A FOIBA ZUHATAGA

Este tizenegy óra felé járt az idő. A viharfelhőkből hatalmas záporeső eredt meg. Az esővel nagy jégdarabok is hulltak, verték a Foiba vizét, és pattogtak a szomszédos sziklákon. A vártorony lőréseiből már nem lőttek. Minek is annyi golyót pazarolni a menekülőkre? A Foiba már csak holttestüket adhatja vissza, ha ugyan visszaadja!

Alig merült el Sándor gróf a zuhatagban, már érezte is, hogy ellenállhatatlanul sodorja a víz a Bucóban. Néhány pillanat alatt az éles fényből, amellyel a villamosság megtöltötte a mélység fenekét, a legmélyebb sötétségbe került. A víz zúgását hallotta a mennydörgés helyett. Az áthatolhatatlan üreg nem engedett be semmit a külvilág zajából, sem fényeiből.

– Segítség!...

Ez a kiáltás Báthory Istvántól jött. A hideg víz keltette életre; de nem volt képes a víz színén tartani magát, és megfullad, ha egy erőteljes kar meg nem ragadja abban a pillanatban, amikor már-már alámerült.

– Itt vagyok... István!... Ne félj!

Sándor gróf egyik kezével társát tartotta, a másikkal pedig úszott.

A helyzet rendkívül válságos volt. Báthory István alig tudta mozgatni tagjait, mert az elektromos ütés félig megbénította. Bár kezén az égési fájdalmakat erősen csökkentette a hideg víz, tehetetlen kezét nem tudta használni. Sándor gróf egy pillanatra sem engedhette el, mert akkor társát elnyelte volna a víz, pedig épp elég gondot okozott neki, hogy önmagát fenntartsa.

Azt nem is sejtette, milyen irányban folyik ez az örvénylő víz, hogy a vidék melyik részén bukkan ki, milyen folyóba vagy melyik tengerbe ömlik. Még ha tudta volna is Sándor Mátyás, hogy ennek a folyónak Foiba a neve, a helyzete akkor is éppolyan reménytelen, mert senki sem tudta, hová ömlik ez a rohanó víz. Azok a lezárt palackok, amelyeket az alagút bejáratánál hajítottak a vízbe, az isztriai félsziget egyetlen mellékfolyójában sem bukkantak fel, vagy azért, mert összetörtek a sötét üregben megtett útszakaszon, vagy a víztömeg elsodorta őket a földkéreg valamelyik mélységébe.

Eközben a menekülőket roppant sebességgel vitte az ár, de így könnyebben tudták, fenntartani magukat a víz színén. Báthory István már nem volt magánál. Teste tehetetlenül csüngött Sándor gróf karjában. Sándor Mátyás mindkettőjük helyett küzdött, de úgy érezte, hogy már ő sem bírja sokáig. Nemcsak abban a veszélyben forogtak, hogy beleütköznek valami kiálló sziklába, az üreg oldalába vagy a bolthajtásból kinyúló cseppkövekbe, attól is tarthattak, hogy elkapja őket valami örvény vagy vízforgatag, melyek ott keletkeznek, ahol a fal egy kiugró része megtöri és megváltoztatja a folyó sodrának irányát. Sándor Mátyás vagy hússzor is érezte, hogy az örvénylő víz társával együtt ellenállhatatlan erővel lerántja a Maelström-hatás alapján. Körben forgatta őket, aztán kivetette az örvény szélére, mint a követ a parittya, és csak akkor szabadultak ki belőle, amikor már megtört a vízforgatag ereje.

Fél óra telt el így, minden percben, minden másodpercben halálos veszedelem fenyegette őket. Sándor Mátyást emberfeletti erő szállta meg, és még most sem fulladt ki. Végül is örült, hogy társa szinte már öntudatlan volt. Ha feltámad benne az életösztön, nyilván kapálódzik, s megmentőjének még azért is küszködnie kellett volna, hogy társát mozdulatlanságra kényszerítse. És akkor Sándor gróf vagy kénytelen magára hagyni, vagy mindketten alámerülnek.

Ez a helyzet azonban mégsem tarthatott soká. Sándor Mátyás ereje észrevehetően fogytán volt. Előfordult, hogy mikor kiemelte Báthory István fejét a vízből, az övé merült alá. Hirtelen elállt a lélegzete. Lihegett, fuldoklott, küzdenie kellett a megfulladás ellen. Többször is elengedte társát, akinek feje nyomban a víz alá bukott; de mindig meg tudta ragadni újra abban a kavargó árban, amely a csatorna néhány összeszűkült pontján felduzzadt, és rémisztő zajjal zúdult tovább.

Sándor gróf most már úgy érezte, elveszett. Báthory István teste végleg kicsúszott kezéből. Utolsó erőfeszítésével még igyekezett elkapni... de már nem találta meg, és maga is alámerült a zuhatagban.

Hirtelen heves fájdalom hasított vállába. Kezét ösztönösen kinyújtotta. Aztán ujjai összecsukódtak, s a vízben sodródó gyökércsomót ragadtak meg.

Egy fatörzs gyökere volt, amelyet elragadott az ár. Sándor Mátyás erősen belekapaszkodott ebbe a hordalékfába, és így visszajutott a Foiba felszínére. Aztán egyik kezével a gyökerekbe kapaszkodott, a másikkal pedig társát kereste.

A következő pillanatban már meg is ragadta Báthory Istvánt a karjánál fogva, és nagy erőfeszítések után felhúzta a fatörzsre, amelyre ő már felkapaszkodott. Így pillanatnyilag mindketten elkerülték a vízbefúlás veszélyét, de a fatörzs sorsára, a rohanó Buco szeszélyére voltak bízva.

Sándor gróf egy pillanatra elvesztette eszméletét. Amikor visszanyerte, első gondja volt meggyőződni arról, Báthory István nem csúszott-e le a fatörzsről. Egyébként óvatosságból mögötte helyezkedett el, hogy tartani tudja. Azután előre figyelt, nem hatol-e valami fény az üregbe, és hogyan ömlik ki a víz a szabadba. De semmi nem mutatta, hogy a véget nem érő csatorna kijáratához közelednének.

A menekülők helyzete azonban némiképp javult. Ez a fatörzs vagy tíz láb hosszú volt, gyökerei ráfeküdtek a vízre, és így megakadályozták, hogy hirtelen felforduljon. Hacsak heves ütés nem érte, biztos egyensúllyal haladt, annak ellenére, hogy a víz szintje egyre változott. Sebessége óránként legalább három mérföld lehetett, hiszen éppolyan gyorsan sodródott, mint az ár, amely vitte.

Sándor Mátyás visszanyerte hidegvérét. Igyekezett feléleszteni társát, akinek feje az ő térdén nyugodott. Meggyőződött arról, hogy szíve még dobog, de már alig lélegzik. Szája fölé hajolt, hogy egy kis levegőt leheljen a tüdejébe. A fulladás első rohama talán még nem okozott helyrehozhatatlan károkat szervezetében.

Csakugyan, Báthory István hamarosan megmozdult. Erősebben lélegzett, és ennek hatására ajka félig kinyílt. Végül néhány szót suttogott:

– Feleségem!... Fiam!... Mátyás!

Egész élete benne volt e szavakban.

– István, hallasz engem?... Hallasz? - kérdezte Sándor gróf, és kénytelen volt kiabálni abban a harsogásban, amellyel a zuhatag megtöltötte a Buco bolthajtásait.

– Igen... igen... Hallom, mit mondasz!... Beszélj!... Beszélj!... Szorítsd meg a kezemet!

– István, már nem fenyeget közvetlen veszély - felelte Sándor gróf -, egy fatörzs visz minket... Hová?... Azt én sem tudom, de legalább nem merülünk a víz alá.

– És a vártorony, Mátyás?...

– Attól már messze járunk! Nyilván azt hiszik, hogy a szakadék vizében leltük halálunkat, és bizonyára nem is gondolhatnak arra, hogy üldözniük kellene bennünket! Mindegy, hova visz ez az áradat, tengerbe vagy folyóba, de mi is elérünk oda, ráadásul: élve! Most kell a bátorság, István! Vigyázok rád. Pihenj még, és gyűjtsd az erődet, mert csakhamar szükséged lesz rá. Néhány óra, és megmenekültünk! Szabadok leszünk!

– És László?... - mormogta Báthory István.

Sándor Mátyás nem felelt. Mit is felelhetett volna? Szathmár László még leadta a vészjelet a cella ablakából, de meggátolták a szökését. Most, amikor már szemmel tartják, társai mit sem tehetnek érte.

Eközben Báthory István feje hátrahanyatlott. Nem volt még annyi ereje, hogy legyőzze kábultságát. De Sándor Mátyás vigyázott rá, mindenre készen volt, még arra is, hogy elhagyja a farönköt, ha valami akadályba ütközne, amit nem kerülhetnek el a mély sötétségben.

Hajnali két óra felé járhatott, amikor a víz sodrának és így a fatörzsnek a sebessége is meglehetősen csökkent. Kétségtelenül szélesedett a csatorna, és a víz, amely szabad folyást talált a falak közt, lelassult. Talán arra is lehetett következtetni, hogy a föld alatti üreg vége már nincs messze.

De ugyanakkor, amikor a falak között a távolság nőtt, a bolthajtás egyre alacsonyabbá vált. Ha Sándor gróf felemelte a kezét, elérte a szabálytalan palaréteget, amely a feje felett csüngött. Olykor valami súrlódó hangot hallott: a fatörzs valamelyik felfelé meredő gyökere volt, amelynek vége súrolta a boltozatot. Ez aztán olyan heves lökéseket idézett elő, hogy a fatörzs megingott, és irányt változtatott. Az ár oldalt kapta, megpörgette, és a menekülők attól tarthattak, hogy lesodródnak róla.

Ez többször is megismétlődött, de elkerülték a veszélyt; maradt azért egy másik veszély, amelynek Sándor gróf hidegen számítgatta minden következményét: ez abból eredt, hogy a Buco boltozata folytonosan alacsonyabb lett. Már csak úgy kerülhette el a beleütközést, ha hirtelen hátradőlt, mihelyt a keze valami kiálló sziklát ért. Ereszkedjék talán vissza az örvénylő vízbe? Ő még megkísérelhetné, de hogyan menthetné meg társát a nagy veszedelemben? És kijuthatnak-e élve, ha a földi csatorna boltozata hosszú szakaszon ilyen alacsony? Nem, ez a biztos halál lenne, pedig hányszor megmenekültek a haláltól!

Bármilyen erős akaratú is volt Sándor Mátyás, érezte, hogy elszorul a szíve az aggodalomtól. Tudta, hogy közeledik a végső pillanat. A fatörzs gyökerei erősebben súrolták a bolthajtás szikláit, és néha még felső része is oly mélyen süllyedt a vízbe, hogy az teljesen elborította.

„Pedig - gondolta Sándor gróf - most már nem lehet messze a barlang vége.”

És ekkor azt vizsgálgatta, nem szűrődik-e be valami gyér fény előtte a homályba. Talán már hajnal felé járhat az idő, és lehet, hogy oszolni kezd a sötétség. Vagy talán még mindig a villámok világítják meg a Bucón túl a tájat? Ez esetben némi világosság behatolt volna a csatornába is, amely már azzal fenyegetett, hogy elzárja a víz folyását.

De semmi! Még mindig csak a teljes sötétség és a víz harsogása; még a tajtékja is fekete volt!

Egyszerre csak rendkívül heves ütés rázta meg őket. A fatörzs eleje beleütközött a boltozatból kiálló hatalmas szikladarabba. A rázkódástól a fa felfordult. De Sándor gróf nem eresztette el. Egyik kezével kétségbeesetten kapaszkodott a gyökerekbe, a másikkal társát tartotta, mert éppen el akarta sodorni a víz. Aztán vele együtt belemerült a vízárba, amely már a boltozatot verdeste.

Csaknem egy percig tartott így. Sándor Mátyás úgy érezte, elveszett. Ösztönösen visszatartotta lélegzetét, hogy takarékoskodjék a tüdejében maradt kevés levegővel.

Hirtelen a vízen át - bár szemhéja csukva volt - meglehetősen éles fényt vélt felvillanni. Villám csapott le, és nyomban követte a mennydörgés is!

Aztán végre világosság!

Csakugyan, a Foiba kifutott ebből a sötét csatornából, és a szabad ég alatt folyt tovább. De vajon a partvidék melyik pontja felé vette útját? Melyik tengerbe ömlik bele? Még mindig ez volt a megoldhatatlan kérdés - élet-halál kérdése.

A fatörzs felbukott a víz színére. Sándor Mátyás még mindig fogta Báthory Istvánt, és most nagy erőfeszítéssel sikerült felhúznia a roncsra, ő pedig elhelyezkedett mögötte.

Aztán előrenézett, körültekintett, még feje fölé is vetett egy pillantást.

Valami sötét tömeg kezdett a homályba veszni a hátuk mögött. A Buco hatalmas sziklája volt, ebben vezetett az az alagút, amely utat engedett a Foiba vizének. Már pirkadt, itt-ott halvány fények tűntek fel az égbolt tetején, bizonytalanul, mint a szép téli éjszakákon alig észrevehető ködfoltok. Időnként néhány fehérlő villám világította meg a látóhatár szélét, közben állandóan zengett tompán az ég. A vihar felemésztette a levegőben összegyűlt minden villamosságot, aztán eltávolodott, vagy lassanként elcsitult.

Sándor Mátyás nem kis aggodalommal nézegetett jobbra-balra. Ekkor már látta, hogy a folyó két magas sziklafal között folyik, még mindig roppant sebességgel.

Gyors áradat vitte tehát még mindig a menekülőket forgatagok és örvények között, de már a végtelenség tárult ki fejük felett, nem pedig az az alacsony boltozat, amelynek kiszögellései minden pillanatban azzal fenyegettek, hogy összezúzzák koponyájukat. Különben semmi partsáv, még csak egyetlen lejtő sem, ahol partra szállhattak volna. Két magas, meredek fal fogta közre a keskeny Foibát. Vagyis olyan volt, mint egy összeszűkült csatorna, függőleges falakkal, amelyeket simára gyalult a víz, éppen csak a kőboltozat hiányzott fölüle.

Hanem ez az utolsó alámerülés magához térítette Báthory Istvánt. Kezével Sándor Mátyás kezét kereste. Az meg lehajolt, és ezt mondta:

– Megmenekültünk!

De vajon szabad volt-e kiejteni e szót? Megmenekültek, amikor még azt sem tudta, hová ömlik ez a folyó, sem azt, hogy milyen vidéket szel át, sem azt, hogy mikor hagyhatják el ezt a farönköt. De olyan akarata volt, hogy kiegyenesedett a törzsön, és háromszor is megismételte harsogó hangon ezt a szót:

– Megmenekültünk! Megmenekültünk! Megmenekültünk!

Egyébként ki hallhatta volna meg? Senki sem járt ezeken a sziklás falakon, amelyekről még a termőtalaj is hiányzik, csak kavics és rétegezett pala borítja, amelyen még annyi föld sincs, hogy a bozót kinőjön. A magas partok mögött bújó táj egyetlen embert sem vonzott. Sivár vidéken folyt át a Foiba, éppúgy beszorítva két gránitfal közé, mint valami levezetőcsatorna. Egyetlen patak nem táplálta útjában. Egyetlen madár nem súrolta felszínét, még hal sem merészkedett túl gyors vizébe. Itt-ott nagy sziklák álltak ki belőle, teljesen száraz taréjuk mutatta, hogy ezt az áradást csak az iménti felhőszakadás okozta. Rendes körülmények között a Foiba medrében csupán valami hegyi patak folyhatott.

Különben nem kellett attól tartani, hogy a fatörzs a szikláknak verődik. Magamagától elkanyarodott tőlük, hiszen a víz sodrát követte, az pedig kikerülte a köveket. De ki sem tudták volna kormányozni az árból, vagy feltartóztatni rohanását, hogy a part valamely pontját megközelítsék, ha a kikötés lehetségessé válik.

Még egy óra telt el ilyen körülmények között anélkül, hogy közvetlen veszélytől kellett volna tartaniuk. Az utolsó villámok is elenyésztek a levegőben. A távolodó vihart már csak tompa dörgések jelezték, amelyeket a láthatáron tornyosuló magas felhőrétegek visszavertek. Már a hajnal is közeledett, és megvilágította az éjszakai szélviharban megtisztult égboltot. Reggel négy óra körül járhatott.

Báthory István félig felemelkedett, és így pihent Sándor gróf karjában, aki őhelyette is vigyázott.

E pillanatban délnyugat felől távoli dörrenés hallatszott.

„Mi ez? - töprengett Sándor Mátyás. - Ágyúlövés, amely egy kikötő megnyitását jelzi? Akkor nem távolodtunk el a partvidéktől. Vajon melyik kikötő lehet? Trieszt? Nem, hiszen erre van kelet, innét jön fel nemsokára a nap! Vagy Pola lenne, Isztria déli csücske? De hát akkor...”

Egy másik lövés is hallatszott, és csaknem utána a harmadik.

„Három ágyúlövés? - gondolta Sándor gróf. - Vajon nem azt jelzi, hogy a hajóknak tilos a tengerre indulniuk? Valami kapcsolatban van a szökésünkkel?”

Ez valószínű lehetett. A hatóságok bizonyára semmit nem mulasztanak el, hogy meggátolják a szökevényeket a menekülésben, ha valami part mentén haladó árbocosra szállnának.

– Isten segéljen most minket! - mormogta Sándor gróf. - Egyedül ő segíthet!

Eközben a Foibát övező magas szirtfalak egyre alacsonyabbak lettek, és a meder kiszélesedett. Mégsem ismerték fel még a körülöttük elterülő tájat. Éles kanyarok zárták el a látóhatárt, és néhány száz lábnyi területre korlátozták a pillantást. Semmiképpen sem lehetett tájékozódni.

A folyó völgye továbbra is kietlen és kihalt volt, de erősen kiszélesült, a vize már nem folyt olyan gyorsan. Néhány fatörzs, amelyet feljebb kitépett az áradat, most lassabban úszott lefelé. Ez a júniusi reggel elég hűvös volt. A menekülők dideregtek vizes ruháikban. Épp ideje volt már, hogy valami menedéket találjanak, ahol a napon megszáradhatnának.

Öt óra felé az utolsó dombok is eltűntek, helyükben hosszú, alacsony partok következtek, amelyek sík és kopár tájat mutattak. A Foiba fél mérföld széles medre ekkor meglehetősen nagy állóvízbe torkollott, amely megérdemelte volna a lagúna, sőt a tó elnevezést is. Nyugati szélében néhány bárka, egyesek még horgonyoztak, mások már a szél első fuvallatára indulófélben álltak; mindez azt mutatta, hogy ez a lagúna olyan medence, amely mélyen a partvidékbe nyúlik be. A tenger tehát már nem volt messze, és a legokosabbnak az látszott, ha igyekeznek odajutni. De nem lett volna ajánlatos ezektől a halászoktól kérni menedéket. Ha ezek már tudnak a szökésről, ők pedig rájuk bízzák magukat, az a veszély forog fenn, hogy a halászok kiadják őket az osztrák csendőröknek, akik most nyilván kutatnak utánuk a környéken.

Sándor Mátyás nem tudta, mit tegyen, amikor a fatörzs beleütközött a víz színén, a lagúna bal partján egy tuskóba, és egyszeriben megállt. Gyökerei oly erősen akadtak bele valami bozótba, amely a part mentén húzódott, mint egy csónak a parthoz erősített kötélbe.

Sándor gróf óvatosan lépett ki a homokos partra. Először is arról akart meggyőződni, hogy látja-e őket valaki.

De amilyen messze csak ellátott a lagúna mentén, egyetlen embert sem pillantott meg, sem halászt, sem mást.

Pedig feküdt egy ember a homokon vagy kétszáz lépésre, aki onnét észrevehette a menekülőket.

Sándor gróf biztonságban érezte magát, ezért visszatért a fatörzshöz, karjába emelte társát, aztán letette a homokra; azt nem is sejtette, hol lehetnek, és milyen irányban kellene elindulniuk.

Valójában ez az állóvíz, amely a Foiba torkolatát képezte, nem volt sem lagúna, sem tó, hanem árterület. Ezen a vidéken a Leme-csatornának nevezték, és egy szűk árok kötötte össze az Adriával Orsera és Rovigno között, az isztriai félsziget nyugati partján. De senki sem tudta, hogy ez a Foiba vize, amely a nagy esőzések idején átrohan a Buco üregein és úgy ömlik ebbe a csatornába.

Néhány lépésre egy vadászkunyhó állt a parton. Miután Sándor gróf és Báthory István valamelyest visszanyerte erejét, oda menekült. Ott ledobták ruháikat, amelyek a tűző napsütésben nyilván hamar megszáradnak, és vártak. A halászbárkák éppen elhagyták a Leme-csatornát, és ameddig csak a szem ellátott, a homokpart elhagyatottnak látszott.

Az az ember, aki tanúja volt e jelenetnek, felkelt, és a kunyhóhoz közeledett, mintha jól meg akarná jegyezni a helyét; aztán déli irányban eltűnt egy magasabb partrész mögött.

Három órával később Sándor Mátyás és társa már újra felöltözhetett, habár ruhájuk még vizes volt, de indulniuk kellett.

– Nem maradhatunk tovább ebben a kunyhóban - mondta Báthory István.

– Elég erős vagy, hogy útra kelj? - kérdezte tőle Sándor Mátyás.

– Különösen az éhségtől vagyok fáradt.

– Kíséreljük hát meg elérni a tengerpartot. Talán keríthetünk ott valami élelmet, sőt talán hajóra is szállhatunk. Gyere, István!

Kiléptek a kunyhóból, az éhség nyilván jobban elgyengítette őket, mint a fáradtság.

Sándor gróf szándéka az volt, hogy a Leme-csatorna déli partját követik, és így érik el a tengert. Ha sivár is volt a vidék, számos patak barázdálta, az árterület felé folyva. Ez a patakokkal átszőtt terület, amely a homokparton ér véget, széles „posványt” képez, iszapja nem valami szilárd alap a járásra. Meg kellett hát kerülni, dél felé térve - ezt az irányt nem is volt nehéz felismerni a nap felfelé ívelő pályájáról. A szökevények így haladtak két órán át, egy teremtett lélekkel sem találkoztak, de emésztő éhségüket sem csillapíthatták.

Itt a vidék már kicsit termékenyebb volt. Egy keletről nyugatra futó út bukkant fel, a szélén kilométerkővel, de semmit nem árult el a tájékról, amelyen Sándor gróf és Báthory István most vaktában indult útnak. Eközben egy sor szederfa, odébb egy cirokföld lehetővé tette, hogy legalább a gyomrukat megcsalják, ha már jól nem lakhattak. A nyersen megrágott cirok, az üdítő szeder talán elégséges ahhoz, hogy ne rogyjanak össze a kimerültségtől, mielőtt elérnék a tengerpartot.

De ha a vidék lakhatóbbá is vált, ha néhány megművelt mező emberi kéz munkájáról is tanúskodott, arra is el kellett készülniük, hogy itt lakó emberekkel találkoznak.

Ez délfelé meg is történt.

Öt-hat gyalogos tűnt fel az úton. Sándor Mátyás óvatosságból nem akarta, hogy meglássák. Nagy szerencsére észrevett egy kerítéssel elzárt térséget, ahol ötven lépésnyire balra egy romba dőlt major húzódott meg. Mielőtt még megpillanthatták volna őket, társával bemenekült egy félhomályos borpincefélébe. Még ha valaki arra járó meg is áll ennél a majornál, van esélyük rá, hogy észrevétlenek maradjanak még akkor is, ha egész éjszakára ott kell maradniuk.

Ezek a gyalogosok parasztok voltak, és a tengerparti sópároló üzemek munkásai. Egyesek libákat tereltek, nyilván valami város vagy falu piacára, amely nem eshetett messze a Leme-csatornától. Férfiak és asszonyok isztriai öltözetben, ékszerekkel, nyakláncokkal, fülbevalókkal, mellkeresztekkel, brossokkal és függőkkel, amelyek mindkét nembeli lakosok köznapi ruháit is díszítik. Az egyszerűbben öltözött sómunkások hátukon batyuval, kezükben bottal a szomszédos sótelepekre mentek, vagy talán a nyugatra fekvő stagnói vagy piranói nagy sópárlókba.

Némelyek az elhagyott majorsághoz érkezve megpihentek egy pillantásra, még a kapu küszöbére is leültek. Hangosan és hevesen beszélgettek, de csak foglalkozásukhoz tartozó dolgokról.

A két szökevény egy zugba húzódva hallgatott. Talán ezek az emberek már tudtak a szökésről, és arról beszélgettek? Talán ejtenek majd néhány szót, és ebből Sándor gróf megtudja, hogy Isztria melyik vidékén jár most társával?

De erről egy szó sem esett, így még mindig csak feltevésekkel voltak kénytelenek beérni.

– Ezek az emberek nem is említik szökésünket - jegyezte meg Sándor Mátyás -, ebből pedig arra következtethetünk, hogy még nem hallottak róla.

– Ez meg azt bizonyítaná - felelte Báthory István -, hogy már elég messze járunk a várerődtől. A vízár, amely több mint hat órán át sodort minket a föld alatt, olyan sebes, hogy ez nem is nagyon lep meg.

– Igen, nyilván így van - mondta Sándor gróf.

De két órával később néhány sómunkás, aki ott haladt el a kerítés előtt, anélkül, hogy megállt volna, valami rendőrosztagról beszélt, amellyel a város kapujában találkozott.

Ugyan milyen város?... Nem nevezték meg.

Ez nem nagyon nyugtatta meg a két szökevényt. Ha csendőrök járják a vidéket, akkor igen valószínű, hogy az ő felkutatásukra küldték őket.

– Pedig - mondta Báthory István - olyan körülmények között szöktünk meg, hogy azt hihetnék, meghaltunk, és nincs értelme az üldözésnek...

– Csak akkor hiszik el, hogy meghaltunk, ha megtalálják a holttestünket! - felelte Sándor Mátyás.

Bárhogy volt is, semmi kétség, hogy a csendőrség készültségben áll, és kutatja a menekülőket. Ezért elhatározták, hogy rejtekhelyükön maradnak a majorságban egészen éjszakáig. Az éhség kínozta őket, de a menedéket nem merték elhagyni, és jól is tették.

Délután öt óra tájban csakugyan egy kis lovascsapat ügetése hangzott az úton.

Sándor gróf előrekúszott a kerítés ajtajáig, de hirtelen visszafutott társához, s a borospince leghomályosabb zugába húzta. Ott aztán mindketten egy halom venyige alá ásták magukat, és meg sem moccantak.

Fél tucat csendőr egy altiszt vezényletével ment felfelé az úton kelet felé. Vajon megállnak a majornál? Ezen töprengett Sándor gróf nem kis aggodalommal. Ha a csendőrök átkutatják ezt a romos házat, bizony meg is találják az ott rejtőzőket.

A majornál megpihentek egy szemernyit. Az altiszt megállította embereit. Két csendőr és jómaga leszálltak a lóról, míg a többi nyeregben maradt.

Ezek parancsot kaptak, hogy kutassák át a vidéket a Leme-csatorna környékén, aztán térjenek vissza a majorhoz, ahol este hét óráig várnak rájuk.

A négy csendőr nyomban eltávozott az úton. Az altiszt és a két másik kikötötték lovukat a majorságot körülvevő, félig romba dőlt kerítés egyik oszlopához. Aztán leültek a kerítésen kívül, és beszélgetni kezdtek. A borpince mélyén a szökevények minden szót tisztán kivehettek.

– Igen, este visszatérünk a városba, ahol megkapjuk a parancsot az éjjeli ügyelettel kapcsolatban - felelte az altiszt az egyik csendőr kérdésére. - Talán táviratilag is kapunk új utasításokat Triesztből.

Tehát a kérdéses város nem Trieszt: a beszélgetésből ezt jegyezte meg Sándor gróf.

– Nem kell-e attól tartani - jegyezte meg a másik csendőr -, hogy amíg mi itt keressük őket, a szökevények a Quarnerói-öböl oldalán tanyáznak?

– Az bizony meglehet - válaszolta az első csendőr -, ott nagyobb biztonságban érezhetik magukat, mint itt.

– Ott is éppen olyan könnyen felfedezik őket - válaszolta az altiszt -, mert az egész partvidéket figyelik a tartomány egyik végétől a másikig.

Ez volt a második megjegyeznivaló: Sándor gróf és társa Isztria nyugati partvidékén tartózkodott most, vagyis az Adriai-tenger partja közelében, nem pedig a szemben levő öbölnél, amely egész Fiuméig nyúlik be mélyen a szárazföldbe.

– Úgy hiszem, a piranói és a Capo d’Istria-i sótelepeket is átkutatjuk - folytatta az altiszt. - Ott könnyebben elrejtőzhetnek, és szerezhetnek egy bárkát, amelyen átszelik az Adriát Rimini vagy Velence felé.

– Ugyan! Jobban tették volna, ha nyugodtan várakoznak cellájukban! - jegyezte meg filozófusi nyugalommal az egyik csendőr.

– Az ám - tette hozzá a másik -, hiszen előbb-utóbb elkapjuk őket, vagy a hullájukat halásszák ki a Bucóból! Csak már vége lenne az egésznek, és ne kellene járnunk a vidéket, mert ezt igen rühellem ebben a hőségben!

– És ki mondja, hogy nincs vége? - vágta rá az altiszt. - Talán a Foiba elintézte a kivégzésüket. Az áradás idején nem is választhattak volna ennél rosszabb utat a pisinói vártoronyból a menekülésre!

Foibának hívták tehát azt a folyót, amely elsodorta Sándor grófot és társát. És a pisinói várerődbe vitték őket a letartóztatás után, ott börtönözték be, ott állították bíróság elé, és ott ítélték el őket. Ott kellett volna a kivégzésnek is történnie. Ebből a vártoronyból szöktek most meg. Sándor gróf jól ismerte Pisino városát. Ebben a fontos kérdésben tehát már biztosat tudott, és ezután nem a vakvéletlenre bízva kóborolnak az isztriai félszigeten, ha a szökés még egyáltalán lehetséges!

A csendőrök beszélgetése itt abbamaradt; de ebből a néhány szóból a menekülők mindent megtudtak, amire szükségük volt - kivéve talán azt, hogy melyik város fekszik legközelebb a Leme-csatornához az adriai partvidéken.

Eközben az altiszt felállt. Le s feljárt a kerítés mentén, s azt figyelte, nem jönnek-e még visszafelé emberei. Két-három ízben is belépett a düledező házba, s inkább szokásból, mintsem gyanúból benézett a szobákba. A borpince ajtajáig is eljött, ahol bizonyára fel is fedezi a szökevényeket, ha bent nincs olyan mély sötétség. Még be is lépett a pincébe, a venyigerakást a kardhüvely végével meg is piszkálta, de nem érte el az ott rejtőzőket. E pillanatokban Sándor Mátyás és Báthory István olyan gyötrelmeken ment át, amelyeket leírni is nehéz. Egyébként el voltak szánva, hogy drágán adják életüket, ha észreveszik őket. Elhatározták, hogy rárohannak az altisztre, kihasználva meglepetését, megkaparintják fegyvereit, majd ártalmatlanná teszik két emberét, és megölik őket, vagy azok kezétől halnak meg.

Ekkor az altisztet kintről hívták, és elhagyta a borpincét anélkül, hogy valami gyanúsat is látott volna. A felkutatásukra küldött négy csendőr visszatért a majorhoz. Minden igyekezetük ellenére sem találtak a menekülők nyomára az út, a partvidék és a Leme-csatorna által határolt területen. De nem egyedül jöttek vissza, egy ember kísérte őket.

Egy spanyol volt, aki a szomszédos sótelepeken dolgozott. Már a város felé ment, amikor a csendőrök találkoztak vele. Mivel elmondta nekik, hogy a vidéket járta a város és a sótelepek között, úgy határoztak, az altiszt elé vezetik, hogy hallgassa ki. Az ember engedelmesen követte őket.

Amikor szemben állt az altiszttel, az megkérdezte tőle, vajon a sópárlók nem láttak-e a telepeken két idegent.

– Nem, tizedes úr - válaszolta az ember -, de ma reggel egy órával azután, hogy elhagytam a várost, láttam két embert, akik éppen partra szálltak a Leme-csatorna végében.

– Azt mondod, két embert? - kérdezte az altiszt.

– Igen, de mivel a környéken a szökés híre még nem terjedt el, nem is ügyeltem különösebben rájuk. Most már, hogy tudom, mi a helyzet, nem lennék meglepve, ha azt hallanám, hogy a menekülők voltak.

Sándor gróf és Báthory István a borpince mélyéről hallották ezt a számukra olyan jelentős beszélgetést. Tehát amikor kimásztak a Leme-csatorna homokpartjára, észrevették őket.

– Hogy hívnak? - kérdezte tőle az altiszt.

– Carpena; sómunkás vagyok a környéki telepeken.

– Felismernéd ezt a két embert, akiket ma reggel láttál a Leme-csatorna partján?

– Igen... talán...

– Akkor tégy jelentést a városban, és állj a rendőrség szolgálatára!

– Parancsára!

– Tudod-e, hogy ötezer forint jutalmat kap, aki megtalálja a szökevényeket?

– Ötezer forintot?!

– Aki pedig menedéket ad nekik, fegyenctelepre küldik!

– Ezt nem tudtam.

– Menj! - mondta az altiszt.

A spanyol közlésének először is az volt a haszna, hogy a csendőrök eltávoztak. A tizedes parancsot adott embereinek, hogy szálljanak nyeregbe, s noha az éjszaka már beköszöntött, útra kelt, hogy gondosabban átkutassa a Leme-csatorna partjait. Carpena pedig nyomban a város felé indult, s azt gondolta, hogy ha elfogják a szökevényeket, egy csöpp szerencsével jókora jutalom üti a markát Sándor gróf vagyonából.

Sándor Mátyás és Báthory István még egy ideig nem hagyta el búvóhelyét, a sötét pincét, amely menedéket adott nekik. Végiggondolták a helyzetüket: a csendőrség már a nyomukban van, valaki látta őket, és fel is ismerhetik őket, Isztria már nem nyújt számukra biztonságot. Így a legrövidebb időn belül el kell hagyniuk ezt a tartományt, át kell menniük vagy Olaszországba, vagy az Adria másik oldalára, vagy Dalmácián és a határőrvidéken át az osztrák határon túlra kell jutniuk.

Az első terv több sikert ígért, feltéve, hogy a szökevények tudnak valami bárkát szerezni, vagy rá tudnak venni egy part menti halászt, hogy átvigye őket az olasz partra. Végül is ezt a tervet választották.

Ezért fél kilenc tájban, mihelyt eléggé besötétedett, Sándor Mátyás és társa elhagyta a romos majort, és nyugati irányba, az Adria partja felé vette útját. Eleinte kénytelenek voltak az úton haladni, hogy bele ne süppedjenek a Leme ingoványába.

De ha ezt az ismeretlen utat követik, vajon nem abba a városba érkeznek, amelyet ez az út köt össze Isztria szívével? Nem a legnagyobb veszélybe rohannak így? Kétségtelenül így áll a helyzet, de mi mást tehetnének?

Fél tíz tájban vagy negyed mérföldre előttük egy város körvonalai rajzolódtak ki bizonytalanul a homályban; nem lett volna könnyű felismerni, melyik város ez.

Egész házsorok húzódtak lépcsőzetesen azon a hatalmas sziklatömbön, amely a tengerpart öblébe vájt kikötő felett emelkedett. Magas harangtorony nyúlt föléje, mint valami óriási palavessző, amelynek arányait torzítva mutatta a félhomály.

Sándor Mátyás úgy döntött, hogy be sem teszik a lábukat ebbe a városba, mert azonnal jelentenék a két idegen érkezését. Meg kellett hát kerülniük a falakat - amennyiben ez lehetséges -, hogy valahol elérjék a tengerpartot.

A két menekülőt azonban, anélkül, hogy észrevették volna, messziről követte ugyanaz az ember, aki előzőleg meglátta őket a Leme-csatorna partján - ez a Carpena, akinek a csendőr tizedes előtt tett vallomását hallották. A spanyolt csakugyan csábította a kitűzött díj, ezért hazafelé menet letért a mezőre, hogy jobban szemmel tarthassa az utat, és szerencséjére, Sándor Mátyáséknak pedig szerencsétlenségére, a menekülők nyomára bukkant.

Csaknem ugyanebben a pillanatban egy rendőrosztag lépett ki a város egyik kapuján, és kevésen múlt, hogy elzárja előttük az utat. Épp annyi idejük maradt, hogy félreugorjanak; aztán nagy sietve a part felé vették útjukat a kikötő falai mentén.

Szerény halászkunyhó állt ott, kis ablakai világosak voltak, ajtaja félig nyitva állt. Ha Sándor Mátyás és Báthory István nem talál itt menedéket, ha itt nem fogadják be őket, elvesztek. Az, hogy itt keresnek menedéket, azt jelentette, hogy mindent egy lapra tesznek, de nem lehetett habozni.

Sándor gróf és társa a ház ajtaja felé futott, és a küszöbön megállt.

Bent egy ember hálókat foltozgatott valami hajólámpa fényénél.

– Barátom - kérdezte Sándor gróf -, megmondaná, mi a neve ennek a városnak?

– Rovigno.

– Kinek a házában vagyunk itt?

– Andrea Ferrato halász házában.

– Ad-e nekünk Andrea Ferrato halász menedéket ma éjszakára?

Andrea Ferrato szemügyre vette mindkettőjüket, az ajtó felé közeledett, és megpillantotta a kikötőfal sarkánál beforduló rendőrosztagot; kétségtelenül kitalálta, kik kértek tőle bebocsátást, és tudta, hogy elvesztek, ha tétovázik a válasszal...

– Lépjenek be - mondotta.

De a két szökevény nem sietett átlépni a halász házának küszöbét.

– Barátom - mondta Sándor gróf -, ötezer forint jutalom üti annak a markát, aki feladja a pisinói vártoronyból megszökött elítélteket!

– Tudom.

– Fegyenctelep jár annak - tette hozzá Sándor gróf -, aki menedéket ad nekik!

– Tudom.

– Kiadhat minket...

– Azt mondtam, lépjenek be, lépjenek hát be! - felelte a halász. És Andrea Ferrato abban a pillanatban zárta be az ajtót, amikor a rendőrosztag a háza előtt elhaladt.