Miközben nagybátyjuk ezt a farandole-t¹ járta barátjával kettesben, Énogate és Juhel felkereste a városházát és a templomot. A városházán az esketéssel megbízott anyakönyvi hivatali tisztviselő - egy mézeshétgyártással foglalkozó kivénhedt aktarágó - megmutatta nekik, hogy már megjelent a hivatalos hatósági falragaszon az egybekelési hirdetmény. A székesegyházban a vikárius megígérte nekik az énekes misét, szentbeszéddel, orgonával, csengettyűvel, szóval a házassági cécó egész illatos-virágos pompájával.

Annyi szent, hogy ezek az unokatestvérek bizony nagyon boldogok lesznek, hála a püspök úr őméltósága által adott diszpenzációnak. S milyen türelmetlenül várták az április 5-i határidőt, amelyet kicsikartak a habozó nagybátyjuktól. (Juhel nem nagyon titkolta, Énogate némileg leplezte ezt a türelmetlenséget.) S milyen lelkesen végezték az előkészületeket: az ara kelengyéje, ruhák és bútorok az első emeleti szép szoba számára, melyet a jóságas Trégomain mindennap a Rance partján lakó népektől szerzett csecsebecsékkel ékesített - többek között egy kis Mária-szoborral, amely valaha az Aranyos Amália hajófülkéjét díszítette, és amelyet most a fiatal párnak akart adományozni. Avagy nem volt-e Trégomain a bizalmasuk? S ugyan találhattak volna-e reményeiknek, jövőre vonatkozó terveiknek jobb, megbízhatóbb letéteményest? S a derék folyami hajós hússzor is elismételte nekik napjában:

– Sokat adnék, ha már megvolna a házasság... ha már szentesítette volna a polgármester meg a pap!

– És vajon miért, drága jó Gildas-om? - kérdezte kissé nyugtalanul a leány.

– Olyan furcsa az én Antifer barátom, amint felül kedvenc vesszőparipájára, és a milliói közt kezd vágtatni!

Juhel is így vélekedett. Amikor az ember egy kitűnő, de némileg megzavarodott nagybácsitól függ, akkor semmiben sem lehet biztos, amíg a szertartásos igent ki nem mondták a polgármester előtt.

Aztán meg az efféle matrózfamíliákban nem szabad késlekedni. Az ember vagy agglegény marad, mint a parthajózás mestere vagy a folyami hajósgazda, vagy megházasodik, mihelyt szabad, mihelyt lehet. Tudjuk, hogy Juhel is azt tervezte: hajóra száll a Le Baillif-cég egyik háromárbocosán mint másodkapitány. Így hát hónapokig, sőt évekig lesz távol a tengereken, ezer meg ezer mérföldre nejétől s gyermekeitől - ha Isten áldása kíséri házasságukat. Márpedig jól tudjuk, hogy az egek ura nem fukarkodik áldásával, ha a hadiflotta vagy a kereskedelmi flotta matrózairól van szó! Az nem kétséges, hogy Énogate, lévén tengerész leánya, beletörődött a gondolatba, hogy férjét hosszú hajóutak tartják majd távol tőle, s el sem tudta képzelni, hogy ez másképp is lehetne. Éppen ezért egyetlen napot sem szabad késni, hiszen életük során oly sok napon át kell majd egymástól távol élniük.

Éppen erről csevegett egymással a fiatal kapitány meg a jegyese, mikor ezen a reggelen hazatért dolga végeztével. Meglepődtek, amikor látták, hogy két idegen hagyja el az Hautes-Salles utcai házat, s méghozzá vadul hadonászva. Ugyan mit keresett ez a két ember Antifer mesternél? Juhel úgy érezte, valamilyen rendkívüli dolognak kellett történnie.

S ebben nagyon is megbizonyosodott, amikor Énogate meg ő meghallották, milyen lárma kerekedett odafönt, hogy a bácsikájuk olyan pattogó nótát danolt, hogy még a bástyasétány végébe is elhallatszott.

Csak nem vesztette eszét? Csak nem kezdte ki az agyát az örökös hosszúsági rögeszme? Csak nem jött rá, ha nem is a nagyzási téboly, de legalábbis a kincsláz?

– Mi történt, nénikém? - kérdezte Juhel Nanontól.

– Bácsikátok táncol, gyermekeim.

– De csak nem ő az, akitől ilyen vadul reng a ház?

– Nem! Trégomaintől.

– Hát Trégomain is táncra perdült?

– Minden bizonnyal. Nem akart ellenkezni bácsikánkkal! - jegyezte meg Énogate.

Mindhárman felmentek az első emeletre, s bizonyára azt hitték, hogy Antifer mester megőrült, merthogy nagy bakugrások közepette egyre csak ezt óbégatta:

*Megvan a
hosszom,
hosszhoz a
ságom!*

Majd a derék Trégomain is vele fújta, vörösen, gőzölögve, már-már gutaütéstől sújtva:

– Meg... a sága... meg... a hosszúsága!

Hirtelen világosság gyúlt Juhel agyában. A két távozó idegen!... Csak nem érkezett meg végül is Kamülk pasa terveiket keresztülhúzó hírnöke?

A fiatalember elsápadt, és megállította Antifer mestert egyik bakugrása közben:

– Bácsikám! - kiáltotta. - Megvan?

– Meg bizony, öcskös!

– Megvan neki - toldotta meg halkan Gildas Trégomain. És ezzel lerogyott egy székre, mely nem tudott ellenállni, és pozdorjává tört alatta.

Néhány pillanattal később, amikor bácsikájuk ismét szuszhoz jutott, Énogate és Juhel már mindent tudott, ami tegnap óta történt: Ben Omár és irodavezetője érkezését, a Kamülk pasa levelével kapcsolatos zsarolási kísérletet, a végrendelet tartalmát, az elásott kincset rejtő sziget pontos hosszúsági fokát. Antifer mesternek csak le kell hajolnia, s már övé is a vagyon!

– Ej, bácsikám, most, hogy ez a két egyén tudja, hol a kincs, elrabolhatja, mielőtt maga odaérkezne!

– Csigavér, öcskös! - kiáltotta Antifer mester vállát vonogatva. - Hát azt hiszed, olyan oktondi vagyok, hogy átadom nekik a páncélszekrény kulcsát?

Ezt Gildas Trégomain tagadó mozdulata is megerősítette.

– A páncélszekrényt, amely százmilliós vagyont rejt?

S Pierre-Servan-Malo szájában a „százmilliós” szó úgy megdagadt, hogy majd megfulladt tőle.

Akárhogy is van, ha azt hitte: bejelentését lelkes üdvrivalgás fogadja, rögvest kiábrándulhatott. Hogyan? Olyan aranyeső hullott erre az Hautes-Salles utcai szerény házra, hogy Danaé² is megirigyelhetné, valóságos gyémánt- és drágakő-zápor, és még ki se nyújtják a kezüket, hogy felfogják, még ki se bontják a tetőt, hogy az utolsó csepp is beessen?

Hát pedig így volt. A milliókkal megspékelt mondatot, amelyet a mester olyan diadalmasan szavalt el, fagyos csend fogadta.

– Nahát! - kiáltotta, s egymás után nővérére, unokaöccsére, unokahúgára és barátjára nézett. - Mi ütött belétek, hogy ilyen viharvert képet vágtok?

Biztatása ellenére sem derült fel arcuk.

– Hogyan? - fűzte tovább Antifer mester. - Tudatom veletek, hogy olyan gazdag lettem, mint Krőzus,³ hogy arannyal süllyedésig megrakodva térek vissza Eldorádóból, hogy több kincsem van, mint a legnábobabb nábobnak, és még a nyakamba se ugrotok, hogy gratuláljatok? - Csend. Csak lesunyt szemek, csak félreforduló arcok. - Nos, Nanon?

– Igen, testvérem - felelte húga. - Jómódúak leszünk...

– Jómódúak! Ha akarjuk, naponta több mint háromszázezer frankot ehetünk meg! És te, Énogate, te is úgy véled: jómódúak lettünk?

– Istenkém - felelte a leány -, minek az a nagy gazdagság?

– Jó, ismerem a nótátokat!... „Gazdagság nem boldogság.” És önnek is ez a véleménye, hosszújáratú kapitány úr? - kérdezte a mester, egyenesen unokaöccséhez intézve szavait.

– Véleményem szerint - válaszolta Juhel - az egyiptomi jól tette volna, ha mindennek tetejében még a pasa címet is bácsikámra hagyja, mert hát... ekkora vagyon, és semmi rang?

– Na!... Na!... Antifer pasa - évődött a mosolygó folyami hajós.

– Hallod-e - kiáltotta Antifer mester olyan dörgő hangon, ahogyan a derékvitorla teljes leeresztését szokták megparancsolni -, hallod-e, te volt hajós, csak nem akarsz viccelni velem?!

– Én, derék barátom? - felelte Gildas Trégomain. - Isten ments, s ha te boldog vagy, hogy százszoros milliomos lettél, fogadd százmillió jókívánságomat hozzá!

No de végre is miért vágott a család olyan sanyarú képet a családfő ujjongásához? Hiszen talán már nem is gondol arra, hogy fényes házassággal örvendeztesse meg unokahúgát és öccsét! De vajon valóban lemondott-e róla, hogy felbontsa vagy legalábbis késleltesse Juhel és Énogate házasságát, noha április 5-e előtt megkapta a maga hosszúsági fokát? Igazság szerint ez a félelem szomorította el annyira Énogate-ot és Juhelt, Nanont és Gildas Trégomaint.

Emez fel akarta szólítani barátját: nyilatkozzék. Jobb, ha az ember tudja, mihez tartsa magát. Így legalább lehet vitatkozni, s talán a sok vita során meg lehet győzni ezt a szörnyű nagybácsit, ahelyett, hogy hagynák, hadd főjön a zsírjában.

– Na, lássuk csak, barátom - hízelgett neki Trégomain -, képzeljük el, hogy már megvannak a millióid...

– Képzeljük, folyami hajós? És miért „képzeljük”?

– No hát gondoljuk, hogy megvannak... Az ilyen derék ember, aki megszokta a szerény életet, ugyan mit tenne velük?

– Ami nekem tetszik! - csattant Antifer mester válasza.

– Csak nem veszed meg talán egész Saint Malót?

– Egész Saint Malót és egész Saint Servont és egész Dinard-t, ha kedvem szottyan! Sőt még azt a nevetséges kis Rance patakot is, amelyben csak akkor csordogál víz, ha a tengeri dagály szíveskedik neki kölcsönadni!

Tudta: ha a Rance-ot szidja, elevenébe vág annak az embernek, aki életének húsz esztendején át rajta hajózott fel és alá.

– Nem bánom! - felelte sértődötten Gildas Trégomain. - De ettől még te nem eszel egy falattal se többet, nem iszol egy kupicával se többet, hacsak nem vásárolsz magadnak egy pótgyomrot...

– Azt veszek, ami nekem tetszik, édesvízi hajós, s ha ellenkeznek velem, ha tulajdon famíliám is ellenzékemmé válik...

Ez a mátkapárnak szólt.

– ...felélem a százmilliómat, elkótyavetyélem, hagyom füstbe menni, hagyom porrá válni, és Juhel meg Énogate nem kap semmit a kétszer ötvenből, amit egyszer rájuk akartam hagyni.

– Vagyis százat nekik, kettejüknek, barátom!

– Miért?

– Mert nemsokára összeházasodnak...

Ezzel az égető kérdéshez értek.

– Hohó, folyami hajós! - kiáltotta stentori hangon Antifer mester. - Mindjárt olyat mondok neked, hogy felmászol tőle a főárboc felsudárvitorlájára!

Ezzel mintegy az ördögbe küldte - no persze, csak átvitt értelemben - Gildas Trégomaint, mert őt bizony csak daruval lehetne felhúzni akármelyik árboc csúcsára.

Sem Nanon, sem Juhel, sem Énogate nem mert beleszólni a vitába. Az ifjú kapitány sápadtsága elárulta, hogy csak alig tudja visszatartani már-már kirobbanó dühét.

Ám a folyami hajós nem olyan ember, aki magukra hagyja őket a háborgó tengeren. Odalépett hát barátjához:

– Hát nem megígérted?

– Mit?

– Hogy beleegyezel az esküvőbe.

– Bele... ha nem érkezik meg a hosszúsági fok... s minthogy megérkezett...

– Egy okkal több, hogy biztosítsuk boldogságukat.

– Tökéletesen igazad van, folyami hajós... Ezért fog Énogate egy herceghez nőül menni...

– Ha akad neki...

– S ezért fog Juhel hercegnőt feleségül venni...

– Azok közt már nincs eladó lány! - felelte jobb érv híján Gildas Trégomain.

– Annak, aki ötvenmillió hozományt hoz, mindig akad!

– Hát csak keressél...

– Keresek is... Találok is... méghozzá a gutai almanachban!

A vasfejű, konok és kérlelhetetlen ember gothai almanachot⁴ akart mondani, mert égett a vágytól, hogy az Antifer-vérbe mágnásvér vegyüljön.

Különben pedig, mivel nem akarta az esetleg rosszul végződő beszélgetést folytatni, s minthogy esze ágában sem volt, hogy engedjen a házasság kérdésében, értésükre adta - ó, egyáltalán nem szégyellte! -, hogy magára akar maradni a szobában, s hozzáfűzte, hogy ebédig senkit sem fogad.

Gildas Trégomain bölcsnek vélte, ha nem ellenkezik vele, s így mindnyájan visszamentek a földszinti ebédlőbe.

Mi tagadás, a kis család kétségbe volt esve, és könnyek csorogtak a lány szeméből. Ez bizony kihozta a sodrából Gildas Trégomaint.

– Nem szeretem, ha sír valaki - mondta -, nem én! Még akkor se, kicsikém, ha az ember bánkódik!

– De hát, drága barátom, minden elveszett! Bácsikánk nem tágít! Ez a hatalmas vagyon a fejébe szállt...

– A fejébe... - hagyta helyben Nanon. - S ha az én testvérem valamit a fejébe vesz...

Juhel nem szólt semmit. Fel és alá járt a teremben, hol karba tette, hol széttárta a kezét, kinyitotta meg bezárta öklét. Aztán hirtelen így kiáltott fel:

– Elvégre is nem ő az úr! Nekem nincs szükségem az ő engedélyére, hogy megházasodjam! Nagykorú vagyok!

– De Énogate nem az - jegyezte meg a folyami hajós -, s ő mint gyám ellenezheti...

– Igen... s mi mindnyájan tőle függünk - tette hozzá Nanon, fejét lehajtva.

– Éppen ezért azt tanácsolom - vélekedett Gildas Trégomain -, hogy jobb, ha nem megyünk fejjel a falnak. Nem lehetetlen, hogy elmúlik ez a hóbortja, főleg, hogyha úgy teszünk, mintha egyetértenénk vele.

– Alighanem igaza van, Trégomain úr - szólt Énogate -, többet nyerünk, legalábbis úgy hiszem, a nyájassággal, mint az erőszakkal.

– Különben - jegyezte meg a folyami hajós - még nincsenek a kezében a milliói!

– Nincsenek - hangsúlyozta Juhel -, és bár megvan a hosszúsági fok meg a szélességi kör, lehet, hogy csak nagy nehezen tudja megkaparintani őket! Sok időbe telik...

– Sokba! - sóhajtotta a leány.

– Bizony, sajnos sokba, drága Énogate-om, s ez nagy késés! Ah, átkozott nagybácsi!

– És átkozott állatok, akik eljöttek annak az átkozott pasának a nevében! - dörmögte Nanon. - Seprűnyéllel kellett volna fogadnom őket...

– Végül mégiscsak összeszűrték volna a levet vele - válaszolta Juhel -, és ez a Ben Omár, aki jutalékot húz az ügyből, nem hagyta volna nyugton!

– Tehát bácsikánk elutazik? - kérdezte Énogate.

– Valószínűleg - felelte Gildas Trégomain -, mivelhogy megtudta, hol fekszik a sziget.

– Én vele megyek - jelentette ki Juhel.

– Te, Juhelem? - kiáltott a leány.

– Igen... ez feltétlenül szükséges! Ott akarok lenni, nehogy valamilyen ostobaságot kövessen el, s hogy hazahozzam, ha sokáig késlekednék ott távol...

– Okosan mondod, fiam - hagyta helyben a folyami hajós. - Ki tudja, hova csalják kincskereső útján, és milyen veszélyeknek teszi ki magát?

Énogate nagyon elszontyolodott, de megértette: Juhel csak a józan ész szavára hallgat, amikor ezt mondja, s talán ha ő is velük megy, hamarabb megteszik az utat.

Az ifjú kapitány vigasztalta, ahogy tudta. Majd sűrűn ír... mindenről tájékoztatja... Nanon nem tágít mellőle, se Trégomain úr, aki mindennap meglátogatja, aki beletörődésre tanítja...

– Énrám számíthatsz is leányom - mondta könnyekig meghatva a folyami hajós. - Igyekezlek majd szórakoztatni! Ismered az Aranyos Amália útjait?

Nem, Énogate nem ismerte, mert Trégomain mindeddig nem merte elmesélni, annyira félt Antifer mestertől.

– Nos hát akkor majd elmesélem őket. Nagyon érdekesek... Majd csak eltelik az idő... Egy szép napon visszajön barátunk, millióival a hóna alatt... vagy üres tarisznyával... s a mi Juhelünk máris a Saint Maló-i székesegyházban terem... én nem foglak visszatartani benneteket... Ha akarod, míg oda lesznek, elkészíttetem az esküvői frakkomat, s minden reggel felveszem...

– Hé, folyami hajós!

A jól ismert hangra valamennyien megriadtak.

– Na, már hív is - mondta Gildas Trégomain.

– Mit akar magától? - kérdezte Nanon.

– Nem ilyen a hangja, amikor dühös - vélekedett Énogate.

– Nem - szólt Juhel -, ezúttal inkább türelmetlenséget árul el, mint haragot.

– Jössz már, Trégomain?

– Megyek! - kiáltotta Gildas Trégomain.

És a lépcső csakhamar a folyami hajós súlyát nyögte.

Egy pillanatra rá Antifer mester szinte belökte őt szobája ajtaján, amelyet azután gondosan bezárt. Majd az asztalhoz húzta, melyen ott hevert kiterítve az atlasz planiszférikus térképe, és körzőt nyomott a kezébe:

– Fogd! - mondta neki.

– Minek ez a körző?

– Hát... - nyögte Antifer mester - kis sziget... a kincses sziget... Meg akartam határozni a fekvését a térképen...

– És nincs rajta? - kiáltotta Gildas Trégomain, de hangjában több volt az öröm, mint a meglepetés.

– Ki mondta ezt neked? - csapott le rá Antifer mester. - Miért ne lenne rajta ez a sziget, te szerencsétlen folyami hajós?

– Szóval... rajta van?

– Hát persze hogy rajta van! De én olyan ideges vagyok... reszket a kezem... ég az ujjaim közt a körző. Nem tudok dolgozni vele a térképen...

– És azt akarod, hogy én dolgozzam vele, barátom?

– Ha ugyan értesz hozzá...

– Ó! - szaladt ki Gildas Trégomain száján.

– Az ördögbe is, hiszen egy volt folyami tengerészről van szó! Na, nem bánom, próbáld meg... majd meglátjuk... Fogd jól a körzőt... és húzd végig a hegyét az ötvennegyedik délkörön, jobban mondva az ötvenötödiken, mert a kis sziget az ötvennegyedik fok ötvenhetedik percénél fekszik...

A hosszúsági fok adatai kezdték megzavarni a kitűnő férfiú fejét.

– Ötvenhét fok ötvennégy perc? - kérdezte nagy szemet meresztve.

– Nem... te állat! - bömbölte Antifer mester. - Ellenkezőleg... Na, gyerünk... csináld már!

Gildas Trégomain a körző hegyét a térkép nyugati részén bedöfte a papírba.

– Nem! - üvöltötte barátja. - Nem nyugaton! A párizsi délkörtől keletre... nem érted... ügyetlen! Keletre... keletre!

Gildas Trégomaint annyira elbódította a sok szemrehányás és a haragos buzdítás, hogy képtelen volt elvégezni a munkát. Szeme előtt zavaros árnyak lebegtek, homlokáról csurgott a veríték, és ujjai közt úgy remegett a körző, mint a csengő nyelve.

– Tedd már rá az ötvenötödik délkörre! - ordította Antifer mester. - Kezdd a térkép felső részén... és menj le egész odáig, ahol a huszonnegyedik szélességi kör húzódik!

– A huszonnegyedik szélességi kör?... - dadogta Gildas Trégomain.

– Igen!... Ó, te nyomorult, időnek előtte elkárhozom miattad! Igen... és ott, ahol metszik egymást, ott fekszik a sziget. - A sziget...

– Nos hát!... Indulsz-e már lefelé?

– Indulok... lefelé...

– Ó, a haramia!... Felfelé megy!

Az igazság az, hogy a folyami hajós már azt sem tudta, fiú-e vagy lány, és barátjánál még kevésbé bizonyult alkalmasnak a feladat megoldására. Mindketten szörnyen felizgatták magukat, s idegeik úgy remegtek, mint a nagybőgő húrjai valamilyen nyitány végén.

Antifer mester azt hitte, megbolondul. Ezért más választása nem lévén, az ifjú kapitányt hívta segítségül.

– Juhel! - kiáltotta, s hangja úgy zengett, mintha hangtölcsérbe beszélne.

A fiatal kapitány szinte azonnal megjelent.

– Mit óhajt, bácsikám?

– Juhel... hol van Kamülk pasa szigete?

– Ott, ahol a megfelelő hosszúsági fok és a szélességi kör metszi egymást.

– No hát akkor... keresd meg!

Már azt hitték, hogy Antifer mester szokásához híven hozzáteszi: „És hozd ide!”

Juhel nem kért semmilyen magyarázatot. Nagybátyja zavaráról látta, mi a helyzet. Az ő keze nem reszketett, fogta a körzőt, beledöfte a hegyét a térkép északi részébe, oda, ahonnan az ötvenötödik délkör indul, s követni kezdte lefelé a vonalat.

– Halljuk, merre megy! - utasította Antifer mester.

– Igenis, bácsikám - felelte Juhel.

Aztán sorolni kezdte:

– Az Északi-Jeges-tengeren, a Ferenc József-földön.

– Helyes.

– A Barents-tengeren.

– Helyes.

– Novaja Zemlján.

– Aztán?

– A Kara-tengeren.

– És aztán?

– Az ázsiai Oroszország északi részén.

– Milyen városokon megy keresztül?

– Először Jekatyerinburgon.

– Aztán?

– Az Aral-tón.

– Tovább!

– A turkesztáni Hiván.

– Na, megérkeztünk?

– Majdnem. Itt van a perzsiai Herat.

– Ott vagyunk?

– Igen! Maszkatban, Arábia délkeleti csücskén.

– Maszkat! - kiáltotta Antifer mester, és a térkép fölé hajolt. Valóban: az ötvenötödik délkör és a huszonnegyedik szélességi fok a masqati imám területén, az Arábiát Perzsiától elválasztó Perzsa-öböl előtt fekvő Ománi-öbölben metszi egymást.⁵

– Masqat! - ismételte Antifer mester.

– Milyen Haket? - kérdezte Gildas Trégomain, aki nem jól hallotta.

– Nem lakat! Masqat! - üvöltötte barátja, s úgy felrántotta a vállát, hogy szinte a füléig ért.

Egyelőre csak megközelítően határozták meg a sziget koordinátáit, mert csak a fok volt megadva, nem pedig a fokperc.

– Szóval, Juhel. Masqatban van?

– Igen, bácsikám... száz kilométeres körzetben.

– Nem tudnád közelebbről meghatározni?

– Dehogynem, bácsikám.

– Akkor csináld, Juhel... csináld! Hát nem látod, hogy kirobbanok a türelmetlenségtől?!

Az már igaz, hogy ha egy kazánt így befűtenek, azt közeli robbanás fenyegeti.

Juhel újra kezébe fogta a körzőt, majd a hosszúság és a szélesség perceit is figyelembe véve, olyan pontosan sikerült meghatároznia a sziget fekvését, hogy legfeljebb néhány kilométeres eltérésről lehetett szó.

– Nos? - kérdezte Antifer mester.

– Nos, bácsikám, a kérdéses pont nem magán a masqati imám területén fekszik - mondta -, hanem egy kissé keletebbre, az Ománi-öbölben.

– Hát persze!

– Miért... persze? - kérdezte Gildas Trégomain.

– Minthogy kis szigetről van szó, nem lehet a szárazföld közepén, ezt még az Aranyos Amália nevű ladik volt vezetője is tudhatná!

És ezt rettentő megvetéssel mondta, nem beszélve, hogy igazságtalanul, mert elvégre az Aranyos Amália nagy folyami hajó volt, nem holmi dereglye.

– Holnap - tette hozzá Antifer mester - megkezdjük úti előkészületeinket.

– Azt hiszem, igaza van - felelte Juhel, aki nagyon is elszánta magát, hogy nem ellenkezik bácsikájával.

– Meglátjuk, nincs-e Saint Malóban valamilyen Port Saidba induló hajó.

– Ez lesz a legjobb közlekedési eszköz, hiszen egy nap nálunk nem számít...

– Nem! Nem fogják ellopni a szigetemet!

– Hacsak valamilyen hétpróbás csirkefogó nem! - jegyezte meg Gildas Trégomain, akinek a megjegyzését Antifer mester újabb vállvonogatással fogadta.

– Te velem jössz, Juhel - mondta a mester.

– Igen, bácsikám - felelte a fiatal kapitány -, hiszen így határoztunk.

– És te is, folyami hajós...

– Én? - csodálkozott Gildas Trégomain.

– Igen... te!

Ezt a két szót olyan parancsolóan ejtette ki, hogy a kitűnő ember kénytelen volt fejét lehajtani, a belenyugvás jeléül.

És még ő számított rá, hogy Pierre-Servan-Malo távollétében szórakoztathatja a szegény Énogate-ot, és elmeséli neki az Aranyos Amália kalandjait a Rance édes vizén!