A FELISMERÉS

Mr. William Andrew szerette volna már megejteni azt a beszélgetést, bár félt is tőle, melynek során Mrs. Branican értesül a Franklin végleges eltűnéséről, a kapitány és a legénység pusztulásáról, amiben már senki sem kételkedett San Diegóban. Egyszer már megrendült elméje kibírja-e ezt az újabb csapást? Bár már négy év telt el John távozása óta, számára ez olyan lesz, mintha az előző éjszaka halt volna meg. Az idő, mely már oly sok ember fájdalmát enyhítette, számára nem haladt előre!

Amíg Mrs. Branican el nem hagyja a Szépkilátó házat, joggal reménykedtek, hogy nem történik holmi túl korai leleplezés. Mr. William Andrew és Brumley doktor megtették az erre vonatkozó óvatossági intézkedéseket, így levelek és újságok sem kerülhettek a házba. De Dolly most már elég erősnek érezte magát, hogy elhagyja a házat, és bár a doktortól még nem kapott rá felhatalmazást, vajon nem szánhatja-e el magát szó nélkül erre a lépésre? Ezért sem volt szabad tovább késlekedniök, és meg is beszélték, hogy sürgősen felvilágosítják Dollyt: nem számíthat a Franklin visszatértére.

A Mr. William Andrew-val folytatott legutóbbi beszélgetés után Dolly elhatározta, hogy elmegy hazulról, nem is szól az ápolónőknek, mert úgyis mindenképp lebeszélnék. Hisz egy séta mostani jó egészségi állapotában egyáltalán nem lehetett káros, mégis keservesen végződhet, ha a vak véletlen rávezetné az igazságra, minden kímélet és fokozatosság nélkül.

A Szépkilátó házból távozva Mrs. Branican azt tervezte, hogy megpróbál érdeklődni Zach Fren után.

Mióta megtudta a matróz nevét, szinte megszállottan foglalkozott egy gondolattal.

„Nem feledkeztek meg róla - gondolta -, nos igen, adtak neki némi pénzt, de én nem tudtam semmit tenni érte. Aztán Zach Fren útra kelt, öt-hat hete; de talán van családja, felesége, gyermekei, akik bizonyára szegények. Kötelességem meglátogatni őket, segíteni rajtuk, ha szükséget látnak, egy kis könnyebbséget szerezni nekik. Felkeresem őket, és megteszem értük, amit tenni kell.”

Ha ezt az ügyet, vélte Mrs. Branican, megbeszélte volna Mr. William Andrew-val, ő sem tudta volna ennek a hálából és szeretetből fakadó jó cselekedetnek megtételéről lebeszélni.

Június 21-én Dolly reggel kilenckor elindult hazulról; senki sem vette észre. Gyászruhába öltözött, a gyermekét gyászolva, hiszen ő úgy tudta, hogy alig néhány hónapja halt meg. Kissé megindultan lépett ki a kertkapun, mert egyedül erre eddig még nem vállalkozott.

Szép idő volt, kissé túl meleg - a kaliforniai nyár első heteiben jártak, egy kis enyhülést a tengerről fújó szellő hozott csak.

Mrs. Branican elindult a felsőváros kertes utcáin. Kissé szórakozott volt a tekintete, elmerült saját tervezgetéseiben, és így észre sem vette a környék arculatán bekövetkezett kisebb változásokat, az új házak sem ragadták meg figyelmét. Legfeljebb valami meghatározatlan bizonytalanságot érzett. A változások egyébként nem voltak olyan jelentékenyek, hogy ne talált volna egyenesen a helyes útvonalra, mely a sok kis utcán át a kikötőbe vezetett. Azt sem vette észre, hogy néhány ember, aki felismerte, álmélkodva bámulja.

Ahogy a Szépkilátó háztól nem messze a kis katolikus templomhoz ért, melynek azelőtt ő is buzgó látogatója volt, ellenállhatatlan vágy ösztönözte, hogy egy kis időre betérjen. A kis kápolna lelkésze éppen elkezdte a misét, mikor Dolly egy félhomályos szögletben leborult a térdeplőre. Érzéseit néhány imába öntötte a férjéért, a gyermekért, minden szerettéért. A misén részt vevő néhány hivő nem látta őt, s ő csak utánuk hagyta el a templomot.

Ekkor figyelt fel a templom belsejének valami változására, és igencsak elcsodálkozott. Az volt a benyomása, hogy ez már nem ugyanaz az oltár, mint amelyik előtt térdepelni szokott. Ez a gazdagon díszített, modern stílusú oltár elöl állott a templomfőben, mely maga is egészen újnak hatott. Talán nemrégiben bővítették a templomot?

Mindez csak futó benyomás volt, és rögtön el is foszlott, ahogy Mrs. Branican rátért az üzleti negyed sűrű forgalmú utcáira. A való igazság bármelyik pillanatban a szemébe tűnhetett volna. Akár egy frissen keltezett hirdetésről, egy vasúti menetrendről, a hajójáratok indulását közlő plakátról, egy színházi vagy ünnepi hirdetményről, melyen ott díszeleg az évszám: 1879. Akkor Dolly egy pillanat alatt felfedezné, hogy Mr. William Andrew és Brumley doktor félrevezették, hogy az elmezavar nem néhány hétig, hanem négy éven át tartott. És mindebből a szörnyű következtetés, hogy nem két hónapja, hanem teljes négy éve indult el a Franklin San Diegóból. És ha ezt mind eltitkolták előle, csak azért, mert John nem érkezett vissza, és már nem is jöhet sohasem!

Mrs. Branican gyors iramban haladt a rakpart felé, mikor Len Burker háza jutott hirtelen az eszébe. Ez csak egy kis kerülőt kívánt.

– Szegény Jane - suttogta magában.

Mikor a Fleet Streeten megállt a házzal szemközt, csak nagy nehezen ismerte fel. Nem is annyira meglepődést érzett, mint inkább valami bizonytalan és kínos nyugtalanságot.

Mert valójában az általa ismert szűk és komor ház helyett egy nagyobb, angliai stílusban épült, több emeletes épületet látott, fenn magas, a földszinten rácsos ablakokkal. A tetőn kis tornyocska ágaskodott, és abba egy zászló volt tűzve, selymén ezzel a monogrammal: H. W. A ház kapuja mellett egy kis táblán aranyozott betűkből ezt lehetett olvasni:

HARRIS WADANTON és TSA

Dolly először azt hitte, hogy eltévedt. Nézett jobbra, nézett balra, de mégiscsak itt állt a Fleet Street sarkán az a ház, ahová azon a napon eljött Jane-ért.

Dolly eltakarta arcát. Megmagyarázhatatlan balsejtelem járta át szívét. Nem értette, honnét támad a rossz érzés.

Mr. William Andrew üzletháza nem volt messze innét. Dolly gyorsan lépkedett, és egy kanyarban máris megpillantotta. Első gondolata az volt, hogy odamegy. De mégsem, majd inkább visszafelé néz be, ha már meglátogatta Zach Fren családját. A matróz címét az átkelőhajók kis állomásán, a kikötőhíd közelében akarta megtudakolni.

Dolly kissé feldúltan, tétova tekintettel, zaklatott szívvel folytatta útját. Szemével most szinte fürkészte a szembejövők arcát. Alig tudott úrrá lenni türelmetlen vágyán, hogy odalépjen hozzájuk, és kikérdezze, kifaggassa őket... Miről is? Bolondnak nézték volna. Egyáltalán ő maga biztos lehetett-e abban, hogy józan esze nem hagyta már megint cserben? Vagy emlékezetében még mindig szakadékok tátonganak?

Mrs. Branican odaért a rakpartra. Az öböl innét teljes nagyságában tárult elébe. Néhány hajó igyekezett kikötőhelyére a hosszú hullámok hátán. Mások pedig az induláshoz készülődtek. Ó, micsoda emlékeket ébresztett fel Dollyban ez a kikötői nyüzsgés! Még alig múlt két hónapja, hogy odament a móló végére, és onnét nézte, mint fordul meg a Franklin, hogy aztán nekivágjon az öböl torkának. Itt hallotta John búcsúszavait. Aztán a hajó már túl is volt az Island-fokon, a felső vitorlák még egy pillanatra kirajzolódtak a partvonal felett, és a Franklin máris eltűnt a nyílt tenger messzeségében.

Még néhány lépés, és Dolly ott állt az átkelőhajók irodájánál, az utasok számára épített kis kikötőhíd mellett. Egy kishajó éppen akkor indult a Loma-fok irányába.

Dolly hosszan nézett utána, jól hallotta a gőz sziszegését, ahogy a fekete szelep végén elő-előtört.

Megint milyen gyászos emlékek ragadták magukkal, a kisgyermek emléke, akinek kicsiny testét elnyelte a tenger vize, mely most mintha őt vonzaná magához bűvös erővel... Úgy érezte, rögtön elájul, mintha valóban kicsúszott volna lába alól a talaj. Forgott vele a világ. Most mindjárt összerogy.

Néhány pillanat múlva mégiscsak belépett a kishajók irodájába.

A tisztviselő, aki ott ült egy asztal mögött, ahogy meglátta az eltorzult arccal, sápadtan belépő asszonyt, felugrott, odatolt egy széket, és úgy kérdezte:

– Rosszul van, asszonyom?

– Semmi különös, uram - válaszolta Dolly -, csak pillanatnyi gyengeség. Máris jobban érzem magam.

– Parancsoljon helyet foglalni a következő hajó indulásáig. Legfeljebb tíz perc...

– Köszönöm, uram - szól ismét Mrs. Branican. - Csak azért jöttem, hogy egy felvilágosítást kérjek. Talán öntől is megkaphatom?

– Miről van szó, asszonyom?

Dolly most leült, kezével végigsimított a homlokán, mintha gondolatait akarná összeszedni.

– Uram - mondta végül -, az önök szolgálatában állt egy matróz, bizonyos Zach Fren...

– Úgy van, asszonyom - válaszolt a tisztviselő. - Ez a matróz nem sokáig szolgált nálunk, de jól ismertem.

– Ő volt az, ugyebár, aki élete kockáztatásával kimentett egy asszonyt, egy boldogtalan anyát?

– Valóban emlékszem, Mrs. Branicant. Igen, ő volt az.

– És most kint jár a tengeren?

– Igen, kint.

– Melyik hajóra szegődött?

– A háromárbocos Californian*ra.*

– San Diegóban?

– Nem, asszonyom, San Franciscóban.

– És merre tart a hajó?

– Az európai tengerekre.

Mrs. Branican, aki sokkal jobban el volt csigázva, mint maga is hitte, most hallgatott egy percig. A tisztviselő türelmesen várt az újabb kérdésre. Mikor Mrs. Branican egy kissé összeszedte magát, tovább kérdezett:

– Zach Fren idevaló San Diegóba?

– Igen, asszonyom.

– Megmondaná, hol lakik a családja?

– Mindig azt hallottam tőle, hogy egyedül él az egész világon. Nem hiszem, hogy akár San Diegóban, akár másutt akadnának rokonai.

– Nem is nős?

– Nem, asszonyom.

Nem volt semmi ok, hogy kétségbe vonja a tisztviselő közléseit, hiszen az egész részletesen ismerte Zach Fren körülményeit.

Mrs. Branican tehát most nem tehet semmit, ha a matróznak nincs itt hozzátartozója, és ha meg kell várnia a Californian visszatértét Amerikába.

– Ön tudja, meddig lesz úton Zach Fren? - kérdezte most Mrs. Branican.

– Nem tudnám pontosan megmondani, asszonyom, csak annyit, hogy a Californian nagyon hosszú útra indult.

– Hálásan köszönöm, uram. Nagyon örültem volna, ha találkozhattam volna Zach Frennel, így most kétségkívül hosszú idő fog addig eltelni.

– Így van, asszonyom.

– Ennek ellenére lehetséges, hogy néhány hónapon, esetleg néhány héten belül kaphatunk hírt a *Californian*ről?

– Hírt? - csodálkozott a tisztviselő. - Hiszen a San Franciscó-i cég, melynek tulajdonában van a hajó, feltétlenül kapott már több jelentést is!

– Már? - Most Dolly csodálkozott.

– Természetesen, asszonyom.

– És több ízben is?

Ahogy Mrs. Branican a szavakat ismételgette, felállt, merőn nézte a tisztviselőt, mintha fel se fogná, amit hall.

– Tekintse meg, asszonyom - folytatta a férfi, és odanyújtott egy újságot. - Ez a Hajózási Hírlap. Arról tudósít, hogy a Californian egy hete hagyta el Liverpoolt.

– Egy hete - suttogta Mrs. Branican, és reszkető kezébe vette az újságot.

Aztán teljesen elváltozott hangon kérdezte, a tisztviselő alig értette:

– Mióta van távol Zach Fren?

– Körülbelül másfél éve.

– Másfél éve!

Dollynak meg kellett fogódznia az asztal sarkában. Szíve néhány pillanatra megszűnt dobogni.

Szeme most rátévedt a falon egy hirdetésre, mely az átkelőgőzös nyári menetrendjét tette közzé.

A lap tetején ott állt betűvel és számmal:

1879. MÁRCIUS

1879. március! Tehát félrevezették! Négy éve már, hogy a gyermek meghalt, négy éve, hogy John elment! Ő maga négy évig volt beteg az elméjében! És ha Mr. William Andrew és Brumley doktor meghagyták abban a hitben, hogy betegsége csak két hónapig tartott, ez annyit jelent, hogy el akarták előle titkolni, mi az igazság a Franklin körül. Tehát négy éve nem tudják, mi van Johnnal és a hajóval!

A tisztviselő legnagyobb rémületére Mrs. Branican teste szinte görcsbe rándult. De végső erejét összeszedve az asszony úrrá lett a rohamon, kirohant az irodából, és szinte futott az óváros keskeny utcáin.

Akik látták krétafehér arcával, riadt tekintetével elrohanni, csak őrültnek hihették.

Ha most még nem is az, szerencsétlen Dolly, de nem lesz-e rövidesen újra őrült?

És hová indult? William Andrew háza felé, ahová néhány perc múlva szinte önkívületi állapotban érkezett. Átrohant az irodákon, keresztül az írnokok között, akik fel sem ocsúdtak, hogy megállítsák, belökte a túlsó iroda ajtaját, mely mögött ott ült a cégtulajdonos.

Mr. William Andrew először csak elképedt, amint Mrs. Branicant itt látta megjelenni, majd megrémült, ahogy észrevette dúlt arcát és rémítő sápadtságát.

De mielőtt megszólíthatta volna, az asszony sikoltott:

– Tudom már, tudom! Becsaptak engem! Négy teljes évig voltam megzavarodva!

– Drága Dolly, csillapodjék!

– Adjon választ! Mi van a *Franklin*nel? Négy éve indult el, ugye?

Mr. William Andrew lehorgasztotta a fejét.

– Nincs róluk hír négy év óta... négy egész éve?

Mr. William Andrew még mindig hallgatott.

– Elveszettnek tekintik a *Franklin*t? Senki nem fog visszajönni a személyzetből! Johnt se láthatom soha többé!

Mr. William Andrew csupán könnyeivel tudott válaszolni.

Mrs. Branican hirtelen rárogyott egy karosszékre. Elvesztette eszméletét.

Mr. William Andrew előhívta egyik női alkalmazottját, aki buzgón igyekezett Mrs. Branicant élesztgetni. Egy másik alkalmazottat azonnal elküldtek Brumley doktorért, aki ebben a városnegyedben lakott, és hamar meg is jött.

Mr. William Andrew elmondta, mi történt. Nem tudni, hogy vigyázatlanságból vagy véletlenül, de Mrs. Branican ma mindent megtudott. Akár odahaza a Szépkilátó házban, akár az utcán történt, már nem számít. Most már mindent tud! Tudja, hogy négy év telt el gyermeke halála óta, hogy négy éven át élt ő maga tébolyodottan, és négy év eltelt anélkül, hogy bármit is tudnának a Franklin sorsáról.

Brumley doktornak nagy fáradságába került, míg Dollyt fel tudta éleszteni, s közben azon töprengett, hogy az asszony elméje ellen tud-e állni ennek az új csapásnak, ennek, mely talán a legsúlyosabb minden eddigi között.

Mikor Mrs. Branican fokozatosan visszanyerte eszméletét, emlékezett mindenre, ami az imént előtte feltárult. Tehát magához tért, méghozzá teljes ép eszével! Könnyek között, csak a tekintetével faggatta Mr. William Andrewt, aki ott térdelt mellette, és gyengéden simogatta a kezét.

– Szóljon hát, beszéljen, Mister Andrew!

E néhány szót tudta most csak kimondani.

Ekkor Mr. William Andrew zokogástól el-elcsukló hangon elbeszélte, mennyi aggodalmat okozott már az első időben, mikor egyetlen hír sem jött a Franklin felől. Levelet, táviratokat küldtek Singapore-ba és Indiába, de a hajó soha nem érkezett meg oda. Végigtudakolták azt az útvonalat, melyen Johnnak haladni kellett. Egyetlen nyom se bukkant fel a hajótörés körülményeire nézve.

Mrs. Branican mozdulatlanul hallgatta, összeszorított ajkakkal, merev tekintettel. Mikor Mr. William Andrew befejezte az elbeszélést, azt rebegte:

– Gyermekem meghalt, férjem is halott. Ó, mért nem engedte Zach Fren, hogy én is meghaljak!

De arca hirtelen kipirult, és oly erővel tört ki belőle a természetében rejlő határozottság, hogy Brumley doktor egészen megrémült tőle.

– A legutóbbi kutatások óta - szólalt meg eltökélt hangon - egyetlen bejelentés sem érkezett?

– Egyetlenegy sem - felelte Mr. William Andrew.

– És ön is meg van győződve arról, hogy elpusztultak?

– Igen, elpusztultak.

– Johnról és a többiekről sincs életjel?

– Egyáltalán nincs, szegény kis Dollym, és most, hogy nincs több remény...

– Nincs több remény?! - vágott közbe Mrs. Branican, és hangja szinte gúnyosan csengett.

Felállt, karját az ablak felé emelte, amelyen át a végtelen tengerre lehetett látni.

Mr. William Andrew és Brumley doktor megrémültek, megint csak elméjének épségét féltették.

De Dolly teljesen ura volt önmagának, szemében ott csillogott a lelkében lobogó tűz.

– Nincs több remény - mondta újra. - Önök azt mondják, nincs több remény! Mister Andrew, ha az ön számára John el is veszett, az én számomra nem! A kezembe került nagy vagyon nekem nem kell őnélküle. Arra fogom áldozni, hogy megkeressem Johnt és a Franklin összes tengerészét! Az ég segítségével meg is fogom találni őket! Igenis megtalálom!