SORSDÖNTŐ ÉJSZAKA

Ivan Ogaref ravasz, de egyszerű tervet dolgozott ki. Elgondolásának az volt a lényege, hogy a városnak egy fontos pontjáról, nevezetesen a Bolsaja utcai kapuról elvonja a védők figyelmét, s aztán egy alkalmas pillanatban átadja az ellenségnek.

Megegyezett tehát az emírrel, hogy a megbeszélt időpontban a tatárok a város körül afféle cselrohamokat kezdenek.

Úgy határoztak, hogy a félrevezető rohamokat a város fölött és alatt, egyszerre két helyen indítják meg, mégpedig igen komoly erőkkel. Emberük volt elegendő erre a célra. A hadmozdulatokhoz tartozott, hogy ugyanakkor a folyón is megpróbálkoznak az átkeléssel.

Feltételezték, hogy a manőverek láttára az ostromlottak védtelenül hagyják a Bolsaja-kaput, már csak azért is, mert ezen az oldalon a tatár előőrsök látszatra teljesen eltakarodnak majd.

Október 5-ét jelezte a naptár. Nem telik bele huszonnégy óra, s Kelet-Szibéria fővárosa az emír, maga a nagyherceg pedig Ivan Ogaref kezébe kerül.

Valóban, ezen a napon szokatlan mozgalmasság jelei mutatkoztak a tatárok Angara-parti táborában. A palota, valamint a jobb parti házak ablakaiból jól ki lehetett venni, hogy a túlsó parton lázas készülődés folyik. Számos tatár különítmény érkezett a táborba, s az emír hadereje óráról órára nőtt. Persze ez is hozzátartozott a megbeszélt félrevezető hadmozdulatokhoz, s ezért is ment végbe ennyire tüntetően.

Ogaref nem mulasztotta el, hogy még külön is jó tanácsokat osztogasson a nagyhercegnek. Szinte pánikba esve hívta fel a nagyherceg figyelmét, hogy erről az oldalról valószínűleg támadás várható. Nyilvánvaló, magyarázta, hogy a tatárok számára az nyújtja a legkedvezőbb támadási lehetőséget, ha a folyó mentén, a város felső és alsó részén egyszerre rohamoznak. Ezért, tette hozzá, azt a tanácsot adná őfenségének, erősítsék meg ezt a két közvetlenül veszélyeztetett pontot.

A megfigyelők egybehangzó jelentései alapján a nagyherceg igazolva látta Ogaref véleményét. Sürgősen dönteni kellett.

A palotában ismét összeült a haditanács. Hosszabb vita után úgy rendelkezett, hogy a védelem erőit az Angara jobb partján, mégpedig a megjelölt két ponton egyesítik. Azonnal ki is adták az idevágó parancsokat.

Ogaref nem is akart egyebet. Azt persze egyelőre nem remélhette, hogy az intézkedések következtében a Bolsaja-kapu teljesen védelem nélkül marad. Az viszont nagyon is lehetségesnek látszott, hogy csak igen kevés védő lesz ott. Ogaref úgy gondolta, hogy majd menet közben rábeszéli valahogy a nagyherceget: vonja el ezeket a csekély erőket is a kaputól. Ehhez nem kellett egyéb, mint néhány, az adott pillanatban bedobott álhír.

Biztonság kedvéért a fentieken kívül Ogaref még valami külön, rendkívül hatásos meglepetést is kieszelt, amellyel az adott pillanatban majd jól alátámaszthatja elgondolását. Ezt az incidenst úgy tervezte meg, hogy ha netalán mégse vonnának el minden erőt a város védői a Bolsaja-kapu mellől, a helyzet a város említett két pontján pánikszerűen rosszabbodjék.

Hogy mi volt ez az incidens, mindjárt látni fogjuk.

A Bolsaja-kapu megrohanása céljára a tatárok sok ezer katonát állítottak készenlétbe, akiket máris elrejtettek a keleti oldalon fekvő sűrű erdőkben.

Ostromlók és ostromlottak egyaránt fölkészültek a döntő összecsapásra. Irkutszk helyőrsége és lakossága ezen a napon szüntelen készenlétben állt. A parancsnokság minden szükséges intézkedést megtett, hogy még az eddig gyöngébben védett erődrészek is felkészülten várhassák a tatárok rohamát. Mindenütt nagy mennyiségű fegyvert és lőszert halmoztak fel, kioktatták az egységek parancsnokait, majd a nagyherceg és Voroncof tábornok személyesen járta végig az őrhelyeket, hogy meggyőződjék róla, végrehajtották-e utasításaikat. Vaszilij Fedor rohamcsapatát a város északi részén helyezték el, de az volt a parancsa, hogy nem szabad túlzottan ragaszkodnia elfoglalt őrhelyéhez, hanem veszély esetén embereivel együtt a legerősebben támadott helyekre kell sietnie. Az Angara jobb partján felvonultatták azt a néhány löveget, amely rendelkezésre állt.

A védők erősen remélték, hogy ezekkel az Ogaref tanácsára végrehajtott rendszabályokkal mindenképp sikerül majd visszaverniük a tatárok támadását. Tudták, ha most sikert aratnak, akkor a tatárok egy időre elvesztik támadókedvüket, s az ostromlott város némi haladékhoz jut. Ez azért volt fontos, mert az orosz erősítések, melyekről a nagyherceg szólott, egyik óráról a másikra a város falai alatt teremhetnek.

Ogaref az évszakot is belekalkulálta tervébe. Október lévén, a nap már délután hat óra előtt nyugovóra tér, miután csupán tizenegy óra hosszat világított. Ha két órába telik is, míg napnyugta után végleg besötétedik, még elég hamar száll le az éjszaka. Tekintve, hogy a felhőjárás is kedvező volt - hatalmas fellegek terpeszkedtek az égboltozaton -, a hadműveletek idején teljes lesz a sötétség.

Az időjárásról még annyit, hogy a szibériai klímának megfelelően a tél korán beköszöntött, s az éjszakák már meglehetősen hidegek voltak. Az orosz katonák, akik az Angara partján őrséget álltak, nem gyújthattak tüzet, mert rejtve kellett maradniuk. Így aztán rettenetesen szenvedtek a hidegtől. Lábuktól alig néhány lépésre jégtáblák úszkáltak a rohanó vízben.

A jégzajlás nem csupán természeti jelenség volt, amelyet jobb híján szórakozásból figyeltek. Nagy stratégiai jelentősége volt, hiszen tudjuk, hogy amíg a jégzajlás tart, az Angara vizén lehetetlen átkelni. A tatárok sem csónakkal, sem tömlőkkel nem kísérletezhettek, hogy átúsztassanak a rohanó folyón. A jégzajlás tehát a városnak kedvezett.

Ha netán éjszakára valamennyire össze is állnának a jégtáblák, átkelni akkor sem lehetne rajtuk, mert hiszen a jégréteg még gyenge volna ahhoz, hogy egész csapattesteket hordjon a hátán.

Azt hihetnők, hogy Ogarefot nyugtalanították ezek a jelenségek. Az áruló azonban, az igazat megvallva, fütyült a jégzajlásra. Ő aztán igazán jól tudta, hogy a tatároknak eszük ágában sincs átkelni az Angarán, s hogy itteni hadmozdulataik nem egyebek puszta cselvetésnél.

Esti tíz óra tájban azonban az ostromlók és ostromlottak nem kis meglepetésére a folyó jégviszonyai tökéletesen megváltoztak. Eddig lehetetlen lett volna átkelni a folyón, most azonban hirtelen fölszabadult az Angara.

Víztükre szinte egy csapásra kitisztult. A jégtáblák, amelyek napok óta mind nagyobb számban özönlöttek lefelé, hirtelen elmaradtak. Csupán itt-ott mutatkozott belőlük egy-egy. Ezek is egészen másmilyenek voltak, mint az előzőek. Látszott rajtuk, hogy valamilyen nagyobb jégmezőről szakadoztak le, szegélyük élesen elhatárolódott a víztől.

A szolgálatos tisztek azonnal jelentést tettek a nagyhercegnek. Rövid tanácskozás után kiderült: a jelenség oka abban keresendő, hogy a folyón valahol följebb torlasz képződött. Ez a torlasz akadályozta meg a jégtáblák tömeges továbbjutását. Mindössze egy-egy leszakadt darab folytathatta útját.

Mint tudjuk, ez valóban így is volt.

A veszély mindenesetre megnőtt, hiszen a tatárok most már át is kelhettek volna. Az oroszoknak újabb csapatokat kellett mozgósítaniuk a part védelmére.

Éjfélig semmi különös nem történt. Kelet felől, amerre a Bolsaja-kapu nyílott, a legteljesebb nyugalmat jelentették az őrszemek. Egyetlen tábortüzet sem jeleztek az ottani erdők felől, amelyeknek kopasz koronái egybeolvadtak a látóhatárra települt fellegekkel.

Az angarai táborban viszont annál mozgalmasabb volt az élet, amit a sűrűn ide-oda imbolygó szövétnekek is bizonyítottak.

A folyó mentén, egy-egy kilométernyire föl- és lefelé attól a ponttól, ahol az erődművek elérték a vízpartot, halk zörejek hallatszottak. Ez arra vallott, hogy a tatárok talpon vannak, s csak valamilyen jeladásra várnak.

Újabb óra telt el így. Semmi sem történt.

Hajnali kettőt vert az irkutszki nagytemplom toronyórája, de az ostromlók táborából még mindig semmi jele nem mutatkozott annak, hogy rohamra készülnének.

A nagyherceg és tisztjei fel-alá jártak a kormányzói palota termeiben, s közben újra meg újra megtanácskozták a helyzetet. Egyesek úgy vélték, hogy semmi esetre sem készül roham. Véleményüket alátámasztotta, hogy az előző éjszakák távolról sem múltak el ilyen nyugodalmasan. Akkor bizony több ízben kezdődött lövöldözés, s ugyancsak süvítgettek a puskagolyók.

Ma pedig egyáltalán nem mozdul semmi.

A nagyhercegnek más volt a véleménye. Ő meg volt győződve róla, hogy igenis készül valami. Kiadta a parancsot, hogy a figyelést egy pillanatra sem szabad abbahagyni.

De térjünk vissza mindeme események sötét lelkű mozgatójához.

Tudjuk, hogy Ivan Ogarefnak szobája volt a kormányzói palotában. Meglehetősen tágas helyiség volt ez a palota földszintjén. Ablakai egy oldalteraszra nyíltak. Ha valaki kilépett a teraszra, kényelmesen végigtekinthette az egész Angara-partot.

A szobában most sötétség honolt.

Ogaref ott állott az ablaknál, és várta a percet, hogy munkába foghasson. A támadáshoz neki kellett megadnia a jelt. Jelére majd megindul a martalócok hada, Irkutszk védői a megtámadott pontokhoz rohannak, s ekkor... Nos, ekkor lép színre majd Ivan Ogaref, az áruló. Szép csendben kisiet majd a palotából, s befejezi ördögi művét.

Ogaref ott állott az ablaknál, s feszült idegekkel várta az előre kitervelt pillanatot. Úgy állt ott, mint a vadállat, amely csak azt lesi, mikor vetheti rá magát áldozatára.

Valami azonban megzavarta.

Alig néhány perccel két óra előtt a nagyherceg magához hívatta az álfutárt. Szárnysegédet küldött érte, aki azonnal Ogaref szobájához sietett. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. A szárnysegéd ekkor nevén szólította az ál-Sztrogofot.

Semmi válasz.

Ogaref, aki még mindig ott állott az ablaknál, lélegzet-visszafojtva várta, hogy a szárnysegéd elunja a szólongatást, s elmenjen.

A szárnysegéd sarkon fordult, és valóban elment. Néhány pillanat múlva jelentette is a nagyhercegnek, hogy a cár futárja nem tartózkodik a palotában.

A toronyóra elütötte a kettőt.

Ezt az időpontot beszélte meg Ogaref a tatárokkal. Most kellett megkezdeniük a látszatostromot.

Ogaref kinyitotta az ablakot, s kiállott a párkányra.

Alatta ott zubogott az Angara sötét vize; hullámai nagyot loccsanva torpantak meg a híd pillérein.

Ogaref gyújtózsinórt vett elő a zsebéből, s meggyújtotta. Aztán lőporba mártott vattát szedett elő, s a zsinór végéhez illesztette. A tűz sercegve iramodott a lőporos vattagombóc felé. Végül az egész szerkezetet belehajította a folyó vizébe...

Igen, Ivan Ogaref parancsára zúdították a kőolajat az Angarába! S most Ivan Ogaref maga gyújtja meg az olajtengert!

Irkutszktól nem messze, a szibériai főváros és Peskovszkoje falu között vagy fél tucat petróleumkút működött. Ogaref ördögi terve az volt, hogy ezek révén borítja lángba az ostromlott várost. Ezért hatalmába kerítette az ottani óriási kőolajtartályokat. Ha ezeken akármilyen kicsiny rést ütnek, akkor a petróleum feltartóztathatatlan áradással zúdul bele az Angara vizébe.

Ezt a műveletet hajtották végre Ogaref emberei ezen az éjszakán, s így történt, hogy a tutaj, amely a cár igazi futárját, Sztrogofot, Nagyát meg a többi menekültet szállította, valóságos petróleumfolyam tetején úszott. A tartályok hasadékain keresztül megállíthatatlan zuhatagként hömpölygött a kőolaj a sok millió köbméternyi petróleumot tartalmazó silókból kifelé; az áradat követte a talaj természetes lejtőjét, s rázúdult az Angara tükrére, majd fajsúlyánál fogva a víz színén maradva úszott tovább.

Ogaref nemhiába volt a tatárok szövetségese, tatár módra is cselekedett. S hozzá saját honfitársai ellen harcolt efféle módszerekkel!

A vatta odaröppent az Angara vizére. A folyam felülete, mintha csak tiszta alkoholból lett volna, egy szempillantás alatt lángba borult.

Kékes lángnyelvek csapdostak fel a két part között. Fölöttük hatalmas füstfellegek kavarogtak. Az a pár jégtábla, amely még ott úszkált a víz színén, pillanatok alatt úgy elolvadt, mint a viasz: gőzük sisteregve prüszkölt az égre.

Ugyanebben a pillanatban megkezdődött a fegyvertüzelés is. A várostól északra és délre vadul ropogtak a puskák. Az Angara menti tábor ütegei teljes erejükből bömböltek. Több ezernyi tatár vetette rá magát az erődítmények barikádjaira. A fából épült part menti házak pillanatok alatt égő lánggal lobogtak. Az éjszaka sötétjét hatalmas tűzfény világította be.

– Végre! - dörzsölte a markát Ivan Ogaref.

Sikerének joggal örülhetett. A csel, amelyet kieszelt, rettenetes eredménnyel járt. Irkutszk védőit egyszerre lepte meg a tatárok támadása és a tűzvész. A harangokat félreverték, s aki csak épkézláb ember volt a városban, mind odarohant a megtámadott pontokra, meg a tűzvész fenyegette házakhoz.

Pillanatról pillanatra nőtt a veszély, hogy a tűz végigharapózik az egész városon.

A Bolsaja-kapu eközben majdnem teljesen védtelen volt. Alig egypár ember maradt ott kapuőrnek, alig néhány férfi a száműzöttek kicsiny csoportjából. Ogaref tanácsolta, hogy őket állítsák erre a pontra: arra gondolt, hogy balsiker esetén mindent rájuk foghat majd, hiszen a száműzöttek mégiscsak „megbízhatatlan elemek” voltak, akiket könnyű volt gyanúsítgatni.

Ogaref visszatért szobájába, amelyet most teljesen bevilágított a folyó felől idelobogó lángcsóvák kísérteties fénye. Indulni készült.

Abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót, egy asszony zuhant be a szobájába. Ruhája csupa víz volt, haja ziláltan repkedett.

– Szangár! - kiáltott fel első meglepetésében Ivan Ogaref, aki el sem tudta volna képzelni, hogy váratlan látogatója más lehessen, mint a cigányasszony.

Pedig a jövevény nem Szangár volt. Nagya állt Ivan Ogaref előtt.

Utoljára akkor láttuk, amikor Mihállyal együtt ott hajókázott a jégtáblán. Emlékezhetünk, a leány egyszerre elsikoltotta magát.

Hogy miért? Észrevette ugyanis a víz tetején rohanó gyorsasággal terjeszkedő lángtengert... Sztrogof erre karjába kapta, s vele együtt a víz alá merült, hogy a folyó mélységeiben keressen menedéket a lángok ellen. A jégtábla egyébként, amelyen eddig utaztak, már csak ötvenméternyire volt az irkutszki mellvéd falától.

Jó darabig úsztak a víz alatt, míg végre sikerült Sztrogofnak Nagyával együtt partot érnie.

Mihály elérte áhított célját! Végre-valahára Irkutszkban volt!

– A főkormányzó palotájába! - mondotta Nagyának.

Tíz perc sem telt bele, s odaérkeztek a palota bejárójához, amelynek alsó lépcsőfokait ugyan már veszedelmesen nyaldosták a vízen úszó lángtenger tűznyelvei, de felgyújtani nem tudták.

A palotán túl a part menti házak már mind lángban állottak.

Sztrogof és Nagya minden nehézség nélkül lépett be a palotába, amelyet most nem őrzött senki. Az általános felfordulásban senkinek sem szúrt szemet, bár ruhájuk csuromvizes volt.

A földszinti nagyterem csak úgy hemzsegett a tisztektől, akik szolgálatra jelentkeztek, valamint a katonáktól, akik összevissza rohangásztak, hogy a kapott parancsokat végrehajtsák. A zagyván kavargó embertömeg pillanatokon belül elszakította egymástól Sztrogofot és Nagyát.

Nagya kétségbeesetten szaladgált a földszinti termekben: hangosan szólongatta Sztrogofot, majd meg azt követelte, hogy nyomban vezessék a nagyherceg elé.

Futkározása közben egyszerre csak egy ajtó nyílt meg előtte, s a fényözönben úszó szoba küszöbén szembe találta magát azzal az emberrel, akit előbb Isimben, aztán Tomszkban is látott: azzal az emberrel, aki talán a következő pillanatban kiszolgáltatja a várost az ellenségnek.

– Ivan Ogaref! - sikoltott fel a leány.

Amikor az áruló meghallotta a nevét, megremegett.

Hogyisne: ha most felfedezik kilétét, csütörtököt mond az egész terve. Nincs mit tennie, le kell gyilkolnia, bárki legyen is az, aki kiejtette a nevét.

– Ivan Ogaref! - sikoltott fel másodízben is Nagya, aki jól tudta, hogy az átkozott név hallatára előbb-utóbb segítségére sietnek majd a palotabeliek.

– Hallgatsz el mindjárt! - mordult rá az áruló.

– Ivan Ogaref! - kiáltotta el magát harmadízben is a bátor leány. A gyűlölet, amellyel az áruló nevét kiejtette, megtízszerezte hangja erejét.

Ogaref a dühtől szinte bódultan tőrt rántott ki övéből, s rávetette magát Nagyára, aki a terem egyik szögletébe hátrált előle.

A leány behunyta szemét: halálát várta. Hirtelen valamilyen ellenállhatatlan erő terítette földre a támadót.

– Mihály! - sikoltott fel Nagya.

Sztrogof Mihály megmentette védencét.

A folyosón hallotta meg a leány vészkiáltásait. A hangot követve jutott el Ogaref szobájáig, s belépett a nyitva maradt ajtón.

– Semmitől se félj, Nagya - dörögte, miközben odaállott a leány és Ogaref közé.

– Jaj - sikoltott fel újra a leány -, ügyelj, bátyám!... Fegyver van az áruló kezében!... S ő lát téged!...

Ogaref időközben feltápászkodott. Annak tudatában, hogy könnyűszerrel elbánhatik a vak emberrel, rávetette magát Sztrogof Mihályra.

A vak ember azonban fél kezével megragadta látó ellenfele karját, s miközben kezéből kicsavarta a tőrt, a földre terítette Ogarefot.

Ogaref belesápadt a dühbe és a szégyenbe. Hirtelen felocsúdott, hogy hiszen kard is lóg az oldalán! Kirántotta kardját, és újabb rohamra indult.

Ogaref önbizalma visszatért. Hiszen Sztrogof vak! Ezzel a vak emberrel csak el fog tudni bánni!

Nagyát kétségbeesésbe kergette a veszedelem, amely bajtársát fenyegette ebben az egyenlőtlen küzdelemben, s ezért segítségért kiáltozva rohant az ajtóhoz.

– Zárd be az ajtót, Nagya! - szólt rá Mihály. - Ne hívj ide senkit, hadd intézzem el magam ezt a gazfickót! A cár futárjának most már nincs mitől félnie! Támadjon, ha mer! Rajta!

Ogaref meggörbítette hátát, mint az ugrásra készülő tigris, de nem szólt egyetlen szót sem. Meg akarta téveszteni a vakot, hogy az ne hallja se mozgását, se lélegzetét. Észrevétlenül akart rátámadni, hogy a vak ne is sejtse, hogy a halál közeledik feléje. Egyetlen biztos szúrással akart végezni vele.

Az áruló egy pillanatig sem gondolt arra, hogy megverekedjék azzal az emberrel, akinek ellopta a nevét. Egyszerűen csak le akarta gyilkolni.

Nagya nem minden csodálat nélkül figyelte a jelenetet. Mintha Sztrogof Mihály nyugalma rá is átragadt volna.

Sztrogofnak nem volt semmilyen más fegyvere, mint szibériai vadászkése, s hozzá még nem is látta ellenfelét, akinek pedig kard volt a kezében.

Sztrogof arca a mélységes csendben szünet nélkül követte a kard hegyét.

Ogaref szemmel látható idegességgel kémlelte furcsa ellenfelét. Ennek szinte emberfölötti nyugalma valósággal az idegeire ment. Józan eszét hívta tanúságul: ebben a küzdelemben nincs mitől tartania! A vak ember mozdulatlansága azonban felbőszítette.

Szemével egyre azt a helyet kereste, ahol a legbiztosabban találhatja el Sztrogofot... Végre! Senki sem gátolhatja meg most abban, hogy egyszer s mindenkorra végezzen a cár igazi futárjával!

Végre nagyot ugrott, s kardját Sztrogof mellének taszította.

A vak ember késének szinte alig észrevehető gyors mozdulatával félreütötte a kardot. Sztrogof sértetlen volt, és látni valóan hideg egykedvűséggel várta az újabb támadást.

Ogaref homlokán kiütött a hideg veríték. Hátrált egy keveset, s aztán újra szúrni próbált, de második kísérlete is csődöt mondott. A széles kés egyetlen moccanása elég volt ahhoz, hogy az áruló kardját eltérítse eredeti irányától.

A szoborrá merevedett Sztrogof láttán Ogaref most már szinte őrjöngött a dühtől és a félelemtől, s tekintete rátapadt a vak ember szemére. A vak szem úgy nézett vissza rá, mintha a lelke legmélyében olvasna, s iszonyú erővel nyűgözte le.

Ogaref egyszerre felordított. Agyában hirtelen világosság gyúlt.

– Ez az ember lát! - kiáltozta. - Lát, lát!...

S mint a megvert vadállat, amely megpróbál visszavonulni barlangjába, úgy hátrált ő is lépésről lépésre a terem túlsó szögletébe.

A kőszobor most megelevenedett, s a vak ember egyenesen Ivan Ogaref felé tartott. Amikor odaért, valósággal áradni kezdett a szó belőle:

– Hogy látok-e? Hát persze hogy látok! Jól látom a kancsukaütés nyomát, amellyel áruló és gyáva arcodat örökre megjelöltem! S látom testednek azt a helyét is, ahol megkapod a halálos döfést! Védd magad! Leereszkedem hozzád, és megvívok veled, te aljas áruló! Kardoddal szemben nekem elég lesz a késem is!

„Mihály lát... - suttogta magában Nagya. - Uram teremtőm, hát lehetséges ez?!”

Ogaref érezte, hogy elveszett. De akaratának utolsó megfeszítésével összeszedte magát, s kardját Sztrogofra irányítva, nekirontott egykedvűen várakozó ellenfelének. A két fegyver pengéje keresztezte egymást. De Sztrogofnak, az egykori szibériai vadásznak kése úgy nekivágódott a kardpengének, hogy az egy szempillantás alatt kettétört. Ogaref pedig szíven találva, élettelenül rogyott össze.

E pillanatban felfeszítették az ajtót. A küszöbön ott állott a nagyherceg, néhány tisztje kíséretében.

A nagyherceg előbbre lépett. A földön fekvő emberben felismerte azt, akit eddig a cár futárjának tartott.

– Ki ölte meg ezt az embert? - kérdezte fenyegető hangon.

– Én - felelte Sztrogof Mihály.

Az egyik tiszt Sztrogof homlokának szegezte revolverét.

– Hogy hívnak? - kérdezte a nagyherceg, mielőtt parancsot adott volna, hogy fejbe lőjék.

– Fenség - felelte Sztrogof -, inkább azt kérdezze, hogyan hívják ezt az embert, aki itt hever fenséged lábánál.

– Ezt az embert? Ezt jól ismerem. Bátyám hűséges katonája. A cár futárja!

– Ez az ember, fenség, nem a cár futárja! Ez Ivan Ogaref!

– Ivan Ogaref?! - kiáltott fel a nagyherceg.

– Igen, az áruló Ivan!

– És te ki vagy?

– Sztrogof Mihály!