Morgantonban

Washingtonból április 26-án indultam el, és másnap érkeztem meg Raleigh-be, Észak-Carolina állam székhelyére.

Két nappal előbb a rendőrfőnök hívatott irodájába. Főnököm türelmetlenül várt. Most elmondom, miről beszélgettünk, és ebből kiderül kiküldetésem célja is.

– John Strock - kezdte -, ön még mindig az az éles elméjű és szolgálatkész rendőrtiszt, aki már néhányszor bebizonyította odaadását és éleselméjűségét?

– Ward úr - feleltem meghajolva -, nem az én dolgom megállapítani, hogy bármit is csökkent-e éleselméjűségem... Ami viszont odaadásomat illeti, kijelenthetem, hogy teljes mértékben...

– Ebben nem kételkedem - folytatta Ward úr -, csak pontosabban fogalmazom meg a kérdést: még mindig olyan kíváncsi természetű ember-e, olyan lelkesen fog-e hozzá egy rejtély kiderítéséhez, mint eddig?

– Még mindig, Ward úr.

– És a kíváncsiság ösztöne nem gyengült meg az állandó munkája során?

– Egy cseppet sem!

– Akkor, Strock, figyeljen!

Ward úr akkoriban ötvenéves, szellemi ereje teljében levő férfi volt, és fontos munkáját nagyszerűen értette. Többször bízott rám nehéz ügyeket, amelyeket sikerrel oldottam meg, sőt politikai vonatkozásúakat is, és ezek elintézéséért elismerését fejezte ki. Néhány hónap óta azonban egyetlen alkalommal sem vette igénybe szolgálataimat, és ezt a tétlenséget nagyon keservesen viseltem el. Ezért vártam türelmetlenül, mit akar velem közölni Ward úr. Nem kételkedtem, hogy komoly ok miatt akar engem bevonni ebbe a munkába.

Az az ügy, amelyet a rendőrfőnök számomra tartogatott, nemcsak Észak-Carolinában és a szomszédos államokban, hanem egész Amerikában foglalkoztatta a közvéleményt.

– Bizonyára értesült róla - mondta -, hogy mi történik az Appalache-hegység egyik részében, Morganton városka környékén.

– Igen, Ward úr, és véleményem szerint ezek a meglehetősen furcsa jelenségek igen alkalmasak arra, hogy felkeltsék a nálam kevésbé kíváncsi emberek kíváncsiságát is.

– Semmi kétség, Strock, hogy ez az egész ügy furcsa, sőt különös. De nem árt azon gondolkozni, hogy a Nagy Sasfészekben megfigyelt jelenségek nem jelentenek-e veszélyt a környék lakosaira; vajon ezek nem vulkánkitörés vagy földrengés előjelei-e...

– Bizony, ettől tartanunk kell, Ward úr.

– Akkor pedig meg kell tudnunk, Strock, hogy hányadán állunk. Ha egy esetleg bekövetkező természeti csapás ellen nem is tehetünk semmit, az érdekelteket mégis idejében figyelmeztetni kellene, hogy milyen veszély fenyegeti őket.

– Ez a hatóságok feladata, Ward úr - feleltem. - Pontosan kellene tudnunk, hogy mi történik ott fenn.

– Helyes, Strock, de úgy látszik, ez súlyos nehézségekbe ütközik. A környékbeliek előszeretettel hajtogatják, hogy a Nagy Sasfészek szikláit nem lehet megmászni, nem lehet bejutni a belsejébe. De megpróbálkoztak-e egyáltalán vele, és ráadásul olyan körülmények között, amely a sikert biztosíthatta volna?... Nem hiszem, pedig úgy gondolom, hogy alaposan előkészített kísérlet feltétlenül sikerre vezet.

– Semmi sem lehetetlen, Ward úr, és ez minden bizonnyal csak költség kérdése.

– Indokolt költségé, Strock, és nem lehetünk tekintettel a költségekre, amikor a lakosságot kell megnyugtatni vagy figyelmeztetni, hogy egy katasztrófától megkímélhessük. Egyébként a Nagy Sasfészek valóban olyan megközelíthetetlen, mint állítják? És ki tudja, nem ott rendezte-e be búvóhelyét valamilyen rablóbanda, amely az oda vezető utat egyedül ismeri?...

– Hogyan?! Ward úr azt gyanítja, hogy rablók...

– Lehet, hogy tévedek, Strock, és minden, ami ott fenn történik, természeti okokra vezethető vissza... Éppen ezt kell kiderítenünk, éspedig a lehető legrövidebb időn belül.

– Kérdezhetek valamit, Ward úr?

– Rajta, Strock.

– Ha feljutunk a Nagy Sasfészekbe, ha felderítjük ezeknek a jelenségeknek az okait, ha ott fenn krátert találunk, ha a vulkán kitörése hamarosan várható, ezt meg tudjuk akadályozni?

– Nem, Strock, de figyelmeztetni tudjuk a környék lakosait. Akkor a falvakban tudják, mihez tartsák magukat, és a tanyákon élőket sem éri meglepetés. Ki tudja, hogy az Allegheny-hegység vulkánja nem fenyegeti-e Észak-Carolinát olyan pusztulással, mint Martinique szigetét a Mont Pelée lávaesője?... Legalább annyit kell elérnünk, hogy a lakosság biztonságba tudja magát helyezni.

– Szeretném hinni, Ward úr, hogy nem fenyegeti ilyen veszély azt a környéket...

– Én is ezt kívánom, Strock, egyébként is valószínűtlennek tűnik, hogy a Kék-hegységnek ezen a részén tűzhányó lenne. Az Appalache-hegylánc nem vulkanikus eredetű. A hozzánk befutott jelentések szerint látták, hogy lángok törnek elő a Nagy Sasfészekből... Még Pleasant-Garden környékén is úgy vélték, hogy ha nem is földrengést, de földrezgéseket éreztek. Vajon igaz-e mindez, vagy csak képzelődés? Ezt kell megállapítanunk.

– Ez a legokosabb dolog, Ward úr, és talán késedelem nélkül...

– Ezért elhatároztuk, Strock, hogy vizsgálatot indítunk a Nagy Sasfészekben lejátszódott jelenségekkel kapcsolatban. Valaki minél előbb oda utazik, hogy összegyűjtse az összes adatot, kihallgassa a városkák és tanyák lakóit. Ennek elvégzésére olyan felügyelőt választottunk, akiben teljes mértékben megbízunk, és ez a felügyelő ön, Strock...

– Nagyon örülök, Ward úr - feleltem - és számíthat rám; semmit el nem mulasztok, hogy teljes megelégedését kiérdemeljem.

– Tudom, Strock, és hozzáteszem, hogy ez bizonyára kedvére való feladat...

– Feltétlenül, Ward úr.

– A maga szenvedélyes kíváncsisága itt állandóan működhet, és remélem, ki is elégülhet...

– Úgy van.

– Egyébként saját belátása szerint jár el, ahogy a körülmények megkívánják. Ha pedig a felderítőút megszervezése sokba kerülne, a kiadásoknál nem kötjük meg a kezét...

– Ami tőlem telik, mindent megteszek, Ward úr, számíthat rám.

– Azt ajánlom, Strock, hogy nyomozása során a legtapintatosabban intézzen mindent... Ott a kedélyek még túl izgatottak. Nagyon erős fenntartással kell fogadnia mindent, amit elmondanak, és vigyázzon, hogy a vizsgálat ne okozzon újabb riadalmat.

– Értem.

– A morgantoni polgármester mellé rendeltem, ő mindig magával egyetértésben jár el. Ismétlem, legyen óvatos, Strock, és a nyomozásba csak azokat a személyeket vonja be, akikre feltétlenül szüksége van. Szakértelmét és ügyességét már sokszor bebizonyította, és most is számítunk arra, hogy sikerrel jár...

– Ha nem járok sikerrel, Ward úr, csak az lehet az oka, hogy legyőzhetetlen akadályokba ütközöm, mert végeredményben lehetséges, hogy nem sikerül bejutnom a Nagy Sasfészekbe, és ebben az esetben...

– Ebben az esetben majd meglátjuk, mi a teendő. Ismétlem, tudjuk, hogy hivatásánál és ösztönénél fogva nincs magánál kíváncsibb ember, és ez kitűnő alkalom arra, hogy kíváncsiságát kielégítse.

Ward úr igazat mondott.

Akkor megkérdeztem tőle:

– Mikor kell indulnom?

– Már holnap.

– Holnap tehát elindulok Washingtonból, holnapután pedig Morgantonban leszek.

– Levélben vagy távirati úton állandóan tájékoztat...

– Minden rendben lesz, Ward úr. Amikor elbúcsúzom, még egyszer megköszönöm, hogy engem választott a Nagy Sasfészek-ügy nyomozásának vezetésére.

Hogy is sejthettem volna, mit tartogat számomra a jövő?!

Tüstént hazamentem, összecsomagoltam, és másnap hajnalban a gyorsvonat Észak-Carolina fővárosa felé robogott velem.

Aznap este megérkeztem Raleigh-be, az éjszakát ott töltöttem, és másnap délután az állam nyugati részébe vezető vonattal Morgantonba érkeztem.

Morganton tulajdonképpen csak kis mezőváros. Kőszénben igen gazdag, jurakori vastag kőzetre épült, a bányákban igen élénk termelés folyik. Bő ásványvízforrások fakadnak itt, nyáron sokan járnak ide ivókúrára. Morganton környékének fejlett a mezőgazdasága, és a földművesek gazdag termést takarítanak be a tőzegmohával és náddal benőtt mocsarak között fekvő gabonaföldeken.

Sok azon a tájon az örökzöld erdő. Nincs azonban a környéken földgáz, az a kimeríthetetlen energiaforrás, amelyet világításra és fűtésre is használhatnának, és amelyben az Allegheny-hegység legtöbb völgye oly gazdag.

A talaj összetétele és bő terméshozama következtében sok ember lakik a környéken. Falvak és tanyák sorakoznak egymás után egészen az Appalache-hegység lábáig; itt, az erdők között sűrűbben, ott, a hegyek első nyúlványain pedig már ritkábban.

Errefelé több ezer embert fenyegetne veszély, ha a Nagy Sasfészek vulkánkráter lenne, ha a kitörése salakkal és hamuval borítaná be a környéket, ha lávafolyamok árasztanák el a földeket, ha a földrengés lökései Pleasant-Gardenig és Morgantonig terjednének.

Morganton polgármestere, Elias Smith magas, jó erőben levő, bátor, vállalkozó kedvű férfi volt, még nem töltötte be a negyvenedik életévét; egészségében a két Amerika valamennyi orvosa sem találna kifogásolnivalót, a tél hidegét és a nyár melegét egyaránt jól bírta, mert az időjárás Észak-Carolinában néha igen szélsőséges. Olyan nagy vadász volt, hogy nemcsak az Appalache-hegységgel szomszédos síkságon nagy számban előforduló vadakra és szárnyasokra vadászott, hanem medvére és párducra is, melyek bőven találhatók mind a sűrű cipruserdőkben, mind pedig az Allegheny-hegység kettős vonulatának vad szakadékaiban.

Elias Smith gazdag földbirtokos volt, néhány tanyája is feküdt Morganton környékén. Több tanyán személyesen vezette a gazdaságot. Bérlőit gyakran meglátogatta, és amikor nem tartózkodott városi otthonában, minden idejét kóborlással és vadászattal töltötte, olyan ellenállhatatlanul vonzotta vadászszenvedélye.

Délután azt kértem, hogy vezessenek el Elias Smith házába. Aznap otthon tartózkodott, mivel távirati úton értesítették érkezésemről. Átadtam neki Ward úr megbízólevelét, amelyben közli, hogy melléje rendelt, és ismeretséget kötöttünk egymással.

Morganton polgármestere pipával a szájában, brandys pohárral az asztalon szívélyesen, fesztelenül fogadott. Egy szolgálólány mindjárt hozott poharat nekem is, és mielőtt belefogtunk volna a beszélgetésbe, meg kellett felelnem házigazdám kínálásának.

– Önt Ward úr küldte - mondta vidáman -, hát akkor igyunk először is Ward úr egészségére!

Koccintanunk kellett, és poharunkat a rendőrség főfelügyelőjének egészségére ürítettük.

– És most lássuk: miről van szó? - kérdezte Elias Smith.

Erre elmondtam Morganton polgármesterének, miért küldtek Észak-Carolinának erre a vidékére. Emlékezetébe idéztem azokat a tényeket, helyesebben: jelenségeket, amelyeket ezen a vidéken tapasztaltak. Megjegyeztem, mennyire fontos, hogy a környék lakóit megnyugtassuk, vagy legalábbis éberségre intsük, és ebben egyetértett velem. Közöltem vele, hogy a hatóságok beavatkozása igen indokolt; hogy amennyire hatalmukban áll, orvosolják az itteni helyzetet. A főnököm teljhatalmat adott - tettem hozzá végül -, hogy minél gyorsabban és eredményesebben vezessem a nyomozást a Nagy Sasfészekkel kapcsolatban. Nem szabad visszariadnom semmilyen nehézségtől, semmilyen költségtől, hiszen küldetésem minden költségét természetesen a minisztérium viseli.

Elias Smith szótlanul végighallgatott, közben azonban többször teletöltötte poharainkat. Miközben pipájából jóízűen eregette a füstkarikákat, láttam rajta, hogy erősen figyel. Arca gyakran felélénkült, szeme pedig tüzelt sűrű szemöldöke alatt. Morganton első tisztviselőjét szemlátomást nyugtalanították a Nagy Sasfészekben lejátszódó események, és hozzám hasonlóan ő is türelmetlenül várta, hogy kiderüljön a jelenségek valódi oka.

Amikor végeztem, Elias Smith rám nézett, és néhány pillanatig szótlan maradt.

– Tehát Washingtonban szörnyen kíváncsiak - mondta végül -, mi van a Nagy Sasfészek gyomrában?

– Igen, Smith úr...

– És ön is?

– Nagyon!

– Magam is, Strock úr!

Hát ha Morganton polgármestere éppolyan kíváncsi fajta, mint jómagam, akkor pompásan összeillünk!

– Megérti - tette hozzá kiverve pipájából a hamut -, mint földbirtokost, nagyon érdekel, mi történik a Nagy Sasfészekben, és mint polgármesternek, törődnöm kell városom lakosainak helyzetével.

– Így hát, Smith úr - válaszoltam -, önt két ok is vezeti, hogy keresse azoknak a jelenségeknek az okát, amelyek az egész környéket fenyegetik! És ezeket a jelenségeket nyilván megmagyarázhatatlannak találta, egyszersmind nyugtalanítónak a környék lakosságára nézve...

– Főleg megmagyarázhatatlannak találtam, Strock úr, mert én alig hiszem, hogy a Nagy Sasfészek kráter, hisz az Allegheny-hegység nem vulkanikus jellegű. Sehol sem bukkantak hamu, salak, láva vagy más vulkanikus eredetű anyag nyomára, sem a Cumberland-hegység szakadékaiban, sem a Kék-hegység völgyeiben. Éppen ezért nem gondolom, hogy Morganton környékét ilyen nagy veszély fenyegetheti.

– Igazán így gondolja, Smith úr?

– Igazán.

– Mégis, azok a földlökések, amelyeket a hegylánc közelében éreztek?...

– Igen, azok a földlökések... azok a földlökések... - ismételte a fejét csóválva Smith úr. - Először is biztos, hogy azok földlökések voltak? Mikor azok a nagy lángoszlopok felcsaptak, éppen a wildoni farmokon voltam, nem egészen egymérföldnyire a Nagy Sasfészektől, és ha valami rendellenességet tapasztaltam is a levegőben, nem éreztem sem a föld felszínéről, sem a belsejéből eredő földlökéseket.

– Pedig a Ward úrnak küldött jelentések szerint...

– Azokat a jelentéseket a rémület hatása alatt írták! - jelentette ki a morgantoni polgármester. - Az én jelentésemben mindenesetre szó sem esett ilyesmiről.

– Ez figyelemre méltó. Ami azonban a csúcs fölé csapó lángokat illeti...

– Hát a lángokkal, Strock úr, egészen más a helyzet! Azokat én is láttam... saját szememmel, és a felhők úgy verték vissza a fényüket, hogy messze földről is látni lehetett. Meg aztán valami zaj is hallatszott a Nagy Sasfészek csúcsáról... sípoláshoz hasonló hang, mint amikor a kazánból kiengedik a gőzt.

– És ezt ön is hallotta?

– Igen... majdnem megsüketített!

– És nem tűnt úgy önnek, mintha óriási szárnycsapások hangja vegyült volna ebbe a zajba?

– De igen, Strock úr. Csakhogy a szárnycsapások hangjából ítélve, milyen óriási madárnak kellett volna felszállnia az utolsó lángok kihunyása után?... És mekkora lehet az ilyennek a szárnya? Nem tudom, nem a képzelet játszott-e velem! A Nagy Sasfészek légi szörnyetegek fészke volna? És nem vették észre már régen azokat a szörnyeket, amint hatalmas sziklafészkük felett köröznek? Itt valóban van valami rejtély, amit eddig nem sikerült felderíteni...

– De most felderítjük, Smith úr, ha hajlandó segíteni nekem.

– Természetesen, Strock úr, annál is inkább, mivel nagyon fontos, hogy a környék lakóit megnyugtassuk.

– Akkor hát holnap elkezdjük...

– Úgy van, holnap!

Ezekkel a szavakkal váltunk el egymástól.

Visszamentem a szállodába, és közöltem, hogy annyi időre veszem ki a szobát, amennyit a nyomozás megkíván.

Azonnal levelet írtam Ward úrnak. Értesítettem, hogy megérkeztem Morgantonba, közöltem vele, milyen eredménnyel zárult első beszélgetésem a városka polgármesterével, és hogy elhatároztuk, mindent megteszünk, hogy a nyomozás a legrövidebb időn belül sikerrel végződjék. Azt is megígértem, hogy minden próbálkozásunkról beszámolok neki akár levélben, akár táviratilag, s állandóan értesítem, milyen a közhangulat Carolina államnak ezen a részén.

Smith úrral aznap délután még egyszer tárgyaltam, és elhatároztuk, hogy mihelyt megvirrad, elindulunk.

Végül a következő terv mellett döntöttünk:

Két, hegymászásban jártas vezetővel megkíséreljük, hogy feljussunk a hegyre. Vezetőink már többször megmászták a Kék-hegység legmagasabb csúcsait. Igaz, a Nagy Sasfészekkel még soha nem próbálkoztak, mert tudták, hogy megmászhatatlan sziklafalán nem tudnak átjutni, másrészt pedig mert amíg ezeket a jelenségeket nem tapasztalták, a turisták alig érdeklődtek a Nagy Sasfészek iránt. A két vezetőre egyébként számíthatunk, Smith úr maga is vakmerő, ügyes és mindenre kész embernek ismerte őket. Nem hátrálnak meg az akadályok előtt, ha mi hajlandók vagyunk követni őket.

Smith úr megjegyezte, hogy ráadásul most már talán nem is lesz lehetetlen bejutni a Nagy Sasfészek belsejébe.

– És miért? - kérdeztem.

– Mert a sziklatömb néhány héttel ezelőtt levált a hegyről, és így talán van járható út.

– Az nagyon szerencsés véletlen lenne, Smith úr.

– Megtudjuk, Strock úr, mégpedig holnap...

– Tehát a holnapi viszontlátásra!