Az elefántok.

A Betván szerencsésen átkeltünk. Száz kilométer választott már el az etavahi állomástól.

Négy nap minden esemény nélkül telt el. Még csak vadászélményeink sem voltak. A vadak, különösen a ragadozók, e vidéken sokkal gyérebbek voltak, mint a Himalája vidékén.

Kalagáni bámulatos helyismerettel vezetett s szeptember 29-én már a Vindiász-hegység északi oldalait kezdettük megmászni. Eddigelé semmi támadásnak nem voltunk kitéve, holott e vidék híres arról, hogy sok és rosszfajta csavargó járja, kik a békés utazóknak igen sokszor fölöttébb veszélyessé teszik az utakat, melyek a nélkül is, járhatóság tekintetében is, nem csekély nehézségeket gördítenek a gyors és biztos haladás elé. Az út többnyire köves és sziklás, néhol annyira meredek, hogy megmászása kerekes járművel majdnem lehetetlen. Kalagáni azonban, teljes helyismeretével mindenütt kikerülte az ilyen helyeket; ha egy ponton két- vagy többfelé ágazott az út, sohasem habozott, melyiket kell választania s választása mindig a leghelyesebbnek bizonyult. Haladásunk mindamellett sem lehetett oly gyors s egyenletes, mint azelőtt. Banks nem erőltetett ki 15-20 kilométernél nagyobb haladást azon tíz óra alatt, melyre napi utazásunk szorítkozott. Az éji utazást, mind az út, mind a támadások lehetősége miatt, teljesen mellőznünk kellett.

Védelmi eszközökkel ugyan el voltunk látva. A gőzház két osztálya s az elefánt hátán levő tornyocska valódi erődöt képezett. Magunk pedig jól föl voltunk fegyverkezve.

Az említett nap első felében a szinguri magaslat meghágása állt előttünk, mely az eddigieknél is nehezebb volt; de Kalagáni e helyet is tökéletesen ismerve, némi megkerüléssel sikerült e nehézségeket is legyőznünk. Szerencsénkre az esőzés teljesen megszűnt. Az ég itt-ott gyönge ködökkel volt ugyan még borítva, melyek elnyelték s csak félig szűrték át a nap sugarait; de viharral egyáltalán nem fenyegettek. A forróság általában nem volt ugyan tűrhetetlen, de a déli órákban mégis elég alkalmatlanná növekedett.

Asztali vadban nem szenvedtünk ugyan hiányt, de Hod és Fox nagy bánatára, nagyobb vadat, különösen ragadozókat nem láttunk. Annál nagyobb alkalmunk nyílt azonban az elefántokkal közelebbről megismerkedni.

Szeptember 30-án délben két rendkívül nagy fekete elefánttal találkoztunk, melyek az acél-elefánt közeledtére, szorosan egymás mellé húzódva, félre állottak, hogy minket áteresszenek, mivel az előttük csodásnak tetsző elefánt-atyafitól láthatólag megrémültek.

Cél és oknélkül lelőni e két felséges állatot leshelyünkből nem lett volna sem szép, sem helyes; s Hod kapitány, becsületére legyen mondva, maga sem gondolt reá. Velünk együtt bámulta India e két óriását, melyek a Vindiász sziklás hegyhasadékaiban, a bérci folyamok mentén őgyelegnek s békésen legelésznek.

India, mint tudva van, az elefántok tulajdonképpeni hazája. Az indiai elefánt mind egy fajhoz tartozik, mely némileg mögötte áll az afrikainak, de sokkal szaporább és használhatóbb is.

Fogását különböző módon eszközlik az elefántvadászok. Az úgynevezett «kidda» által csoportosan fogják őket; két-háromezer hajtó összetereli az elefántokat s egy, erősen oszlopokkal körülkerített zárt térbe, melyet kiddának neveznek, mint akolba hajtja be, ahol aztán a vad elefántokat, erre különösen betanított szelídek által egyenkint elválasztják egymástól s lábaikat megkötözve, a szelídekkel rabul elhurcoltatják. Egyenkint azonban részint vermekbe, részint hajtás után hurokkal szokták fogni. Ez utóbbi a legszokottabb s legérdekesebb módja az elefánt-fogásnak. Szelíd elefánt nyakán guggol, szőnyegekkel leborítva a mahu, aki az elefántot kormányozza; az állat hátulsó combján az ösztökélő, ki vasvillával szurkálva ingerli szaladásra; hátán a harmadik, kezében a lasszó-nak nevezett erős kötélhurokkal, amelyet a sokszor órákig kergetett s végre utólért elefánt nyakába dob.

E különböző módokon évenkint roppant sok elefántot fognak Indiában; de oly szaporák, hogy fogyatkozásuk észre nem vehető. A vadászat pedig nagyon kifizeti magát; egy nőstény elefánt 6-7 ezer frankon kél el, hímért 15-16 ezer frankot, sőt ha rendkívül szép példány, ötvenezret is megadnak érte. Megéri-e egy teherhordó állat e roppant összegeket? Bizonyára meg. Óriási erejével s tanulékonyságával és könnyen szelídíthető voltával, megbecsülhetetlen mind a gazdasági munkáknál, mind különösen a teherszállításnál, jelesen katonaság és fegyver s egyéb hadi készletek szállításánál.

A két elefánt, mint mondtam, az útszélre állt, hogy vonatunkat tova eressze; de amint elhaladtunk, azonnal nyomunkba indultak. Ha el akartak volna előlünk szaladni vagy minket megelőzni, könnyen tehették volna, mert mi alig egy-két kilométernyi sebességgel haladtunk óránként, holott az elefánt, ha futásnak bőszül, 20-25 kilométert is halad egy óra alatt. De úgy látszék, nem volt szándékuk minket elkerülni, sem elhagyni. Kimért s a miénkhez alkalmazott lépésekkel haladtak nyomunkban, bizonyos távolságban. Csakhamar több elefántot láttunk, az erdő különböző irányaiból e kettőhöz csatlakozni és pedig nem véletlenül, mert ezek bizonyos sajátságos kiáltozással, az elefántok nyerítésével hívták magukhoz társaikat.

Délután egy órakor már mintegy harminc elefántból álló csapat ügetett a gőzház nyomában. Ebben egyébiránt valami feltűnő nem volt. E vastagbőrűek gyakran járnak 30-40-es csapatokban, egy családhoz tartozó elefántrokonok, sőt nem ritkán százanként is.

Mi, az ezredes, Hod, Banks, Mac-Neil és Kalagáni, a verandára kiállva néztük a csapat folytonos szaporodását, melyet az említett nyerítésen kívül ez állatok kiváló finomságú szaglása is magyarázott, mellyel, több mérföldnyiről is, mindenesetre sokkal távolabbról, mint amennyire hangjok elhallatszik, megérzik egymást.

Valódi elefánt-vándorlás volt, mely már aggasztani kezdett. Az ezredes sürgette is Banks-t, hogy hajtsunk gyorsabban.

– Megtesszük, amit lehet, - felelé ez; - de hiába erőlködünk; a mi elefántunk, a nehéz úton, nem mehetne oly gyorsan, hogy az élő állatok, ha léptüket gyorsítják, utól ne érnék.

– Miért is szaladnánk előlök, - mondta Hod kapitány; - jámborok s nem vétenek nekünk; az elefánt valódi birka, csakhogy ormánya van.

– Mégis, - jegyeztem meg, - ha százanként egyszerre ránk rohannának, nem tehetnének-e kárt gépünkben?

– Eh! tisztelegni fognak, mint a Guru-Szing herceg elefántjai.

– Azok betanított elefántok voltak, - jegyezte meg nem alaptalanul, Mac-Neil őrmester.

Hod kapitány most lelkesülten kezdett beszélni e nagyfülű, gyér bundájú s vastagbőrű állatok magas értelmiségéről, míg Banks, különösen Sanderson tapasztalatai alapján, ez úgynevezett értelmiséget erősen kétségbe vonta, állítván, hogy az alig több gyáva és tehetetlen engedelmességnél, mellyel bajtársaik intéseit s szurkálásait követik, míg az ösztönére bízott, szelídítetlen elefántnál az értelmiségnek vajmi kevés nyoma mutatkozik. Tény, hogy a hinduk sohasem választották az értelmesség jelképéül, hanem igen is a rókát, a hollót, a majmot, - ami ellen aztán Hod tiltakozott oly hévvel, mintha fogadott ügyvéde lett volna az elefántok tisztes fajának.

Míg ezek egyre hevesebben vitatkoztak, azon vettük észre, hogy az utánunk tóduló elefántok száma folyvást s már igazán aggasztó mérvben szaporodik. Ötven vagy hatvan elefánt nyomult, egyre tömöttebb csoportban vonatunk után, mely egyenletes, kimért lépésekkel haladt a nehéz szikla úton előre.