TÚL ALICE SPRINGS ÁLLOMÁSON

Másnap, október 24-én Mrs. Branican hozzálátott, hogy átalakítsa a karavánt, és alkalmassá tegye az előtte álló útra, mely még nagyon hosszúra nyúlhat, teli fáradalmakkal és veszélyekkel, minthogy olyan vidékre vezet, mely szinte ismeretlen Ausztrália belsejében.

Alice Springs csak egy kis állomás a transzkontinentális távíróvonal egyik pontján, legfeljebb húsz házból áll, és alig érdemelte még ki a falu megnevezést.

Mrs. Branican legelőször is a telepfőnököt kereste fel, Mr. Flintet, hátha vannak értesülései a vándorló inda törzsről. Esetleg van arról is tudomása, hogy az a törzs, melynek fogságában sínylődik John kapitány, elvándorol néha a középterületekre a távoli Nyugat-Ausztráliából.

Mr. Flint nem tudott semmi biztosat ez ügyben, legfeljebb annyit, hogy ezek az indák állítólag néha feltűnnek az Alexandra-föld nyugati végein. John Branican felől soha nem hallott híreket. Harry Feltonról viszont tudta, hogy a távíróvonaltól nyolcvan mérfölddel keletre találtak rá, Queensland határán. Úgy vélte, még mindig az a legcélszerűbb, ha azokhoz az utalásokhoz tartja magát a karaván, amelyeket ő adott nem sokkal halála előtt, tehát úgy vélte, hogy Nyugat-Ausztrália eléréséhez rézsútosan át kell vágni a közbülső területet. Kifejezte reményét, hogy Mrs. Branican több sikerrel fog járni, mint ő hat évvel azelőtt, mikor nekivágott, hogy megkeresse a Leichhardt nevű utazót, de útját rövidesen meg kellett szakítania a bennszülött törzsek egymás közti ádáz csatái miatt. Természetesen kijelentette, hogy Mrs. Branican rendelkezésére áll, és mindent megszerez neki, ami a kis telepen megszerezhető. Ezt megtette David Lindsay-nek is, ahogy mesélte, mikor a neves utazó 1886-ban Alice Springsben tartózkodott, mielőtt a Nash-tóhoz és a Macdonnell-hegység keleti tömbje felé vette útját.

Lássuk, mit tudtak ez időben az ausztráliai kontinensnek arról a részéről, melynek felkutatására készült az expedíció.

Alice Springstől kétszázhatvan mérföldnyire, a 127-ik délkör mentén húzódik az a nyílegyenes határvonal, mely elválasztja - dél felől számítva - Dél-Ausztráliát, az Alexandra-földet és Észak-Ausztráliát attól a tartománytól, melyet Nyugat-Ausztráliának neveznek, és Perth a fővárosa. A kontinens hét nagy tartománya között ez a legnagyobb kiterjedésű, a leggyérebben lakott és a legkevésbé felkutatott. Tulajdonképpen ebben az időben csak a partvidék vonala volt feltérképezve, ennek ismert részei a Nuyts-föld, a Leeuwin-, Wlaming-, Endracht-, Witt- és Tasmanföld.

A térképészek szerint a partvidéktől beljebb eső óriási területen, ahol csak a bennszülöttek szoktak keresztül-kasul járni, legalább három önálló sivatagot lehet körvonalazni.

Az első sivatag délen fekszik, a harmincadik és huszonnyolcadik szélességi fok között, melyet Forrest fedezett fel 1869-ben, aki a partvidékről eljutott a százhuszonharmadik délkörig, és amelyen Giles vágott keresztül 1875-ben.

Második a Gibson-sivatag a huszonnyolcadik és huszonharmadik szélességi fok között, melynek óriási síkságain ugyancsak Giles hatolt elsőnek keresztül 1876-ban.

Végül a Nagy-homoksivatag a huszonharmadik szélességi fok és az északi part között, melyen Warburton ezredes haladt keresztül 1879-ben keletről északnyugati irányba, de már tudjuk, milyen szörnyű veszélyek közepette.

Éppen ez utóbbi területen kellett Mrs. Branican expedíciójának végigvinni a kutatást. Harry Felton közlései alapján a karavánnak tulajdonképpen Wartburton ezredes útvonalához kellett magát tartania. Ennek a bátor utazónak több mint négy hónapra volt szüksége, hogy Alice Springsből eljusson az Indiai-óceán partjára, illetve a teljes útjához tizenöt hónapra, 1872. szeptembertől 1874. januárig. Vajon hány hónapig fog tartani ez az út, melynek Mrs. Branican és társai most készülnek nekivágni?

Dolly arra kérte Tom Marixet és Zach Frent, hogy egyetlen napot se engedjenek veszendőbe menni, és ők Mr. Flint hatékony segítségével tökéletesen irányították az előkészületeket.

A Mrs. Branican költségére és éppen nem olcsón vásárolt harminc tevét már jó két hete Alice Springsbe hajtották az afgán tevehajcsárok. Ezek az igénytelen, erős, bár csúf külsejű, hasznos állatok százötven kiló teherrel negyven kilométernyi utat is képesek naponta megtenni, sosem csökkentve a megszokott iramot. Aztán egy hetet is kibírnak táplálék nélkül; víz nélkül pedig hat napot télen, hármat pedig nyáron. Ennélfogva éppúgy remek szolgálatot tesznek ezen a száraz kontinensen, mint Afrika hőségtől izzó sivatagjain. Ahogy ott, úgy itt is képesek károsodás nélkül elviselni a hőség és a víztelenség okozta nélkülözéseket. Érdemes megjegyezni, hogy a Szahara sivatagját és az ausztráliai Nagy-homoksivatagot a két különböző féltekén hasonló szélességi kör metszi.

Harminc teve állott tehát Mrs. Branican rendelkezésére, húsz nyerges és tíz teherhordó állat. Többségében voltak közöttük a hímek. Legtöbbjük fiatal állat volt, mindegyik remek egészségben és jó erőben. Ahogy Tom Marix volt az őrcsapat főnöke, úgy a tevéknek is volt egy vezérük, a legidősebb hím, amelyiknek engedelmesen alávetették magukat a többiek. Ő vezette a menetet, a pihenőkön maga köré gyűjtötte a többi hímet, nem engedte őket a nőstények nyomában kószálni. Ha ez a teve megbetegszik vagy elpusztul, az egész nyáj könnyen felbomlik, a hajcsárok nemigen tudnák fenntartani a rendet. Magától értetődik, hogy az értékes vezérállatot Tom Marix alá adták, így a két vezér - egyik a másik hátán - együtt foglalta el a karaván élén az őt megillető helyet.

Sikerült megállapodniok Mr. Flinttel, hogy átveszi megőrzésre és gondozásra a lovakat és ökröket, melyek Farina Towntól Alice Springs állomásáig hozták a karavánt. Visszaúton a szekerekkel és kocsikkal együtt ismét rendelkezésre állnak. Valószínű volt ugyanis, hogy az expedíció Adelaide felé visszatértében itt ismét rátér a transzkontinentális távíróvezeték póznái által jelzett útra.

Dolly és Jane együtt ülnek majd egy kibitkában, vagyis az araboknál szokásos, sátorlappal fedett ülésben, melyet a nyáj egyik legerősebb tevéjére szereltek fel. Így a sűrű függönyökkel védekezhetnek az erős napsütés, sőt az eső ellen is, ha hirtelen vihar kerekedne, ami igazság szerint meglehetősen ritka errefelé a középső területek síkságain.

Harriet, Mrs. Branican szolgálója, aki hozzá volt szokva a bennszülött törzsek hosszú meneteléseihez, inkább gyalog kívánta folytatni az utat. A hatalmas kétpúpú állatokon ott fönn inkább tudta elképzelni a poggyászbálákat, mint az embereket.

Három hátastevét bocsátottak Len Burker, Godfrey és Zach Fren rendelkezésére, akik várhatóan könnyen hozzászoknak a tevék kemény lépteihez és dülöngélő járásához. Egyébként amúgy is csak a tevék megszokott lassú iramát tarthatták, mert a kíséret nagy része gyalog volt kénytelen haladni. Ügetésre csak akkor lesz szükség, ha el kell egy időre hagyni a karavánt, és kutat vagy forrást kell keresni a Nagy-homoksivatag végtelen pusztáin.

A többi tizenöt hátasteve az őrcsapat fehér katonáinak jutott. A bennszülötteknek a málhás tevék előtt kellett haladniok; napi két szakaszban tizenkét-tizennégy mérföld gyaloglás várt rájuk; ez elviselhetőnek tűnt számukra.

Ilyeténképpen formálták újra az egész karavánt, az utazás második szakaszában várható körülményekre való tekintettel. Mrs. Branican jóváhagyásával úgy intézték mindezt, hogy a nehéz út minden megpróbáltatását el tudják viselni, megkímélve embert és állatot, bármily hosszúra nyúljon is az utazás. Mivel több állattal rendelkezett, jobban fel volt szerelve a szükséges eszközökkel és élelemmel, és ezért jobb feltételekkel folytathatta a kutatást, mint addig bármelyik ausztráliai utazó, a karaván joggal reménykedhetett, hogy végül is célba fog érni.

Hátravolt még, mi történik majd Jos Merittel. Vajon ez az úriember és szolgája, Zsin Gi ott akar maradni Alice Springsben? Ha továbbmegy, vajon a távíróvezeték mentén halad-e tovább észak felé? Vagy inkább keletnek indul, esetleg nyugatnak, hogy végre megtalálja bennszülötteit? Hiszen ez a műgyűjtő valahol errefelé remélhetné, hogy szerencsésen felleli a kinyomozhatatlan fejfedőt, melyet oly régóta üldöz. Igaz, hogy lovak nélkül, felszerelés nélkül, élelem nélkül nemigen folytathatja utazását.

Mióta újra összetalálkoztak, Zach Fren több ízben is faggatózott Zsin Ginél további szándékaik felől. De a Mennyei Birodalom fia azt mondta, hogy sosem tudja, mit határoz a gazda, feltéve, hogy a gazda maga tudja, mit szeretne. De azt nyugodtan kijelentheti, hogy Jos Meritt sosem volna hajlandó visszafordulni, míg makacs vágya nem teljesül, vagyis ő, a hongkongi származású Zsin Gi elég távol van még attól, hogy viszontlássa hazáját, ahol selyembe öltözött kínai lányok hosszú finom ujjukkal a vízirózsa szirmait tépdesik.

Másnap már indulni akartak, és Jos Meritt még mindig nem nyilatkozott terveiről. Később mégis, Zsin Gi üzenetet hozott Mrs. Branicannek, hogy ura egy négyszemközti beszélgetéshez kéri kegyes engedelmét.

Mrs. Branican, aki lehetőségeinek határain belül szívesen segített volna e furcsa figurán, válaszában arra kérte a tiszteletreméltó Jos Merittet, hogy szíveskedjék elfáradni Mr. Flint házához, ahol ideérkezése óta lakik.

Jos Meritt késedelem nélkül eljött, mindez október 25-ének késő délutánján történt. Dollyval szemben leült egy székre, és így kezdte mondókáját:

– Mrs. Branican, úgy van, ez aztán igen! Nem kétlem, egy pillanatig sem kételkedem, hogy ön megtalálja John kapitányt. Bár ugyanennyire biztos lehetnék annak a kalapnak a kézre kerítésében, melynek felkutatására már eddig is felettébb viszontagságos életem összes erőfeszítése irányul. Úgy van, ó, ez pompás! Ön bizonyára tudja, mit keresek itt Ausztrália legeldugottabb zugaiban.

– Tudom, Mr. Meritt - felelte Mrs. Branican -, és nem kétlem, hogy előbb vagy utóbb siker fog koronázni ennyi állhatatosságot.

– Állhatatosságot, ó, ez nagyon jó, remek! De tudnia kell, asszonyom, ez a kalap az egész világon párját ritkítja.

– És ez még hiányzik a gyűjteményéből?

– Sajnálatos módon. A fejemet adnám érte, ha már a fejemre tehetném.

– És egy férfikalapról van szó? - kérdezte Dolly, aki inkább jó szíve és nem kíváncsisága miatt tanúsított érdeklődést a különc figura ártatlan rögeszméi iránt.

– Ó, nem, asszonyom, ez női kalap. Micsoda nőé volt! Nézze el nekem, hogy magamba zárom ezen asszony nevének és rangjának titkát, de nem akarom, hogy vetélytársaim szimatot kapjanak. Képzelje csak, asszonyom, ha másvalaki is megtudja!

– De hát van valami támpontja?

– Támpont? Ez igen, remek! Mindössze annyit sikerült rengeteg levelezés, puhatolózás, ide-oda utazgatás árán megtudnom, hogy az én kalapom siralmas viszontagságok után idekerült Ausztráliába, és bár nagyon magasan volt, nagyon is magasan, most állítólag egy bennszülött törzsfő koponyáján ékeskedik.

– És melyik ez a törzs?

– Egyike azoknak, amelyek szüntelenül ide-oda vándorolnak a kontinens északi és nyugati vidékein. Ez igen, ó, ez pompás! Ha kell, mindet végiglátogatom, mindegyiknél kutatok. Minthogy pedig teljesen mindegy, melyiknél kezdem, kérem felhatalmazását, hogy az ön csapatával tarthassak az indák nyomában.

– Kész örömmel, Mr. Meritt - mondta Dolly -, és mindjárt utasítást adok, hogy ha lehet, gondoskodjanak még két tevéről.

– Egy is elég, tisztelt asszonyom, egyetlenegy nekem meg az inasomnak. Annál is inkább, mert én szándékozom az állat nyergébe felmászni, Zsin Gi mehet gyalog.

– Tudja, Mr. Meritt, hogy holnap reggel már indulnunk kell?

– Már holnap? Ez igen, remek! Miattam nem fog időt veszteni, Mrs. Branican. De nincs félreértés, ugyebár, én egyáltalán nem veszek részt John kapitány felkutatásában. Hiszen ez az ön ügye. Én csak a kalap ügyével fogok törődni.

– Csak a kalappal, Mr. Meritt, ebben megegyezünk - felelte alig titkolt mosollyal Dolly.

Ezek után Jos Meritt elvonult, és kijelentette, hogy ez az okos, erős akaratú és nagylelkű asszony legalább annyira megérdemli, hogy visszakapja férjét, mint ahogy ő maga megérdemli, hogy megszerezze az értékes öltözködési cikket, mellyel teljessé teheti történeti kalapgyűjteményét.

Zsin Gi, akit felszólított, hogy másnap reggelre álljon útra készen, kénytelen volt rendbe tenni azt a néhány holmit, amit a juhlavinából kikecmeregve össze bírt szedni. Mr. Flinttől sikerült még egy hátasállatot szerezni, melyet úriemberünk a fent ismertetett módon fog megosztani inasával. Mr. Flintnek ezért kijárt egy „rendben, ó, ez remek!” az elismerő szókra mindig kész Jos Merittől.

Másnap, október 26-án elhangzott a jel az indulásra, miután Mrs. Branican búcsút vett a telep vezetőjétől. Tom Marix és Godfrey haladt az élen, mögöttük a fehér őrszemélyzet teveháton. Dolly és Jane fent ült a kibitkában, mellettük Len Burker haladt az egyik oldalon, Zach Fren a másikon. Aztán következett két púp között ülve nagy méltósággal Jos Meritt, mögötte haladt Zsin Gi. Ezután jöttek a málhás tevék és a fekete őrök; ők alkották a menet második felét.

Reggel hat óra felé, miután jobb kéz felől elhagyták a transzkontinentális távíróvezetéket és Alice Springs állomását, az expedíciót elnyelték a Macdonnell-hegység elődombjai.

Ausztráliában október hónapban már nagyon erős a hőség. Ezért Tom Marix azt javasolta, hogy csak a kora reggeli órákban meneteljenek - négytől kilencig -, majd késő délután, tehát négy és nyolc óra között. Az éjszaka is egyre fullasztóbbá vált, ezért hosszabb pihenőket kellett tartani, hogy a karaván hozzászokjon egy kissé a vidék sajátos nehézségeihez.

Pedig ez még nem az igazi sivatag volt a végtelenbe nyúló, kiégett síksággal, a fenékig kiszáradt folyómedrekkel, a legfeljebb sós iszapot rejtő kutakkal, míg csak a kiszáradt talaj magát a kutat is teljesen el nem apasztotta. A hegyek alján változatos volt a felszín, ahogy egymásba értek a Macdonnell-hegység és a Strangways-hegység előnyúlványai, melyeken áthalad a távíróvonal is, nagy ívet írva le északnyugati irányba. A karaván nem követhette ezt az irányt, egyenesen nyugat felé kellett tartania, szinte azon a képzeletbeli szélességi körön maradva, mely a Baktérítővel olvad egybe. Ez körülbelül ugyanaz az útvonal volt, melyen 1872-ben Giles haladt, és amely Alice Springs felett huszonöt mérfölddel északra keresztezte Stuart útvonalát.

A meglehetősen egyenetlen talajon a tevék lassan tudtak csak haladni. Itt-ott még gyér vizű patakok is felbukkantak. A fák árnyékában csörgedező friss víz jó szolgálatot tett az embereknek, és az állatok is jó néhány órára csillapították a szomjúságukat.

A karaván friss hús beszerzésével megbízott vadászainak a helyenként feltűnő sűrű bozótok közt sikerült ízletes húsú kisvadakat ejteniök, főként üregi nyulat.

Tudjuk, hogy Ausztráliában az üregi nyúl az, ami a sáska Afrikában. Ez a rendkívül szapora rágcsáló végül is mindent el fog pusztítani, ha nem sikerül ennek gátat vetni. Ez idáig a karaván tagjai nem sokra becsülték mint ennivalót, mert bőségben volt található igazi vad Dél-Ausztrália síkságain és erdőségeiben. Úgy vélték, ráérnek majd akkor fogyasztani ezt a kissé ízetlen húst, ha majd megfogyatkozik az a sok szőrös és tollas vad, a fogoly, a mezei nyúl, a túzok, vadkacsa és sokfajta galamb. Itt már, a Macdonnell-hegységet övező vidéken eljött az ideje, hogy örüljenek, akárminő zsákmány adódik, tehát a nagy számban futkosó üregi nyulaknak is.

Mikor október 31-én este Godfrey, Tom Marix és Zach Fren együtt pihentek, éppen arról kezdtek beszélgetni, milyen sürgős volna ezt a fajtát kiirtani. Godfrey azt a kérdést tette fel, régen is voltak-e üregi nyulak Ausztráliában. Tom Marix az alábbi magyarázattal szolgált:

– Nem, fiam, csak alig harminc éve hozták be őket. Szép kis ajándék volt, mondhatom! Annyira elszaporodtak, hogy tönkreteszik az összes mezőséget. Egyes körzeteket annyira megrontottak, hogy ott már se a juh-, se a marhatenyésztés nem lehetséges. Vackaiktól annyira át van lyuggatva a föld, mint valami szűrőkanál, a füvet pedig gyökeréig lerágják. Ez a teljes romlást jelenti, és néha már úgy hiszem, nem a telepesgazdák eszik meg az üregi nyulat, hanem a nyulak fogják felfalni az embereket.

– És nem találtak ellenük semmiféle hathatós szert? - kérdezte Zach Fren.

– Nem nevezhetjük hathatósnak az eddigieket, hiszen nemhogy csökkent volna a számuk, inkább növekedett - válaszolt Tom Marix. - Ismerek egy gazdát, aki már negyvenezer fontot költött az üregi nyulak elpusztítására, amelyek földjén garázdálkodnak. A hatóságok fejpénzt fizetnek értük, mint India angol gyarmatain fizetnek a tigrisért és a mérges kígyóért. De ezek olyanok, mint a hidra, melynek ha levágják a fejét, kettő nő ki helyette. Próbálkoztak sztrichninnel, amitől százezrével hullottak el, ettől viszont dögvész ütött ki azokon a vidékeken. Eddig nem vált be semmi.

– Valami olyasmiről hallottam - mondta Godfrey -, hogy egy francia tudós, Pasteur azt javasolta, hogy ha el akarják pusztítani ezt a rágcsálófajzatot, tyúkpestissel kell megfertőzni.

– Úgy van, talán ez lesz majd a hatásos szer. Már rég meg kellett volna próbálni, de még semmi se történt, pedig erre a célra húszezer font jutalmat tűztek ki. Ugyanakkor Queensland és Új-Dél-Wales nyolcszáz mérföld hosszúságban drótkerítést állíttatott fel, hogy a keleti tartományokat megóvják az üregi nyulak özönétől. Mert valóságos isten csapását jelentik.

– Az ausztrál emberek tehát - kérdezte most Zach Fren - lemondtak a további küzdelemről?

– De hát hogyan vágjanak bele? - felelte Tom Marix.

– Az az érzésem, volna egy biztos mód - szólt Jos Meritt - ezeknek a gaz nyulaknak a megsemmisítésére.

– Éspedig micsoda? - kérdezte Godfrey.

– El kellene érni, hogy az angol parlament hozzon egy ilyesféle rendeletet: „Ezentúl az Egyesült Királyságban, valamint a meghódított gyarmatokon kizárólag hódszőr kalapot szabad viselni.” Nos, minthogy köztudomású, hogy a hódszőr kalapot kizárólag az üregi nyúl szőréből készítik... így van ez, szóval remek!

Jos Meritt ezzel a megszokott szólásával fejezte be a mondatot.

Bárhogy alakul is a nyulak sorsa, amíg a parlament meghozza azt a bizonyos döntést, leghelyesebbnek tűnt, ha az útközben lelőtt nyulakat elfogyasztják. Legalább ennyivel kevesebb marad Ausztráliában. Nem is mulasztottak el minél többet agyonpuffantani közülük.

Az itt vadon élő többi állatot nem tudták volna étkezésre hasznosítani. Viszont megfigyelhettek néhány különleges fajta emlősállatot, melyek a természetbúvárok számára rendkívül érdekességgel bírnak. Ilyen volt például a tojással szaporodó emlősök családjába tartozó hangyászsün, melynek csőr formájú az ormánya, ajkai kemény szaruval vannak borítva, testén tüskék meredeznek, mint a sündisznónak, és fő táplálékául a különböző rovarok szolgálnak, melyeket a föld alatti lyukából kinyújtott szalagszerű, hosszú nyelvével kap be. Ilyen volt az a csőrös emlős, amelynek kacsaállkapcsa van, és alig egy láb hosszú satnya testét rozsdabarna szőrzet borítja. Mindkét fajtánál a nőstényeknek az a különlegességük, hogy „tojó emlősök”, vagyis tojásokkal szaporodnak, de a tojásból kikelő kicsinyeket saját tejükkel táplálják.

Egy alkalommal Godfrey, aki talán az egész karaván legkitűnőbb vadásza lett, szerencsésen meglátott egy iarrit, ezt a rendkívül gyorsan ugrándozó kengurufajtát, és rá is lőtt, de az mégis el tudott menekülni a közeli bozótba, mert csak megsebesült. Az ifjú hajós nem nagyon keseredett el, mert Tom Marix közlése szerint ennek az állatnak csak az adja az értékét, hogy nagyon nehéz eltalálni, és nem az, hogy jóízű volna a húsa. Ugyanúgy járt az úgynevezett bungarival; ez a nagy testű, fekete bundájú állat az erszényes mackó módjára surran fent a lombok között, macskakörmeivel kapaszkodik az ágakon, hosszú farkával pedig kormányoz. Főként éjszaka vadászik, és oly ügyesen elrejtőzik a faágak közt, hogy szinte lehetetlen fölismerni.

Ekkor viszont Tom Marix kijelentette, hogy a bungarinak kitűnő a húsa, össze sem lehet hasonlítani a kenguruval, különösen ha parázs felett pirítják. Így annál jobban sajnálták, hogy most már nem tapasztalhatják saját maguk is; valószínű volt, hogy a sivatag közeledtével ezek az állatok többé nem mutatkoznak. Jól tudták, hogy minél messzebb jutnak előre nyugati irányba, annál inkább már csak saját élelmiszerkészletükre hagyatkozhatnak.

A talaj egyenetlenségei ellenére Tom Marixnek sikerült eddig a tervbe vett napi tizenkét-tizennégy mérföldes átlagot megtartania, ehhez az átlaghoz szabták az egész expedíciós tervet. Bár igen nagy volt már a hőség - árnyékban is harminc-harmincöt fok -, az emberek még tűrhetően elviselték. Igaz, hogy a nappali pihenőhöz még találtak itt-ott néhány kisebb facsoportot, melyek jó táborozási lehetőséget biztosíthattak. Még vizük is akadt rendszerint, bár a patakok medrében igencsak vékonyka szál csörgedezett. A pihenők során, melyeket mindennap pontosan délelőtt kilenc órától délután négyig tartottak, az emberek és az állatok kellőképpen kipihenhették a nehéz menetelés fáradalmait.

A vidék errefelé már teljesen lakatlan volt. Messze hátuk mögött hagyták az utolsó gazdaságokat. Itt már nem voltak kerítések, se sövények, se juhok, hisz a csenevész, kiégett fű nem biztosított már kellő táplálékot. Csak nagy néha találkoztak olyan bennszülöttekkel, akik a távíróvezeték egyik állomására igyekeztek.

November 7-ének délutánján Godfrey, aki fél mérfölddel a karaván előtt haladt tevéjén, visszajött, és jelentette, hogy egy lovas közeledik a karaván felé. A lovas a Macdonnell-hegység alján kanyargó keskeny ösvényen érkezett. Amint észrevette a karavánt, megsarkantyúzta lovát, és vágtatva ért be a táborhelyre.

Az emberek éppen akkor telepedtek le egy néhány csenevész eukaliptuszból álló kicsiny facsoport alá, bár árnyékot nemigen találtak ott sem. Mellettük kis patak medre kanyargott, melyet máskor a hegytömb forrásai tápláltak, de most minden csepp vizet felszívtak az eukaliptusz gyökerei.

Godfrey Mrs. Branican elé vezette a jövevényt. Az asszony mindenekelőtt egy jó pohár whiskyt hozatott neki, és ő igen hálásnak mutatkozott a váratlan szívességért.

Ez az ember ausztrál fehér ember volt, körülbelül harmincöt éves lehetett. Azok közé a kitűnő lovasok közé tartozott, akik megszokták, hogy eső patakzik a bőrükön, mint a viaszosvásznon; a nap többé már nem égetheti fel őket, oly barnára cserzette az arcukat. Ez az ember lovas postás volt; szolgálatát jókedvűen és becsülettel látta el. Végigjárta a tartomány telepeit, széthordta a leveleket, állomásról állomásra továbbította a híreket, és megfordult a távíróvezetéktől keletre és nyugatra fekvő elszórt kis falucskákban is. Éppen Emu Springből jött, a Bluff-hegyek déli lejtőjénél fekvő állomásról. Így végig kellett lovagolnia a Macdonnell-hegységig terjedő egész dombvidéken.

Ezt a postást, aki a „roughmen”-ek, a magányos vadászok közé tartozott, leginkább a régi jó francia lovas postásokhoz hasonlíthatnánk. Bírta az éhséget, a szomjúságot. Tudta, hogy bárhová betér, szívesen fogadják, még ha éppen nem is húz elő levelet a táskájából, bátor volt, erős és elszánt, övében a revolver, hátán a puskája, alatta kitűnő, sebes ló ficánkolt. Éjjel-nappal nyugodtan közlekedett, nem félt a kétes alakoktól sem.

Mrs. Branicannek nagy örömére szolgált, hogy elbeszélgethetett vele, kikérdezhette, mit tud azokról a bennszülöttcsoportokról, melyekkel munkája során kapcsolatba került.

A derék lovas postás készségesen és teketória nélkül válaszolt a kérdésekre. Természetesen ő is hallott már - mint mindenki más - a Franklin pusztulásáról; arról viszont nem tudott, hogy John Branican felesége expedíciót szervezett, és már el is indult Adelaide-ből, hogy felkutassa az ausztrál kontinens középterületeit. Mrs. Branican most azt is elmondta neki, hogy Harry Felton közlése szerint az inda törzs egyik csoportja tartja nyolc év óta fogságban John kapitányt, majd azt kérdezte:

– Körútjai során találkozott már ennek a törzsnek a tagjaival?

– Nem, asszonyom - felelt a postaküldönc -, bár úgy tudom, hogy ezek az indák néha egész az Alexandra-földig is elkóborolnak, és én is már többször hallottam a hírüket.

– És azt meg tudná nekünk mondani - szólt Zach Fren -, hogy mostanában merre járnak?

– Ezekkel a vándorló törzsekkel ez nem olyan egyszerű. Egyik évszakban itt vannak, aztán meg ott.

– De hát hol lehettek legutóbb? - szólalt meg újra Mrs. Branican, aki mindenáron választ szeretett volna kapni e kérdésre.

– Azt hiszem, asszonyom - felelt erősen gondolkozva a futár -, nyugodtan állíthatom, hogy ezek az indák fél évvel ezelőtt Nyugat-Ausztrália északnyugati területein tartózkodtak, a Fitzroy folyó partjain. Azt a vidéket szívesen keresik föl a Tasmanföld nomád népei. De az ördögbe is, tudnia kell, asszonyom, hogy ha el akarnak odáig jutni, keresztül kell hatolniok a középterületek és a nyugat szörnyű sivatagjain, és el se tudom önöknek mondani, hogy ezzel minek teszik ki magukat! Bár az is igaz, hogy kitartással és bátorsággal az ember messzire eljut. Hát akkor töltsék fel a készleteiket, és jó utat, Mistress Branican!

A postás hajlandó volt még egy jó pohár whiskyt elfogadni, valamint néhány doboz konzervet is, amit a nyeregtáskába csúsztatott. Majd nyeregbe szállt, és hamarosan eltűnt a szemük elől a Macdonnell-hegység egyik szélső dombja mögött.

Két nappal ezután a karaván túljutott annak a hegyvonulatnak utolsó nyúlványain is, melynek legmagasabb pontja a Liebig-csúcs. Százharminc mérfölddel hagyták maguk mögött Alice Springs állomását, és íme, ott álltak az igazi sivatag szélén.