„JÓL NÉZZ KÖRÜL, JÓL NYISD KI A SZEMED!”

Sztrogof Mihálynak hátrakötözték a kezét, majd odaállították az emír trónusával szemközt levő emelvény lábához.

Édesanyja, akit most már teljesen megtört ennyi testi és lelki szenvedés, végképp összeomlott, s nem mert semerre sem nézni, semmit sem meghallgatni.

– Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed! - így hangzott Feofár szava, s közben fenyegetően mutatott a kezével Sztrogofra.

Ogaref, aki otthonos volt a tatár szokásokban, nyilván megértette, mi ennek a néhány szónak az igazi jelentősége, mert ajkán egy pillanatra kegyetlen mosoly futott végig. Aztán ő maga is odaállott Feofár kán kíséretébe, az emír háta mögé.

Egyszerre felharsantak a trombiták. Ez volt a jel az ünnepség meg kezdésére.

– Na, barátom, most kezdődik a balett! - szólt oda Jolivet a kollégájának. - A furcsa csak az, hogy a rendes szokás ellenére itt, ezen a barbár földön, úgy látszik, az a divat, hogy a balettot a dráma előtt adják elő!

Sztrogofnak azt tanácsolták, hogy jól nézzen körül, hogy nyissa ki a szemét. Engedelmeskedett a parancsnak.

Mint valami aranyfelleg: egész csapat táncosnő viharzott be a következő pillanatban az emír előtti térségre. A táncok nyomban meg is kezdődtek.

A balerinák hol egyenként, hol csoportokba verődve, rendkívül kecses táncokat lejtettek, Alcide Jolivet-nak feltűnt, hogy főként a perzsa balerinák meglehetősen közönyösen, minden tűz nélkül ropták táncukat. Hiányzott belőlük a belső lelkesültség, s mozgásukkal inkább India halk és szemérmes bajadérjaira emlékeztettek, mint Egyiptom földjének tüzesvérű *álmé*jaira.

Mielőtt a táncattrakció befejeződött volna, komor hang szólalt meg:

– Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed!

Aki az emírnek e szavait elismételte, egy hatalmas szál tatár, Feofár kán hóhérja volt. Közvetlenül odatelepedett Sztrogof mögé, keze egy óriási méretű, görbe pengéjű szablyán nyugodott. A szablya pengéjét finom damaszkuszi munka díszítette; ilyet csak Karsi vagy Hisszár híres csiszárműhelyeiben készítenek.

Keze ügyében háromlábú állvány állott. A gárdisták erre ráakasztottak egy bográcsot, amelyben füsttelenül égő széndarabok izzottak. Az állvány fölött terjengő halavány felhőcske onnan eredt, hogy valamilyen illatos gyantát - olajfa és benzoe keverékét - szórtak a tűz tetejére.

A perzsa táncosnők már elvonultak, s helyükbe egy másik balerinacsoport libbent be a porondra. Ezek egészen más népfaj szülöttei voltak, de Sztrogof nyomban rájuk ismert.

Úgy látszik, hogy a két riporter is megismerte őket, mert Blount odasúgta a kollégájának:

– Nini, hiszen ezek a Nyizsnyij Novgorod-i cigányok!

– Csakugyan azok! - kiáltott fel Jolivet is. - Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a nőszemélyek sokkal többet keresnek a szemükkel, mint a lábuk művészetével!

Jolivet nem tévedett, a cigánylányok valóban az emír politikai szolgálatában állottak.

A cigánynők első sorában ott volt Szangár is, sajátos festői kosztümben, amely szépségét még csak jobban hangsúlyozta.

Szangár maga nem táncolt, inkább csak élőképeket adott elő balerináinak sorai között, akik viszont olyan táncokat lejtettek, amelyeknek egyes motívumait tarkabarkán hordták össze mindenünnen, amerre nomád útjaikon megfordultak: Csehországból, Olaszországból, Spanyolországból, Egyiptomból. Kezükkel kasztanyetteket pörgettek, dobokat rázogattak: ez a furcsa muzsika szemmel láthatólag feltüzelte őket. Szangárnak magának is ilyen csörgősdob volt a kezében; szinte megrészegítette vele a csoportjába tartozó leányokat.

Amikor a táncosnők befejezték táncukat, az emír és szövetségesei valóságos aranyesőt hullajtottak kezükbe vagy dobjaikba. Az odaröpített aranypénzek csörgése valósággal belefulladt a gitárok és mandolinok elhaló hangjaiba.

– Tyű, de bőkezűek ezek az urak! - súgta Jolivet a kollégája fülébe. - Mintha csak rabolták volna az aranyaikat!

Igaza lehetett a francia újságírónak, valóban rablott pénz lehetett ez az aranyeső, mert volt ott mindenfajta veret: perzsa tománok, tatár zecchinók, európai dukátok, és moszkvai rubelek.

Most egy pillanatra szünet következett, s ezalatt a hóhér odarakta hatalmas fegyverét Sztrogof vállára, közben pedig újra elismételte előbbi mondatát, amely minden egyes ismétlésnél ijesztőbbé vált:

– Jól nézz körül, jól nyisd ki a szemed!

Ezúttal azonban Jolivet észrevette, hogy a hóhérnak már nem volt ott a kezében a szablya.

Időközben a nap leszállt a látóhatár mögé. A síkság túlsó vége félhomályba kezdett borulni. A cédrusok és fenyvesek csoportjai lassanként fekete tömeggé olvadtak össze, s a Tom folyó partjai fölött, amelyek a messzi távolba vesztek, felszállottak az első esti ködpárák. Most már alighanem percek alatt sötét lesz itt a fennsíkon is, amely a város fölötti magaslat legtetejét alkotta.

Ekkor azonban több száz rabszolga jelent meg a térségen. Kezükben égő fáklyákat hoztak. Szangár vezetése alatt újra felvonultak a cigány és a perzsa táncosnők az emír trónusa elé, s most - a nagyobb hatás kedvéért - egyszerre járták sajátos táncaikat, hogy így még jobban kiemeljék azok ellentétes hangulatát. A tatár zenekar hangszerei mind vadabban riogtak, s itt-ott énekesek éles torokhangjai is belerikoltottak a muzsikába. Most már sárkányokat is eregettek a levegőbe: mindegyikre színes lampiont erősítettek, úgyhogy egész tarka csillag-tejút terjengett a hallgatóság feje fölött. A sárkányok zsinórjai pedig, mint valami szélhárfa húrjai, megzendültek a friss esti szellőben.

Egyszerre egy csapat tatár katona jelent meg hadiköntösében. Ezek odavegyültek a táncosnők közé, s ropni kezdték furcsa fegyvertáncukat. A hangulat percről percre mind tüzesebbé vált. A nézőket valósággal elbódította ez a szokatlan „fantázia”.

A párizsi újságíró szeme tudvalevőleg sok színes látványossághoz hozzászokik; hiszen a modern színpadművészet igazán nagy sikereket mutathat fel ezen a téren. De azért a látványt, amely itt tárult elébe, Alcide Jolivet is kénytelen volt méltányoló fejbólintásokkal nyugtázni, miközben több ízben kiszaladt a száján az önkéntelen dicséret:

– Nem rossz, igazán nem rossz!

Most egyszerre, mint valami jelre, az összes fáklya kialudt, a tánc megszűnt, a táncosnők eltűntek. Az ünnepség véget ért, s a mindmostanáig vakítóan fényes teret már csak az a néhány fáklya világította meg, amely ott égett a középső térségen.

Az emír intésére Sztrogof Mihályt odavezették a tér közepére.

– Mondja, Blount - szólt Alcide Jolivet a kollégájához -, feltétlenül ragaszkodik hozzá, hogy végignézzük, ami most következik?

– A legkevésbé sem - felelte Harry Blount.

– Remélni szeretném, hogy a Daily Telegraph olvasói szívesen lemondanak majd egy tatár módszer szerint lejátszódó kivégzés részleteinek leírásáról.

– Mint ahogy az ön kedves unokanővére is bizonyára szívesen eltekint tőle.

– Szegény fiú! - fűzte hozzá Jolivet, miközben részvevő szívvel nézegette Sztrogofot. - Ez a derék katona igazán megérdemelte volna, hogy a harc mezején haljon hősi halált!

– Vajon nem tehetnénk-e valamit az érdekében, hogy megmentsük? - kérdezte Blount.

– Semmit, egyáltalán semmit!

A két hírlapírónak eszébe jutott, milyen előzékenyen viselkedett velük szemben útközben ez a fiatalember; most már azt is tudták, hogy a kötelességteljesítés áldozataként került a tatár martalócok kezébe, s hogy ezek nem ismernek irgalmat. S mégsem tehetnek érte semmit!

Mivel pedig legalább kivégzését nem akarták végignézni, azért inkább elindultak a városba.

Egy óra múltán már ott kocogott kocsijuk az irkutszki országúton; ahogy Jolivet mondotta: most majd az oroszok oldalán próbálnak elégtételt szerezni kivégzett jó emberük emlékének.

Sztrogof pedig ott állott, mint a szálfa, a kán sátrával szemközt. Gőgösen nézett az emírre s megvetően Ogarefra. Halálát várta, s mégis hiába kutatta volna bárki is arcában a halálfélelem kifejezését.

A nézőközönség, amely a tér széleit foglalta el, valamint Feofár kán tisztikara, amelynek számára az elkövetkezendő jelenet voltaképpen csak a mulatság ráadásának számított, alig várta már, hogy az ítélet végrehajtása befejeződjék. Hiszen számukra akkor kezdődik majd az igazi muri: hogy tökrészegre ihassák magukat.

Az emír végre jelt adott.

Sztrogof Mihályt őrei előretaszigálták, az emelvény alá. Most Feofár kán tatár nyelven szólott hozzá, amelyet Sztrogof jól értett:

– Azért jöttél hozzánk, te orosz kém, hogy láss bennünket. Nos hát most láttál utoljára! Egy pillanat múlva mindörökre kihunyt a szemed világa!

Vagyis nem a halált, hanem a megvakítást szánta az emír Sztrogof büntetéséül! Szörnyűbb büntetés talán még a halálnál is!

Sztrogof azonban még a kiszabott büntetés hallatára sem rendült meg. Mozdulatlanul állott, szemét tágra nyitotta, mintha minden láthatót bele akart volna gyűjteni egy utolsó szempillantásába. Azt úgyis tudta, hogy hiába könyörögne kegyelemért, s különben is méltatlan lett volna hozzá. Így hát ilyesmi még csak nem is jutott az eszébe. Minden gondolata félbeszakadt küldetése s édesanyja meg Nagya körül forgott. Küldetése, lám, befejezetlen marad, s szeretteit nem láthatja többé. Lelke belső felindultságából azonban semmit sem árult el kifelé.

De azért mindennek ellenére képtelen volt végképp elnyomni lelkében a bosszú feltolakodó indulatát. Ivan Ogaref felé fordult.

– Ivan - kiáltotta feléje érces hangon -, Ivan, te áruló, szemem utolsó fenyegető sugara neked szóljon!

Ogaref egykedvűen vállat vont.

Sztrogof azonban tévedett, amikor azt hitte, hogy utolsó tekintete Ogarefnak szólott. Egyszerre csak ott termett előtte Marfa Sztrogof.

– Anyám - szakadt fel Mihály szívéből -, édesanyám, mégse ezt a gaz árulót lássa utolsónak a szemem! Maradj itt előttem! Hadd simogassam meg végső tekintetemmel drága arcodat! Ha lezárul a szemem, téged látlak majd mindörökre magam előtt...

Az öregasszony odalépett elébe, egészen közel, de nem szólott egy szót sem.

– Kergessétek el ezt a vén boszorkányt! - parancsolta Ogaref.

Két katona félretolta Marfát. Az asszony hátrált, de néhány lépésnyire fiától ismét megállt.

A hóhér megjelent. Ezúttal megint ott volt a szablya a kezében. Fehéren izzott a pengéje, mert most emelte le a bográcsról, amelyben illatos szén égett.

Sztrogof Mihályt tehát a tatárok ősi szokása szerint fogják megvakítani: izzó pengét vonnak el majd a szeme előtt!

Sztrogof meg sem próbálta, hogy ellenkezzék. E percben már nem létezett számára semmi más, csak az édesanyja, akit utolsó tekintetével valósággal magához ölelt. Egész élete ott izzott ebben az utolsó látomásában!

Marfa Sztrogof pedig tárt karral, esengő tekintettel állt vele szem közt.

Most elhúzták az izzó pengét Sztrogof szeme előtt.

Kétségbeesett sikoly hallatszott, s Marfa ájultan rogyott össze.

Sztrogof Mihály megvakult.

Az emír pedig, miután ítéletét végrehajtották, egész udvarával együtt visszavonult. A téren hamarosan nem maradt más, csak Ivan Ogaref és a fáklyások.

Vajon még egyszer meg akarta-e alázni ez az alávaló gazember szerencsétlen áldozatát? Vagy csupán a kegyelemdöfés volt még hátra?

Ogaref lassan közeledett Sztrogofhoz. Ez hallotta a lépteket, és kiegyenesítette a derekát.

Ogaref kihúzta zsebéből a cár levelét, kinyitotta, s odatartotta a cár futárjának kihamvadt szeme elé.

– Tessék - szólt röhögve -, olvasd el, aztán mondd el Irkutszkban, mi van benne! Tudd meg, hogy e perctől kezdve Ivan Ogaref a cár igazi futárja!

E szavak végeztével a levelet újra gondosan elrakta zsebébe, majd anélkül, hogy visszafordult volna, elhagyta a teret. A fáklyások nyomon követték.

Sztrogof ott állott egyedül, s tőle néhány lépésre feküdt ájultan - vagy talán holtan - az édesanyja.

Messziről idezengtek az orgia rikoltó danái, minden undok zajgása. A fényesen kivilágított Tomszk ünnepet ült.

Sztrogof némán hallgatózott. Az egész tér csöndes és elhagyatott volt.

Tapogatózva oda settenkedett, ahol édesanyjának kellett feküdnie. Kezével megtalálta, lehajolt hozzá, arcát arcához szorította, hallgatta a szíve verését. Aztán mintha halkan beszélt volna hozzá.

Élt-e még vajon az öreg Marfa, s hallotta-e, amit fia neki suttogott?

Annyi bizonyos, hogy meg sem moccant.

Mihály megcsókolta édesanyja homlokát és ősz haját.

Aztán újra felállott, s lábával az utat keresgélve, kezével az üres levegőben tapogatózva, a tér széle felé botorkált.

Egyszerre csak megjelent Nagya.

Egyenesen „bátyja” felé tartott. Kezében kés volt, s szétvagdosta Sztrogof kötelékeit.

Sztrogof nem láthatta, ki szabadította meg bilincseitől, hiszen Nagya gyorsan, de némán cselekedett.

Most azonban végre megszólalt a lány:

– Gyere!

– Nagya - suttogta Sztrogof -, Nagya!

– Gyere, bátyám - felelte Nagya. - Mostantól fogva az én szemem lesz a te szemed, s én vezetlek el Irkutszkba!