Hod kapitány ötvenedik tigrise.

Munro ezredes, barátai és társai nem tarthattak többé sem a nábobtól, sem a hinduktól, kik sorsukat az övéhez kötötték, sem a dakoáktól, kik szolgálatába szegődtek s kikből félelmes rablóbandát szervezett a Bundelkund e részében.

A robbanás hallatára a jubbulporei őrállomás katonái nagy számmal siettek elő. Akik a Nána-Sahib embereiből megmaradtak, parancsoló nélkül maradván, gyorsan megszaladtak.

Munro ezredes megismertette magát az őrséggel. Félóra mulva mindnyájan az állomásra érkeztek, ahol mindent bőségben találtak, amire szükségök volt, különösen élelmiszereket is, amit már rég nagyon nélkülöztek.

Lady Munrot kényelmes szállóban helyezték el addig, míg Bombayba vihetnék. Ott remélhette Sir Edward, hogy visszaadhatja annak a szellemi életét aki most csak testileg élt s aki rá nézve mindaddig halott marad, míg értelmét s emlékezőtehetségét vissza nem nyeri. Barátai sem mondtak le a reményről, hogy az előbb-utóbb be fog következni.

Megállapították, hogy másnap elindulnak Bombayba. Az első vasúti vonat nyugati India fővárosába szállítja a gőzház utasait. Most már közönséges mozdony viszi őket rendes sebességével s nem a fáradhatatlan acél-óriás, melynek már csak alaktalan romjai maradtak.

De sem Hod kapitány, rajongó bámulója, sem Banks lángeszű teremtője, sem az utazó társaság egy tagja sem fogja soha elfeledni e hű állatot, melyet utoljára már olyannak néztek, mintha valódi élettel bírna. A robbanás, mely azt megsemmisítette, soká fog még visszhangzani füleikbe! Nem csodálhatjuk tehát, hogy mielőtt eltávoznának Jubbulpore-ból, Banks, Hod Maucler, Fox és Gumi látni akarták még egyszer a katasztrófa színhelyét.

A dakoáktól nem volt mit tartani már; elővigyázatból mindamellett egy csapat katona kísérte őket az erdőszélbe, hová 11 óra tájt érkeztek.

Először is öt vagy hat szétmarcangolt holttestet találtak a földön; azon hindukét, kik a gépre vetették magokat, hogy Nána-Sahibot feloldozzák. A csapat többi részének semmi nyoma. Valószínű, hogy Riporéba se tértek vissza, hanem elszéledtek a Nerbudda-völgy sűrű erdeiben.

Ami az acél-óriást magát illeti, a kazán szétrobbanása által egészen össze volt rombolva. Vastag lábai egyikét messze dobta el a gőz ereje. Ormányának egy része, mely magasra emelve, kürtőül szolgált, a hegyoldalba vágódott s mint óriás kar meredt ki abból. A vaslemez egyes részei szétszaggatva hevertek szanaszét. A gőznek a robbanás percében legalább is húsz légköri nyomása volt.

S most a mesterséges elefántból, melyre a gőzház vendégei oly méltán büszkék voltak, e szörnyből, mely a hindukat babonás félelemre ragadta, a derék Banks e műszaki remekéből - csak ismerhetetlen foszlányok maradtak fenn!

– Szegény állat! - Sóhajtott Hod kapitány, a szomorú romokat szemlélve.

– Mást készíthetünk helyette, még hatalmasabbat - mondta Banks.

– Lehet, - felelt a kapitány, - de az nem ez lesz!

Míg e kutatásokat folytatták, eszökbe jutott keresni nem lelik-e meg Nána-Sahibnak is valami maradványát. Ha fejét, könnyen felismerhető arcával meg nem találják is, elég lett volna az a keze, melynek egyik ujja hiányzott, a személyazonosság megállapítására. Szerették volna halála e kétségbevonhatatlan bizonyítékát megszerezni. De különös! a földön szétszórt véres maradványok egyike sem vallott a rettegett hindu főnökre. Rajongó hívei összeszedték-e s magokkal vitték-e utolsó maradványait is? Valószínű volt.

De bizonyos, hogy miután haláláról kézzelfogható bizonyíték nincs: a legenda ismét jogaiba, lép; s a középindiai népek képzeletében a hozzáférhetetlen nábob még egyre élni fog, míg a szipojok hajdani vezéréből halhatatlan istent nem csinálnak!

De Banksnak és társainak a legkisebb kétsége sem volt a felől, hogy Nána-Sahib nem élhette túl a robbanást.

Visszatértek az állomásra; de Hod kapitány az egykori acél-óriást alkotott vaslemez egy darabját emlékül elvitte magával.

Másnap, október 4-én mindnyájan elhagyták Jubbulporét a Munro ezredes és útitársai rendelkezésére bocsátott vasúti kocsiban. Huszonnégy órával utóbb átlépték a nyugati Gát-okat, India ez Andeseit, melyek háromszázhatvan mérföldnyi hosszúságban nyúlnak el, banán-, sikamor-, pálma-, bambusz-, borsfa-erdőktől koszorúzva. Néhány óra mulva a vasút a bombayi-szigeten tette le őket, mely a Szalszette, Elefanta s több más szigettel együtt, felséges kikötőt alkot s melynek délkeleti csúcsán fekszik a tartomány fővárosa.

Munro ezredes nem akart e nagy városban maradni, hol arabok, perzsák, abessziniak, sőt hinduk is sürögnek-forognak vegyesen a minden nemzetiségű európaiakkal. Az orvosok, kiknek tanácsát kérte ki a lady Munro állapotára nézve, azt ajánlották, költöznék valamely közel vidéki villába, hol a nyugalom, egyesülve a férj szünetlen ápoló gondjaival, végre is előidézik az óhajtott kedvező eredményt.

Egy hónap telt el. Az ezredes barátai s szolgái közül egynek sem jutott eszébe elhagyni őt. Mindnyájan be akarták várni a közelgő boldog napot, melyen a fiatal nőt meggyógyulva láthatják.

Végre megérték ezt az örömet. Lady Munro eszmélete s szellemi képességei lassan-lassan visszatértek. Mi volt a bolygótűz, annak még emléke sem maradt meg a visszatérő öntudatban.

– Laurence, Laurence! - ismételte Munro ezerszer, míg egyszer neje fölismervén őt, karjaiba omlott.

Egy héttel később a gőzház egykori vendégei a kalkuttai bungalóban ültek együtt. Itt akart Munro ezredes új életet kezdeni, különbözőt az egykori búskomor özvegyi háztartástól. Banks ott töltötte hivatalos munkáitól és vállalkozásaitól szabadon maradó ideit; s Hod kapitány is katonai szabadságát. Mac-Neil és Gumi a háztartáshoz tartoztak s Munro ezredest holtig nem szándékoztak elhagyni.

Ez időtájt Mauclernek Kalkuttából vissza kellett térnie Európába. Ugyanez időben kellett indulnia Hod kapitánynak is, akinek szabadsága éppen akkor járt le s a hű Fox is kísérte őt madraszi állomására.

– Isten önnel, kapitány! - szólt Munro ezredes. - Örülök, hogy önnek nincs semmi fájlalni valója, hogy velünk tette meg azt az utat északi Indián át, legföljebb, hogy nem ölhette meg az ötvenedik tigrisét!

– De hiszen megöltem, ezredes!

– Hogyan? megölte az ötvenediket?

– Kétség kívül, felelt Hod kapitány, méltóságos kézmozdulattal. - Negyvenkilenc tigris - meg Kalagáni: ez úgy hiszem ötven!

-&-