Egy eltévesztett lövés.

A következő nap (június 5) felét s az éjet csöndesen töltöttük a szálláson. Annyi fáradság és veszély után valóban jól esett a nyugalom.

Most már nem az oudei királyság széles és gazdag lapályai terültek el előttünk. Gőzházunk a még mindig termékeny, de már vízmosások által szaggatott Rohilkánd területén gördült tova. E százötven mérföld hosszú oldalak által határolt nagy négyszög-terület fővárosa Bareilli s magát az országot a Kogra és mellékfolyói áztatják, felséges mangó-fáktól s sűrű cserjéktől és bozótoktól árnyalva, melyek azonban a művelés hatása alatt lassanként ritkulni s eltünedezni kezdenek.

Delhi bevétele után itt volt a fölkelés középpontja, itt vitte véghez nagy hadjáratát sir Colin Campbell, itt folytatta szerencsétlen kísérleteit a Walpole hadteste; itt esett el Munro ezredes egy barátja, a 93. skót ezred ezredese, aki magát Lucknow ostrománál, április 14-én annyira kitüntette.

Lehetetlen lett volna utazásunkra kedvezőbb talajt keresni ennél; egyenes és jó karban tartott utak, könnyen átkelhető folyók gyors és könnyű haladást engedtek; s csak néhány száz kilométernyi út állt még előttünk, hogy a lapályt elhagyva, a nepáli hegység első lépcsőfokaihoz érhessünk.

Csakhogy most már komolyan számot kellett vetnünk az esős évszak változásaival. A musson szele, mely észak-keletről délnyugatra menő irányban uralkodik az év első hónapjaiban, most megfordult. Az esős évszak rohamosabb a partvidéken, mint a félsziget belsejében, de később is következik be. Ennek oka, hogy a felhők tömlője kimerül, mielőtt a tengerből a száraz belsejébe érkeznék. Irányukat is módosítja némileg a hegyek falsora, mely elállja útjokat. A malabári partoknál május elején kezdődik az esőzés, míg a közép és északi tartományokban csak júniusban válik érezhetővé.

Mivel pedig már júniusban voltunk, előre látható volt, hogy utunkat az adott természeti viszonyok közt kell folytatnunk.

Meg kell említenem, hogy derék Gumink a villám által okozott bénulását másnapra már jóformán kiheverte; ballábának hüdése egészen mulónak bizonyult s nem maradt belőle egyéb, mint tartózkodó gyanakodás a mennykőcsapás ellen.

Június 6-án és 7-én Hod kapitány szorgalmasan vadászgatott a Fann és Black (kutyák) segítségével. A többi közt egy pár antilopot is lőtt, melyeket itt nilgók-nak neveznek. Ezek India kék ökrei, de inkább szarvasoknak mondhatók s szürke-szarvasoknak kellene őket nevezni, mert a kék szín - mely az emlősöknél különben is ritkán jelentkezik - inkább a szürkébe játszik rajtok, bár néha, mondják, valóban kéket is mutat.

A ragadozók azonban, melyekre Hod kapitány várt, még egyre késtek. Ámbár a nilgo ha nem ragadozó is, méltán mondható vadállatnak s felbőszítve vagy megsebezve veszélyessé is válik olykor a vadászra nézve. Hod és Fox - egy-egy találó lövéssel - úgyszólván röptében ejtették el a felséges két állatot. Parazard pedig nagyot kapott rajtok s pompás pecsenyét csinált belőlük.

Június 8-án már hajnalban elhagytuk szállóhelyünket, mely Rohilkánd egy kis városa mellett volt, ahova előttevaló este értünk, miután Rewától negyven kilométert jöttünk volt. Vonatunk középszerű gyorsasággal haladhatott csak, az esőktől felázni kezdő utakon. A patakok is megdagadtak s néhol nehéz volt a gázlókon áthatolni. De azért mit sem késtünk még; a hegyes vidéket, ahol, mint menedékben, a nyár forró szakát tölteni akartuk, még a hó vége előtt bizton elérni reméltük.

E nap, június 8-ika, egy eltévesztett lövés által lett emlékezetessé.

Az utat sűrű bambusz-bozót szegélyezte; bár még ez nem volt az igazi bozót, hindu értelemben, mely a sivár, terméketlen talajt szürke bokrok s cserjék sűrűjével lepi el. Ellenkezőleg még termékeny talajon voltunk, melyen nádas és mocsaras laposok váltakoztak a száraz növényzettel.

Acél-óriásunk kényesen lépdegélt Storr által vezetve s karcsú gőzoszlopokat eregetve, melyeket a szél szétszórt a bambusz-bozót fölött.

Egyszerre a bozótból meglepő gyorsasággal ugrott fel s vetette magát egy állat elefántunk nyakára.

– Csita, csita! - kiáltott a gépész.

E kiáltásra, Hod kapitány az első erkélyre rohant s mindig kész puskáját ragadta kezébe.

– Csakugyan csita! - kiáltott ő is.

– Lőjje hát le, - mondtam.

– Ráérek még, - felelt nyugodtan Hod, beérve azzal, hogy célba vette az állatot.

A csita egy faja a leopárdnak, mely csak Indiában honos, kisebb a tigrisnél, de majdnem annyira félelmes, mert rendkívül élénk, oly finom mint erős és vakmerő.

Munro ezredes, Banks és én, a verandán állva, lestük s vártuk a kapitány lövését.

Világos volt, hogy a vadállatot elefántunk külszíne csalta meg. Merészen ugrott rá, azt vélte, hogy belevághatja karmait és fogait eleven húsába; de az acéllemez, mely bőréül szolgált, meghiusította reményét. E miatt dühösen az ál-állat lelógó nagy füleibe kapaszkodott s hihetőleg oda akarta hagyni képzelt prédáját, mikor minket észrevett.

Hod kapitány folyvást puskája végén tartotta, mint oly vadász, aki bizonyos a maga lövéséről s csak a legkedvezőbb pillanatot várja.

A csita ordítva emelte föl fejét s érezni látszott a veszélyt, de nem akart megszaladni előle. Talán alkalmas percre várt, hogy a verandára szökkenhessen. S valóban az elefánt fejére kúszott föl, lábaival átkarolta ormányát, mely kéményül szolgált s egészen annak nyílásáig kúszott, ahol a füst omlott ki.

– Lőjjön hát, Hod! - ismételtem.

– Ráérek, - felelt a kapitány. - S aztán felém fordulva, a nélkül, hogy egy percre is levenné célzó szemét az állatról, kérdezte:

– Úgy-e nem lőtt még csitát soha, Maucler?

– Soha.

– Van kedve hozzá?

– Kapitány, - mondtam, - nem akarom megfosztani önt e pompás lövés gyönyörétől.

– Ejh, - szólt, - ez nem igazi vadász-lövés! Vegyen puskát s lőjjön az állatnak a válla alá; ha elhibázza s ránk ugrik, én lelövöm röptében.

– Legyen, megpróbálom.

Fox, - aki mögöttünk állt, - egy kétcsövű puskát nyomott a kezembe, melyet kezében tartott. Átvettem, felhúztam, célbavettem az állatot, mely még mozdulatlan állt s rálőttem.

A vad megsebezve, de csak könnyedén, óriási ugrást tett s a gépész tornyocskáján átvetve magát, a gőzház első fedelére szökkent. Hod kapitány, bármily kitűnő lövő, nem bírta szöktében lelőni.

– Utána, Fox, - kiáltotta - jerünk.

S mindketten, leugorva a verandáról, a toronyba siettek. A leopárd, mely a fedélen jött-ment, a második fedélre ugrott át egy szökéssel. S amely percben Hod kapitány rálőtt, egy második ugrással a vad a földön termett, ott újra hatalmas ugrást tett s eltűnt a bozótban.

– Állj meg, állj meg! - kiáltá Banks a gépésznek, ki a gőzt elzárva, egyszerre megállította a vonatot. A kapitány és Fox leugrottak s a csita után a sűrűbe nyomultak. Néhány perc telt. Nyugtalanul vártuk a történendőket. Lövés nem hallatszott. A két vadász üres kézzel tért vissza.

– Eltűnt, elröpült, még csak vér nyoma sem látszik a füvön! - mondta Hod kapitány kedvetlenül.

– Ez az én hibám, - mondtam a kapitánynak. - Lám jobb lett volna, ha ön lőtt volna a vadra én helyettem. Ön nem hibázta volna el.

– Hisz ön is találta, - felelt Hod, - habár nem jó helyen.

– Ez nem lesz önnek a negyvenedik, kapitány uram, - mondta Fox kedvetlenül, - sem nekem a harmincnyolcadik!

– Eh, a csita nem is tigris, - felelt a kapitány tettetett föl sem vevéssel; - különben nem is engedtem volna önnek a lövést, kedves Maucler.

– Asztalhoz, barátim! - szólt közbe Munro ezredes. - A reggeli vár s ez meg fogja önöket vigasztalni.

– Annál inkább, - szólalt meg Mac Neil, - mert egészben csak Fox a hibás.

– Én? - kérdezte a legény egészen elképedve.

– Úgy van, - felelt az őrmester. - A puska, melyet a Maucler úr kezébe adtál, csak hatos seréttel volt töltve.

S Mac-Neil mutatta a másik csőből kihúzott töltést, mely csakugyan fürj-seréttel volt ellátva.

– Fox! - kiáltott Hod kapitány, szigorú hangon.

– Kapitány uram -

– Két napi szoba-áristom.

– Igen is, kapitány uram.

S Fox ellenmondás nélkül vonult szobájába, sokkal jobban szégyelve elkövetett hibáját, mintsem magát csak mentegetni is próbálta volna.