Az Automobil Klub versenye

A Nagy Sasfészek titka később kiderült, olyan eseményekkel kapcsolatban, amelyeket igen nehéz lett volna megjósolni... Akkor azonban ez még a jövő titka volt. A közérdek azt kívánta, hogy ez a titok kiderüljön?... Kétségtelenül így volt, hiszen Észak-Caroliriának ezen a vidékén a lakosság biztonsága talán éppen ettől függött.

Bárhogyan is állt a helyzet, két hétre rá, hogy Washingtonba visszaérkeztem, az általános érdeklődést legalább ilyen mértékben kezdte lekötni egy egészen más jellegű ügy. Úgy látszott, ez az ügy éppen olyan rejtélyes marad, mint a Nagy Sasfészekben tapasztalt jelenségek.

Május közepe táján a pennsylvaniai újságok beszámoltak olvasóiknak erről az esetről, amely az utóbbi időkben az állam több pontján is előfordult.

Egy idő óta a Philadelphiából, az állam fővárosából kiinduló utakon egy különös járművet láttak, de olyan gyorsan haladt, hogy nem tudták kivenni sem az alakját, sem a nagyságát, sem a jellegét. Abban mindenki megegyezett, hogy automobil. Abban a kérdésben azonban, hogy milyen motor hajtja, csak többé-kevésbé elfogadható feltevések hangzottak el, és ha a nép képzelete működni kezd, többé nem ismer határt.

Az idő tájt a legtökéletesebb automobilok is - bármilyen rendszerűek voltak is, akár gőz, akár kőolaj, akár benzin vagy elektromos áram volt az üzemanyaguk - aligha tudták túllépni az óránként százharminc kilométeres sebességet, ami harminc új francia mérföldnek, vagyis percenként körülbelül másfél tengeri mérföldnek felelt meg; ezt a sebességet a legjobb amerikai vagy európai vonal expressz- vagy gyorsvonatai is alig érik el.

Az a szerkezet pedig, amelyikről az imént szó esett, legalább kétszer ilyen gyorsan robogott.

Mondanunk is felesleges, hogy ekkora sebesség igen veszélyes az utakon mind a járművekre, mind a gyalogosokra nézve. Ez a száguldó gépezet úgy jött, mint a villám, iszonyatos zúgás előzte meg, és olyan szelet csapott, hogy az útszéli fák ágai letörtek, a mezőkön legelésző állatok megvadultak, a madarakat pedig elsodorta, mert nem tudtak ellenállni annak az örvénylő porfelhőnek, amelyet száguldása közben kavart.

Az újságok külön felhívták a figyelmet egy érdekes körülményre: az utak makadám burkolatát a jármű kerekei alig kezdték ki, nem hagyott maga után olyan mély keréknyomot, mint a nehéz járművek. Csak halvány nyom maradt utána, mintha éppen csak érintette volna az utat. A porfelhőt tehát kizárólag a nagy sebesség okozta.

„Ennek alapján azt kell hinnünk - jegyezte meg a New York Herald -, hogy a sebesség növekedésével csökken a nehézkedés!”

Pennsylvania különböző körzeteiből természetesen tiltakozások érkeztek. Hogyan tűrhetik meg egy olyan gépezet eszeveszett száguldozását, amely az útjába eső járműveket felboríthatja, a gyalogosokat pedig elgázolhatja?... De hogyan lehetne feltartóztatni száguldásában?... Nem tudták, kié, honnan jön, merre megy. Csak addig a pillanatig lehet látni, amíg szédületes iramban elszáguld az ember mellett, mint valami lövedék. Próbálja meg valaki elkapni az ágyúgolyót, amikor éppen kirepül a csőből!

Ismétlem, senki nem tudta, milyen motor hajtja ezt a masinát. A megfigyelések alapján csak annyi volt bizonyos, hogy nem hagy maga után sem füstöt, sem gőzt, sem benzintől, sem másféle ásványi olajtól származó szagot. Így arra a következtetésre jutottak, hogy a motorját elektromos energia hajtja, és akkumulátoraiban olyan folyadék van, amely sohasem merül ki.

Erre aztán az emberek felcsigázott képzelete egészen másnak akarta látni ezt a titokzatos automobilt: egy rémalak természetfeletti masinájának, amelyet maga a rém vezet, valami pokolbeli gépkocsivezető, túlvilági szellem, a mesebeli torz lények világából elmenekült szörnyeteg; és ezt a sok alakot egyetlen személlyé vonták össze, így lett belőle maga az ördög, Belzebub, aki dacol az emberek akaratával, mivel a kezében van a láthatatlan és végtelen sátáni hatalom!

Magának a sátánnak sincs azonban joga ahhoz, hogy ilyen sebességgel hajtson az Egyesült Államok útjain, ha nincs rá különleges engedélye, így, rendszámtábla és érvényes jogosítvány nélkül, és bizonyára egyetlen városi elöljáróság sem lett volna hajlandó engedélyezni neki az óránkénti „kétszázötvenes” sebességet. A közbiztonság érdekében ezért keresték a módját, hogy a titokzatos gépkocsivezetőt megfékezhessék.

De nemcsak Pennsylvania állam volt ezeknek a szertelen sportmutatványoknak a színtere. A rendőri jelentések nemsokára azt jelezték, hogy ez a gépezet más államok területén is feltűnt: Kentuckyban, Frankfurt környékén, Ohióban, Columbus környékén, Tennesseeben, Nashville vidékén; Missouriban Jefferson mellett; végül pedig Illinoisban a Chicagóba vezető utakon.

Mivel általános volt a rémület, most már a városi hatóságok feladata volt, hogy minden intézkedést megtegyenek a közveszélyt jelentő gépezet megfékezésére. Arra nem is lehetett számítani, hogy ilyen sebességgel haladó járművet elcsípjenek. A legbiztosabb módszer az lenne, ha erős torlaszokat emelnének az utakon, így a gép előbb-utóbb nekimegy valamelyiknek, és ízzé-porrá törik.

– Ugyan! - hajtogatták a hitetlenkedők. - Az a megveszekedett masina még majd kikerüli!

– Vagy átugrik a torlaszok felett! - tették hozzá mások.

– És ha az ördög vezeti, annak, mint bukott angyalnak, szárnya is van, és könnyen fel tud szállni.

Ez azonban csak amolyan vénasszonyos kotyogás volt, amelyet nem lehet komolyan venni. Egyébként ha ennek az alvilági királynak szárnya van, miért száguldozik egyre csak a földön, ahol könnyen elgázolhatja a járókelőket; miért nem repked a levegőben, mint a szabadon szálló madarak?

Ilyen volt a helyzet, és ez nem maradhatott ennyiben tovább, a washingtoni rendőr-főkapitányságnak nagy gondot is okozott, hogyan vessen véget az egésznek.

Május utolsó hetében aztán történt valami, és most már minden arra engedett következtetni, hogy az Egyesült Államok megszabadult attól a „szörnytől”, amelyet mindaddig nem tudtak letartóztatni. Sőt joggal hihették azt, hogy az Újvilág után az Óvilágot sem fenyegeti többé ennek a veszélyes és hóbortos autósnak a látogatása.

Ekkor ugyanis az alább következő eseményről számoltak be az Egyesült Államok lapjai, és nem nehéz elképzelni, hogy a közönség milyen megjegyzésekkel kísérte az újságok híradásait.

Wisconsin államban - amelynek Madison a székhelye - az Automobil Klub versenyt szervezett az állam egyik útján. Ez a kétszáz mérföldes út kitűnő versenypálya, amely az állam nyugati szélén fekvő Prairie du Chiennél kezdődik, átvezet Madisonon, és valamivel Milwaukee városon túl végződik, a Michigan-tó partján. Ennél jobb versenypályát csak Japánban lehet találni Nikko és Namode között, mert az az óriási ciprusokkal szegélyezett út nyolcvankét kilométeres szakaszon, nyílegyenesen halad.

A versenyre sok kocsi nevezett be - a legjobb márkájúak -, és a szabályok értelmében bármilyen rendszerű motor indulhatott. A díjakért motorkerékpárok is versenyezhettek az autókkal. Részt vesznek a versenyben a Hurter és Dietrich cég motorkerékpárjai, a Gobron és Brillé, a Renault testvérek, a Richard-Brasier, a Decauville, a Darracq, az Adler, a Bayard, a Clément, a Chenard és Walker gyárak könnyű kocsijai, a Gillet-Forest, a Harward-Watson gyárak autói, a Mors, a Mercedes, a Charron-Girardot-Voigt, a Hotchkiss, a Panhard-Levassor, a Dion-Bouton, a Gardner-Serpollet, a Turcat-Méry, a Hirsehler és Lobano gyárak nagy autói, vagyis minden nemzet kocsijait megtalálhatta ott a néző. A különböző díjak összege igen tekintélyes volt, és együttesen meghaladták az ötvenezer dollárt. Ezekért a díjakért nagy küzdelemre volt kilátás. A fentiekből is kitűnik, hogy a legjobb gyárak eleget tettek az Automobil Klub felhívásának, és a legjobb típusú autóikat nevezték be a versenyre. Körülbelül negyven, különféle rendszerü, gőzzel, benzinnel, szesszel, elektromos energiával hajtott kocsira számítottak, amelyek már számos emlékezetes versenyen megmutatták, mire képesek.

Úgy számították - az óránként elérhető legnagyobb sebességet, százharminc-száznegyven kilométert véve alapul -, hogy ez a nemzetközi verseny a kétszáz mérföldes vonalon nem egészen három óra hosszat tart. A wisconsini hatóságok, hogy elhárítsanak minden veszélyt, Prairie du Chien és Milwaukee között május harmincadikán délelőtt megtiltották a közlekedést.

Így tehát balesetre nem lehetett számítani, hacsak a küzdelem hevében a versenyzőkkel nem történik szerencsétlenség. De az már az ő bajuk - ahogy mondani szokták. A nagy körültekintéssel hozott intézkedésekre való tekintettel sem a járműveket, sem a gyalogosokat nem fenyegette veszedelem.

Óriási nézősereg verődött össze, persze nem csupán wisconsiniak. Ezrével jöttek a kíváncsi emberek a szomszédos államokból, Illinoisból, Michiganből, Iowából, Indianából, sőt még New York államból is.

A versenyzők között sok külföldi is akadt; angolok, franciák, németek, osztrákok, és természetesen mindenki azt kívánta, hogy saját nemzetének versenyzője nyerje meg a versenyt.

Azt is meg kell jegyeznem, hogy mindenféle formában rengeteg, óriási összegű fogadást kötöttek, hiszen ez a verseny az Egyesült Államokban zajlott le, ahol a világ legelképesztőbb fogadásait kötik. Ezeket a fogadásokat külön irodákban vették fel. Május utolsó hetében különösen megnőtt a fogadások száma az Újvilágban, és már több százezer dollárt tett ki a tétek összege.

Az időmérőnek reggel nyolc órakor kellett megadnia a jelt az indulásra. Hogy elkerüljék a torlódást és ennek következtében a baleseteket, az autók kétpercenként indulnak az úton, amelynek mindkét oldala feketéllett a nézőktől. Az első díjat az a kocsi kapja, amelyik a legrövidebb idő alatt futja be az utat Prairie du Chien és Milwaukee között.

Az első tíz kocsit sorshúzással választották ki, és ezek nyolc óra és nyolc óra húsz perc között indultak. Ha nem történik baleset, tizenegy óra előtt bizonyára befutnak a célba. A többi autó a sorshúzás sorrendjében indul utánuk. Félmérföldenként rendőrök álltak őrt az út mellett. A versenypálya mentén mindenütt akadtak kíváncsi nézők, sokan álltak a starthelyen, legalább annyian Madisonban, a pálya felénél, Milwaukeeban pedig a cél körül óriási tömeg várakozott.

Másfél óra telt el. Már egyetlen autó sem maradt Prairie du Chienben. A nézőket telefon útján ötpercenként tájékoztatták a verseny részleteiről és a versenyzők sorrendjéről. Madison és Milwaukee között félúton egy négyhengeres, húsz lóerős Renault kocsi vezetett, Michelin gumiabroncsai voltak, közvetlenül utána következett egy Harward-Watson, majd egy Dion-Bouton. Már néhány baleset is történt, több kocsi kapott defektet, egyik-másiknak a motorja leállt, és úgy látszott, hogy legfeljebb csak egy tucatnyi versenyző ér el a célig. Történt néhány könnyebb sérülés is. Egyébként ha meg is hal valaki, az itt részletkérdés - Amerikában, ebben a meghökkentő országban nincs nagy jelentősége.

Érthető, hogy a kíváncsiság és a versenyszenvedély különösen Milwaukee közelében érte el a tetőfokát. A Michigan-tó nyugati partján emelkedett a céloszlop, rajta a részt vevő nemzetek zászlócskáival.

Tíz óra előtt már nyilvánvaló lett, hogy a nagydíjat - húszezer dollárt - csak öt autó közül nyerheti valamelyik, ezek: két amerikai, két francia és egy angol kocsi, mert a többiek különféle üzemzavar miatt túlságosan lemaradtak. Könnyű elképzelni, hogy ekkor micsoda őrjöngéssel kötötték az utolsó fogadásokat, amelyekben a nemzeti elfogultság is nagy szerepet játszott. A fogadási irodák alig győzték a munkát. A tétek lázas gyorsasággal emelkedtek. A nagydíjra esélyes autók gyárainak képviselői képesek lettek volna ölre menni, és ha revolver és vadászkés nem is került elő, nem sok híja volt a viták ilyen megoldásának.

– A Harward-Watson háromszoros tétet fizet!

– A Dion-Bouton kétszeres tétet fizet!

– A Renault csak a tétet fizeti vissza!

A pálya mentén mindenfelé így kiáltozták a telefonon érkező híreket.

Fél tízet mutathatott a Prairie du Chien-i községháza toronyórája, amikor a várostól kétmérföldnyire valami sűrű porfelhőből rettenetes dübörgés hallatszott, amelyet hajósziréna sivításához hasonló hang kísért.

A kíváncsiskodók alig tudtak félreugrani, csak így kerültek el egy olyan balesetet, amely százával szedte volna az áldozatait. A porfelhő úgy száguldott el mellettük, mint valami forgószél, és a sebesen rohanó járműnek alig tudták kivenni a körvonalait.

A sebességet minden túlzás nélkül becsülhették kétszáznegyven kilométerre.

Egy pillanat alatt el is tűnt, maga mögött hosszú, fehér porfelhőt kavarva, mint ahogy a gyorsvonat nyomát is fehér füstoszlop jelzi.

Nyilvánvalóan valami rendkívüli teljesítményű motorral hajtott autó volt. Ha még egy óráig tartja ezt a sebességet, utoléri az élen haladó autókat, sőt - mivel kétszer olyan gyorsan száguld - elsőnek érkezik a célba.

Ekkor mindenfelől kiáltozás hallatszott, bár az út szélén csoportosuló nézőknek már nem kellett semmitől sem félniük.

– Ez az a pokoli masina, amelyet már két hete is láttak!

– Igen! Ez robogott végig Illinoison, Ohión, Michiganen, és a rendőrség nem tudta elcsípni!

– És azóta nem is veszélyeztette a közbiztonságot!

– Már azt hittük, vége van, elpusztult, örökre eltűnt!

– Úgy bizony! Az ördög szekere, a pokol tüze hajtja, és maga a sátán vezeti!

Mert bizony, ha nem az ördög volt, ki más lehetett az a titokzatos sofőr, aki éppen olyan titokzatos autóját ilyen valószínűtlen sebességgel vezette?

Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy ez a Madison felé robogó szerkezet ugyanaz volt, amely már többször is magára vonta a közvélemény figyelmét, és amelynek a rendőrök nyomát sem találták. Ha pedig a rendőrség azt hitte, hogy erről a masináról többet nem is hallanak, akkor a rendőrség tévedett - és ilyesmi Amerikában éppen úgy előfordul, mint máshol.

Amikor pedig az első ijedség elmúlt, azok, akik nem vesztették el a fejüket, a telefonhoz rohantak a többi telefonállomást értesíteni, hogy számoljanak azzal a veszéllyel, amely az úton szétszórtan robogó autókat fenyegeti, ha melléjük ér az a rejtélyes ember vezette, fergetegként száguldó jármű. Ezek az autók összetörnek, darabokra zúzódnak, megsemmisülnek; és ki tudja, hogy ebből a borzalmas összeütközésből éppen a vezető nem kerül-e ki sértetlenül?...

E sofőrök sofőrje a jelek szerint olyan ügyes lehet, a kocsiját olyan biztos szemmel és kézzel vezeti, hogy nyilván nem ütközik neki semmilyen akadálynak! Hiába intézkedtek úgy a wisconsini hatóságok, hogy az utat csak a nemzetközi verseny résztvevőinek tartsák fenn, őelőle mégsem tudták elzárni az utat.

És most nézzük, mit mondtak a versenyzők, akiket telefonon értesítettek, és így fel kellett adniuk az Automobil Klub nagydíjáért folyó versenyt. Becslésük szerint ez a csodálatos jármű óránként legalább százharminc mérfölddel haladt. Ilyen sebességgel előzte meg őket, és így nem tudták kivenni a kocsi alakját, csak annyit láttak, hogy legfeljebb tíz méter hosszú, rakéta alakú jármű volt. Kerekei olyan gyorsan forogtak, hogy a küllők egybeolvadtak a szemük előtt. Egyébként sem gőzt, sem füstöt, sem szagot nem hagyott maga után.

Az autó belsejében ülő vezető alakját sem tudták kivenni, így továbbra is éppen olyan ismeretlen maradt, mint amikor először jelentették felbukkanását az Egyesült Államok útjain.

Telefonon értesítették Milwaukeet a hívatlan versenyző érkezéséről. Könnyű elképzelni, hogy a hír milyen izgalmat keltett. Először arról gondolkoztak, hogyan lehetne megállítani ezt a „lövedéket”, hogyan lehetne akadályt emelni keresztbe az úton, hogy azon ezer darabra törjön szét... De lesz-e idő erre? Vajon a sofőr nem bukkanhat fel bármelyik pillanatban? És mi értelme lenne? Hiszen a vezető kénytelen lesz volens aut nolens - vagyis akár akarja, akár nem - abbahagyni az őrült száguldását, hiszen az út a Michigan-tó partján véget ér, és azon a masina nem tud átkelni, hacsak nem változik át vízi járművé...

Ilyen gondolatok merültek fel a Milwaukee előtt összesereglett nézőkben, miután kellő távolságra húzódtak félre, hogy ez a viharként száguldó gépezet el ne gázolja őket.

Mint Prairie du Chienben és Madisonban, itt is a legkülönösebb feltevéseket lehetett hallani. És még azok is, akik nem akarták elhinni, hogy ez a titokzatos autós maga az ördög, szívesen látták, benne az apokalipszis¹ valamelyik elszabadult fantasztikus szörnyetegét.

És a kíváncsiskodó emberek most már nem a perceket, hanem a másodperceket számolták, hogy mikor tűnik fel a jelzett automobil!

Még nem volt tizenegy óra, amikor távoli dübörgés hallatszott az útról, amelynek pora óriási felhőkben kavargott. Metsző süvítés hallatszott, és erre mindenki félrehúzódott a szörny útjából. Az nem lassított. Pedig a Michigan-tó már csak fél mérföldre volt, és ezzel a sebességgel még belerohan! Talán a vezető már nem volt ura a gépének?

Nemsokára kiderül. A kocsi a villám sebességével ért Milwaukeeval egy vonalba. És ha túlhalad a városon, belemerül a Michigan-tó vizébe?...

Csak annyi bizonyos, hogy miután eltűnt az út fordulójában, végképp nyoma veszett.