A BAJKÁL-TÓ ÉS AZ ANGARA

A Bajkál-tó délnyugati szögletében, közvetlenül a vízparton kis csoport szedelőzködött.

Amikor Sztrogof, karjában a holtfáradt leánnyal, eléggé megközelítette a tópartot, Nagyának nyomban ez az utascsoport ötlött a szemébe.

A leány az első pillanatban azt hitte, hogy tatár csapat ődöng a víz szélén, s várakozik arra, hogy átkerüljön az óriási tó túlsó partjára. Amint azonban közelebb kerültek, Nagya örömmel állapította meg, hogy tévedett.

– Oroszok! - kiáltott fel ujjongva.

Alighogy ezt kimondta, szempillái lecsukódtak, s fáradt fejét odahajtva Mihály mellére, ájult álomba zuhant.

Az utasemberek közben már észrevették őket. Néhányan oda is siettek hozzájuk, kézen fogták a vak embert, s a karjai közt pihenő leánnyal együtt odavezették a kis kikötőhídra, amelynek végén tutaj himbálózott.

A tutaj éppen indulóban volt.

Az utasok menekülők voltak, mégpedig a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból; közös veszedelem hajszolta őket a Bajkál-tónak erre a pontjára. Őket is a tatár előőrsök kergették el otthonukból, most Irkutszkba iparkodtak. Mivel pedig azóta, hogy a betörő bandák elfoglalták az Angara mindkét partjának környékét, szárazföldön már nem vághattak neki az útnak, vízi úton próbálkoztak meg vele, hogy megközelítsék a fővárost.

Tervük hallatára nagyot dobbant Sztrogof szíve. A menekülők úgy gondolták, hogy a Bajkál-tó kedvező áramlatát kihasználva, beeveznek az Angarába, s annak gyors vizén siklanak majd tovább. Ily módon másfél nap alatt eljuthatnak Irkutszkba, amelynek tudvalevőleg falai között folyik el az Angara.

A menekülők a tónak ezen a részén nem találtak semmiféle vízi járművet. Ezért tutajt kellett összebarkácsolniuk, olyasféle faalkotmányt, amelyet általában használnak Szibéria vízi útjain. A tóparton szerencsére fenyőerdő állott; ennek szálfáiból rótták össze alkalmatosságukat. A fatörzseket fűzfavenyigével kötözték egymáshoz, s így sikerült egy olyan úszófelületet teremteniük, amelyen félszáz ember kényelmesen elfért.

Erre a tutajra vezették Sztrogofot és Nagyát. A leány lassanként magához tért. Neki is, meg társának is enni adtak az utasok. Miután ettek, Mihály végigfektette a leányt egy rőzséből összehordott ágyon, s Nagya nyomban elaludt.

Az utasok alaposan kikérdezték Sztrogofot, de ő nem árult el semmit sem abból, ami Tomszkban történt. Azt mondotta magáról, hogy krasznojarszki ember, akinek nem sikerült idejében Irkutszkba jutni: az emír hordái előbb érkeztek a Dinka bal partjára, s így arrafelé nem folytathatta menekülését. Még azt is hozzáfűzte, hogy véleménye szerint a tatár főerő máris ott táborozik valahol Szibéria fővárosának környékén.

No, akkor nincs egy percnyi vesztegetni való idejük sem!

Este nyolc óra volt, amikor a tutaj nekivágott a nagy víznek. Egy Bajkál-tavi öreg hajós vette át a tutaj fölött a parancsnokságot. Hatvan-hatvanöt esztendős férfi volt ez: arcát kérgesre szárította a tó fölött uralkodó erős széljárás. Hatalmas fehér szakálla a mellét verdeste. Fején prémsüveget hordott; arcának kifejezése komoly, szinte rideg volt. Dereka körül övvel leszorított, hosszú, bokáig érő bundát viselt.

A hallgatag öregember ott ült a tutaj orrán, parancsait kézmozdulatokkal közölte, és talán tíz szót sem szólt egész éjjel. A tutaj kormányzása egyébként csak abból állott, hogy a járművet lehetőleg a part menti áramlás irányában tartsák, nehogy beljebb kerüljön a tó közepe felé.

A tutaj útját csupán a meglehetősen erős széljárás késleltette, amely a víz áramlásával szemközt fújt. Így hajnaltájt még mindig vagy negyven kilométernyire voltak az Angara torkolatától. Annyit már megállapíthattak, hogy délután három vagy négy előtt aligha érkeznek el oda.

Négy óra tájt az öreg hajós csakugyan jelezte is az Angara torkolatát a partvidék gránitsziklás övezetében. Jobb kéz felől tisztán látszott Livenicsnaja kis kikötője, temploma s néhány házikója a parti meredeken.

A tutaj a parthoz állt. A vén hajós úgy döntött, hogy megállnak kicsit: néhány halaszthatatlan javítást kellett elvégezni a tutajon.

A szálfák kötelékei meglazultak, s azzal fenyegettek, hogy teljesen kibomlanak. Sürgősen meg kellett erősíteni őket; annál is inkább, mivel kelet felől jégtáblák jelentek meg. Csak súlyosbította a tutaj utasainak helyzetét, hogy az egyre szaporodó jégtáblák mind az Angara torkolatába tartottak. Noha attól nem kellett félni, hogy eltömik a torkolatot, a javításokat a jég megjelenése is indokolta.

Livenicsnaja községe üres volt. Lakosai nem akarták kitenni magukat a tatárok pusztításainak, akik ez idő szerint már az Angara mindkét partját járták. Irkutszkba menesztették hajó- és bárkaállományukat, amely rendszerint ott szokott kitelelni kikötőjükben. A hajókra felrakták minden értéküket, s még idejében elszöktek Kelet-Szibéria fővárosába.

A vén hajós nemigen számított rá, hogy a livenicsnajai kikötőben új utasai akadnak a tutajnak. Ám abban a pillanatban, amikor kikötöttek, az egyik elhagyott házból lóhalálában két ember rohant lefelé a parthoz.

Nagya ott üldögélt a tutaj elején, és szórakozottan nézegette a vizet.

Egyszerre majdnem elsikoltotta magát. Megragadta Mihály csuklóját, aki erre a mozdulatra felkapta a fejét.

– Mi az, Nagya? - kérdezte.

– Itt a két útitársunk, Mihály!

– A francia meg az angol, akikkel az Urál hegységben találkoztunk?

– Igen.

Sztrogofot kínosan érintette a dolog, mert nem szerette volna föladni eddig sikeresen megőrzött inkognitóját.

A két riporter tisztában volt vele, hogy Korpanof Miklós irkutszki kereskedő nem létezik, illetve hogy a jámbor kereskedő gúnyájában Sztrogof Mihály, a cár futárja rejtőzik. Isimi elválásuk óta két ízben is találkoztak vele: egyszer a zabergyevói táborban, amikor kancsukával végigvert Ivan Ogaref arcán, s másodszor Tomszkban, amikor az emír kimondta fölötte az ítéletet. Így hát pontosan tudták, kivel van dolguk, s hogy voltaképpen mi is útjának célja.

Sztrogof gyorsan döntött.

– Nagya, kérlek - így szólt a leányhoz -, mihelyt a két úr a tutajra tette a lábát, kérd meg őket, hogy nyomban jöjjenek ide hozzám.

Csakugyan a két újságíró volt a két utas. Őket sem a véletlen, hanem ugyanazok az események kényszerítették ide a livenicsnajai kikötőbe, amelyek Sztrogofékat is ide irányították.

Tudjuk, hogy a két riporter részt vett a tatárok tomszki bevonulásán, de aztán otthagyták az ünnepély végét, mielőtt még sor került volna a kegyetlen ítélet végrehajtására. Arról nem tudtak persze, hogy volt útitársukat nem halálra ítélte az emír, hanem megvakításra, és hogy még életben van.

Akkor ott gyorsan lovakat szereztek, s még azon este elhagyták Tomszkot, mégpedig azzal a nagyon is indokolt elhatározással, hogy legközelebbi tudósításaikat már a kelet-szibériai orosz haderők táborhelyeiről keltezik.

Alcide Jolivet és Harry Blount erőltetett menetben iparkodott Irkutszk felé. Azt remélték, hogy sikerül Feofár kánt megelőzniük. Tervük bizonyára sikerült is volna, ha váratlanul nem kerül útjukba az a bizonyos harmadik tatár csoport, amely déli irányból nyomult előre a Jenyiszej völgye mentén. Hasonlóképp, mint a Sztrogofét, az ő útjukat is félbeszakította ez a váratlan esemény, mégpedig mielőtt átkelhettek volna a Dinkán. Ezért kerültek ők is abba a kényszerhelyzetbe, hogy egészen a Bajkál-tóig kanyarodjanak el déli irányban.

Amikor Livenicsnajába értek, a község már lakatlan volt. Más irányból lehetetlen volt Irkutszk felé menniük, mert hiszen a tatár csapatok már az egész tájékot bebarangolták. Így hát már három napja lézengtek itt, mégpedig meglehetősen kelletlenül, amikor egyszerre feltűnt a vízen a tutaj.

A tutaj menekülői velük is közölték útitervüket: hogy tudniillik éjszaka idején, észrevétlenül, a vízen át próbálkoznak majd besettenkedni Irkutszkba.

A két riporter úgy határozott, hogy csatlakoznak. Mellesleg egyéb választásuk úgysem volt.

Jolivet nyomban tárgyalásba kezdett a vén hajóssal, közölve, hogy maga és társa számára helyet kér a tutajon; fizetségül hatalmas összeget kínált.

– Nem fizet itt senki - felelte komoran a vén tutajos -, csak éppen az életét teszi kockára. Nem elég az?

A riporterek tehát felszálltak, s Nagya jól látta, amint elhelyezkedtek a tutaj elülső részén.

A kisebb javításokat közben elvégezték a hozzáértők.

Harry Blount most is ugyanaz a hűvös vérmérsékletű angol volt, aminőnek az uráli átkelés idején bizonyult, amikor alig-alig szólalt meg egyszer is. Alcide Jolivet ezúttal kissé nyomottnak festett. Ha meggondoljuk, a körülmények eléggé meg is magyarázták a francia újságíró hangulatát.

Alcide Jolivet éppen nagyban rendezkedett a tutaj orrában, amikor egyszerre azt érezte, hogy egy kéz érinti meg a karját.

Megfordult, s Nagyát látta maga előtt, húgát annak az embernek, akit Korpanof Miklósként ismertek meg, s akit aztán Sztrogof Mihályként hagytak kénytelen-kelletlen sorsára.

Meglepetésében Jolivet majdnem felkiáltott, de Nagya figyelmeztetőn ajka elé emelte ujját.

– Jöjjön - mondta Nagya.

Jolivet észrevétlenül intett Blountnak, hogy tartson vele, majd egykedvű kifejezéssel követte a leányt.

Ám ha már az is meglepetés volt a két riporter számára, hogy Nagyával találkoztak a tutajon, annál nagyobb volt a megdöbbenésük, amikor Sztrogoffal kerültek szemtől szembe: hiszen őt már rég halottnak hitték.

Közeledtükre Sztrogof meg sem moccant.

Jolivet kérdőn fordult a fiatal leányhoz.

– Bátyám nem látja az urakat - mondotta Nagya. - A tatárok kiégették a szeme világát. Szegény bátyám teljesen megvakult!

Mélységes szánalom ült ki e szavakra a két újságíró arcára.

Egy pillanattal utóbb már mindketten ott ültek Sztrogof mellett, szorongatták a kezét, s várták, hogy megszólaljon.

– Uraim - kezdte Sztrogof Mihály -, arra kell kérnem önöket, felejtsék el egyelőre, ki vagyok, s hogy mi járatban vagyok itt Szibériában. Nagyon kérem, őrizzék meg titkomat. Megígérik?

– Becsületszavamra ígérem - felelte Alcide Jolivet.

– Úri szavamra fogadom - fűzte hozzá Harry Blount.

– Helyes, uraim.

– Lehetünk-e valamiben segítségére? - kérdezte Blount. - Nem akarja-e, hogy feladatának végrehajtásában támogassuk?

– Dolgomat szívesebben intézem magam - felelte Sztrogof.

– De hiszen azok a gazok megfosztották önt a látásától! - mondta Jolivet.

– Itt van velem Nagya, s ő lát helyettem is!

Fél óra múlva a tutaj elindult Livenicsnaja kikötőjéből, s hamarosan beért az Angara torkolatába. Délután öt óra volt. Gyorsan közelgett az éjszaka. Nyilván nagyon sötét és hideg lesz, mivel a hőmérséklet már nulla fok alá szállt.

Jolivet és Blount ugyan titoktartást fogadtak Sztrogofnak, de azért nem mentek el mellőle. Halkan beszélgettek. A vak ember most kiegészíthette ismereteit, s így pontos képet nyert a helyzetről.

Annyi már bizonyos volt, hogy a tatárok ostrom alá fogták Irkutszkot, s három csoportjuk között létrejött az összeköttetés. Valószínűnek látszott, hogy az emír és Ogaref máris ott tartózkodik a város körül.

Az elmúltakról eleinte igen kevés szó esett barátaink között. Jolivet azonban nem állta meg, hogy egyszer csak oda ne forduljon Sztrogofhoz:

– Azt hiszem, mi még bocsánatkéréssel tartozunk önnek, amiért az isimi postahivatalban olyan kurtán-furcsán otthagytuk.

– Szót sem érdemel! Joggal gondolhatták felőlem, hogy gyáva vagyok!

– Nos - folytatta Jolivet -, annyi bizonyos, hogy azóta alaposan megkancsukázta annak a gazembernek a képét, s alighanem még igen sokáig viseli majd ez az úr a korbács nyomát!

– Nem, már nem sokáig! - felelte egyszerűen Sztrogof Mihály.

Fél órával a Livenicsnajából való elindulásuk után a két hírlapíró már részletesen informálva volt mindarról, amit azóta Sztrogof Mihálynak és a fiatal lett leánynak el kellett szenvednie. Minden fenntartás nélkül, csodálattal adóztak Sztrogof bátor kitartásának, amellyel csak Nagya páratlan odaadása vehette fel a versenyt. S most már pontosan ugyanaz volt a véleményük Sztrogofról, mint a cárnak az emlékezetes moszkvai kihallgatás után, aki ezt a megjegyzést tette: „Ez aztán a talpig ember!”

Égő falvak és lángoló erdők kísérték a folyó két partján a tutaj utasait.

Mindenütt meglátszottak a tatárok nyomai; őket magukat azonban egyelőre még nem sikerült sehol sem felfedezni: nyilván mindannyian odatömörültek közvetlenül Irkutszk alá.