Visszapillantás.

A véres emlékű thugoknak, kiktől Hindosztán úgy látszik megszabadult, hozzájok méltó utódaik maradtak a dakoák-ban. Utonálló rablógyilkosok ezek is, csakhogy máskép bánnak el áldozataikkal. Most nem azért támadják meg s ejtik hálójukba az idegent, hogy bősz istennőjüknek, Kálinak áldozzák; a maguk szakállára támadnak s gyilkolnak. Nem is hurokkal fojtják meg áldozataikat; megmérgezik, hogy kirabolhassák. Gyakorlatiasabbak, de szintúgy félelmesek.

A dakoák, kik rablócsoportokat alkotnak, fölveszik kebelökbe mindazon gonosztevőket, kik az angol-hindu igazságszolgáltatás kezeiből kisiklottak. Éjjel-nappal az országutakon tanyáznak, különösen az elhagyottabb, járatlanabb pontokon; s e részben a Bundelkund a legkedvezőbb talajú tartomány nekik. Van rá eset, hogy nagyobb csoportba is egyesülnek, hogy egy-egy félreeső falut megtámadjanak s kiraboljanak. A lakosságnak ilyenkor a futás az egyetlen menedéke; mert aki a rabló dakoák kezébe esik, a legválogatottabb kínzásokra számíthat.

Egy ily dakoacsoportnak, melyet az áruló Kalagáni vezetett, esett a kezébe Munro ezredes. Mielőtt magához térhetett volna, elszakítva társaitól, a Dsubbulporeba vezető úton tova vonszolták.

A Kalagáni magaviselete, attól a naptól kezdve, amint a gőzház lakóival összeköttetésbe lépett, folyvást kétszínű és áruló volt. Ő a Nána-Sahib megbizottjakép működött, s az ő bosszújának volt kiszemelt eszköze.

Emlékszünk, hogy május 24-én, Bopálban, a Moharum-ünnep alkalmával, melybe utazóink vakmerően belevegyültek, tudta meg a nábob, hogy Sir Edward Munro India északi tartományaiba utazott. Parancsára Kalagáni, a hozzá és ügyéhez föltétlen hűséggel ragaszkodó hinduk egyike, azonnal eltávozott Bopálból. Az ezredes nyomába siet, őt feltalálni, nyomon követni, többé szem elől nem téveszteni, akár élete kockáztatásával is környezetébe jutni: ez volt a küldetése.

Kalagáni azonnal északra sietett. Cawnporenál érhette utól a gőzházat s attól kezdve, a nélkül, hogy magát mutatta volna, szüntelenül leste az alkalmat, hogy oda bejuthasson. Az alkalom azonban soká nem akart kínálkozni. Ezért határozta magát arra, hogy - míg az ezredes és társai a Himalája-alji szanitariumban időztek - a Van Guitt Mátyás úr szolgálatába lép. Ösztöne súgta neki, hogy a szanitarium és a král közt sűrű érintkezés lesz. Ez meg is történt s neki alkalma volt, az első naptól kezdve, nemcsak magára vonni az ezredes figyelmét, de élete megmentése által őt hálára is kötelezni maga iránt.

A játszma legnehezebb része ezzel meg volt nyerve. A többit tudjuk. A hindu gyakran megfordult a gőzházbelieknél; beavattatott az utazók úti terveibe. Ettől kezdve egy gondolata volt csak, hogy hozzájok csatlakozhasson, mikor dél felé indulnak ismét. E cél elérésére Kalagáni mit sem mulasztott el. Nem habozott - nemcsak a többiek, hanem a maga életét is kockáztatni. Ő hagyta nyitva a vadállatok véletlen támadása éjjelén a král ajtaját, hogy ezáltal a vadállatszállítót bivalyaitól megfosztván, ez, embereivel együtt, kénytelen legyen a gőzház szállító-erejét venni igénybe. Gondja volt rá, hogy a vadállatok által megölt és szétugrasztott bivalyok helyett a hollandi másokat ne kaphasson; s így egész szállítmányával a gőzház által legyen kénytelen magát az etawahi állomásig elvontatni. Ott a vasút vitte tovább a szállítót és szállítmányát; a csikarikat elbocsátotta Van Guitt úr a szolgálatából s Kalagáni is fölöslegessé vált. Ekkor úgy mutatta, hogy zavarban van, hogy mittevő legyen. Banks megfogatta magát - s gondolva, hogy e hindu kitűnő helyismeretével jó szolgálatot tehet nekik további útjokban, azon ajánlatot tette neki: legyen kalauzuk Bombay-ig. E perctől kezdve az utasok sorsa a Kalagáni kezében volt.

Ki gyanított volna árulót e hinduban, ki oly önfeláldozónak és hűnek bizonyította magát?

Egy ízben majdnem elárulta magát. Mikor Banks a Nána-Sahib haláláról szólt előtte, nem tartóztathatta magát a hitetlenség egy mozdulatától; de hiszen ezt minden hindu így tette volna! Valószínű, hogy egy percig maga is kételkedett: nem igaz-e a hivatalos hír. De mikor a benzsarik karavánja közt egy régi ismerősével találkozott, hihetőleg tisztába jött azzal, mit kelljen e hírről tartania. De lett légyen bármikép, annyi bizonyos, hogy Kalagáni nem mondott le gyűlöletes tervéről, akár él a nábob, ki őt arra kiküldötte, akár nem.

Ezért vezette a gőzházat a Vindiász-hegyek szorosain át egész a Puturia-taváig, melyre az elefántok üldözése elől menekülnie kellett.

Itt, mikor úszással ajánlkozott Dsubbulporba jutni, hogy onnan élelmet és segítséget hozzon, elárulta magát, Pirulása, vagyis arcszínének elsötétülése, elárulta gonosz szándékát az ezen élettani jelenséget jól ismerő Munro ezredes előtt. Ez ugyan eleresztette őt, de társul adta mellé Gumit, aki ugyan szintén hindu volt, de kinek hűségében föltétlenül megbízott; sőt közölte ezzel gyanúját, vigyázatra intette s utasításokat adott neki.

A vízbe vetették magukat s egy óra mulva a parton voltak, Gumi elül engedte úszni Kalagánit, hogy szem előtt tartsa. A partra érve az éji sötétben az erdősűrűségében, egymás mellett haladtak. Gumi itt is előnyben volt, mert Kalagáni nem tudta, hogy amaz gyanakodik rá s szemmel tartja.

Három óra hosszat haladtak a Dsubbulpore felé vezető sziklás, erdős úton. A köd a szárazon nem volt oly sűrű, mint a tavon. Gumi folyvást szemmel tarthatta társát, míg keze az övébe dugott kés markolatán pihent. El volt határozva, hogy az első gyanús mozdulatra Kalagánira rohan s leszúrja.

Szerencsétlenségre, a hű hindunak nem volt ideje megtenni, amit elhatározott.

Az éj sötét volt. Húsz lépésre nem lehetett volna meglátni, ha valaki közeledik. Így történt, az út egy fordulatánál, hogy váratlanul egy hang hallatszott, a Kalagáni nevét szólítva.

– Én vagyok, Nasszim! - felelt a hindu.

S abban a percben egy sajátságos éles kiáltás, mint jeladás, hallatszott az út baloldalán. E kiáltás a gondvánai vad törzsek jelkiáltása volt, melyet Gumi jól ismert.

Meglepetve, Gumi mit sem merhetett többé s ha megölné is Kalagánit, mit tehetett volna egész csoport hindu ellen, akiknek e kiáltás szólt s gyülekezésre adott jelszó volt? Ösztöne azt súgta: fusson, meneküljön s kísértse meg hírt adni a tavon maradt társainak.

Gumi nem is habozott. Amely percben Kalagáni Nasszimmal találkozott, Gumi félreugrott s eltűnt a sűrűségben. Mikor Kalagáni visszatért cimborájával, azon szándékkal, hogy az alkalmatlan kísérőt eltegye láb alól, Gumit már sehol sem tudták feltalálni.

Nasszim egy dakoa-csapat vezére volt s a Nána-Sahib szolgálatában állott. A csapatból néhányat szétküldöttek mindjárt a Gumi nyomozására; de minden keresés sikertelen maradt. Végre is, mit volt tartaniok Gumitól, ki egészen magára hagyva az előtte ismeretlen vadonban, őket a Puturia-tavánál meg nem előzhette?

Kalagáni röviden értekezett a dakoákkal s mindnyájan megindultak a tó felé.

Mikép értesítette Kalagáni a Vindiász-hegyek rengetegében portyázó dakoákat Munro ezredes közeledéséről? nem lehet tudni. Talán azon hindu által, akivel a benzsari zarándokok kíséretében találkozott s aki nem volt más, mint éppen Nasszim. A terv, mellyel ő az ezredest és barátait a Puturia-tavához terelte, mindenesetre előre ki volt főzve s mint láttuk sikerült is.

De Kalagáni egyedül csak Munro ezredesre vetett tőrt. Utitársaitól, kiket megfosztottak minden segédeszköztől, még a gőzháztól s elefántjától is, nem volt mit tartani. Azért csakis az ezredest ragadták magokkal s reggel két órakor már tizenkét kilométernyire voltak vele Puturia partjától. Hogy Munro ezredest Dsubbulporeba akarnák vinni, nem volt föltehető. Ő maga is tisztában volt vele, hogy nem fogják kivinni a hegységből; s ha már kezökbe esett, nem is fog tőlök többé szabadulni.

De a bátor férfi nem vesztette el hidegvérét. Mindenre készen, nyugodtan haladt a vad csoport közepett. Sőt úgy tett, mintha észre sem venné Kalagánit. Az áruló a csapat élére állott, melynek vezérletét tényleg átvette. Szökésről és menekülésről szó sem lehetett. Ámbár meg nem kötözték, de a sűrű csapat sehol sem engedett annyi rést, hogy kibújhatott volna. S ha ez egy percre sikerült volna is, azonnal ismét elfogták volna.

Megfontolta helyzetét s annak következményeit. Gondolta-e, hogy mindebben a Nána-Sahib keze működik? Nem. Ő a nábobot halottnak vélte. De azt hitte, hogy valamely életben maradt fegyvertársa, talán maga Balao-Rao, a testvére, akarja gyűlöletét s bosszúját tölteni rajta.

Közben a szerencsétlen Gumira is gondolt, akit nem látván fogolykép a dakoák között s nem tehetvén föl, hogy menekülhetett volna, valószínűnek tartotta, hogy megölték. Segélyt ez oldalról semmiesetre nem várhatott. Ha menekült is, hogy hírt adjon a Puturia-taván levőknek, oda mindenesetre későn érkezhetett. S mit tehettek Banks és a többiek, a késő híradással? A Dsubbulporéba vezető útra vethették magokat, de fegyverzetlenül, lőszerek nélkül s akkor, mikor őt, az ezredest, a rablók már a Vindiász mélységébe hurcolták! Semmi remény.

Munro ezredes hidegvérrel tekintette át helyzetét, nem esett kétségbe, de szerette a dolgokat valódi színökben látni, hiú önáltatás nélkül.

A csapat erőltetett gyorsasággal haladt. Nasszim és Kalagáni kétségkívül naplemente előtt meg akartak érkezni valamely kijelölt helyre, hol az ezredes sorsát eldöntik. S maga sem óhajtott egyebet, minthogy ez eldöntés mielőbb bekövetkezzék.

Csak egyszer, délben tartottak egy félórai pihenőt. Az ezredes elé is tettek egy darab kenyeret és szárított húst, hogy egyék. Szótlanul elfogadta és evett, mert nem akarta, hogy ereje elfogyjon s testi gyöngülése az elhatározó percben lelki gyöngeségének látványával örvendeztesse meg gyilkosait. A rövid ebéd után újra útra keltek, mindig a dsubbulporei irányban. Esti öt óra tájt azonban a csapat letért a nagy útról s balra fordult. Az ezredes, ha eddig remélt volna is, most világosan látta, hogy egyedül Isten segíthet rajta.

Negyedóra mulva egy szűk szoros úton mentek át, mely a Nerbudda-völgyének véghatárát képezte a Bundelkund legvadonabb tája felé. E helyen emelkedett a riporei régi erőd, mely már huzamosabb idő óta el volt hagyva s mely ötszáz lábnyi magasságával uralkodott a szük völgy fölött. Keskeny szoros úton, mely a sziklába volt vágva, lehetett följutni belé, nagynehezen. Néhány félig rombadőlt bástya s megrongált fal őrizte a meredek felől; építményei közül is kevés volt még használható állapotban. Középső magaslatán egyetlen ágyú maradt ott, torkával a meredek szélén nyiló szabad mélység felé szegezve. Sokkal súlyosabb lévén, mintsem könnyű szerrel levonszolhatták volna, itt hagyták, jóformán leszerelt s megrozsdásodott állapotban.

Ebbe a riporei erődbe vitték foglyukat a dakoák. Esti hat órakor érkeztek meg, miután közel ötven kilométernyi utat tettek aznap.

Ki elébe fogják állítani? most nemsokára meg fogja tudni. A rom-erődöt egy csoport hindu tartotta elfoglalva. Ezek is elősiettek s az érkező dakoákkal együtt nagy félkörben sorakoztak.

Munro ezredes e félkör közepén állott. Kezeit keresztbe fonva várt.

Kalagáni kilépett a sorból s néhány lépést tett előre és a várban volt hinduk egyikéhez, ki a többiek vezérének látszott, közeledett. E hindu egyszerűen volt öltözve, mint a többi. Kalagáni mélyen meghajolt előtte. A hindu kezét nyujtotta neki, melyet Kalagáni tiszteletteljesen megcsókolt. Feje egy intésével fejezte ki, hogy meg van elégedve a Kalagáni szolgálatával.

Most a hindu lassú, kimért lépésekkel a fogoly felé közeledett s megállott előtte.