést.

Halgon kívül senki más nem lelt már helyet ennek a kiábrándult embernek a szívében, aki a gyermek iránti szeretetétől eltekintve csak az általános és személytelen önzetlenséget ismerte, amely lehet ugyan nagyszerű és csodálatra méltó érzés, de tárgyának elvontsága miatt jobban illik egy isten végtelen szívéhez, mint a halandók középszerű lelkéhez. Ez az érzés ragyogó szépsége dacára talán azért nem bűvöli el az embereket, talán azért ütköznek meg rajta, mert sejtik ezt az aránytalanságot; és azért érzik embertelennek, mert ők nem érnek fel hozzá. Meglehet, saját szívük szegénységéből kiindulva vélik úgy, hogy az ilyeténképpen megoszló szeretetből egynek túlságosan kicsi rész jut, s ezért az ember jobban, bár kevésbé nemesen cselekszik, ha csak keveseknek, de fenntartás nélkül juttat belőle.

Míg ez a három egymás számára oly fontos ember a viszontlátás örömeivel volt elfoglalva, és az út eseményeiről beszélgettek, a kivándorlók közrefogták Germain Riviére-t és küldetésének eredményéről faggatták. A legkülönbözőbb kérdések röpködtek a levegőben, de mindegyik egy dolog körül forgott: miért a bárka tért vissza, miért nem egy nagyobb hajót pillantottak meg, amely mindnyájukat képes lenne hazaszállítani?

Germain Riviére nem tudta, melyikükre figyeljen inkább; csöndet intett, majd Harry Rhodes pontos kérdésére válaszolva röviden beszámolt útjáról. Punta Arenasban beszélt Aguire kormányzóval, aki a chilei kormány nevében ígéretet tett, hogy a hajótöröttek segítségére sietnek. Mivel azonban akkora hajó, amely mindnyájukat elszállíthatná, pillanatnyilag nem horgonyzott Punta Arenasban, türelemmel kell lenniük. Helyzetük különben nem ad okot semmi nyugtalanságra. Mivel a hajón szállított holmik épségben maradtak, élelmük pedig majd másfél évig kitarthat, nyugodtan várakozhatnak.

Nem hallgathatja el, hogy meglehetősen soká kell majd várniuk. Az ősz legelején járnak, s hacsak nincs vészhelyzet, nem okos dolog ebben az évszakban hajót küldeni e vidékre. Közös érdekük, hogy az utat tavaszra halasszák. Október elején, vagyis hat hónapon belül hajó indul a Hoste-szigetre.

A hír szájról szájra járt, és pár perc alatt elérte a leghátsó sorokat is. A hajótöröttek megdöbbenéssel fogadták.

Méghogy hat hosszú hónapot töltsenek el ezen a földön! Addig nem is érdemes belefogni semmibe, hiszen kemény tél vár rájuk, s a hiábavaló áttelelés után tavasszal úgyis el kell hajózniuk! Az imént még oly zajos tömeg egyszerre elcsendesedett. Az emberek lesújtottan tekintettek egymásra. Csúnya sértésekkel illették a punta arenasi kormányzót. Mivel azonban haragjuk nem talált újabb táplálékra, hamarosan lecsillapodtak. A kivándorlók kezdtek szétoszlani, és ki-ki elkomorulva a sátra felé igyekezett.

Útközben azonban akaratlanul is megálltak, mert egy újonnan formálódó csoport vonzotta magához őket, amelyet az iménti csődületből elszéledők alkottak. Amikor gépiesen megálltak, észre sem vették, hogy odasodródásukkal ipso facto Ferdinand Beauval hallgatóságává vedlettek át. Emez ugyanis alkalmasnak találta a pillanatot, hogy újabb szónoklattal rukkoljon ki, s mint először, ezúttal is egy néptribunhoz illő magasságból, egy szikla tetejéről szólott társaihoz. Mint sejthetjük, a szocialista szónok nem kímélte a kapitalista rendszert mint olyat, s még kevésbé a punta arenasi kormányzót, akit szerinte a „kapitalizmus termelt ki”.

Ékesszólóan bélyegezte meg annak a hivatalnoknak az önzését, aki a legelemibb emberséget sem ismerve könnyedén sorsára hagy ennyi, minden veszélynek és nyomorúságnak kitett szerencsétlent.

A kivándorlók csak fél füllel hallgatták a néptribun szónoklatát. Mire jó a szócséplés? Beauval ágálhat, ahogy neki tetszik, de ettől ők egy lépéssel sem jutnak előbbre. A szavak itt mit sem érnek, nem segíthet, csak a tett. De mit kell tenniük? Ezt igazából egyikük sem tudta. Szemüket a földre szegezve, elszánt együgyűséggel töprengtek, merre vezet kiút mostani helyzetükből, de alig remélték, hogy maguktól rátalálnak a megoldásra.

Bizonytalan elméjükben lassacskán mégis testet öltött egy gondolat. Talán akad valaki, aki tudja, mit kell tenniük. Talán az az ember, aki már nem is egyszer kihúzta őket a bajból, talán majd ő gyógyírt lel gondjaikra, mihelyt értesül róluk. Félénk pillantásuk ezért Kau-dzserre irányult, akihez éppen ekkor lépett oda Harry Rhodes és Germain Riviére. Miután az ezerkétszáz lelket számláló közösség egyetlen tagja sem vállalhatta, hogy a többiek helyett döntsön, a legegyszerűbb mégiscsak az volt, hogy a tapasztalt és önfeláldozó Kau-dzser tanácsára hagyatkozzanak; e választásnak legalább megvolt az a hasonlíthatatlan előnye, hogy nem kellett feleslegesen törniük a fejüket.

Miután ily módon egyelőre megszabadultak gondjuktól, a kivándorlók egymás után hagyták faképnél Ferdinand Beauvalt, akinek hallgatósága hamarosan híveinek megszokott körére fogyatkozott.

Harry Rhodes beszámolt a két tűzföldi mellett álló Kau-dzsernek a fejleményekről: ismertette vele a punta arenasi kormányzó válaszát, és elmondta, hogy a kivándorlók erősen tartanak a sarkvidéki tél zordságától.

Ez utóbbit illetően Kau-dzser megnyugtathatta beszélgetőtársát: a magellániai tél rövidebb és enyhébb az izlandinál, a kanadainál vagy az amerikai unió északibb államainak telénél, és a szigetek éghajlata egészében véve hasonlít Afrika azon részének klímájára, amely felé a Jonathan tartott.

– Készséggel hiszek önnek - mondta Harry Rhodes, de hangjában egy csöppnyi kétkedés bujkált. - De nem volna-e mindenképp előnyösebb a kissé barátságosabb Tűzföldön áttelelnünk, mint a Hoste-szigeten, ahol eddig egy teremtett lélekkel sem találkoztunk?

– Nem - felelte Kau-dzser. - Semmi előnnyel sem járna, ha áttelepednénk a Tűzföldre: ellenkezőleg, rendkívüli kényelmetlenséget okozna, hogy meg kellene válnunk a felszereléstől. A Hoste-szigeten kell maradnunk, de az eddigi táborhelyet késedelem nélkül hagyjuk el.

– És hová menjünk?

– A Scotchwell-öbölbe, amelyet kirándulásunk alkalmával körbejártunk. Ott könnyedén találunk alkalmas terepet a Jonathanról kirakodott összerakható házaknak, míg itt egy talpalatnyi lapos terület sincsen.

– Ön tehát azt tanácsolja - kiáltott fel Harry Rhodes -, hogy szállítsuk el két mérföld távolságra a teljes súlyos felszerelést, és hogy szabályosan rendezkedjünk be ott!

– Ez elkerülhetetlen - jelentette ki Kau-dzser. - A Scotchwell-öböl fekvése kiváló, védve van a nyugati és a déli széltől, ráadásul a tengerbe torkolló folyó bőséges ivóvíz-ellátást biztosít. A komolyabb berendezkedés pedig nem csupán szükséges, hanem sürgős is. Ezen a vidéken nincs kérlelhetetlenebb ellenség a nedvességnél. Mindennél fontosabb, hogy megvédjük magunkat tőle. Különben sincs vesztegetnivaló időnk, a tél egyik napról a másikra beköszönthet.

– Ezt mondja el a társainknak is - javasolta Harry Rhodes. - Pontosabb képet nyerhetnének helyzetükről, ha azt ön festené le előttük.

– Szívesebben venném, ha ön vállalná magára ezt a feladatot - válaszolta Kau-dzser. - Természetesen azért rendelkezésre állok, ha bárkinek szüksége van rám.

Harry Rhodes rögtön beszámolt erről a beszélgetésről a kivándorlóknak. Nagy meglepetésére nem is fogadták olyan rosszul a hírt, ahogy gondolni lehetett volna. Miután az iménti csalódás reménytelenséggel töltötte őket, most örültek, hogy egyszerre valami kézzelfogható feladat áll előttük, és valaki ráadásul a sikert is szavatolja. Az emberi szívben mindhalálig szunnyadó remény is megtette a magáét. Bármilyen változást ugyanilyen bizakodással fogadtak volna. Az emberek ujjongtak a hírre, hogy a Scotchwell-öbölbe fognak költözni, és máris csodás álmokat szövögettek.

Igen ám, de hogyan fogjanak hozzá? Mi módon szállíthatják el a teljes felszerelést két mérföldes távolságra a sziklás tengerparton, ahol járt útnak vagy ösvénynek nyoma sincs? Miután mindenki kérlelte, Harry Rhodesnak vissza kellet mennie Kau-dzserhez, hogy megkérje: ha már figyelmeztetett a munka halaszthatatlanságára, szíveskedjék meg is szervezni azt.

Kau-dzser szó nélkül engedett a közóhajnak, és irányítása alatt azon nyomban munkához láttak.

Legelőször kezdetleges útfélét rögtönöztek ott, ahová a legmagasabb dagály sem ért el. A nagyobb sziklák körül csak elegyengették a talajt, az elmozdíthatóakat el is görgették. Már április 20-ára befejezték ezeket az előkészületeket, és nekiláthattak a voltaképpeni szállításnak.

Erre a célra a Jonathan kirakodásához készített pallókat használták fel. Kisebb raklapokat ácsoltak belőlük, kerék gyanánt gondosan lehántolt és lekerekített fatörzseket szereltek alájuk, s a kezdetleges kocsik elé már be is foghatta magát a telepesek apraja-nagyja. A sziklafal és a tenger közti partrészen hamarosan hosszú sorban követték egymást a kezdetleges, embervonta kocsik. A festői látvány lelkes kiáltásokat csalt elő ezerkétszáz ziháló kebelből.

A Karroli és fia kormányozta Wel-Kiej nagy segítségükre volt. A bárka szüntelenül ingázott a hajótörés helye és a Scotchwell-öböl között, hozta a nagyobb és sérülékenyebb holmikat. A munka így sokkal rövidebbnek ígérkezett.

Örvendhettek is ennek a könnyítésnek, mert a rossz idő több ízben megakasztotta a munkát. A viharok ízelítőt adtak a rájuk váró télből. Ilyenkor az utoljára lebontandó sátrakban kerestek menedéket, míg a szél csendesedtével újra neki nem veselkedhettek a munkának.

Kau-dzser nem csupán bátorító tanácsokat adott, hanem maga is jó példával járt elöl. Egy pillanatra sem maradt tétlen.

Szüntelenül a szállítóúton járkált, és mindig ott termett, ahol jótanácsra vagy segítő kézre volt szükség. A telepesek meglepve nézték ezt a fáradhatatlan férfit, aki önszántából osztozott kemény munkájukban, pedig bármikor épp úgy eltűnhetett volna mellőlük, ahogyan jött.

Kau-dzsernek ilyesmi eszébe sem jutott. Minden erejével, önzetlenül a véletlen szabta feladatnak szentelte magát; örült, hogy hasznára lehet ezeknek a szerencsétleneknek, akiknek a sorsát a szívén viselte.

Nem mindenki gondolkodott azonban olyan erkölcsösen, mint ő, akiben egy percre sem merült fel holmi önző szökés terve. Pedig akárki könnyűszerrel hatalmába keríthette a bárkát, hogy vitorlát bontson és melegebb vidék felé vegye az útját. Még üldözőktől sem kellett volna tartania, hiszen a kivándorlóknak nem volt más vízi járművük. Csak furcsállni lehetett, hogy eddig senki nem próbálkozott meg ezzel a pofonegyszerű tervvel.

Ennek nyilván az állta útját, hogy a Wel-Kiej soha nem maradt őrizetlenül. Napközben Halg és Karroli közlekedtek vele, éjjel pedig rajtuk kívül Kau-dzser is a hajón aludt. Azoknak tehát, akik meg akarták kaparintani a bárkát, ki kellett várniuk a kedvező alkalmat.

Ez a pillanat végül május 10-én érkezett el. Amikor az aznapi első forduló után Kau-dzser visszatért a Scotchwell-öbölből, azt látta, hogy a két tűzföldi a parton integet, miközben a Wel-Kiej már háromszáz méternyire, teljes vitorlázattal halad a nyílt tenger felé. A fedélzeten négy embert lehetett látni, de ilyen távolságból nem tudták kivenni az arcukat.

Kau-dzser pár szóból megtudta, hogy mi is történt. Karroli és fia rövid időre őrizet nélkül hagyták a hajót. A tettesek ekkor ugrottak fel a fedélzetre. Amikor észrevették a rablókat, már késő volt közbelépni.

Az új telephelyről visszaszállingózó kivándorlók egyre számosabban gyűltek Kau-dzser és két társa köré. Tehetetlenül, tanácstalanul, szó nélkül nézték, hogyan ring tova kecsesen a hullámokon a Wel-Kiej. Súlyos csapás volt ez a hajótöröttek számára: elvesztették a mostani munkájukat gyorsító értékes segédeszközt, s ráadásul szükség esetén már a külvilággal sem léphettek kapcsolatba. A Wel-Kiej gazdái számára pedig a bárka elrablása borzasztó csapást jelentett.

Kau-dzser szívét bizonyosan elöntötte a harag, de egy arcizma sem rezdült. Szokásos zárkózott, hideg, szenvtelen arckifejezésével figyelte a távolodó hajót, amely hamarosan eltűnt a part egyik kiszögellése mögött. Kau-dzser a körülötte állókhoz fordult:

– Munkára! - mondta nyugodt hangon.

Újult erővel láttak a dologhoz. A bárka elvesztése arra kényszerítette őket, hogy nagyobb tempót diktáljanak, ha az igazi tél beállta előtt el akarnak készülni. Tulajdonképpen szerencsésnek tarthatták magukat, hogy az aljas rablásra nem a munka első napjaiban került sor. Akkor talán nem is tudtak volna megbirkózni a holmik átszállításával. Szerencsére ekkor, május 10-én, már nem sok volt hátra, és csak egy kis kitartás kellett, hogy elkészüljenek.

A telepesek csodálattal adóztak Kau-dzser nyugalmának, aki éppen úgy viselkedett, mint addig, és ugyanolyan jóságos odaadással dolgozott értük, mint azelőtt. Tekintélye egyre nagyobb lett.

Ugyanaznap, május 10-én, történt valami, ami még népszerűbbé tette.

Éppen egy vetőmagos zsákokkal megrakott kocsi vontatásában segédkezett, amikor fájdalmas kiáltozásra lett figyelmes. Gyorsan a hang irányába indult, és egy tíz év körüli gyermekre talált, aki a földön feküdt és keservesen nyögdécselt. Kérdésére a gyermek azt válaszolta, hogy leesett egy szikla tetejéről, éles fájdalmat érez a jobb lábában, és képtelen fölkelni.

Néhány telepes máris összeverődött Kau-dzser mögött, és idétlen megjegyzéseket tettek. A csődületet gyarapították a gyermek szülei is, siránkozásuk csak növelte a zűrzavart.

Kau-dzser mindenkinek szigorúan csendet parancsolt, és megvizsgálta a sérültet. A kivándorlók a nyakukat nyújtogatták, álmélkodtak az ügyes, határozott mozdulatokon. Kau-dzser egykettőre megállapította, hogy combcsonttörésről van szó, és hozzáértő módon ellátta a kis sebesültet. Néhány faág segítségével sínbe tette és vászontépéssel bekötözte a törött végtagot, majd egy rögtönzött hordágyon a Scotchwell-öbölbe vitték a gyermeket.

Gondos ténykedése közben Kau-dzser megnyugtatta a kétségbeesett szülőket: nincs semmi baj, a balesetnek nem lesznek káros következményei, és két hónap múlva nyoma sem marad a törésnek.

Az apa és az anya lassanként bizakodni kezdett. Amikor elkészült a kötés, teljesen megnyugodhattak, mert a fiuk kijelentette, hogy már nem is érez fájdalmat.

Az esetnek villámgyorsan híre ment, és Kau-dzsert az eddiginél is nagyobb tisztelettel emlegették. Kétségtelenül ő volt a hajótöröttek jó szelleme. Jótéteményeit már számon sem tudták tartani. Hála neki, mindenki nagyobb bizalommal nézett a jövőbe. Mindinkább megszokták, hogy őrá hagyatkozzanak; jelenléte megnyugtatta és megvigasztalta e faragatlan és gyerekes embereket.

Már május 10-én este nyomozni kezdték, hogy ki köthette el a Wel-Kiejt. A fegyelmezetlen, hullámzó tömegben persze lehetetlen volt bizonyosságra jutni. Leginkább azt a négy alakot illethették gyanúval, akiket egész nap nem látott senki. Ketten közülük a legénységhez tartoztak: Sirdey, a hajószakács, és Kennedy matróz.

A másik kettő meglehetősen rossz hírben állt a telepesek között: a két, magát munkásnak mondó egyént Fursternek és Jacksonnek hívták.

Az előbbiek bűnösségéről, mint látni fogjuk, nem sikerült megbizonyosodniuk, de hogy a másik kettőre joggal gyanakodtak, arra hamarosan fény derült. Kennedy és Sirdey ugyan másnapra előkerült, és úgy folytatták a munkájukat, mintha mi sem történt volna, viszont mindketten holtfáradtnak tűntek, Sirdey pedig meg is sebesült.

Nehezen járt, arcát zúzódások éktelenítették.

Hartlepool régről ismerte és megvetette ezt a szánalmas, alávaló figurát. Nyersen odaszólt neki:

– Hol jártál tegnap, szakács?

– Hogy hol jártam? - szólt az álszent hajószakács. - Hát csak ugyanott, ahol máskor.

– Pedig senki nem látott, te semmirekellő. Nem lehet, hogy inkább a bárka környékén sündörögtél?

– A bárka környékén?... - ismételte Sirdey értetlenséget tettetve.

– Hm!... - szólt Hartlepool. - Meg tudnád mondani, honnan származnak ezek a zúzódások?

– Elestem - magyarázta Sirdey. - Ma nem is tudok segíteni a többieknek. Járni is alig bírok.

– Hm!... - szólt ismét Hartlepool, és továbbindult. Megértette, hogy egy szót sem tud kiszedni a ravasz alakból.

Kennedy kikérdezésére még csak alkalmas ürügy sem akadt. Bár viaszfehér volt az arca, és igen rosszul érezhette magát, szó nélkül hozzáfogott szokásos munkájához.

Amikor május 11-én a szokásos időben nekiláttak a költözködésnek, a rejtély még mindig nem oldódott meg. A Scotchwell-öbölbe érkezőket azonban meglepetés fogadta. A parton, a folyótorkolat közelében két holttest hevert: Jacksoné és Fursteré. Tőlük nem messze feküdt az összeroncsolódott, háromnegyedéig vízzel és homokkal megtelt bárka.

Ebből már könnyen következtethettek arra, hogyan játszódhattak le az események. A bárka, amelyet hozzá nem értő kéz kormányozott, az öblön túl súrolta a zátonyokat. A víz betört a hajófenékbe, s az elnehezült bárka felfordult. Minden valószínűség szerint az történt, hogy a rajta levő négy ember közül kettő, Kennedy és Sirdey, úszva a partra jutott, a másik kettő azonban nem kerülhette el a halált: miközben a Wel-Kiejt félig szétroncsolták a hullámok, az első dagály az ő testüket is partra vetette.

A roncs alapos átvizsgálása után Kau-dzser megállapította, hogy a bárka egyes részeit még föl lehet használni. A hajóburkolat ugyan nagyrészt összetörött, a bordázat viszont elég jól vészelte át a balesetet, a hajógerinc pedig érintetlen maradt. Ezért a Wel-Kiej maradványait addig is az árterületen kívülre hordták, amíg majd lesz idejük kijavítani.

A rakomány átszállítását május 13-ra teljesen befejezték.

Akkor egy percet sem veszítve hozzáláttak az összerakható házak felállításához, melyek ötletes szerkezetüknek köszönhetően szinte gombaként nőttek ki a földből. Alighogy elkészültek a házak, máris beköltöztek a lakók, ami heves veszekedésekre adott alkalmat. Ahhoz ugyanis távolról sem volt elég ház, hogy mind az ezerkétszáz embernek jusson tető a feje fölé. Józanul számítva legfeljebb a kivándorlók kétharmada remélhetett lakást. Így aztán valami módon ki kellett választani a jogosultakat.

E kiválasztódás az ököljog alapján zajlott le. A legerősebbek először a házak építőelemeire csaptak le, majd amikor a ház elkészült, megtiltották, hogy más is beléphessen oda. De bármilyen erőszakosak voltak is, a túlerőnek engedniük kellett; így aztán néhánnyal azok közül, akiket ki akartak semmizni, végül is meg kellett egyezniük. Ebben a versengésben jött létre a kiválasztottak második osztálya, amely az elsőhöz hasonlóan a testi erőn alapult.

Amikor aztán minden házba kellő számban került lakó, ezek már könnyűszerrel távol tarthatták a többieket, akik végleg kívül rekedtek.

Így vagy ötszáz ember - jórészt asszony és gyermek - kénytelen-kelletlen a sátrakban húzódott meg. Férfi kevesebb akadt ezek között: jóformán csak családapák és férjek, akik osztoztak családjuk sorsában. Rajtuk kívül kint maradt még Kau-dzser és a két tűzföldi, akiknek már nem számított, ha a szabadban éjszakáznak, valamint a Jonathan legénységének túlélői, akiket Hartlepool önmegtartóztatásra szólított fel. A derék emberek zúgolódás nélkül szót fogadtak, még Kennedy és Sirdey is, akik a bárkalopás óta szokatlanul engedelmesnek és szorgalmasnak mutatkoztak. A kevésbé szerencsések között volt John Rame és Fritz Gross: őket testi gyengeségük tette alkalmatlanná a küzdelemre; a Rhodes család pedig azért maradt ház nélkül, mert a jellemes családfő nem lett volna képes erőszakhoz folyamodni.

Miután a sátorlakók száma így ötszázra fogyatkozott, lehetővé vált, hogy két sátorlapot használjanak. Az ezek közti hőszigetelő levegőréteg egészen kényelmessé tette a sátorozást. Közben egyesek már be is rendezték a házukat, s mivel Kau-dzser jelezte, hogy ezen a vidéken nagyon fontos védekezni a csontig ható nedvesség ellen, szorgosan tömítették az eresztékeket, dugaszolták a legkisebb nyílást is. Mások tűzifát hoztak a szomszéd erdőből, vagy az élelmiszert osztották be úgy, hogy mindenkinek biztosítva legyen a megélhetése négy hónapra. Közben a kőművesek, akik vagy húszan lehettek a kivándorlók között, sietve kezdetleges kályhákat tákoltak össze.

Mindezek a munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, amikor május 20-án - a szokásosnál szerencsére sokkal később - egy hihetetlen erejű hóvihar formájában a Hoste-szigetre zúdult a tél. Néhány percen belül fehér halotti lepel terült a földre, s jégvirág lepte el a fákat. Másnapra rendkívül megnehezült a közlekedés a két táborhely között.

Ekkor azonban volt már oltalmuk a hőmérséklet kíméletlen zuhanása ellen. Házukba vagy a kettős sátorlap oltalmába húzódva, a duruzsoló kályha mellett a Jonathan hajótöröttei immár bátran szembenézhettek a zord antarktiszi téllel.