Az ágyú torka előtt.

A csönd nem soká tartott. A dakoák vacsorát kaptak s azt zajosan költötték el. Az ezredes, az ágyú torka elé kötve, rövid ideig maga maradt. Az elővigyázatos Nána-Sahib azonban őrt rendelt mellé, aki vigyázzon rá, bár a menekülésnek semmi gondolható lehetősége sem forgott fenn. Ez őr, egy durva hindu, csakhamar megjelent, kezeivel megtapogatta az ezredes kötelékeit, megkísérelte elég erősek s jól vannak-e megkötve; állati, vad gúnnyal bosszantotta a foglyot, - aki azt föl sem vette - azután a bozótban leheveredett. Időről-időre ismét fölkelt, odament az ágyúhoz, hogy meggyőződjék, nem történik-e valami gyanús? el nem mulasztotta egy-két durva gúnyt dobni a magát védeni nem képes fogoly szemeibe s azzal újra visszatért fekhelyére.

Éjfél felé a fáradság és unalom elnyomta az őrt s mély álomba merült.

Az éj csöndes és sötét volt. Munro ezredes maga volt gondolataival. A szabadulás lehetetlenségéről sokkal jobban meg volt győződve, mintsem arra gondolt volna. Gondolt barátaira és útitársaira; de ha életben vannak is azok: mit tehetnek érette? Éppen semmit. Járatlanok, ismeretlenek a Vindiász-hegység e tömkelegében; a riporei erőd létezéséről sem volt tudomásuk, annál kevésbé arról, hogy Nána-Sahib, - ki az ő gondolatuk szerint is halva volt, - e felhagyott fészket foglalta el; azt sem tudhatták, merre, hová hurcolták el őt a dakoák. Tőlük egyáltalában segélyt nem várhatott. Gumitól, ha életben volna, még tán leghamarabb. De minden oka volt rá, hogy azt higyje, hogy Gumit Kalagáni mindenekelőtt sietett eltenni láb alól, mielőtt urára keríthették volna a sort s Kalagáni jól ismerte, hogy a hű hindu mily föltétlenül ragaszkodik urához.

Semmi remény. De Munro ezredes nem félt - még csak nem is irtózott a haláltól. Még annak rettenetes nemétől sem, melyre elítélték. Végre is mi az? Egy villámcsapás, mely egy másodpercnél kevesebb idő alatt véget vet mindennek.

Készen volt a halálra. Tehát nem is gondolt reá. Gondolataiban inkább elmult életét élte át még egyszer. Feltűnt előtte a lady Munro képe, e drága kép, mely legfényesebb emléke volt egész elmult életének. A legfényesebb s legsötétebb egyszersmind; mert vérbefult árny gyanánt lebbent föl előtte, a cawnporei vérfürdő borzalmaiból s abból a rejtelmes kútból, ahová a bibi-ghari foglyok összemarcangolt holttesteit, ismerhetetlenül, rakásra dobták a Nána-Sahib kegyetlen hóhérszolgái...

S most e gaz Nána-Sahib itt van alig néhány lépésnyire tőle - s ő meg van kötözve és nem állhat bosszút rajta kegyetlenül megölt nejéért.

Munro ezredes, a méltó bosszú-düh ellenállhatatlan kitörésében kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy szétszakítsa kötelékeit. Nem menekülni, nem futni akart. Nána-Sahibot akarta megbüntetni. A kötelek feszültek, ropogtak a hallatlan erőfeszítéstől; s hurkaik és bogaik erősebbre szorulva, bevágódtak húsába. Munro, nem a fájdalomtól, hanem a telhetetlen bosszú kínos érzetétől elkiáltotta magát.

E kiáltásra a hindu, aki őreűl volt elrendelve, föleszmélt álmából; fölugrott s odament. Óvatosan közeledett a fogolyhoz, de látva, hogy minden rendén van, körültapogatta a mozdíthatatlan ágyút, a szoros köteleket, megveregette a tehetetlen fogoly vállát s gúnyosan szemébe vigyorgott utálatos pofájával. Aztán megnyugodva, ismét visszatért fekvőhelyére s egy félóra mulva mélyebb álomba volt merülve, mint előbb.

Munro ezredesnek e sikertelen erőfeszítés után visszatért előbbi lelki nyugalma. Gondolataiba elmerülve, csöndesen várta a hajnalt, mely meghozza szabadulását - a halálban.

Elmult éjfél; az éjfél utáni órák lassan, lomhán követték egymást. A hajnal is közelített. Négy óra felé egy váratlan jelenség ragadta meg az ágyú elé kötött fogoly figyelmét: egy bolygó láng.

Nem volt egyedül a riporei vár sziklapartján. A bolygó láng, elébb határozatlanul, ide-oda ingadozva, majd a szélfúvásban remegve, ki-kialvással fenyegetőzve, mind közelebb-közelebb jött s végre határozottan és egyenesen felé tartott.

A fogoly helyzetében minden váratlan esemény fontossággal bírhatott. Talán szabadítására jönnek? Ki? barátai egyike, talán Gumi? - Az nem volna oly vigyázatlan, hogy fáklyával közeledjék s elárulja magát. Ki lehet tehát?

A bolygó láng lassan közelített. Előbb az erőd fala mentében suhant el; s az ezredes méltán tarthatott attól, hogy a benn alvó hinduk egyike vagy másika figyelmessé lesz s fölébred a szemébe sütő világosságra. De nem. A fényt senki sem vette észre; s az kiválva a falak árnyából, a magaslat kis körlapján, lassanként mindinkább felé lépdelt. Előbb határozatlan körvonalú árnyat különböztetett meg, mint egy síri kísértetet, hosszan lefolyó fehér ruhában, melyből fehér kar nyúlt ki, a fáklyát kezében tartva, míg fekete haja hosszan s rendetlenül omolt fehér vállaira és hátára.

A fogoly nem mozdult. Visszafojtotta lélekzetét. Várta a történendőket. Remegett, a közelgő árny nem botlik-e bele a bozótban alvó hinduba s nem költi-e föl álmából? De nem. A bolygó árny éppen ellenkező oldalról jött, mint ahol az alvó őr feküdt.

Végre a fehér alak, a fáklyával kezében, elég közel jött Munrohoz, hogy jól megkülönböztethesse. Ki lehet, az ezredes el nem tudta képzelni.

Valami őrültnek képzelte, akire nem vigyáznak. Óh, mért nem hoz az égő fahasáb helyett tőrt a kezében? Talán az a szabadulás eszközévé válhatnék.

Valóban: a nerbuddai-völgy eszelőse, a bolygótűznek nevezett szerencsétlen volt a közeledő; aki már hónapok óta itt bolyongott a Vindiász tömkelegében, szívesen látva mindenütt a babonás gundok által. Sem Nána-Sahib, sem társai nem tudtak arról, mi része volt a szegény bolygótűznek a tanditi pál ostromában. Gyakran találkoztak vele a Bundelkund e hegyes vidékein, de soha nem nyugtalankodtak miatta s nem is igen gondoltak vele. Nem egyszer megfordult a riporei erőd közelében is; s most is kétségkívül a véletlen vezette erre bolyongó lépteit éppen ez éjszakán.

Munro ezredesnek semmi tudomása nem volt a szegény eszelősről. A bolygótűz-nek még nevét sem hallotta említtetni soha. S mégis, midőn az ismeretlen közeledett, önkénytelenül lázasan érezte dobogni szívét közeledtére!

Az eszelős egyre közeledett az ágyúhoz. A kezében tartott szurkos fahasáb csak gyönge világot hintett s a nő nem is látszott észrevenni az ágyú elé kötött foglyot, ámbár éppen szemben volt vele.

Sir Edward meg sem moccant. Sem feje mozdulatával, sem hanggal nem igyekezett a kósza alak figyelmét magára vonni, aki halkan suhant el mellette, megkerülte a kiszegzett ágyút, a nélkül, hogy arra gondolt volna, mi célból van az itt s mi szolgálatot kell tennie. Nem! A szegény bolygótűz itt is, mint mindenütt, egész öntudatlanul járt-kelt; s valószínűleg amint jött, úgy fog tova suhanni s eltűnni ismét a fogoly elől...

Munro ezredes, fejét szabadon mozdíthatva, figyelemmel kísérte a bolyongó minden mozdulatát, aki már távozni akart, midőn egyszerre a fűben alvó hindura bukkanva, hirtelen megfordult, mintha valami láthatatlan kötelék vonná vissza Munrohoz, s valami titkos ösztön hajtaná felé.

Mozdulatlan megállt az ezredes előtt, kinek szíve e látományra oly erővel dobbant meg, hogy önkénytelen mozdulatot tett, mintha hátrakötött kezeivel szívéhez akarna kapni.

A bolygótűz a kezében tartott fáklyával a fogoly arcába világított, mintha figyelmesen akarná azt szemügyre venni. Szemei égő tűzben ragyogtak ki a fejére vont s arcát majd egészen eltakaró lepel alól.

Munro majd elnyelte őt tekintetével. Most az alak, balkezével, lassanként félrevonta arcáról a leplet - jobbjával pedig megrázta a fáklyát, hogy világosabban égjen.

Egy - félig elfojtott - önkénytelenül mégis kitörő kiáltás hangzott el a fogoly ajkairól.

– Laurence, Laurence!

Azt hitte magáról: megőrült. Szemeit önkénytelenül lecsukta - s újra kinyitotta.

Lady Munro állt előtte. Úgy van, Lady Munro maga!

– Laurence, te vagy - te! - suttogta halkan. Lady Munro nem felelt. Nem ismert rá! Úgy látszott nem is érti, nem is hallja.

– Laurence! megőrült! - úgy van, - de él!

Lehetetlen volt a hasonlatban csalódnia: fiatal neje képe sokkal mélyebben volt bevésődve emlékébe, sokkal elevenebben szívéhez forrva... Nem! kilenc évi elválás után is - ő volt az, megváltozva, de még mindig szép - csoda által menekülve a Nána-Sahib hóhérai kezéből.

A szerencsétlen nő, nem védhetve anyját, kit szemei előtt fojtottak meg, összerogyott; halottnak vélték s a többi áldozatokkal együtt a kútba dobták, esetleg legutoljára. Az éj eljöttével ösztönszerűleg kimászott - de elvesztette eszét. Ösztönszerűleg kiszökött a városból, a rémjelenetek színhelyéről; erdőben, hegyekben, bolyongva menekült - elzüllött - őrülten, de életben!

Úgy van; ő volt az, Munro újra meg újra szólította; hiába! nem felelt, nem értette.

Mily borzasztó kín tépte a férj szívét, maga előtt látva élete elveszett üdvét - ily állapotban - s lekötözött kezeivel még csak meg sem ölelhetve őt! Óh, ha a vad Nána-Sahib tudná, hogy Munro ezredessel együtt neje is itt van hatalmában: mily vad örömmel használná hatalmát mindkettejök ellenében!

Újra hangosan kiáltá neje nevét, annak is kitéve magát s őt, hogy őre fölébred s mindkettejöket elveszti; de a szerencsétlen nő, nem hallva, nem értve, ügyet sem vetve rá - úgy látszik figyelme egészen az ágyúra veszett. Talán valami kuszált emléket ébresztett az benne a cawnporei rémnapokból. Az őrültek sajátos figyelmével hajolt az ágyú fölébe - fáklyájával annak gyujtójához közelítve, mintha azt el akarná sütni.

Munro összeborzadt. E kéztől kelljen-e elvesznie? Az rettenetes volna! Inkább Nána-Sahib és hóhérai végezzék ki!

Kiáltani akart, föl akarta ébreszteni gyilkosait...

E percben az ágyú torkából egy kezet érzett kinyúlni s hátra kötött kezeihez érni. Baráti kéz lehetett, mert melegen szorította az övét. S rögtön rá hideg vasat érzett, mely két keze csuklója közt végigsikul, s vigyázva, de határozottan metszi el a kötelet, mellyel meg volt kötözve.

Egy perc - s szabad volt.

Bármennyire tudott uralkodni magán - majd elárulta magát egy kiáltással. Most egy kar nyúlt ki az ágyúból; Munro megragadta, húzta s a kar után egy ember ugrott a földre.

Gumi volt.

A hű szolga, megszökve Kalagánitól és Nasszimtól, a sűrűben leselkedve követte őket. Tanuja volt a dakoák beszélgetésének, kik elmondták magok közt, hogy az ezredest Riporeba viszik s ott ágyú elé kötik. Gumi habozás nélkül, magát föláldozni készen, odalopódzott, mielőtt még amazok Riporeba megérkeztek volna, a kiszegzett ágyú tágas torkába bújt el. Ha előbb sütik el az ágyút, mint urát megmenthette: ő is vele együtt röpül a levegőbe!...

– Mindjárt reggel lesz, meneküljünk! - mondta halkan.

– És lady Munro? - szólt az ezredes.

Gumi mindent megértett. Nem kérdezősködött; nem tett ellenvetést. Intett, hogy karjaikba veszik a szegény nőt s magukkal viszik.

Késő volt.

Abban a percben, mikor az ezredes és Gumi a ladyhez közeledtek, hogy őt karjaikba vegyék, a szerencsétlen a kezében tartott égő fáklyával elsütötte az ágyút.

Óriási dörej reszkettette meg a levegőt, visszhangozva a hegyek közt.