DÉL-AUSZTRÁLIA TARTOMÁNYBAN

A karaván szeptember 12-én hajnalban útnak indult.

Kellemes volt az idő, a hőséget könnyű szellő enyhítette. A felhőfoszlányok megszűrték a tűző napsugarakat. Itt, a harmincegyedik szélességi fokon az ausztrál övezetben a forró évszak kezdett már teljes hevében megmutatkozni. A felfedezők nagyon is ismerik a forró nyár félelmes szélsőségeit, amikor a középvidék síkságain már se árnyék, se eső nem áll többé a hőség útjába.

Nagy kár volt, hogy az ismert körülmények folytán Mrs. Branican nem vághatott bele az utazásba öt-hat hónappal korábban. A téli évszakban az út megpróbáltatásait sokkal könnyebben viselhették volna. A hidegtől, mely a hőmérőt néha legfeljebb a zérusfokra süllyeszti, kevésbé kellett volna tartaniok, mint a nagy hőségtől, mely viszont árnyékban is negyven fok fölé emeli a higanyszálat. Május hava előtt a sok pára bőséges záporokban csapódik ki, a patakmedrekben újra víz csörgedezik, a kutak is feltöltődnek. Olyankor nem kell napokig vándorolni a perzselő ég alatt, egy kis sóízű vizet kutatva. Az ausztráliai sivatag kevésbé irgalmas a karavánok iránt, mint a Szahara Afrikában; emitt ugyanis találni néhol oázisokat, de amazt joggal nevezik a szomjúság földjének.

Mrs. Branican azonban nem válogathatta meg sem a helyet, sem az időpontot. Útnak indult, mihelyt el kellett indulnia, és szembe akart szállni az iszonyatos éghajlati körülményekkel, mert szembe kellett szállnia. John kapitány felkutatása és a bennszülöttek kezéből való kiszabadítása nem tűrt késedelmet, még ha ő maga ott is veszne, mint ahogy áldozatul esett Harry Felton. Igaz viszont, hogy a karaván utasainak nem kell olyan nélkülözéseket elviselniük, mint amelyeken ő, szegény, átesett, hiszen a karaván felszerelését úgy állították össze, hogy a várható nehézségeket leküzdhesse, legalábbis amennyire ez testileg és lelkileg egyáltalában lehetséges.

A karaván összetételét már ismerjük. Mióta Godfrey is csatlakozott, a létszám negyvenegyre emelkedett. Amint Farinától északi irányba az erdőkön át, kis patakok mentén útnak indultak, a következőképpen alakult ki a menetoszlop:

Elöl haladt a tizenöt ausztráliai bennszülött. Ruházatuk pantallóból, csíkos pamut ingkabátból és szalmakalapból állt, cipőjük nem volt, mert megszokták a mezítlábas gyaloglást. Mindegyiküknek volt puskája és revolvere, a patrontartót az övön hordták. Ők képezték az előcsapatot egy fehér ember parancsnoklása alatt, akinek a felderítés is a tisztéhez tartozott.

Mögöttük foglalt helyet az egyik könnyű kis kétlovas kocsiban, melynek bennszülött kocsis ült a bakján, Mrs. Branican és Harriet. A kocsi fölé kifeszített vászontető, melyet szükség esetén le lehetett engedni, védelmet nyújtott a nap heve és az esetleges esők ellen.

A második kocsiban ült Zach Fren és Godfrey. Bármilyen rossz érzést váltott is ki az altisztből a fiú felbukkanása, nem sok idő múltán nagyon is szívébe zárta őt, látva, hogy Mrs. Branican mennyire kedveli.

Utánuk jött a négy ökörfogat négy ökörhajcsár irányításával. Az egész karaván menetének tempóját ezeknek az állatoknak lépteihez kellett igazítani. E barmok egészen új keletű megjelenése Ausztráliában mind a szállítmányozásban, mind a földművelésben nagy fellendülést hozott.

A kis csapat két oldalán és háta mögött lovagoltak Tom Marix emberei, akik vezetőjükhöz hasonló öltözéket viseltek, csizmaszárba gyűrt pantallót, testre szabott gyapjú ingkabátot, fehér vászonsisakot, könnyű gumiköpenyt panyókára vetve. Fegyverzetük ugyanaz volt, mint a bennszülött őröké. E lovasok látták el a szolgálatot egész nap: felderítették az előttük lévő útszakaszt, kiválasztották a déli pihenő és az éjszakai táborozás helyét, ha a második napszak is vége felé közeledett.

Ilyen elrendezésben a karaván mintegy tizenkét-tizenhárom mérföldet haladt naponta a meglehetősen hepehupás talajon, néha sűrű erdőkön keresztül, ahol a szekerek csak nagy nehézséggel jutottak előre. Ha leszállt az est, Tom Marixnek kellett a táborhelyet megszerveznie, amiben nagy gyakorlata volt. Emberek, állatok hamar lepihentek, mert kora hajnalban már indulni kellett tovább.

A Farina Town és Alice Springs közti távolság - mintegy háromszázötven mérföld - megtételére, tekintve, hogy se különleges veszélyekkel, se kimerítő megpróbáltatásokkal nem kellett számolniok, úgy harminc napot számíthattak. Így tehát legkorábban október második hetében érhették el az újabb állomáshelyet, ahol a nyugati sivatagon való átkelés biztosítására át kell szervezni a karavánt.

Farinától távolodva az expedíció néhány mérföldön át a vasútvonal meghosszabbításán folyó munkálatok mentén haladt. Hamarosan a Willouran-hegység nyugati lejtőin jártak, és most a nagy távíróvonal póznái mutatták az útirányt.

Útközben Mrs. Branican arra kérte Tom Marixet, aki a kocsi mellett lovagolt, mondjon el mindent, amit a távíróvezetékről tud.

– 1870-ben, asszonyom - mesélte Tom Marix -, tizenhat évvel Dél-Ausztrália önállósulása után született meg a telepesek fejében az a gondolat, hogy távíróvonalat létesítsenek déltől egészen északig, keresztül az egész kontinensen, Adelaide-től indulva Port Darwinig. A munkálatok olyan nagy iramban folytak, hogy 1872-ben már be is fejezték.

– És ehhez nem volt szükséges előzőleg a teljes útvonalat felderíteni? - kérdezte Mrs. Branican.

– Dehogynem, asszonyom, de tíz évvel előtte, 1860-ban és 61-ben az egyik legrettenthetetlenebb felderítő, Stuart végigjárta már, mindenütt kiterjesztve kutatásait oldalirányokban is.

– És ki építette meg a vezetéket? - kérdezte most Mrs. Branican.

– Egy merész és nagy tudású mérnök, Mr. Todd, az adelaide-i postaigazgató, egyike azon polgároknak, kiket Ausztráliában érdemük szerint megbecsülnek.

– Rendelkezésre állt a szükséges anyag és felszerelés?

– Az nem, asszonyom, Európából kellett hozatni a szigetelő-elemeket, a drótot, sőt még a póznákat is. Ma már az itteni városok is képesek volnának minden ipari terméket elkészíteni.

– És a bennszülöttek minden zavargás nélkül tűrték a munkálatok előrehaladását?

– Kezdetben még többet is tettek, mint zavarogtak, Mistress Branican. Tönkretették az anyagokat. A vezetékből vasat akartak szerezni maguknak, a póznákból baltanyelet. Így az ezernyolcszázötven mérföldnyi távon szüntelen összecsapások folytak a bennszülöttekkel, még ha ez nem valami előnyösen ütött is ki számukra. Újra és újra támadtak, és azt hiszem, végül is le kellett volna mondani az egészről, ha Mr. Toddnak nem támad egy igazi mérnökre valló mentő ötlete. Miután néhány törzsfőnököt fogságba ejtettek, egy erős elektromos telep segítségével néhányszor erőteljesen megrázatta őket az árammal, melytől annyira megrémültek, hogy aztán már csapataik sem mertek közeledni a vezetékekhez. Így hamarosan be tudták fejezni a vonalat, és azóta hiba nélkül működik.

– Tehát nem is kell rendőrökkel őriztetni? - kérdezte Mrs. Branican.

– Azokkal nem - válaszolta Tom Marix -, de a fekete rendőrség osztagai, ahogy itt mi nevezzük, szemmel tartják.

– Ez a fekete rendőrség nem merészkedik soha a középterületekre és nyugatra?

– Sohasem vagy csak igen ritkán, asszonyom. Van elég rabló, szökött fegyenc és más kétes elem, akiket itt, a lakott körzetekben kell elkapni.

– De mért nem jutott senkinek se eszébe, hogy ezt a rendőrséget az inda törzs nyomába eressze, mikor megtudták, hogy Branican kapitány a fogságukban van, és már tizenöt év óta?

– Elfelejti, asszonyom, hogy mi is, akárcsak ön, csupán Harry Feltontól értesültünk erről, és ennek csak néhány hete.

– Ez igaz - mondta Dolly -, néhány hete csak.

– Egyébként úgy tudom - szólalt meg újra Tom Marix -, hogy a fekete rendőrségnek kiadták az utasítást, hogy nézzen körül a Tasmanföldön, és egy igen erős osztagot rendeltek oda, bár én attól tartok...

Tom Marix itt elharapta a szót, de Mrs. Branican nem vette észre zavarát.

Mert bármennyire eltökélte is Tom Marix, hogy a vállalt feladatot a legpontosabban igyekszik véghezvinni, mégis nagymértékben kételkedett a vállalkozás sikerében. Ő tudta csak, milyen nehéz utolérni és valamire rákényszeríteni a kóborló bennszülött törzseket. Ezért nem tudott osztozni sem Mrs. Branican lángoló hitében, sem Zach Fren szilárd meggyőződésében, sem Godfrey ösztönös bizalmában. De nem győzzük ismételni: azért mindenben számítani lehetett rá.

Tizenötödikén éjszakára a karaván a Deroy-dombhátat megkerülve Boorloo falu mellett táborozott le. Észak felől az Attraction-hegy magasodott föléjük, rajta túl már az úgynevezett Illusion-síkság húzódik. Vajon e nevek alapján arra kell-e gondolni, hogy a hegy vonzó, a síkság pedig csalárd lesz? Akárhogy is, az ausztrál földrajzi elnevezések közt bőven találni olyat, mely nemcsak külső, hanem belső emberi tulajdonságot is jelöl.

A távíróvonal itt, Boorloonál szinte derékszögben nyugati irányba fordul. Innét mintegy tizenkét mérföldnyire áthalad a Cabanna folyócska felett. Csakhogy ami egy cölöpökre feszített légvezetéknek igen egyszerű, már sokkal nehezebb egy emberekből és állatokból álló karavánnak. Járható gázlót kellett találni. Az ifjú matróz ezt a feladatot nem engedte át senki másnak. Habozás nélkül beleugrott a gyors folyású, sistergő folyóba, és percek alatt talált egy gázlót, amelyen a szekerek és kocsik átkelhettek a bal partra anélkül, hogy a kerékagy felett vizet kaptak volna.

Tizenhetedikén a karaván már a North West hegység nyúlványain ütötte fel sátrait, mintegy tíz mérföldnyire északra magától a hegységtől.

Ez még lakott vidék volt, és Mrs. Branican és társai a lehető legjobb fogadtatásban részesültek egy hatalmas tanyagazdaságban, melynek csak a megművelt területe több ezer acre-t tesz ki. Megszámlálhatatlanul népes birkanyájak a végtelen, sík mezőkön, gabonavetés, végeláthatatlan cirok- és kölestáblák, a következő évi vetésre előkészített óriási parlagföldek, célszerűen kialakított ligetek, olajfa- és a meleg éghajlatnak megfelelő egyéb faültetvények, több száz igavonó barom és igásló, a hatalmas gazdaság megmunkálásához szükséges személyzet, mely katonai fegyelemre van kényszerítve, szinte a rabszolgaságot idéző kötelezettségekkel - íme ilyenek ezek a nagybirtokok, melyek az ausztráliai tartományok gazdaságának fő forrásai. Ha Mrs. Branican karavánja nem szerzett volna be már mindent az indulás előtt, most itt mindazt megkaphatta volna, amire csak szüksége volt, oly készséget tanúsítottak iránta ezek a gazdag birtokosok, az úgynevezett „szabad földfoglalók”.

Egyébként ezeknek a hatalmas birtokoknak a száma egyre szaporodik. Óriási területek kerülnek művelés alá, melyek azelőtt a víz hiánya miatt terméketlenek voltak. Láthatták, hogy azt a területet, ahol éppen áthaladtak, mintegy tizenkét kilométerrel délnyugatra az Eyre-tótól, mindenütt vízárkok barázdálták: az újonnan fúrt artézi kutak pedig naponta több mint háromszázezer gallon vizet adtak, tehát több mint egymillió-háromszázötvenezer litert.

Szeptember 18-án Tom Marix az esti táborhelyet a South Eyre-tó déli csücskénél jelölte ki, mely az óriási kiterjedésű North Eyre-tó melléktava. A csalittal benőtt parton sok furcsa gázlómadarat láthattak, közülük a jabiru a legérdekesebb fajta, aztán falkaszámra fekete hattyúkat, kormoránokat, pelikánt is meg fehér, szürke és kék tollú kócsagokat.

Ezeknek a tavaknak nagyon érdekes a földrajzi helyzete. Egész füzérben húzódnak Ausztrália déli részei felől észak felé, köztük a Torrens-tó, melynek vonulatát követi a vasút, a Kis-Eyre-tó, a Nagy-Eyre-tó, a Frome-tó, a Fehér-tó, az Amadeus-tó. A vizük sok sót tartalmaz, és olyanok, mintha ősi természetes víztároló medencék volnának, melyek egy régi belső tenger utolsó maradványai.

Valóban, a földtan tudósai feltételezik, hogy valamikor nem is nagyon régen a jelenlegi ausztrál kontinens két nagy szigetet képezett. Megállapítható, hogy a sajátos geológiai viszonyok közt létrejött peremhelyek lassan emelkednek a tengerszinthez képest, és az sem látszik kétségesnek, hogy a szárazföld belseje is állandó emelkedésben van. Így a régi mélyföld idővel feltöltődik, és elemészti a tavakat, melyek a százharmincadik és száznegyvenedik szélességi körök közt fekszenek szétszórva.

A South Ayre-tó déli csúcsától Emerald Springig a karavánnak körülbelül tizenhét mérföldet kellett megtennie. Szeptember 20-án este értek ide, miután fenséges erdőkön haladtak keresztül, ahol az óriási fák kétszáz láb magasra is megnőttek.

Még ha jól ismerte is Dolly Kalifornia csodálatos erdőit, bennük a hatalmas mammutfenyőkkel, megcsodálhatta itt is a pompás növényzetet, ha képzeletében nem északon és nyugaton járt volna már, a kiégett sivatagban, ahol a homokon alig tud megélni néhány nyeszlett fácska. Szinte észre se vette itt az óriáspáfrányokat, melyeknek legszebb fajtái éppen Ausztráliában tenyésznek, sem a hatalmas eukaliptuszokat, melyeken „könnyeznek” a levelek, és melyek csoportosan húzódnak felfelé egy-egy domboldalon.

Érdekességként megfigyelhető, hogy e fák alján nincs bozót, a talajon se tüskés bokrot, se cserjéket nem látni, a fák legalsó ágai is jó tizenkét-tizenöt lábnyi magasan nőnek. A talajon csak üde, aranysárga sarjúfű lengedezik. Az alsó, gyenge hajtásokat az állatok pusztítják el, a tüskés bozótot pedig a telepesek égetik fel. Éppen ezért, bár a rengeteg erdőkben, melyek annyira elütnek az afrikai őserdőktől, ahol akár hat hónapig is bolyonghatni, nincsenek a szó szoros értelmében útnak nevezhető utak, mégse túl nehézkes a közlekedés. A kocsik és a szekerek úgyszólván szabadon haladtak előre a fák széles közein, a magasban susogó lombok ernyője alatt.

Ezen felül Tom Marix jól ismerte a tájat, mert sokszor járt erre, mikor még az adelaide-i tartományi rendőrség parancsnoka volt. Mrs. Branican nem találhatott volna sehol nála megbízhatóbb és odaadóbb vezetőt. Egyetlen őrparancsnok se tudott volna ennyi hozzáértést és lelkesedést egy személyben felmutatni.

Emellett azonban Tom Marix ott érezhette segítségként a matrózfiú tettrekészségét és határozottságát. A fiú annyira rajongott Dollyért, hogy az öreg harcos meghatva érezte, micsoda szenvedély loboghat egy tizennégy éves szívben is. Godfrey azt is nyugodtan kijelentette, hogy majd, ha szükséges, egyedül is nekivág a sivatag közepének. Ha John kapitányra vonatkozólag bármilyen kis nyomra bukkannak, nehéz lesz soraik közt visszatartani a fiút. Minden, minden vonása - amilyen lelkesedéssel a kapitányról beszélt, fáradhatatlan buzgalma, mellyel folyton a Közép-Ausztráliára vonatkozó térképlapokat bújta, és minden lényeges eseményt feljegyzett, ahogy minden iránt érdeklődött a táborozáskor, ahelyett, hogy a hosszú utazás fáradalmai után rögtön pihenni tért volna -, ennek a szenvedélyes léleknek minden mozdulása olyan belső tűzre vallott, amit semmi nem csillapíthat. Korához képest egyébként nagyon erőteljes volt az izomzata; a hajósélet erőfeszítései ugyancsak megedzették. Gyakran messze előrelovagolt menet közben, néha egészen szem elől vesztették. Legfeljebb akkor maradt meg a kijelölt helyén, ha Dolly kifejezetten ráparancsolt. Zach Fren vagy Tom Marix, bármennyire barátilag érzett irántuk Godfrey, sohasem tudták volna nála elérni azt, amit Dolly egy pillantással. Ha ott volt mellette Godfrey, imádott Johnjának külsőleg és lelkileg egyaránt ifjú képmása, Dolly nem igyekezett feltörő érzelmein uralkodni, hiszen szinte anyai szeretetet érzett iránta. Ha Godfrey mégsem volt az ő fia, ha nem lehetett az a természet törvényei alapján, legalább az örökbefogadás törvényei alapján azzá kell majd válnia. És akkor sohasem kell Godfreytől elválnia! John egész biztosan osztozni fog vele a gyermek szeretetében.

Egy nap, mikor a fiú távolléte túl hosszúra nyúlt, és sok mérföldnyire megelőzte a karavánt, visszatértekor Dolly így beszélt a lelkére:

– Drága fiacskám, meg kell ígérned, hogy nem mész el többé az én tudtom nélkül. Amikor így ellovagolsz, rögtön aggódni kezdek, míg csak vissza nem jössz. Sokszor órák hosszat azt se tudjuk, mi van veled.

– Mrs. Dolly - felelt az ifjú -, pedig szükségem van arra, hogy híreket szerezzek. Felhívták a figyelmemet, hogy a Warmer folyó mellett egy bennszülött törzs tanyázik most. Meg akartam nézni a törzsfőnököt, és lehetőleg kivallatni.

– És tudott valamit mondani?

– Hallott egy fehér emberről, aki nyugat felől jött, és Queensland felé tartott.

– Ki volt az?

– Végül is rájöttem, hogy csak Harry Felton lehetett ez, semmiképpen sem Branican kapitány. Ettől függetlenül őt is meg fogjuk találni, feltétlenül megtaláljuk. Ó, Mrs. Dolly, már előre szeretem őt is, ahogy önt szeretem, aki olyan hozzám, mint egy édesanya.

– Akár egy édesanya - suttogta Dolly.

– De önt ismerem, míg John kapitányt sohase láttam. Csak a fényképét, melyet öntől kaptam, és amelyet mindig magammal viszek, sőt beszélek hozzá. És mintha válaszolna is nekem...

– Egy szép napon majd meglátod őt is, gyermekem, és ő is ugyanúgy fog téged szeretni, akárcsak én.

Szeptember 24-én, miután előzőleg a Warmer folyócskán túl, a Strangway Springnél táboroztak, az expedíció William Springnél tartott pihenőt, negyvenkét kilométernyire északra Emerald falutól. Látható a sok Spring elnevezésből, ami forrást jelent a különböző telepek és faluk nevében, milyen jelentőséget tulajdonítanak a távíróvezeték vidékén a vízlelőhelyek hálózatának. Most, a forró évszak előrehaladtával ezek a források kezdtek már kimerülni, és a kis folyók gázlóit megtalálni sem okozott már gondot, ha a fogatokkal a túlsó partra kellett átjutni.

Feltűnő volt, hogy a gazdag növényzet itt még nem vált gyérebbé. Ha a falvak már csak nagyobb távolságra voltak is találhatók, a jól művelt gazdaságok továbbra is egymást váltották. Szinte áthatolhatatlan kerítéssel voltak körülvéve, tüskés akácok és futórózsabokrok szövedékével, mely bódító illatot árasztott. Az erdők már ritkásabbá váltak errefelé, gyérültek az Európában is honos fajták; a tölgy, a platán, a fűzfa, nyírfa, tamarindfa átengedte a helyet az eukaliptusznak és főként a gumicserjéknek, melyeket az itteniek pettyes gumifának neveznek.

– Mi az ördög lehet ez a fajta? - kiáltott fel Zach Fren, mikor először bukkant fel előttük egy csoport gumicserje, mintegy ötven darab. - Az ember azt hinné, hogy a törzsüket kicicomázták a szivárvány minden színével.

– Az, amit festékrétegnek gondol, Zach mester - magyarázta Tom Marix -, az természetes színképződmény. Ezeknek a fáknak a kérge aszerint váltogatja a színét, hogy milyen növekedési stádiumba ért a fa. Nézze, van ott fehér, rózsaszín, sőt piros is. Arrébb pedig, nézze azt a tarka törzsűt, a kék csíkozást sárga pöttyök szakítják meg.

– Nos hát, még egy furcsaság a többi mellett, melyek oly különössé teszik az önök Ausztráliáját, Tom Marix.

– Nevezze furcsaságnak, ha akarja, Zach, de higgye el, honfitársaim bóknak veszik, ha folyton azt hallják, hogy országuk egyetlen más országra se hasonlít. De csak akkor lesz tökéletes...

– Ha a bennszülöttek is mind letelepednek, ugye? - vágott közbe Zach Fren.

Azt a furcsaságot is megfigyelték, hogy bár ezeknek a fáknak alig van árnyékos lombjuk, mégis csapatosan járnak rájuk a madarak. Volt köztük szarka, mindenféle papagáj, vakító fehér kakaduk, kacagó madarak, melyeket, M. D. Charnay megfigyelését követve, inkább zokogó madaraknak nevezhetnénk; piros nyakú tandalák, melyek kifogyhatatlanul kotkodácsolnak; repülőmókusok, többek között a suta szárnyú mókus, melyet éjjeli madarak kiáltását utánozva csalogatnak elő a vadászok; paradicsommadarak, köztük a nevezetes bársonytollú búbos banka, mely az egyik legszebb madár Ausztráliában; végül pedig a tavacskák és lápok színén láttak darut és lótuszmadarat, mely különleges talpával a tavirózsák levelein is végigsétálhat.

Egyébként mindenütt hemzsegtek a nyulak, és ők nem is késlekedtek jó párat lepuffantani, akárcsak foglyot és vadkacsát. Tom Marix ennek révén takarékoskodni tudott az expedíció élelmiszerkészleteivel. A lelőtt vadat egyszerűen megsütötték a tábortűznél, vagy nyársra húzták. Néha leguántojást sikerült a földből kikaparniok, ami elsőrangú csemege, sokkal finomabb, mint a leguángyík húsa, amit csak a karavánhoz tartozó bennszülöttek fogyasztottak el jó étvággyal.

A kis folyókban találtak durbincshalat, néha hosszú orrú csukát, aztán nagy mennyiségben pérhalat, mely olyan virgonc, hogy néha a horgászok feje felett is átröpült egy-egy hatalmas ugrással, végül rengeteg angolnát. Halászat közben azért szemmel kellett tartaniok a krokodilokat, melyek a megszokott vízi környezetben igen veszélyessé válhatnak. Mindebből nyilvánvaló, hogy az utazónak Ausztráliában horgászbottal és merítőhálóval is fel kell szerelkeznie, amint azt Warburton ezredes, a nagy utazó már lelkünkre kötötte.

Huszonkilencedike reggelén Umbum telepről indult tovább a karaván, és most dombok közé, a gyalogosok számára igen goromba, kemény talajra értek. Negyvennyolc órával később a Denison hegységtől nyugatra már a Peake telephez értek, melyet a távíróvonal üzemeltetése érdekében alapítottak.

Mint Mrs. Branican értesült Tom Marixtől, aki részleteket mesélt neki Stuart úti tapasztalatairól, ettől a ponttól indult északi útjára a nagy utazó olyan vidék felé, melyen őelőtte egyetlen európai sem járt még.

Ettől a teleptől továbbhaladva mintegy hatvan mérföldnyi útszakaszon a karaván megízlelhette, milyen megpróbáltatásokat tartogatnak majd számukra a nagy ausztrál sivatagok. Kiégett talajon mentek egészen a Macumba folyóig, onnét tovább is ugyanolyan nehezen járható területen kellett eljutniok Charlotte Watersig, a következő telepig.

E hullámzó nagy síkságokon, melyen már csak itt-ott tűnt elő egy-egy fonnyadt levelű fácska, még mindig találkoztak vadásznivalóval, ha ez a megnevezés itt egyáltalán helyénvaló. Ott ugráltak előttük a wellabik, ezek a kis kengurufajták, melyek hatalmasokat szökelltek, ha megijedtek. Előttük futkároztak az oposszumok, melyek a gumifák ágai közt „fészkelnek”. Láthattak néhány kazuárpárt is, melyek szeme büszkén és kihívóan tekintett rájuk, akár a büszke sasoké, de a madarak királyával szemben megvan az az előnyük, hogy igen porhanyós és ízletes a húsuk, szinte felér a marhahússal. A fák az úgynevezett bunga-bungák voltak, az araucaria-fenyők egyik fajtájából, melyek Dél-Ausztrália termékeny vidékein kétszázötven lábnyira is megnőnek. Itt, bár igencsak satnyák maradtak, mandulaszerű termést hoznak, melyet az itteniek összegyűjtenek és felhasználnak.

Tom Marixnek volt gondja arra, hogy figyelmeztesse a társaságot: medvékkel is szembe találhatják magukat, amelyek a gumifák odvában tanyáznak. Találkoztak is velük, de ezek a potorunak nevezett két lábon járó medvék semmivel se bizonyultak veszélyesebbnek, mint a hosszú karmokkal ékeskedő erszényes állatok.

Bennszülött törzzsel eddig nemigen találkozott a karaván. Igaz, hogy sokkal messzebb északra, a transzkontinentális távíróvezeték közelében szoktak vándorolni és letanyázni.

Amint az egyre kiszikkadtabb vidékeken továbbhaladtak, Tom Marixnek volt alkalma az igavonó ökrök különleges ösztönét kihasználni. Ezen ösztön, mely úgy látszik, az ausztrál kontinensen való meghonosításuk óta még jobban kifejlődött bennük, arra készteti őket, hogy csalhatatlanul a vizek lelőhelye felé tartsanak, ahol csillapíthatják szomjukat. Ritkán tévednek, az embernek csak követnie kell irányukat. Ez az ösztön igen hasznos szolgálatot tehet nehéz körülmények között.

Viszont az is megtörtént, éppen október 7-én, hogy az elöl haladó ökrök hirtelen megálltak, s ezzel a többi fogatot szintén megállították. A hajcsárok hiába szurkálták őket az ösztökével, egyetlen lépést sem voltak hajlandók tenni.

Tom Marix, akit rögtön hívtak, előbb Mrs. Branican kocsijához lovagolt.

– Én sejtem, mi történhetett - mondta. - Eddig az úton még nem találkoztunk bennszülöttekkel, most viszont keresztezünk egy olyan ösvényt, melyen többször is járnak. Ezt szimatolták meg az ökrök, ezért nem hajlandók továbbmenni.

– De mitől irtóznak ennyire? - kérdezte Dolly.

– Nem nagyon tudjuk, mi okozza - felelt Tom Marix -, de a tény kétségbevonhatatlan. Én magam arra a gondolatra hajlok, hogy az Ausztráliába behozott első ökrökkel a bennszülöttek igen kegyetlenül bántak, és ők ennek emlékét őrzik nemzedékről nemzedékre.

Az ökrök visszariadásának akár ez a különös ősi emlék lett légyen az oka, ahogy az őrcsapat parancsnoka magyarázta, akár valami más, semmiképpen se tudták őket továbbindítani. Végül is ki kellett fogni őket, teljesen visszafordítani és sűrű ostorcsapásokkal és botütésekkel arra kényszeríteni, hogy farolva tegyenek meg húsz lépést. Ily módon jutottak át a bennszülöttek kitaposott ösvényén. Amikor újra befogták őket, rendben megindultak észak felé.

Mikor a karaván elérte a Macumba folyót, mindenki tetszése szerint felfrissíthette magát a vízzel. Igaz, hogy az erős hőségben a víz szintje már felére apadt. De ahol arra kevés már a víz, hogy egy bárka fennmaradjon rajta, arra még bőven elegendő, hogy negyven ember és húsz állat szomját csillapítsa.

Aznap haladt át a karaván a Hamilton patak medrén; az ott heverő köveket már csak félig lepte el a víz. Október 8-án keleti irányban maguk mögött hagyták a Hamersley-hegységet; 10-én délelőtt már a Charlotte Waters telepen állomásoztak. Az indulás óta Farina Towntól idáig háromszázhúsz mérföldet tettek meg.

A karaván most azon a határvonalon állott, mely Dél-Ausztráliát az Alexandra-földtől, más néven az Északi területtől elválasztja. Ezt a területet tárta fel a nagy utazó, Stuart 1860-ban, mikor a százharmincegyedik délkör mentén felhatolt a huszonegyedik szélességi fokig.