Egy kis természetrajz.

– Ugyan, Van Guitt úr, - szólt Banks, - mondja meg, oly jövedelmező-e ez az ön keresete, mint amily veszélyes?

– Uram, - felelt a vad-szállító, - hajdan jövedelmezőbb volt. De nehány év óta leszállt a vadállatok becse. Ítélje meg maga, a folyó-árakból. Legjobb piacunk az anversi állatkert; de ott sem adják meg már a régi árakat, úgyhogy a vételár nem sokára alább fog szállani a beszerzési költségeknél. Így nem régen egy struccot alig tudtam tizenegyszáz frankon eladni, sőt a nőstényét csak nyolcszázon. Egy fekete párducért csak ezerhatszáz frankot adtak, egy jávai nőstény tigrisért kétezernégyszázat s egy egész oroszlán családért hétezer frankot.

– Valóban potom árak, - szólt közbe Banks.

– Ami pedig az ormányosokat illeti, - vagyis az elefántokat, hogy népiesen nevezzem, - ezek fogásáról már egészen le kell mondani maholnap. Agyaraikat még el lehet adni, mert az elefántcsont elég keresett árucikk ma is; de mutogatásra az élő állat nem való többé. Mostanában már színdarabokban léptetik föl a drámaírók; így egy elefánttal bejárnak több országot, a közönség kíváncsisága ki van elégítve s az állatseregletbe senki sem megy, hogy elefántot láthasson.

– Hát - kérdeztem én, - ön az indiai állatvilág e csodáit csak az európai állatseregletek számára szállítja?

– Szabad-e erre, - felelt Van Guitt úr, - szerénytelenség nélkül egy kérdéssel felelnem? Látta-e ön már, Indiában járva, a hatalmas rádzsák állatseregleteit? Menjen Gaikowarba, tisztelegjen Baroda királyának; nézze meg állatseregletét s bámulja meg a kattivari oroszlánokat, medvéket, párducokat, hiúzokat, csitákat, tigriseket! Nézze meg ötszáz bülbüjét, a hindu-félsziget e bájos csalogányait, melyeket oly gonddal tartanak és ápolnak, mintha mindegyik egy-egy trónörökös volna; legyen tanuja hatvanezer galambja nászünnepélyének, melyet évenként nagy pompával tartat velök; nézze meg elefántjait, melyek közül egynek az a feladata, hogy halálítéleteket hajtson végre, óriási talpával eltiporja az elítélteket. Vagy látogassa meg ön a maiszúri rádzsát, Ázsia fejedelmeinek e leggazdagabbikát, százanként találja ön az orrszarvúakat, az elefántokat, a tigriseket s az indiai állat-arisztokrácia legmagasb rendű példányait. S ha mindezeken eltelt bámulattal, tudja meg, hogy e rádzsáknak is én vagyok a főszállítója.

Meg kellett hajolnom Van Guitt úr nagysága előtt.

Hod kapitány azonban még további kérdéseket intézett hozzá a tarjáni vidék állatvilágát illetőleg.

– Ha megengedi, - mondta, - még néhány kérdést e húsevők felől, melyek fölkeresése végett jöttem én India e részébe. Ámbár csak vadász vagyok s egyáltalán nem akarok önnel a szállítási üzletben versenyezni, sőt szívesen tenném, ha az ön gyűjteményét egy pár értékes példánnyal szaporíthatnám. De ha az ön gyűjteménye teljes, talán nem veszi rossz néven, ha én az állatok pusztításában találom gyönyörűségemet!

Van Guitt úr kegyesen beleegyezett abba, amit úgysem akadályozhatott. Kénytelen volt elismerni azt is, hogy a tarjáni erdőségekben tömérdek ártalmas állat van, melyeket Európában nem keresnek s melyek pusztítása neki nem okoz kárt.

– Ám lövöldözze uram, - mondta - a vaddisznókat. Azok úgysem húsos állatok.

– Hogyan, nem húsos állatok?

– Azt értem, hogy nem húsevők. De azért oly vadak, hogy a vadászra nézve sokszor a legveszélyesebbek.

– És a farkasok?

– Itt sokféle farkas van, melyek szintén igen veszélyesek, kivált ha csoportosan támadják meg az utazót. Hasonlítanak az oroszországi farkasokhoz s én nem becsülöm őket többre, mint a sakált vagy vad kutyát. Kereskedelmi értékök nincs.

– Hát a medvék?

– A medvék más szempont alá jönnek; azoknak vannak jó tulajdonaik is. Bár az indiai medvék nem oly keresettek, mint az európai hegyi medvék, de azért ezeket is el lehet adni. Némelyek a kashmiri, mások a rajmakáli medvéket szeretik jobban; e fölött az ízlés megoszolhat; de, némely évszakot kivéve, igen ártatlan állatok s oly bátor vadász becsvágyát, minőt Hod kapitányban van szerencsém tisztelni, alig ingerlik. Nem is számíthatók a félsziget kegyetlen állatai közé.

– De a leopárdokat csak ezek közé számítja ön?

– Hogyne uram. A leopárd ügyes, merész macska. Felugrik a fára, sőt néha keresztül is ugorja s nem egy ízben tapasztaltam, hogy félelmesebb volt magánál a tigrisnél is.

– Hát a párduc?

– A párduc pompás állat, - rajongott Van Guitt úr, s majd meglátják uraim, mily pompás példányaim vannak belőle. S hinnék-e, uraim, hogy vadászatra is be lehet őket tanítani? Gaikowarban ez rendes szokás. Kosárban, fejüket bekötve, mint valami sólymot viszik ki a vadászat színhelyére. S mikor a vadászok egy csoport zergét vagy antilopot pillantanak meg, ráeresztik a párducot a jámbor kérődzőkre. Úgy van, kapitány úr, van itt párduc elég s ön is fog találkozni akármennyivel! Azonban bátorkodom figyelmeztetni, hogy azok még nem lesznek megszelídítve.

– Remélem is, - mondta a kapitány.

– Valamint az oroszlánok sem.

– Jó, hát már az oroszlánoknál vagyunk; beszéljünk hát az oroszlánokról.

– Nos uraim, - mondta Van Guitt úr, - én az állatvilág ez úgynevezett királyait kisebbre becsülöm lybiai testvéreiknél. A hím oroszlánnak nincs itt az a felséges sörénye, mint Afrikában: engedelemmel legyen mondva, úgyszólván meg van koppasztva. Már kiveszőben is vannak e világrészből. Nem úgy, mint a tigrisek!

– Ah, a tigris! - kiáltott fel Hod kapitány.

– A tigris! - visszhangozta Fox.

– Igen uraim, - mondta Van Guitt úr, - a tigrisé a korona! A tigrist nevezték el királytigrisnek - s ez rendén is van. Ő uralkodik Indiában; benne van megszemélyesítve India. Neki joga van betörőknek tekinteni e földön, melynek ő az őslakója, nemcsak az angolokat, de a bennszülötteket is. Ő mindenütt otthon van a félszigeten: a Komoran-foktól a Himalájáig, a Sunderbundban és Nilgeriában. Seregestül jár mindenütt, mint a vadmacskák. Óh, ezek Európában is a legkeresettebb állatok. Állatkert vagy állatsereglet el lehet bármely állat nélkül, csak tigris nélkül nem! Ez az állatseregletek legnagyobb vonzó ereje. Mikor borzad a néző, mikor félti az állatmutogató életét? mikor a tigris kalitkájába lép. Mely állatot fizet súlya szerint, arannyal fölmérve, a rádzsa? A tigrist! Tudják-e uraim, hogy ha az indiai rádzsáknak előkelő vendége van, mily mulatsággal tiszteli meg azt? Ketrecben királytigrist vitet elébök. A ketrecet, lóháton, illő távolságban körbe veszik. Akkor a ketrec ajtaját felnyitják. A tigris kiugrik, kirohan, kiröpül, oda veti magát a csoportokra szakadó tömeg közé, hősies dühvel védi életét - néha sikerül áttörnie, száz lövés zápora közt, legtöbbször elesik, - mily dicső halál!

Van Guitt úr egészen föl volt lelkesedve a tigris dicséretében. Hod kapitány is meg volt hatva.

– És uram, - mondta, - ha ön dicsekszik vele, hogy fogott már tigrist, én is elmondhatom, hogy lőttem már egynehányat. Most várom az ötvenediket s fogadom, hogy nem is távozom a tarjáni erdőségből, míg azt el nem ejtem.

Már készültek a fölött vitázni, az egyik lőtt-e vagy másik fogott-e el több tigrist? s hogy helyesebb-e lőni vagy elfogni dicsőbb-e e nemes vadat. Szerencsére Banks közbe szólt.

– A tigris, - mondta, - a teremtés királya; ebben egyetértünk, de hozzá merem tenni, hogy nagyon veszélyes király alattvalóira nézve. Ha nem csalódom, 1862-ben történt, hogy e dicső vadak felfalták a Szangar-sziget valamennyi távíró-tisztjét. Hallottam emlegetni egy nősténytigrist is, mely három év alatt nem kevesebb, mint száztizennyolc martalékot ejtett el s egy másik ugyanannyi idő alatt százhuszonhetet. Ez már sok, még egy királynétól is! S végre a szipojok legyőzetése óta, három év alatt, tizenkétezerötszázötvennégy egyén veszett el a tigrisek fogai alatt.

– De uram, ön elfeledni látszik, hogy a tigris éppen emberevő állat! És a hinduk azt állítják, hogy ha egyszer az emberhúst megkóstolta, más nem is ízlik neki többé.

– Nos aztán? - kérdezte Banks.

– No hát, - felelte Van Guitt úr, - csak természeti hajlamukat követik. Enniök csak kell!