Van Guitt Mátyás úr.

Másnap, június 26-án hajnalban, jól ismert hangok zaja ébresztett föl. Hod kapitány, legényével Fox-szal élénk tárgyalásokat folytatott az ebédlőben. Azonnal fölkeltem s hozzájok siettem. Banks is azon percben lépett közénk.

– Nos, Banks, - mondta a kapitány, - remélem, ezúttal huzamosabb ideig maradunk az állomáson.

– Biztos lehet benne kapitány, hogy acél-óriásunk nem egyhamar fog füttyenteni az indulásra.

– Hallod ezt, Fox?

– Hallom, kapitány uram.

– Hitemre mondom, nem megyek el e helyről, míg az ötvenediket le nem terítettem. Azért is hozzá kell látnom.

– S talán még ma hozzá akar látni, kapitány? - kérdeztem.

– Még ma! - felelt Hod. - Először is szemügyre kell vennünk a vidéket; és pedig az alsó részt, le egész a tarriáni erdőszélig; ha csak a tigrisek már innen is ki nem költöztek!

– Hogy gondolhat ilyent?

– Hjah, az én balszerencsém! - Egyébiránt majd meglátjuk. - Velünk tart ön, Maucler?

– Mindenesetre.

– S ön is, Banks?

– Hogyne! S remélem Munro ezredes is velünk jő, - mint én: műkedvelői minőségben.

– Jó, de fegyveres műkedvelők! A tigrisekkel nem lehet tréfálni, pálcával nem lehet sétálni köztük - ez nagyon megalázná őket. - Hallod-e Fox, ezúttal semmi tévesztés! Négy Enfield-puskát készíts az ezredes. Banks, Maucler s az én számomra és két robbanógolyóst magadnak és Guminak. Értetted?

– Ne féljen uram, a vadaknak nem lesz okuk panaszra.

Tizenegy óra felé, a reggeli után, mind a hatan, jól fölfegyverkezve, megindultunk a lefelé vivő úton, rézsút a völgynek, otthon hagyva kutyáinkat, melyeknek ily vállalatban nem vehettük volna hasznát.

Mac-Neil őrmester, Storral, Kaluttal és a szakáccsal otthon maradtak a gőzházban, hogy a szükséges munkákat végezzék. Két havi útonlét után a gépnek is gondos átvizsgálásra, tisztogatásra s kisebb helyreállításokra volt szüksége, ami a gépésznek és fűtőnek elég gondot adott néhány napra.

Gőzházunk csakhamar eltűnt szemeink elől s mi az erdő sűrűjébe mélyedtünk. Az ég szürke volt, de nem esett; az északkeleti szél gyorsan kergette a fellegeket. A legalkalmasabb idő cserkészésre.

Kétezer métert, egyenes úton lefelé haladni, huszonöt-harminc perc dolga; de utunk kacskaringós volt, sziklacsúcsokat kellvén kerülgetni mindegyre: s így másfél óra telt bele, míg a tarriáni erdő felső szélét elértük, mely öt vagy hat lépésre volt a lugos fölött.

– Vigyázat, - mondta Hod kapitány. - A tigrisek, oroszlánok, gepárdok és párducok birodalmába léptünk. Vadakat pusztítani kellemes: de el nem pusztíttatni általok nem kevésbé jó s éppoly vigyázatot igénylő dolog. Azért ne távozzunk el egymástól s legyünk okosak.

Ily komoly figyelmeztetés a legelszántabb vadász szájából mindenesetre tekintetbevételt érdemelt. Ahhoz is tartottuk magunkat mindnyájan. Puskáink töltve gondosan megvizsgálva, magunk készen voltunk minden eshetőségre.

Meg kell jegyezni, hogy nemcsak a ragadozó négylábúaktól, hanem mérges kígyóktól is nagyon kellett őrizkedni, melyek ez erdőségeknek még veszedelmesebb lakói azoknál is. Ezek a bennszülöttekből s házi állataikból még többet pusztítanak el évenként, mint a ragadozók. Vigyázni kellett az embernek, hova lép, hova teszi a kezét, figyelni a legkisebb zörejre az ágak közt, főleg éppen a kígyók miatt.

Nemsokára az erdő teljes sűrűjében voltunk már, melynek egyes vágásai vagy vízszakadékai szolgáltak út gyanánt, különböző irányokban. Ezeken mentünk, inkább földmérői, mint vadász-ösztönnel, arra vigyázva, hogy tisztában legyünk haladásunk általános irányával.

Egyszerre, egy fordulónál, Hod a meglepetés egy fölkiáltásával megállított. Egy pontra mutatott, hol, alig 20 lépésre előttünk, egy kis tisztás szélében, melyet árnyas nagy pandanusok szegélyeztek, egy különös alakú alkotmány hívta ki figyelmünket. Nem volt ház, mert sem kéménye, sem ablaka; nem vadászlak, mert semmi nyílás rajta. Inkább egy hindu sírnak látszott, ez erdő mélyébe elrejtve. Alakja hosszú téglány, összerótt gerendákból alkotva, jó erősen a földbe eresztve s lapos teteje is hasonló gerendákból összeróva az oldallapokkal. Mindenkép szilárdul volt egybeállítva, hogy jókora külső erőnek is ellentállhasson. Magassága hat, hossza tizenkét, szélessége öt láb lehetett. Nyílás, mint mondtam, nem látszott rajta sehol, ha csak az a vastag csaptató deszka nem rejtett ilyet, mely felénk fordult végén látszott s melynek kerekre szabott felső vége valamivel magasabban állott az alkotmány tetejénél. E tetőn, egymásba mesterségesen szőtt-font guzskötelek látszottak, melyeknek valami rendeltetésök lehetett, mert egy erős emeltyűvel voltak összeköttetésben, melynek végéről olyforma kölönc függött, mint a gémeskutak emelőrúdjáról.

– Hát ez mi? - kérdeztem bámulva.

– Ez, - mondta Banks, - szorosan körülnézve az alkotmányt, csaptató. Mondjuk egérfogó, csakhogy nagyfajta egereknek.

– Talán tigrisfogó? - kiáltott Hod kapitány.

– Valószínűleg éppen az, - felelt Banks. - S mivel a csaptató deszka be van zárva, hihetőleg fogott is valamit.

Vigyázva közelítettünk, várva, hogy a csaptatóba zárt fogoly vad tombolását fogjuk hallani. De mit sem hallottunk. Az alkotmány gerendái pedig oly hézagtalanul voltak összeillesztve, hogy belsejébe bepillantani sehogy sem lehetett.

Hod kapitány, Fox-szal és Gumival (míg mi félreállva puskáinkat felhúzva s lövésre készen tartottuk) az alkotmány előrészéhez közeledett, ahol a lecsukott csaptató deszka állt. Meggyőződtek, hogy e deszka, két oldalt kivésett vályú-alakú mélyedésben jár s némi erővel föltolható. Hallgatóztak.

– Semmi nesz. Kétségkívül üres a csaptató.

– Azért vigyázzatok, - intette őket Munro ezredes, egy fatörzsre leülve. Én is mellé telepedtem.

– Rajta, Gumi! - szólt Hod kapitány.

Gumi elértette a parancsszót s gyorsan és ügyesen mint egy majom, a faalkotmány tetejére szökött, hol a mesterségesen elhelyezett gúzskötelek és a velök összefüggő emeltyű segélyével sikerült felrántania a lecsukott csaptatót. Mindnyájan talpra ugrottunk, ha netalán mégis egy vad ugranék ki az egérfogóból.

Semmi. - Néhány percig várakoztunk mégis, ha talán a vad a ketrec fenekébe húzta volna meg magát. Hiába.

Némi idő mulva Hod, előretartott puskájával közeledett a nyíláshoz, melyen most a világosság is behatolt a ketrec üregébe.

– Hó, - kiálta, - itt valami van. Fészkelődik. Megállj csak! - s csettentett puskájával.

– Ne lőjjön, az istenért! - hangzott ki az üregből, tiszta angol kiejtéssel.

S a következő percben egy kis emberke ugrott ki a nyíláson, nagy meglepetésünkre. Kopasz, borotvált képű, szemüveges kis ember volt, vadászruhában és fényes csizmával.

– Kihez van szerencsénk? - kérdezte Banks, - aki legelőször tért magához meglepetéséből.

– Van Guitt Mátyás természettudóshoz, - felelt a kis ember, színészies mozdulatokkal, - a Charles Rice londoni és Haggenbeck hamburgi cégek vadállatszállítójához. S önök, uraim?

– Munro ezredes és útitársai, - felelt Banks.

Csakhamar bővebben is megismerkedtünk. Van Guitt Mátyás csakugyan vadállat-szállító volt több híres állatsereglet s állatkert számára; hajdan természetrajz tanára, a rotterdami múzeum őre, de ez állások nem tetszettek neki (vagy talán ott kiadtak rajta). Elméleti ismereteit gyakorlatibb téren akarván érvényesíteni, Kelet-Indiát választotta működése színhelyéül.

Hogyan jutott a maga szerkesztette alkotmány belsejébe? kérdésünkre egész készséggel elbeszélte. Tegnap, - mondá, keresett szavakkal és még keresettebb mozdulatokkal fűszerezve előadását - midőn a nap már körfutása felét befejezte, vagyis delelt, eszembe jutott szemlét tartani az erdő különböző pontjain felállított tigrisfogóim felett. Odahagyám králomat - az erdei tanyát, melyet remélem uraim, meg fognak tisztelni látogatásukkal, s mig hindu szolgaszemélyzetem másfelé volt sürgős munkáival elfoglalva, egyedül indultam kószálni. Elismerem, hogy ez kissé meggondolatlan cselekedet volt. E csaptatóhoz érve, láttam, hogy az nyitva van; amiből meglehetős logikával következtettem, hogy nem fogott vadat. Meg akartam győződni, vajjon rendben van-e a csaptatókészülék s belebújtam. De amint mozgolódtam benne, tévedésből egy lecsüngő kötelet megtaláltam húzni, a csaptató lezuhant és én a magam foglya valék. Senki sem levén közel, okom lett volna megijedni. Nem ijedtem meg. Becsületemre nem. Arra számítottam, hogy embereim, ha estére a králba vissza nem térek, keresésemre fognak indulni. Fogadom is, hogy keresnek, még most is. S ha önöket a véletlen ide nem hozza, talán egy óra mulva ők szabadítottak volna ki különben elég kényelmes ketrecemből, ahol az éjjel igen jól aludtam. S most nincs egyéb hátra, mint megköszönni az önök szívességét, magamnak szerencsét kívánni becses ismeretségükhöz s meghívni önöket barátságos králomba, mely alig két kis mérföldnyire van ide s hol önök egy becsületes és világlátott ember őszinte vendégszeretetére számíthatnak!

Alig végezte furcsa elbeszélését a csodálatos kis emberke, az erdőből zagyva hangok hallatszottak s egy féltucat hindu jelent meg a tisztás szélén.

– Ezek az én embereim, - mondta Van Guitt úr, - aztán ujját ajakára illesztve, halkabban tette hozzá: Kérem egy szót se’ kalandomról!

– Uram, - szólt a közeledő hinduk egyike, kinek hideg és értelmes tekintete magára vonta figyelmemet, - tegnap óta keressük önt -

– Ez urakkal voltam, - sietett őt félbeszakítani az állatszállító, - kik szívesek lesznek engem a králban is meglátogatni. De előbb hozzuk rendbe a csaptatót.

Parancsára ezt a hinduk csakhamar elvégezték, mialatt Van Guitt úr felhívására mi is megvizsgáltuk a ketrec belsejét s egész szerkezetét. Valóban, sokkal célszerűbb volt az akár a régi farkasvermeknél, melyekben a megfogott állat összezúzza, - akár az akasztó csaptatóknál, melyekben megfojtja magát. Elismerésünket találmánya fölött egész őszinteséggel s élénken fejeztük ki Van Guitt úrnak.

– De, - kérdém, - ha a vad meg van fogva, hogy szállítják el?

– Kereken járó vaskalickát vontatunk a csaptató elé, - mondá Van Guitt úr, - melybe a fogoly önként ugrik át, mivel a világos ketrecet jobb szereti a sötétnél.

E percben egy váratlan eset adta elő magát. Egy csörgő kígyó, a legveszélyesebb fajtából, egyenesen Munro ezredesnek vetette magát, midőn a hindu, kinek alakja már előbb annyira feltűnt előttem, kezében hordott vasvesszejével a kígyó nyakát egy csapásra ketté vágta. Mily veszélytől mentette meg az ezredest, a következő percben kitűnt. A kígyó lecsapott feje egy másik hindu meztelen testére esett, tátott szája fogai a hindu testébe haraptak s a szerencsétlen ember egyszerre összerogyott s alig egy perc mulva iszonyú görcsök közt meghalt.

E rettenetes látványtól elképedve siettünk Munróhoz, - kérdezve nem sérült-e meg? - megnyugtatott, hogy nem s a hinduhoz fordulva, ki életét megmentette, így szólt hozzá:

– Köszönöm barátom.

A hindu egy kézmozdulattal jelentette ki, hogy amit tett, nem érdemes köszönetre.

– Mi a neved? - kérdezte az ezredes.

– Kalagáni, - felelé a hindu.