A Sasfészek

Másnap, amikor meglehetősen mély álmomból felébredtem, nem éreztem, hogy a jármű mozog. Azonnal megállapítottam: nem robog a földön, nem halad a vízen, sem víz alatt, nem repül a levegőben. Akkor azt a következtetést vonhatom le, hogy feltalálója visszajutott arra a titokzatos helyre, ahol előtte még soha senki nem járt...

És mivel engem sem intézett el rövid úton, most nemsokára megfejthetem a titkát.

Az olvasó talán meglepődik, hogy ilyen mélyen aludtam a légi utazás alatt. Ezen magam is meglepődtem, és azon töprengtem, hogy álmomat nem valami altató okozta-e, amelyet előző este a vacsorámba kevertek. A Rém kapitánya talán így akarta megakadályozni, hogy felismerjem földet érésünk helyét... Azt azonban állítom, hogy félelmetes érzés volt, amikor a járművet nem a vízesés örvényei sodorták tovább, hanem motorja a magasba emelte, mint valami madarat, amelynek hatalmas szárnya rendkívüli erővel csapkodott...

Így tehát a Világ Urának ez a járműve négyféle szerepet töltött be: automobil, hajó, tengeralattjáró és repülő gép volt egyszerre.

Három közegben: földön, vízben, és levegőben tudott mozogni, és milyen erővel és milyen gyorsan!... Néhány pillanat elég volt neki a csodálatos átváltozáshoz! És ezeket a különböző jellegű mozgásokat ugyanaz a motor végezte! Magam is tanúja voltam a gép átváltozásának. Azt azonban még nem tudtam, de talán sikerül kiderítenem, hogy milyen energiaforrásból merített a jármű ekkora erőt, és hogy ki az a lángeszű feltaláló, aki minden alkatrészét készítette, majd csodálatos ügyességgel és merészséggel kormányozta.

Amikor a Rém a vízesés kanadai szakasza felett repült, kabinom csapóajtajának támaszkodtam. Olyan világos este volt, hogy megfigyelhettem, milyen irányban vezeti a gépet a kormányosa. A folyó felett repült, áthaladt a Patkó-zuhatagtól három mérfölddel lejjebb levő Függő híd felett. Ezen a részen kezdődnek a Niagara folyó zúgói, amelyeken lehetetlen átjutni; majd a folyó egy kanyar után továbbfolyik az Ontario-tó felé.

Úgy rémlett, hogy itt a gép keleti irányba fordult.

A kapitány továbbra is a gép hátsó részében tartózkodott. Nem szóltam hozzá. Mi értelme lett volna?... Úgysem válaszol.

Azt megfigyeltem, hogy a gép meglepő könnyedséggel változtatott irányt. A légi utakon bizonyára éppen olyan otthonosan mozgott, mint a szárazföldön és a tengeren.

És ilyen eredmények alapján érthető annak az embernek a gőgje, aki a Világ Urának kiáltotta ki magát! Hát nem rendelkezik minden szerkezetnél különb géppel, amely emberi kézből valaha is kikerült, és amellyel szemben az ember tehetetlen? Valóban, miért is adta volna el, miért fogadta volna el a felkínált milliókat?... Igen, most már megértettem azt a végtelen önbizalmat, amely egész lényéből áradt! De mire ragadhatja még mérhetetlen becsvágya, ha egyszer őrületté fajul?...

A Rém felrepülése után fél órával érthetetlen módon teljesen öntudatlan állapotba kerültem. Ismétlem, csak valami altató okozhatta. A kapitány bizonyára azt akarta, hogy ne lássam, milyen irányban halad.

Így aztán nem tudnám megmondani, hogy a kormányos a levegőben repült-e tovább, vagy leszállt valamelyik tenger vagy tó vizére, vagy az Egyesült Államok valamelyik országútján folytatta az útját. Semmire sem emlékszem, ami a július 31-ről augusztus l-re forduló éjszaka történt.

Most mi lesz ennek a kalandnak a folytatása, és főleg rám nézve hogyan végződik?...

Mint már említettem, amikor különös álmom véget ért, éreztem, hogy a Rém meg se moccan. Ebben nem tévedhettem, mert a mozgást észre kellett volna vennem még akkor is, ha a gép a levegőben halad.

Amikor felébredtem, a kabinomban találtam magam, ahova éppen olyan észrevétlenül zártak be, mint amikor az első éjszakát töltöttem a *Rém*en az Erie-tavon.

Most már csak azt akartam megtudni, felengednek-e a hajóhídra, miután a gép földet ért.

Megpróbáltam felnyitni a csapóajtót, de nem sikerült.

„Ejnye - gondoltam magamban -, csak akkor mozoghatok megint szabadon, ha a Rém ismét a vízen vagy a levegőben halad?”

Hiszen abban a két közegben valóban lehetetlen számomra a szökés...

Az olvasó megértheti türelmetlenségemet és nyugtalanságomat, hiszen nem tudtam, mennyi ideig tartózkodunk még a földön.

Csak néhány percet kellett várnom. Hallottam, hogy rudakat mozdítanak el. A csapóajtót kívülről felnyitották. Kabinom megtelt fénnyel és levegővel.

Egy ugrással felmentem a hajóhídra, és elfoglaltam a szokott helyemet.

Tekintetem egy pillantással végigjárta az egész környéket.

Ahogy sejtettem, a Rém a földön állt, egy völgykatlan mélyén, amelynek kerületét ezerötszáz-ezernyolcszáz lábra becsültem. Az egész völgykatlant apró sárgás kavics borította, és egyetlen szál fű sem nőtt rajta.

A völgykatlan majdnem szabályos tojás alakú volt, nagytengelye észak-déli irányú. Milyen magas lehet a környező sziklafal, milyen lehet a teteje?... Ezt nem tudtam megállapítani. Felettünk ugyanis sűrű ködréteg terült szét, amelyen a napsugarak még nem tudtak áthatolni. Néhány ködfoszlány a kavicsos talajig ért le. Még korán reggel lehetett, és a köd nemsokára felszáll.

A katlan belsejében meglehetősen hideg volt, bár augusztus első napjára ébredtünk. Úgy következtettem, hogy ez a völgyteknő az Újvilágnak valamelyik magasabb pontján fekszik. De melyiken? Ezen a téren még feltevésekbe sem bocsátkozhattam. Bármilyen gyorsan tudott is haladni a pilóta, az bizonyos, hogy nem volt ideje az Atlanti- vagy a Csendes-óceán átrepülésére, hiszen amióta a Niagarától elindultunk, legfeljebb tizenkét óra telhetett el.

Ebben a pillanatban a kapitány előjött egy sziklamélyedésből, amely valószínűleg a ködbe borult sziklafal aljában húzódó barlang lehetett.

Néha hatalmas madarak árnyéka suhant át a ködön, és rekedt rikoltozásuk felverte a mély csendet. Talán ennek az óriási szárnyú szörnyetegnek az érkezése zavarta fel őket, amellyel sem erő, sem sebesség dolgában nem vehették fel a versenyt.

Minden jelből arra következtettem, hogy a Világ Ura itt rejtőzik el, amikor egy-egy csodálatos útja véget ér. Ez volt autójának a garázsa, hajójának a kikötője és repülő gépének a fészke! És most a Rém mozdulatlanul pihen a katlan mélyén.

Végre most majd nyugodtan megnézhetem; úgy látszott, senki sem akar ebben megakadályozni. A kapitány szemlátomást most sem törődött velem többet, mint azelőtt. Két társa hozzá lépett. Mindhárman hamarosan eltűntek abban a barlangban, amelyről az imént említést tettem. Így hát szemügyre vehettem a gépet - legalábbis kívülről. A belső berendezésére nézve valószínűleg ezután is csak találgatásokra szorítkozhatom.

A csapóajtók valóban zárva voltak - kivéve az én kabinom csapóajtaját -, így egyiket sem tudtam kinyitni. De talán sokkal érdekesebb megtudni, milyen motor hajtja a *Rém*et többféle alakjában.

Leugrottam a földre, és erre a vizsgálódásra bőven volt időm.

A gép orsó alakú volt, az eleje hegyesebb, mint a hátulja, a törzse alumíniumból készült, szárnya pedig előttem teljesen ismeretlen anyagból. Négy darab, két láb átmérőjű keréken nyugodott, és a rajtuk levő igen vastag gumiabroncsok lehetővé tették, hogy simán gördüljön a legnagyobb sebesség mellett is. A kerekek küllői lapát alakúan kiszélesedtek, és amikor a Rém a víz színén vagy a víz alatt járt, bizonyára segítettek a haladásában.

A fő hajtómű azonban nem a négy kerék volt, hanem a két Parson-turbina, amelyeket a gép törzse mellett hosszanti irányban helyeztek el. Ezeket hozta igen gyors mozgásba a motor, így tudott olyan sebesen haladni a vízben, és azon gondolkoztam, nem ezekkel halad-e a gép a levegőben is.

A gép a levegőben nagy szárnyak segítségével tudott fennmaradni és haladni, ezek nyugalmi állapotban összecsukódtak, és uszonyhoz hasonlóan simultak az oldalához. A feltaláló tehát a levegőnél nehezebb testek repülésének elvét alkalmazta, és ez tette lehetővé neki, hogy a levegőben a leggyorsabb madárnál is sebesebben tudjon haladni.

Az a hajtóerő pedig, amely ezeket a különböző szerkezeteket működtette, ismétlem, csak az elektromos energia lehetett. De milyen energiaforrás táplálta az akkumulátorokat? Talán van valahol olyan villanytelepük, ahol az akkumulátorokat feltöltik? Vagy a völgykatlan egyik barlangjában dinamók működnek?

Vizsgálódásaim alapján tehát annyit megállapítottam, hogy a járművet kerekek, turbinák és szárnyak mozgatják, de semmit sem tudtam meg a gép szerkezetéről, sem a hajtóanyagáról. De mi hasznát vettem volna annak, ha ezt a titkot megfejtem?...

A szabadságomat kellett volna visszaszereznem, és amennyire a Világ Urát megismertem - bármilyen keveset tudtam is meg róla -, nem lesz hajlandó szabadon engedni!

Nyitva állt még előttem a szökés lehetősége. De nyílik-e rá valaha is alkalom? Akár a Rém valamelyik útja során, akár most, amikor a völgykatlanban időzik...

Az első megoldandó kérdés mindenesetre az, hol fekszik ez a völgykatlan. Hol szállt le a pilóta? Milyen összeköttetés van innen a külvilággal? Van-e valamilyen kivezető út ebből a völgykatlanból? A sziklafalon csak valami repülő szerkezettel lehet átjutni...

Az Egyesült Államoknak melyik részén szálltunk le? Ha feltételezzük, hogy a Rém csak az előző este indult útnak, bármilyen gyorsan repült is, nem hagyhatta el Amerikát, nem juthatott át az Újvilágból az Óvilágba. Becsülhetem-e néhány száz mérföldnél többre az éjszaka megtett utat?

Többször is felötlött bennem egy feltevés, amelyet érdemes fontolóra venni, talán el is fogadni. Miért ne lehetne a Rém tanyája éppen a Nagy Sasfészek? Hát ez a repülő gép nem tud könnyedén bejutni oda? Egy pilóta ne lenne képes arra, amit meg tudnak tenni a sasok és a keselyűk? Hát nem nyújt ez a megközelíthetetlen sasfészek a Világ Urának olyan titkos rejtekhelyet, amelyet rendőrségünk sem tudott felfedezni, és amelyben teljes biztonságban érezheti magát? Egyébként a Niagara-vízesés és a Kék-hegységnek eme része között a távolság nem több négyszázötven mérföldnél, és ezt a távolságot a Rém tizenkét óra alatt megtehette!

Igen, ez a gondolat - annyi más között - egyre határozottabb formát öltött az agyamban. És így nem derül-e fény arra a mindeddig homályban maradt kérdésre, hogy milyen kapcsolatban áll egymással a Nagy Sasfészek és a monogramos levél írója? És hogy miért fenyegettek meg arra az esetre, ha újrakezdeném a nyomozást? És hogy miért kémkedtek utánam? És a Nagy Sasfészekben észlelt jelenségeket - amelyek okát még nem sikerült kiderítenem - nem a Világ Urának kell-e tulajdonítani? Igen! A Nagy Sasfészek!... A Nagy Sasfészek!... És ha eddig nem tudtam ide bejutni, most ki tudok-e jutni innen másképpen, mint a Rém fedélzetén?

Vajon ráismernék-e, ha felszállna a köd? Akkor ez a feltevés talán valósággá válna...

Mivel szabadon jöhettem-mehettem, s a kapitány és társai nem törődtek velem, körül akartam járni a völgykatlant.

Most mind a hárman bent voltak a barlangban, a katlan északi sarkában, így a déli végében kezdtem meg vizsgálódásomat.

Ahogy a sziklafalhoz értem, a tövénél indultam el, amely tele volt üregekkel. A fejem felett meredező sima sziklafalak ugyanolyan földpátból álltak, mint az egész Allegheny-hegység. Hogy milyen magasra nyúlik fel a sziklafal, és hogy milyen alakú a teteje, még nem lehetett látni, ahhoz meg kell várni, míg vagy a szél, vagy a nap szétoszlatja a ködöt.

Közben továbbhaladtam a sziklafal tövében, amelynek üregeit csak a nyílásukon beszüremlő fény világította meg. A barlangok földjén mindenféle lom és szemét: fadarabok, száraz fűkupacok. Mellettük a kapitánynak és társainak a lábnyoma látszott a homokban.

Egyébként még mindig nem mutatkoztak, nyilván sok dolguk akadt a barlangban, amely elé több csomagot tettek le. Vajon ezeket majd a Rém fedélzetére viszik, és ezek szerint véglegesen el akarnak költözni erről a rejtekhelyről?...

Fél óra alatt végeztem körutammal, és visszamentem a katlan közepére. Itt-ott kihűlt és az idők folyamán megfehéredett hamurakásokon láttam megszenesedett gerendákat és deszkákat, tartóbordákat, amelyeken még ott volt a vasalás, tűzben meghajlott fémpántokat, egy szerkezet roncsait, amelyet lángok által pusztítottak el.

Annyi bizonyos, hogy ez a völgykatlan nem is olyan régen szándékosan előidézett vagy véletlenül keletkezett tűzvész színhelye volt. És természetes, hogy összefüggést kerestem a tűzvész és a Nagy Sasfészekben észlelt jelenségek között, amikor lángnyelvek csaptak a sziklafal fölé, morajlás hallatszott a levegőn át, amelyektől annyira megijedtek a környék, Pleasant-Garden és Morganton lakosai. De vajon mit égettek el, és miért állt a kapitány érdekében, hogy azt elpusztítsa?...

Ebben a pillanatban kelet felől erős szél támadt. Az eget eltakaró ködréteg gyorsan felszállt. A sziklafalat elöntötték a felfelé kapaszkodó nap sugarai.

Felkiáltottam.

Körülbelül száz láb magasságban kibontakozott a sziklakatlan pereme. Kelet felé ismerős körvonalat pillantottam meg: egy sziklát, amely sashoz hasonlított...

Ezt láttuk Elias Smith úrral, amikor meg akartuk mászni a Nagy Sasfészket!

Így tehát semmi kétség! Az elmúlt éjszaka a gép elrepült az Erie-tótól Észak-Carolináig. Tehát ebben a sasfészekben volt a rejtekhelye... Ez volt hát a lángeszű feltaláló hatalmas és óriási teljesítményű madarának méltó fészke, amelynek megmászhatatlan falain rajta kívül senki más nem tudott átjutni... És ki tudja, ő nem fedezett-e fel valami mély barlangot, föld alatti összekötő utat a külvilággal, amelyen át úgy is elmehetett a Nagy Sasfészekből, hogy a *Rém*et itt hagyja?...

Most már minden világossá vált az agyamban! Így lett érthető az első levél, amely a Nagy Sasfészekben íródott, és halállal fenyegetett. És ki tudja, ha bejutunk a völgykatlanba, felfedezzük-e a Világ Urának titkait, mielőtt ő maga biztonságos helyre menekül?...

Mozdulatlanul álltam, tekintetemet a kősasra szegeztem, bennem pedig erős indulatok kavarogtak. Azon gondolkoztam, nem kell-e mindenáron megpróbálkoznom a gép elpusztításával, mielőtt újra nekivág a világnak...

Lépéseket hallottam.

Megfordultam.

A kapitány felém tartott, és amikor megállt, arcomba meredt.

Nem tudtam tartóztatni magamat, és így kiáltottam fel:

– A Nagy Sasfészek!... A Nagy Sasfészek!...

– Igen... Strock felügyelő!

– Ön pedig... a Világ Ura?

– Az egész világé, amely már egyszer megbizonyosodhatott arról, hogy a legnagyobb hatalom birtokosa vagyok!

– Ön?! - kiáltottam fel meglepetten.

– Én... - válaszolta, és gőgösen kiegyenesedett. - Én... Robur... A Hódító Robur!