A KÍSÉRTET

A gőzjacht kevéssel tizenkét óra előtt már indulásra készen állt Köstrik kapitány és helyettese, Luigi Ferrato parancsnoksága alatt. Utasai csupán a doktor, Péter és Maria voltak; Mariára az a feladat várt, hogy Báthorynét ápolja, ha lehetetlen lenne az asszonyt azonnal elhozni Karthágóból Antekirttára.

Nem szükséges fejtegetni, anélkül is érthető, milyen aggodalmat érzett Báthory Péter. Tudta, hol van édesanyja, és most érte megy!... De miért vitte el Boros olyan sebtiben Raguzából Tunisz e távoli pontjára? Vajon mit várhat, milyen nyomorúságban találja mindkettőjüket?

Péter elmesélte gyötrő gondolatait Mariának, aki szüntelenül vigasztalta és bátorította. Láthatóan a gondviselés közbelépését érezte abban, hogy a levél a doktor kezébe került.

A doktor utasítására a Ferrato teljes sebességgel haladt; a túlhevítő készülék segítségével túlszárnyalta a tizenöt mérföldet óránként. A Sidra-öböl mélyétől a tuniszi földnyelv északkeleti csücskén fekvő Bon-fokig a távolság legfeljebb ezer kilométer; aztán a Bon-foktól Goulette-ig, Tunisz kikötőjéig csak másfél órába telik az átkelés a gyors gőzhajóval. Ha nem támad közben rossz idő, vagy nem jön közbe baleset, a *Ferrató*nak harminc órán belül célhoz kell érnie.

Az öblön túl is nyugodt volt a tenger, bár északkeleti szél fújt, mégsem mutatott semmi arra, hogy erősödnék. Köstrik kapitány a Bon-fok felé irányította a hajót, kicsit még eléje is, hogy gyorsabban találjon menedéket a parton, ha a szél mégis erősödne. Így nem érintette Pantelleria szigetét, amely mintegy félúton fekszik a Bon-fok és Málta között, hiszen az volt a szándéka, hogy minél jobban megközelíti a szárazföldet.

A Sidra-öböl után a kerekülő part szélesen bevágódik nyugat felé, és nagy körívet ír le. Ott fut a Tripoliszi kormányzóság tengerpartja, amely egészen a Gabesi-öbölig nyúlik, a Dzserba sziget és Sfax városa között; aztán a part visszafordul kicsit keletnek, a Dinias-fok felé, és a Hammamet-öblöt megkerülve előbb déli, majd északi irányban folytatódik a Bon-fokig.

Valójában a Ferrato a Hammamet-öböl felé tartott. Ott kellett először partot érnie, amelytől el sem távolodik Goulette-ig.

November harmadikán és a rákövetkező éjszakán a nyílt tengeri hullámok észrevehetően megnőttek. A Szirtiszek vize már kis széltől is erősen hullámzik, errefelé vonulnak a Földközi-tenger legszeszélyesebb áramlatai. De már másnap nyolc óra felé földet jeleztek éppen a Dinias-fok magasságában, és innen kezdve a magas part védelmében a hajó zavartalanul és gyorsan folytatta útját.

A Ferrato két mérföldre haladt a parttól, és megfigyelhették a legkisebb részletét is. A Hammamet-öblön túl, Kelibia szélességében még jobban megközelítette a kis Szidi-Juszuf-öblöt, amelyet észak felől hosszan elszórt sziklák határolnak.

A másik oldalon nagyszerű homokpart terül el. Távolabb satnya kis bokrokkal benőtt dombok sorakoznak, melyeknek földjében több a kő, mint a termőtalaj. Rajtuk túl magas dombok húzódnak, ezek már a belső vidék hegyeinek, a dzsebeleknek a nyúlványai. Itt-ott egy elhagyott mecset, mint valami fehér folt, vész el a messzi hegyhátak zöldjében. Elöl egy romokban heverő kis erőd tűnik fel, feljebb egy jobb állapotban levő erődítés azon a dombon, amely északról a Szidi-Juszuf-öblöt zárja be.

De a hely nem volt kihalt. A sziklák védelmében több levantei háromárbocos és nagy vitorlás hajó horgonyzott fél kötélhossznyira a parttól. A zöld víz annyira áttetsző, hogy tisztán látszik fekete köveivel a fenék és az enyhén barázdált homok, amelybe a fénytöréstől fantasztikus formákat öltő horgonyok kapaszkodnak.

A kavicsos part mentén, a masztixfákkal és tamarindbokrokkal benőtt fövenyhalmok tövében mintegy húsz gurbiból, vagyis kunyhóból álló duar, azaz sátortábor csíkos, fakósárga vászonsátrai látszottak. Az ember azt hihette volna, hatalmas arab köpeny, amelyet rendetlenül a partra dobtak. A köpeny redőin túl juhok és kecskék lépegettek, s messziről nagy, fekete hollókhoz hasonlítottak, amelyeknek rikácsoló csapatát egyetlen puskalövés is felröppenti. Vagy tíz teve kérődzött, egyesek végignyúltak a homokon, a többiek mozdulatlanul álltak, mintha kővé meredtek volna egy keskeny sziklaszegély mellett, amely rakpartnak is beillett.

Elhaladva a Szidi-Juszuf-öböl előtt, a doktor megfigyelte, a hajókról lőszert és fegyvereket raknak a partra, sőt még néhány kis tábori üteget is. Mivel a Szidi-Juszuf-öböl a Tuniszi kormányzóság legtávolabbi határain fekszik, nagyon is alkalmas volt az effajta csempészkedésre.

Luigi külön is felhívta a doktor figyelmét a kirakodásra, amely a parton folyt.

– Igen, Luigi - felelte a doktor -, s ha nem tévedek, arabok veszik át a fegyverszállítmányokat. E fegyvereket a hegyi lakóknak szánják a Tuniszban nemrég partra szállt francia csapatok ellen, nem tudok mást gondolni. Vagy talán a szenusziták számos hívének megy, ezeknek a szárazföldi vagy tengeri kalózoknak, akiket most vonnak össze Kirenaikában? Csakugyan, inkább belső Afrika arabjait vélem felfedezni bennük, mintsem a tuniszi vidékről valókat!

– De hogyan lehetséges - kérdezte Luigi -, hogy a kormányzósági hatóságok vagy legalábbis a franciák nem akadályozzák meg a fegyverek és a lőszer kirakodását?

– Tuniszban aligha tudják, mi történik itt, a Bon-fok környékén - felelte a doktor -, és ha majd a franciák uralják Tunéziát, attól kell tartani, hogy a hegyeknek ez az egész keleti lejtője még hosszú ideig kicsúszik az ellenőrzésük alól. Bármint is legyen, ez a kirakodás nagyon gyanús nekem, és ha gyorsaságunk nem tenné számukra utolérhetetlenné a *Ferrató*t, úgy hiszem, ez a hajóraj, nem habozná megtámadni.

Ha az arabok ilyesmire gondoltak, amit a doktor mondott, a *Ferrató*nak mégsem volt mitől félnie: fél órába sem telt bele, a gőzjacht már túlhaladta a kis Szidi-Juszuf-öblöt. Aztán elérte a tuniszi szárazföldből olyan messze kiugró Bon-fokot, megkerülte sebesen a világítótornyot, amely fényt szór a mesésen zsúfolt sziklákra a földnyelv csúcsán.

A Ferrato most teljes sebességgel haladt a Bon-fok és Karthágói-fok között fekvő Tuniszi-öblön át. Bal felől egymás után tűntek fel a Bon-Karnin, a Rossas- és a Zaghuan-hegyek meredek lejtői, szorosaik mélyén elszórtan megbújó néhány faluval. Jobbra egy arab kasbah egész ragyogásában, teljes fényben tündökölt Szidi-Bu-Szaid szent városa, amely talán az ősi Karthágó egyik külvárosa volt. A háttérben Tunisz hófehéren emelkedik a napfényben a Bahira-tó fölé, kissé hátrább a Goulette tárja karjait az európai gőzhajók minden partra szálló utasa elé.

A kikötőtől két-három mérföld távolságra horgonyzott egy francia hajóraj; aztán kicsit közelebb néhány kereskedelmi hajó himbálózott láncain, és sokszínű zászlói megélénkítették a révet.

Egy órára járt, amikor a Ferrato kivetette horgonyát három kötélhosszra Goulette kikötőjétől. A gőzjacht utasai eleget tettek az egészségügyi vizsgálat alaki szabályainak, és megkapták a partraszállási engedélyt. Antekirtt doktor, Péter, Luigi és nővére helyet foglalt a hosszú csónakban, amely azonnal elindult. A csónak megkerülte a mólót, végigsiklott a keskeny csatornán, amelyet mindig megtöltenek a két rakpart mentén sorakozó kis vízi járművek, és odaért a fákkal beültetett, villákkal, irodákkal, kávézókkal szegélyezett szabálytalan tér elé, amelyen máltaiak, zsidók, arabok, francia és bennszülött katonák nyüzsögnek; ebből a térből nyílik Goulette főutcája.

Boros levele Karthágóból jött. Hannibál egykori városából nem maradt fenn más, csak a neve és néhány rom, amely már alig látszik ki a földből.

A kavicsos karthágói partra úgy is eljuthat az ember, ha nem ül fel a Goulette-et és Tuniszt összekötő olasz vasútra, amely megkerüli a Bahira-tavat. A part mentén, ahol a kemény, finom homok kitűnő sétahelyet kínál a járókelőnek, vagy egy poros úton, amely valamivel távolabbra síkságon fut át, könnyen elérhető az a domb, amelyen a Szent Lajos-kápolna és az algériai misszionáriusok kolostora áll.

Amikor a doktor és társai partra szálltak, több kis lovas kocsi is álldogált a téren. Gyorsan beszálltak az egyik kocsiba, és a kocsisnak megparancsolták, hogy hajtson sebesen Karthágó felé. A kocsi előbb Goulette főutcáján haladt nagy ügetéssel, átfutott a fényűző villák között, ahol a gazdag tunisziak laknak a nagy hőség idején, majd elhaladtak a tengerparton emelkedő Keredin- és Musztafa-paloták előtt, amelyek a hajdani karthágói kikötő tájékán állnak. Több mint kétezer évvel ezelőtt Rómának ez a vetélytársa foglalta el ezt az egész homokpartot a Goulette-foktól addig a fokig, amely még ma is őrzi régi nevét.

A Szent Lajos-kápolna kétszáz láb magas kis hegyen épült, azon a helyen, ahol Szent Lajos francia király 1270-ben meghalt. A kápolna egy elkerített kert közepén áll, amelyen több az ősi rom, építészeti maradvány, szobor- és vázadarab, antik féloszlop, oszlopfő és pilléres sírkő, mint fa vagy cserje. Hátrább emelkedik a misszionáriusok kolostora, amelynek jelenleg Delattre atya, a tudós régész a házfőnöke. A kert magasabb pontjairól az egész homokos kőpartot beláthatja az ember a Karthágói-foktól Goulette szélső házáig.

A kis hegy lábánál néhány arab módra épült palota emelkedik, előttük - angol divat szerint - kis móló, amelynek elegáns oldalához a kikötői kis vízi járművek oda tudnak állni. Túlnan terül el az a pompás öböl, amelynek minden hegyfoka, földnyelve, minden dombja - romok híján - legalább történelmi emlékekkel büszkélkedik.

De az egykori hadi és kereskedelmi kikötőig húzódó villasor mellett itt-ott a domb hajlataiban elszórva, a kőomladékok között szürkés és csaknem megművelhetetlen talajon szegényes házak is állnak, ezekben a helység nyomorgó népe él. Nagy részüknek egyetlen foglalkozása, hogy a felszínen vagy a talaj felső rétegében a karthágói korszak többé-kevésbé értékes törmelékeit keresik, bronz-, kő-, fazék-, érem-, pénzleleteket, amelyeket a kolostor szívesen megvásárol régészeti múzeumának - inkább szánalomból, mint szükségből.

Némelyik viskónak csak két-három fala van. Azt hihetné az ember, egy kis mecset romjai, amelyek fehérek maradtak e napos part éghajlatában.

A doktor és társai egyiktől a másikig mentek, benéztek a házakba, keresték Báthoryné hajlékát, és nem tudták elhinni, hogy a nyomor ilyen fokára süllyedt.

A kocsi hirtelen megállt egy rozoga építmény előtt, amelynek bejárata csak valami lyuk volt, amelyet a gazzal borított falba vágtak.

Feketés köpenyben egy öregasszony ült az ajtó előtt.

Péter felismerte... Felkiáltott... Édesanyja volt!...

Odarohant, letérdelt eléje, átölelte. De az asszony nem válaszolt a kedveskedésre, mintha meg sem ismerte volna...

– Anyám... anyám!... - kiáltotta, míg a doktor, Luigi meg a nővére is odasietett.

E pillanatban a romok sarkánál egy öregember tűnt fel.

Boros volt.

Először is Antekirtt doktort ismerte fel, és térde megroggyant. Aztán észrevette Pétert... Pétert, akinek koporsóját a gyászmenettel a raguzai temetőbe kísérte... Ez már sok volt neki! Összeesett, miközben még ennyit mondott:

– Báthoryné megzavarodott.

A fiú tehát rátalált anyjára, akiből nem maradt más, csak magatehetetlen teste. És most hirtelen megjelent előtte halottnak hitt fia, de ez a látvány sem volt elég ahhoz, hogy visszanyerje emlékezetét.

Báthoryné zavaros, de mégis élénk szemmel felemelkedett. Aztán, mert nem látott semmit, egyetlen szó nélkül visszatért a mecsetbe, ahová a doktor intésére Maria követte.

Péter mozdulatlanul állt az ajtó előtt, nem mert, nem bírt egy lépést sem tenni.

Eközben a doktor segítségével Boros magához tért, és felkiáltott:

– Maga az, Péter úr?!... Hát él?!

– Igen! - felelte Péter. - Igen... élek... de jobb lenne, ha meghaltam volna!

A doktor néhány szóval tájékoztatta Borost, mi történt Raguzában. Aztán az öreg szolga foglalta össze nehézkesen e nyomorúságos két hónap történetét.

– De - kérdezte először is a doktor - Báthoryné eszét az vette el, hogy a fia meghalt?

– Nem, uram, nem! - felelte Boros.

És a következőket mesélte:

Báthoryné, mivel egyedül maradt a világban, el akarta hagyni Raguzát, és Vinticello községbe mentek lakni, ahol élt még néhány családtagja. Közben el kellett adnia azt a keveset, amit magáénak mondhatott szerény házában, mert már eltökélte, hogy elköltözik onnét.

Hat héttel később Boros kíséretében visszatért Raguzába, hogy ügyeit elintézze, és akkor a Marinella utcában talált egy levelet a ház postaládájában.

Amikor ezt a levelet elolvasta, mintha az elmebaj első jelei mutatkoztak volna rajta, felkiáltott, kirohant az utcára, leszaladt a Stradone felé, átvágott rajta, és bezörgetett a Torontál-palota kapuján, amely csakhamar kinyílt.

– A Torontál-palotába?! - kiáltott fel Péter.

– Igen - felelte Boros. - És amikor sikerült utolérnem, már nem ismert fel... Megzavarodott...

– De miért ment anyám a Torontál-palotába?... Igen... Miért? - ismételgette Péter, és úgy nézte az öreg szolgát, mint aki képtelen megérteni szavait.

– Nyilván beszélni akart Torontál úrral - felelte Boros -, de Torontál úr két nappal azelőtt eltávozott leányával együtt a palotából, senki sem tudta, hová...

– És az a levél?... Az a levél?...

– Nem találtam sehol, Péter úr - válaszolta az öregember -, akár elvesztette vagy megsemmisítette Báthoryné, akár elvették tőle, soha nem tudtam meg, mit tartalmazott.

Itt valami rejtély lappangott. Antekirtt doktor szótlanul hallgatta a történetet, de nem tudta mivel magyarázni Báthorynénak ezt a tettét. Miféle kényszerítő erő hajtotta a Stradonén levő palota felé, amelytől pedig mindennek távol kellett volna tartania őt, és miért váltott ki belőle Torontál eltűnésének híre olyan heves megrázkódtatást, hogy eszét vesztette?

Az öreg szolga elbeszélésének végéhez közeledett. Miután sikerült eltitkolnia az emberek előtt Báthoryné állapotát, azzal törődött, hogy a megmaradt holmikból egy kis pénzt biztosítson a jövőre. Az özvegy csendes, szelíd tébolya lehetővé tette számára, hogy minden gyanú nélkül járhasson el. Boros csak azt akarta, hogy otthagyják Raguzát, hogy menedéket találjanak valahol, messze ettől az átkozott várostól. Néhány nappal később sikerült felszállnia Báthorynéval a Földközi-tenger partvidékén közlekedő egyik gőzhajóra, és Tuniszba, helyesebben Goulette-be érkeztek. Boros úgy határozott, hogy itt telepszenek le.

És akkor az elhagyott mecsetben az öregember kizárólag Báthoryné gondozásának szentelte magát, amit az asszony elmeállapota is szükségessé tett, mert úgy látszott, eszével együtt beszélőképességét is elvesztette. De oly kevés pénzük volt, hogy igen közelinek látszott az a pillanat, amikor mindketten a legnagyobb nyomorba süllyednek.

Ilyen körülmények között jutott az öreg szolga eszébe Antekirtt doktor és annak állandó érdeklődése Báthory István családja iránt. De Boros nem tudta, hol lehet az orvos állandó lakhelye. Mégis írt neki, és a levelet, amely egyben kétségbeesett segélykiáltás volt, a gondviselés útján küldte el. Úgy látszik, hogy a gondviselés elég jól teljesíti a postai szolgálatot, hiszen a levél eljutott a címzetthez!

Nyilvánvaló volt, hogy mi a teendő. Báthorynét, aki nem tanúsított ellenállást, a kocsihoz vezették, ott helyet foglalt fiával, Borossal és Mariával, akinek meghagyták, hogy ne mozduljon el mellőle. Aztán a kocsi elindult a Goulette felé vezető úton, a doktor és Luigi pedig gyalog ment vissza a homokparton.

Egy óra múlva mindnyájan a gőzjachton voltak, amely útra készen állt. Nyomban felszedték a horgonyt, és mihelyt megkerülték a Bon-fokot, a *Ferrató*ról észre is vették Pantelleria fényeit. Harmadnapra virradatkor már ott ringott a hajó Antekirtta kikötőjében.

Báthorynét azonnal partra vitték, és Artenakba kísérték; a városháza egyik szobájában szállásolták el; Maria elhagyta otthonát, és odaköltözött hozzá.

Milyen új fájdalmat jelentett ez Báthory Péternek! Anyja elvesztette az eszét, anyját olyan körülmények kergették az őrületbe, amelyekre valószínűleg nem találnak magyarázatot. Ha ismerték volna ennek az őrületnek az okát, talán előidézhetnek valami gyógyító ellenhatást! De nem tudtak semmit, nem tudhattak semmit!

„Meg kell gyógyítani!... Igen!... Meg kell gyógyítani!” - gondolta a doktor, és most ezt tekintette egyetlen feladatának.

És ez a feladat nem volt könnyű, mert Báthoryné továbbra is öntudatlanságban élt, és a múltnak egyetlen emléke sem derengett fel benne soha.

De hát nem volt-e itt az alkalom, hogy a doktor azzal a magas fokú hipnotikus hatalmával éljen, amelynek már annyi kétségbevonhatatlan bizonyítékát adta, és így próbálja helyreállítani Báthoryné elmeállapotát? Nem tudja delejes hatással visszaadni Báthoryné ép értelmét, és ezt ébren tartani benne, míg csak ki nem alakul a kellő ellenhatás?

Báthory Péter könyörgött a doktornak, hogy kísérelje meg a lehetetlent is, csak gyógyítsa meg az édesanyját.

– Nem - felelte a doktor -, nem járna sikerrel. Az elmebetegek a legellenállóbb alanyok az ilyen szuggesztióval szemben. Csak akkor próbálkozhatnék meg ezzel a befolyással, Péter, ha édesanyádnak megvolna a saját akarata, hogy azt helyettesíthessem az enyémmel. Ismétlem: ez a kísérlet hatástalan maradna.

– Nem!... Képtelen vagyok belenyugodni! - folytatta Péter, aki nem akarta feladni a harcot. - Nem tudom elhinni, hogy nem jön el az a nap, amikor édesanyám felismeri a fiát... a fiát, akit halottnak hisz...

– Igen... akit halottnak hisz! - felelte a doktor. - De... talán ha tudná, hogy élsz... vagy ha elvinnénk őt a sírodhoz... és látná, amint megjelensz előtte...

Antekirtt doktor elidőzött ennél a gondolatnál. Miért ne hatna Báthorynéra egy kedvező körülmények közt kiváltott lelki megrázkódtatás?

– Megkísérlem! - kiáltott fel.

És amikor elmondta, milyen próbatételre alapítja reményét, hogy meggyógyítja Báthorynét, Péter a doktor karjába hanyatlott.

Ettől a naptól kezdve minden erejüket annak a jelenetnek a megrendezése kötötte le, amelytől a kísérlet sikerét remélték. Nem kevesebbről volt szó, mint feléleszteni Báthorynéban azokat az emlékeket, amelyeket jelenlegi állapota teljesen kiölt belőle, és mindezt olyan megragadó körülmények között idézik elő, hogy lelkében kifejlődjék a visszahatás.

A doktor tehát meghagyta Borosnak és Pointe Pescade-nak, hogy a lehető legpontosabban építse fel a raguzai temető mását és azt a síremléket, amely alatt a Báthory család pihent.

A sziget temetőjében, Artenaktól egymérföldnyire, zöldellő facsoport alatt kis kápolna emelkedett, majdnem olyan, mint a raguzai. Éppen csak úgy kellett rendezni a dolgokat, hogy még meglepőbbé váljék a két emlékmű hasonlósága. Amikor ez megtörtént, a hátsó falon fekete márványtáblát helyeztek el Báthory István nevével és halálának évszámával: 1867.

November tizenharmadikán alkalmasnak látszott az idő, hogy csaknem észrevehetetlen fokozatossággal elkezdjék az előkészítő próbákat Báthoryné tudatának felébresztésére.

Este hét óra felé Maria és Boros belekarolt az özvegybe. Aztán kivezették a városházáról, a mezőségen át elkísérték a temetőbe. Ott a kis kápolna küszöbénél Báthoryné olyan mozdulatlan és néma maradt, mint egyébkor, noha a kápolna belsejében égő lámpa fényénél elolvashatta volna Báthory István nevét a fekete márványlapon. Csak akkor villant fel valami fény a tekintetében, amikor Maria és az öregember a lépcsőfokra térdelt, de aztán ez a fény nyomban ki is aludt.

Egy órával később Báthoryné már visszatért a városházára, és vele együtt mindazok, akik közelről vagy távolról követték az első kísérlet során.

Másnap és a rákövetkező napokon újrakezdték a kísérleteket, de azok nem jártak semmiféle eredménnyel. Péter szorongva és meghatottan figyelte a próbálkozásokat, és eredménytelenségük kétségbe ejtette, noha a doktor többször elmondta, hogy az idő adja majd nekik a legnagyobb segítséget. Épp ezért nem is akarta még kijátszani az utolsó kártyát, csak ha Báthorynét eléggé előkészítik arra, hogy a megrázkódtatás teljes erejével érje.

Mégis, valahányszor ellátogattak a temetőbe, valami félreismerhetetlen változás ment végbe Báthoryné elmeállapotában. Egy este, amikor Boros és Maria a kápolna küszöbén térdepelt, Báthoryné valamivel hátrább állt, majd lassan közeledni kezdett, kezét a vasrácsra helyezte, a lámpa fényében világoló hátsó falra nézett, és gyorsan visszahúzódott.

Maria odament melléje, hallotta, amint többször is elmormol egy nevet.

Hosszú idő után most esett meg első ízben, hogy Báthoryné ajka szólásra nyílt.

De mekkora volt a meglepetés - több mint meglepetés: megdöbbenés mindazokban, akik hallották!

Ez a név nem a fia neve volt, nem Péter nevét mondta!... Hanem Száva nevét!

Ha elképzelhetjük is, mit érzett Báthory Péter, ki tudná elmondani, mi zajlott le a doktor lelkében, amikor ilyen váratlanul meghallotta Torontál Száva nevét? De semmiféle megjegyzést nem tett, semmit nem mutatott érzéseiből.

Egy másik este megismételték a kísérletet. Ezúttal Báthoryné, akárha láthatatlan kéz vezette volna, magától letérdelt a kápolna küszöbére. Lehajtotta fejét, mélyet sóhajtott, egy könnycsepp gördült alá a szeméből. De ezen az estén egyetlen nevet sem említett, és azt hihette volna az ember, hogy a Száváét is elfelejtette.

Báthorynén, akit visszavezettek a városházára, szokatlan, ideges nyugtalanság vett erőt. Az a nyugalom, amely mostanáig elmeállapotának jellemzője volt, valami furcsa izgalomnak adta át helyét. Agyában már nyilván az életerő működött, és ez nagy reményekre adott tápot.

Az éjszakát izgatottan és nyugtalanul töltötte. Több ízben is elrebegett néhány bizonytalan szót, amelyet Maria alig hallott, de annyi biztos volt, hogy álmodott. És ha már álmodott, ez azt jelentette, hogy esze is visszatérőben van, hogy meggyógyul, ha értelme éber állapotban is működik!

Ezért a doktor elhatározta, hogy már másnap új kísérletet tesz, az eddiginél is hatásosabb rendezésben.

Báthoryné tizennyolcadikán egész nap szüntelenül heves lelki izgalom hatása alatt állott. Mariát nagyon megdöbbentette a viselkedése, és Péter, aki csaknem minden idejét anyja mellett töltötte, a legszerencsésebb fordulat előjelét látta benne.

Eljött az éjszaka is - sötét éjszaka, még csak egy szellő sem fújt a meleg nap után, pedig Antekirtta éghajlata hűvös szokott lenni.

Báthoryné Maria és Boros kíséretében fél kilenc tájban elhagyta a városházát. A doktor kicsit hátrább követte Luigival és Pointe Pescade-dal.

Az egész kis telep gyötrő szorongással várta, hogy bekövetkezik-e a várt eredmény. A nagy fák alatt néhány fáklyát gyújtottak, azok homályos fényt vetettek a kápolna környékére. Messzebbről szabályos időközökben megcsendült az artenaki templom lélekharangja, mintha temetésre harangoznának.

Csak Báthory Péter hiányzott a menetből, amely lassan haladt a mezőn át. Péter hamarabb ment végig ezen az úton, de csak azért, hogy az utolsó kísérlet kellő pontján jelenjen meg.

Kilenc órára járhatott az idő, amikor Báthoryné a temetőbe érkezett. Hirtelen elengedte Maria Ferrato karját, és elindult a kis kápolna felé.

Hagyták, hadd cselekedjék szabadon annak az újonnan feltámadt érzelemnek a hatására, amely szemlátomást elárasztotta egész valóját.

A mély csendben, amelyet csak a harang csengése szakított meg, Báthoryné megállt, és meg sem mozdult. Aztán letérdepelt az első lépcsőfokra, összegörnyedt, és hallatszott, hogy sír...

E pillanatban lassan kinyílt a kápolna rácsos ajtaja. Mintha sírjából lépett volna elő, fehér lepelbe burkolózva Péter jelent meg a világosságban...

– Fiam!... Fiam!... - kiáltotta Báthoryné, kinyújtotta karját, és eszméletlenül esett össze.

De ezzel most nem törődtek. Az emlékek és a gondolatok feltámadtak Báthorynéban! Visszatért lelkébe az anyai érzés! Felismerte a fiát!

A doktor csakhamar eszméletre térítette, s ekkor pillantása a fiáéval találkozott.

– Él!... Az én Péterem... él!... - kiáltotta.

– Igen!... Éretted él, anyám, él, hogy szeressen téged...

– És hogy őt is szeressed... őt is!

– Őt?...

– Őt!... Szávát!...

– Torontál Szávát?!... - kiáltotta a doktor.

– Nem!... Sándor Szávát!

És Báthoryné zsebéből egy gyűrött levelet húzott elő, amelyen a haldokló Torontálné utolsó sorai álltak, és a doktornak nyújtotta.

E sorok semmi kétséget nem hagytak Száva származásával kapcsolatban... Száva volt az a gyermek, akit elraboltak az artenaki kastélyból... Száva Sándor Mátyás gróf lánya volt!