Az első levél

Miután eljöttem Ward úrtól, hazamentem a Long Streeten lévő lakásomba.

Otthon bőven lesz időm gondolkozni az egész ügyön, nem zavar meg senki, hiszen nincs sem feleségem, sem gyermekem. Az egész személyzetem csak az idős házvezetőnőm, aki valaha az édesanyámnál szolgált, tizenöt éve pedig nálam.

Egy hónappal ezelőtt szabadságot kaptam. Még két hetem van, hacsak valami váratlan esemény, halasztást nem tűrő nyomozás miatt vissza nem hívnak.

Mint az olvasó már tudja, a szabadságomat három napra meg kellett szakítanom, hogy felderítsem a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségeket.

Vajon most nem én kapok-e megbízást arra is, hogy fényt derítsek mindazokra az eseményekre, amelyek egyrészt a milwaukee-i országúton, másrészt Boston partvidékén játszódtak le? Majd meglátjuk... De hogy lehet megtalálni annak az autónak és hajónak a nyomát? Persze a közérdek, a szárazföldi és vízi utak biztonsága azt követeli, hogy nyomozás induljon az ügyben. Az is igaz, hogy amíg nem jelentik valahonnan a járművek feltűnését, semmit sem lehet tenni; de még akkor is, hogyan lehet őket száguldás közben elfogni?

Hazamentem, megebédeltem, rágyújtottam a pipámra, kinyitottam az újságomat. Bevallom, sem a politika, sem a köztársasági és demokrata pártiak örökös torzsalkodása nem nagyon érdekelt. Így aztán azonnal a vegyes hírek rovatát kezdtem el olvasni.

Senki se lepődjön meg, hogy először is azt kerestem, van-e valami hír Észak-Carolinából a Nagy Sasfészekről. Talán akad újabb jelentés Morgantonból vagy Pleasant-Gardenből... Egyébként Smith úr is határozottan megígérte, hogy mindenről tájékoztat. Azonnal táviratozik, ha lángok csapnak fel a katlanból. Azt hiszem, hogy a morgantoni polgármester éppen annyira szeretett volna már átjutni a sziklafalon, mint én, és egyetlen vágya volt, hogy próbálkozásunkat megismételjük, ha arra alkalom kínálkozik. Hazaérkezésem óta azonban egyetlen táviratot sem kaptam.

Az újságból semmi újat nem tudtam meg. Észre sem vettem, hogy kicsúszott a kezemből az újság, annyira elmerültem gondolataimban.

Egyre csak Ward úrnak az a megjegyzése járt az eszemben, hogy az autó és a hajó egy és ugyanaz... Annyi mindenesetre valószínű, hogy mindkét járművet ugyanaz a kéz alkotta. Az pedig nyilvánvaló, hogy egyforma motor hajtja olyan óriási sebességgel, amely több mint kétszerese minden eddig elért szárazföldi és tengeri rekordnak.

– Ugyanaz a feltaláló - hajtogattam.

Ez a feltevés nagyon valószínűnek látszott. Bizonyos mértékig ezt támasztotta alá még az a körülmény is, hogy a két jármű megjelenését sohasem jelezték egy időben.

Akkor így folytattam töprengésemet:

A Nagy Sasfészek titka után most itt van a bostoni öböl rejtélye! Vajon a másodikkal is úgy járunk-e, mint az elsővel? Lehet, hogy nem sikerül egyiket sem megfejtenünk?...

Meg kell jegyeznem, hogy ez az újabb ügy nagy visszhangot keltett, mivel a közbiztonságot veszélyeztette. Ha vulkánkitörés vagy földrengés következne be, csak a Kék-hegységgel szomszédos területek lakóit fenyegetné veszedelem. Az az autó vagy az a hajó ellenben az Egyesült Államok bármelyik országútján, illetve bármelyik partvidékén hirtelen feltűnhet, és megjelenésével valamennyi állampolgár igen nagy veszélyben forogna.

Olyan volt ez, mint a derült égből lecsapó villám, amelyre senki sem készül el! Minden állampolgár, aki csak kitette otthonából a lábát, azt kockáztatta, hogy hirtelen ott terem előtte az a sofőr, aki elől nem lehet kitérni... Csak próbáljanak olvasóim olyan úton sétálni, amelyik felett ágyúgolyók röpködnek! Erről cikkezett a sok ezer újság, a közönség pedig mohón olvasta az írásokat.

Nem is lepődtem meg, hogy az emberek gondolatait felkavarták az új hírek, öreg házvezetőnőm pedig különösképpen a hatásuk alá került, hiszen ő nagyon könnyen elhitte a természetfeletti mendemondákat.

Aznap is vacsora után az öreg Grad, miközben leszedte az asztalt, az egyik kezében a kancsóval, a másikban egy tányérral megállt előttem, és a szemem közé nézett.

– Nos, uram - mondta -, hát semmi újság?

– Semmi - feleltem, kitalálva, hogy mire kíváncsi.

– Az autó nem jött vissza?

– Nem, Grad.

– A hajó sem?

– Az sem... Még a legjobban értesült lapok szerint sem.

– És... az önök emberei?

– Azok sem tudnak többet!

– Akkor, uram, már ne tessék megharagudni, de mire való a rendőrség?

– Ezen néha már én is törtem a fejem...

– Nahát, szép kis megnyugtatás; egy reggel az az átkozott sofőr minden bejelentés nélkül itt terem, és csak azt látjuk, hogy Washingtonban végigrobog a Long Streeten, és elgázolja a járókelőket...

– Ó, Grad, akkor legalább megpróbálhatjuk letartóztatni!

– Az bizony nem sikerül, uram!

– És miért nem?

– Mert az maga az ördög, az ördögöt pedig nem lehet letartóztatni!

Persze - gondoltam - az ördögre sok mindent rá lehet kenni, és én azt hiszem, csak azért találták ki az ördögöt, hogy sok jámbor ember ezzel magyarázhassa meg azt, ami megmagyarázhatatlan... Ő gyújtotta meg a Nagy Sasfészek tetején a tüzet... Ő döntötte meg a gyorsasági rekordot a wisconsini országúton... Ő manőverezett Connecticut és Massachusetts partvidékén...

De hagyjuk az ördög beavatkozását, mert ez a műveletlen emberek gondolkodásához illik! Az viszont nem volt kétséges, hogy egy ember jelenleg egy vagy két olyan járművel rendelkezik, amelyik messze felülmúlja a legtökéletesebb szárazföldi és vízi járműveket.

És akkor felmerül a kérdés:

Miért nem hallunk róla most már semmit? Attól fél, hogy elfogják, és megfejtik találmányának titkát, amelyet nyilván meg akar őrizni? Hacsak - és ez a megoldás akarva-akaratlan az ember eszébe jutott -, hacsak nem esett valamilyen baleset áldozatául, és titkát magával nem vitte a másvilágra... Ha pedig belepusztult akár a Michigan-tó, akár az Új-Anglia partjai előtt elterülő tenger vizébe, hogyan lehet valaha is a nyomára bukkanni? Akkor majd azt tartják róla, hogy úgy tűnt fel, mint valami meteor, aszteroida a világűrben, és ezer év múlva a kalandja olyan monda lesz, amely igen jól illik a harmincadik század jámbor Gradjeinek ízléséhez!

Egy ideig az amerikai újságok, majd az európaiak is foglalkoztak ezzel az eseménnyel. Az egyik cikk követte a másikat. A régi álhírek helyébe újak jöttek. Annyi mendemondát még sohasem hallottak az emberek. Két világrész lakosainak a kíváncsiságát fokozták a végsőkig, de ez érthető is. Ki tudja, egyes európai országok nem éreztek-e irigységet, amiért ez a feltaláló Amerikát választolta kísérlete színhelyéül, vagy ha a feltaláló amerikai, hazájának juttatja zseniális találmányát? Az Uniónak nem biztosít-e vitathatatlan fölényt, ha ilyen készülék tulajdonába jut, akár a feltaláló hazafias érzelmei révén ingyenesen, akár pedig valami rettentő nagy összegért?

Erről a kérdésről először a New York című lap tizedikén közölt nagy visszhangot keltő cikket. Az amerikai haditengerészet leggyorsabb cirkálóinak sebességét összevetve az új tengeri jármű sebességével, bebizonyította, hogy ha Amerika megszerezné a tulajdonjogát, ennek a sebességével Amerikából három nap alatt lehetne Európába jutni, európai hajóval pedig továbbra is öt napig tartana Amerikáig az utazás.

A rendőrség már a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségekre is fényt akart deríteni, de legalább annyira szerette volna tisztázni annak a gépkocsivezetőnek a személyét, akiről többé semmit sem lehetett hallani. Erre a témára Ward úr mindig szívesen kanyarodott vissza. A főnököm gyakran célzott carolinai kiküldetésemre, annak sikertelenségére; bár tudom, nem azért, hogy nekem bosszúságot okozzon, mert hiszen tudta: egyáltalán nem rajtam múlt, hogy így végződött... Ha a falak olyan magasak, hogy létra nélkül nem lehet felmászni rájuk, létra pedig nincs, nyilvánvaló, hogy ott nem lehet átjutni, hacsak nem vág rajtuk az ember nyílást... Ward úr néha azért mégis rákezdte:

– Hát, szegény Strock, nem sikerült, ugye?

– Hát nem, Ward úr, mint ahogy senki másnak sem sikerült volna, bárki van ott a helyemben. Csak pénzkérdés. Vagy hajlandó fedezni?

– Nem fontos, Strock, nem fontos, és remélem, a mi derék főfelügyelőnknek lesz alkalma kiköszörülni a csorbát. Nézze csak, itt van ennek az automobilnak és ennek a hajónak az ügye, ha ezt tisztázni tudná, számunkra nagy elégtétel lenne, az ön számára pedig nagy dicsőség!

– Feltétlenül így van, Ward úr, csak kapjak parancsot, hogy kezdjem meg a vizsgálatot.

– Ki tudja, Strock?... Várjunk... várjunk!

Így állt a helyzet, amikor június 15-én délelőtt megjött a posta, és Grad egy ajánlott levelet tett elém, amelynek átvételi elismervényét alá kellett írnom.

Megnéztem a levél címzését, az írást ismeretlennek találtam. A morgantoni postahivatal bélyegzője volt rajta, két nappal előbbi dátummal.

Morgantoni bélyegző?... Nem kételkedtem abban, hogy a levelet Elias Smith úr küldte.

– Igen - mondtam öreg házvezetőnőmnek -, Smith úr írt. Csak ő lehet. Mást nem ismerek Morgantonban. És ha ír, nyilván fontos dolgot akar közölni, hiszen így állapodtunk meg.

– Morganton? - kérdezte Grad. - Nem arrafelé gyújtották meg a pokol tüzét azok a démonok?

– Éppen ott, Grad.

– Remélem, az úr nem megy vissza oda...

– Miért ne?

– Mert végül ott marad a Nagy Sasfészek kemencéjében, én pedig abba nem egyezem bele, hogy az úr ott maradjon!

– Nyugodjék meg, Grad, de először is lássuk, miről van szó! Feltörtem a vastag papírból készült boríték pecsétjét. A vörös viaszpecséten három csillaggal díszített címer volt látható.

A levelet kivettem a borítékból. Egyszerű, négyrét hajtott papírlap volt, csak az egyik oldalára írtak.

Először is az aláírást akartam megnézni.

Aláírás azonban nem volt rajta. Csak két nagybetű állt az utolsó sor alatt.

– Ezt a levelet nem a morgantoni polgármester írta - mondtam.

– Hát ki? - kérdezte Grad, aki mint nő és mint öregasszony, kétszeresen is kíváncsi volt.

Megnéztem az aláírás helyén álló kezdőbetűket, és azt mondtam magamban: „Nem ismerek senkit sem Morgantonban, sem máshol, akinek ez lenne a monogramja!”

A kézírás meglehetősen erős kézre vallott, mind a vastag vonalakat, mind a hajszálvonalakat határozottan húzta meg az írója - az egész levél még húsz sorból sem állott.

Most idemásolom a levelet, amelynek eredetijét gondosan megőriztem, mert legnagyobb meglepetésemre a Nagy Sasfészekből keltezték.

Nagy Sasfészek, Kék-hegység, Észak-Carolina
Strock rendőrfelügyelő úrnak

Június 13.
Washington, Long Street 31.

Uram!

Ön megbízást kapott arra, hogy behatoljon a Nagy Sasfészekbe.

Április 28-án el is jött a morgantoni polgármester és két vezető kíséretében.

Feljutott a fennsík pereméig, körüljárta a sziklafalakat, de nem tudott felmászni rájuk, mert túl magasak.

Akkor hasadékot keresett a sziklák között, de nem talált.

Jegyezze meg: a Nagy Sasfészekbe nem jut be senki, és ha valaki mégis bejutna, nem kerülne ki onnan.

Ne próbálkozzék újból ezzel a kísérlettel, mert másodszorra sem sikerülne jobban, mint először, és önre nézve súlyos következményekkel járna.

Tehát ehhez tartsa magát, különben rosszul jár!

V. U.