– Beszélhetnék Zambuco bankárral?

– Igen, de csak üzleti ügyben.

– Éppen arról van szó.

– Szabad a nevét?

– Jelentse be, hogy egy idegen van itt, ennyi elég.

Antifer mester ezeket a szavakat egy bennszülötthöz intézte, aki törve beszélte a francia nyelvet. Az öreg, házsártos szolga egy ráccsal kettéválasztott, szűk fülkében ült az asztalnál.

A malói úgy vélte, helyesebb, ha nem közli a nevét, mert látni akarta, milyen hatást tesz a bankárra, ha majd hirtelen megmondja neki:

– Antifer vagyok, Thomas Antifer fia, Saint Malóból.

Egy pillanattal később bevezették egy kárpittalan, meszelt falú kis irodába, melynek mennyezete fekete volt a lámpafüsttől, s amelynek minden bútora az egyik sarokban egy páncélszekrény, a másikban egy redőnyös íróasztal meg egy asztal és két magas zsámoly volt.

Az asztal előtt a bankár ült. Így hát most szemtől szembe kerül egymással Kamülk pasa két örököse.

Zambuco fel se állt, csak megpöccintette hüvelyk- és nagyujjával papagájcsőrként meredő orrán a nagy, kerek pápaszemet; még a fejét is alig emelte fel.

– Kihez van szerencsém? - kérdezte franciául, olyan kiejtéssel, amely alig-alig különbözött a dél-franciákétól.

– Antifer mester rövidjáratú kapitányhoz - felelte a malói, aki meg volt róla győződve, hogy erre a négy szóra Zambuco felkiált, felugrik karosszékéből, s röviden így válaszol:

– Ön... végre!

A bankár egyáltalán nem ugrott fel. Egyetlen kiáltás sem hagyta el összeszorított ajkát. A várt válasz sem hangzott el szájából. A figyelmes szemlélő azonban észrevehette, hogy szemüvegének lencséje mögött megvillan a szeme - de a villanást a nyomban lecsukódó szemhéj eloltotta.

– Mondom, hogy Antifer mester vagyok...

– Jól hallottam.

– Antifer Pierre-Servan-Malo, Thomas Antifer fia, Saint Malo városból, Ille-et-Vilaine megyéből, Bretagne, Franciaország.

– Valamilyen nevemre szóló hitellevelet hozott? - kérdezte a bankár, de a hangja semmilyen megilletődést nem árult el.

– Hitellevelet?... Igen - felelte Antifer mester, akit a fagyos fogadtatás teljesen kihozott sodrából. - Igen... százmilliós hitellevelet!

– Adja ide - válaszolta egyszerűen Zambuco, mintha csak néhány piaszteres írásról volna szó.

Erre azután már a malói teljesen elvesztette a fejét. Hogyan? A hidegvérű bankárral már húsz éve közölték, hogy részesedni fog egy felbecsülhetetlen értékű kincsből, hogy egy napon egy bizonyos Antifer felkeresi, hogy szinte tálcán kínálja fel neki... és ő nem is pisszen Kamülk pasa megbízottja előtt? Se meglepetését, se megelégedését nem nyilvánítja? Nahát! Csak nincs tévedés az egyes számú szigeten talált okmányban? Talán valaki máshoz kellett volna fordulni, nem ehhez a tuniszi máltaihoz? Hát nem Zambuco bankár birtokában vannak a szélességi kör adatai, amelyek segítségével el lehet indulni a második sziget meghódítására?

A csalódott társörökösnek minden tagja reszketni kezdett. A vér a szívébe özönlött, s alig volt ideje, hogy leroskadjon az egyik zsámolyra.

A bankár meg sem moccant, hogy segítsen rajta, csak a pápaszemén át vizsgálta, miközben ajka szélén némi gúnyos vigyor ült. Már-már úgy látszott, ha nem tartja vissza, elszólja magát:

– No, ez a tengerész se valami nehéz eset!

Ami azt jelenti: könnyen lépre megy.

Közben azonban Pierre-Servan-Malo magához tért. S miután keszkenőjével törölte arcát, és ínye közt megforgatta a kavicsot, felállt:

– Csakugyan ön Zambuco bankár? - kérdezte, és vaskos kezével nagyot ütött az asztalra.

– Igen... én vagyok az egyetlen ilyen nevű ember Tuniszban.

– És nem várt engem?

– Nem.

– Érkezésemet nem jelezték?

– Miért jelezték volna?

– Hát nem kapott levelet egy bizonyos pasától?

– Pasától? - felelte a bankár. - Kaptam én százával levelet pasáktól.

– Kamülk pasától Kairóból!

– Nem emlékszem.

Zambucónak ez az egész mesterkedése arra irányult, hogy Antifer mester mindent elmondjon, s hogy felajánlja neki „áruját”, vagyis a hosszúsági fokot, anélkül, hogy ő felajánlaná a szélességi kört.

De azért, amikor meghallotta Kamülk pasa nevét, látszott rajta, hogy e név nem ismeretlen előtte. Kutatni kezdett emlékezete mélyén.

– Várjon csak - mondta szemüvegét helyreigazítva. - Kamülk pasa... Kairóból?...

– Igen... valamiféle egyiptomi Rothschild, akinek hatalmas vagyona volt aranyban, gyémántban és drágakőben...

– Valóban... most már emlékszem...

– És aki bizonyára közölte önnel, hogy ennek a vagyonnak a fele egy napon az öné lesz...

– Igaza van, Antifer úr, csakugyan meg kell hogy legyen nálam valahol ez a levél...

– Hogyan?... Valahol?... Még azt sem tudja, hova tette?

– Ó, itt semmi sem vész el! Megtalálom én!

Ez után a felelet után Antifer mester magatartása, karomként kinyúló két keze láthatóan arra vallott, hogy legszívesebben kitekerné a bankár nyakát, ha a levél elő nem kerül.

– Ugyan már, Zambuco úr - folytatta, s megpróbált erőt venni magán -, az ön nyugalma fantasztikus! Olyan közömbösen beszél erről az ügyről...

– Bah! - biggyesztette le ajkát a bankár.

– Hogyhogy bah... amikor százmillió frankról van szó?

Zambuco ajka csupán kissé megvető fintorra nyílt. Az igazság az, hogy ez az ember fütyül a milliókra.

„Ah, a csirkefogó! Tehát százszoros milliomos!” - gondolta Antifer mester.

Ekkor azonban a bankár más vágányra terelte a beszélgetést, hogy megtudja, amit még nem tudott, vagyis hogy milyen előzmények után került hozzá a malói. Ezért zsebkendője szélével megtörölve szemüvegét, eléggé kétkedő hangon így szólt:

– Különben is, ön csakugyan hisz ebben a kincshistóriában?

– Hogy hiszek-e? Akárcsak a szentháromságban!

És ezt akkora meggyőződéssel, akkora hittel állította, amilyenre csak egy igazi breton képes.

S erre elmesélte mindazt, ami történt, hogy 1799-ben édesapja megmentette a pasa életét, hogy 1842-ban titokzatos levél érkezett Saint Malóba, mely jelezte, hogy egy megkeresendő szigeten helyezték el a kincset, hogy miképpen tudta meg ő, Antifer, haldokló édesapjától ezt a csak általa ismert titkot, hogy várt húsz esztendőn át a hírnökre, aki a sziget helyének meghatározásához szükséges hiányzó adatot hozza, hogyan hozta el neki Ben Omár alexandriai közjegyző, Kamülk pasa végrendeletének őrzője a hőn várt hosszúsági fokot, amelynek segítségével megállapították a térképen, hogy a sziget Masqat előtt fekszik, az Ománi-öbölben, hogy utazott Antifer mester unokaöccse, Juhel, barátja, Trégomain, valamint Ben Omár társaságában - akit a végrendelet végrehajtásával bízott meg az örökhagyó - Saint Malóból Masqatba, hogyan találták meg a kis szigetet az öbölben, Soharral szemben, s hogy végül miképpen találták meg a kettős K-betűvel jelölt helyen a kincs helyett azt az okmányt tartalmazó dobozt, amely megadta a második kis sziget hosszúsági fokát, amelyet viszont Antifer mesternek a tuniszi Zambuco bankárral kell közölnie, nála lévén az új szigetecske meghatározásához szükséges szélességi kör...

A bankár, noha mindenáron közömbösnek kívánt mutatkozni, feszült figyelemmel hallgatta ezt az elbeszélést. Hosszú ujjai alig észrevehetően reszkettek, ami nagy felindulásról tanúskodott. Amikor az erősen verejtékező Antifer mester befejezte, Zambuco mindössze ennyit mondott:

– Igen... valóban... úgy látszik, a kincs létezése nem kétséges. De lássuk csak, milyen érdek diktálta Kamülk pasának, hogy így járjon el?

Ez csakugyan homályos volt.

– Úgy képzelhető a dolog - felelte Antifer mester -, hogy... De előbb, Zambuco úr, volt önnek valamilyen szerepe a pasa életének különféle viszontagságaiban? Volt-e egyáltalán alkalma, hogy bárminő szívességet tegyen neki?

– Minden bizonnyal... méghozzá egy igen nagy szívességet.

– Éspedig milyen alkalommal?

– Amikor értékesíteni akarta vagyonát. Kairóban lakott akkor, s én is ott laktam.

– Nos hát akkor világos. Azt akarta, hogy az a két személy közösen fedezze fel a kincset, aki iránt ki kívánta fejezni háláját... ön iránt és... énirántam, lévén édesapám halott...

– S miért ne lehetne még több ilyen személy? - pedzette a bankár.

– Jaj! Ne mondjon nekem ilyeneket! - kiáltott fel Antifer mester, s öklével rettentő nagyot sújtott az asztalra. - Elég már. Elegen, sőt túl sokan vagyunk már ketten is!

– Valóban - vágott vissza Zambuco. - De legyen szíves még valamit megmagyarázni nekem. Miért kíséri el önt útjaira ez az alexandriai közjegyző?

– A végrendelet egyik pontja jutalékot biztosít neki, azzal a kikötéssel, hogy személyesen kell jelen lennie a hagyaték átadásánál, amikor a földből kiássák.

– És mennyi ez a jutalék?

– Egy százalék.

– Egy százalék? Ó, a gazember!

– Valóban gazember, ez a helyes megnevezés! - kiáltott fel Antifer mester. - Elhiheti, hogy én is így nevezem!

Nos, ebben a dologban mindig egyetértés lesz a két társörökös között, s nincs semmi meglepő abban, hogy Zambuco bankár szívéből kiszakadt ez a kiáltás, bármennyire is igyekezett közömbösen kezelni ezt az ügyet.

– Most már - folytatta a malói - ön is ismeri a helyzetet, s nincsen semmi oka, gondolom, hogy ne legyen őszinte hozzám.

A bankárnak a pillája sem rebbent.

– Nekem a birtokomban van az első számú szigeten talált új hosszúsági fok - beszélt tovább Antifer mester -, önnek pedig meg kell hogy legyen a második sziget szélességi köre...

– Megvan - felelte némi habozás után Zambuco.

– Akkor miért színlelte, mikor beléptem ide s bemutatkoztam, hogy fogalma sincs a dologról?

– Egészen egyszerűen azért, mert nem akartam kiszolgáltatni magam az első jöttmentnek... Már megbocsásson, ön valamilyen betolakodó is lehetett volna, Antifer úr, nekem tehát óvatosnak kellett lennem. Minthogy önnek a birtokában van az okmány, amely szerint érintkezésbe kell lépnie velem...

– Megvan.

– Mutassa meg.

– Pillanat, Zambuco úr! Kettőn áll a vásár! És önnek is megvan Kamülk pasa levele?

– Megvan.

– Nos, adja ide a levelet, én meg odaadom az okmányt. A cserének szabályosan, a kölcsönösség alapján kell lezajlania.

– Ám legyen! - felelte a bankár.

És ezzel felállt, a páncélszekrényhez ballagott, és csigalassúsággal nyitogatni kezdte a titkos zárakat. Antifer mester alig bírta már türtőztetni magát.

Miért cselekszik ilyen rejtélyesen? Zambuco is talán Ben Omár Saint Maló-i módszereit kívánja követni, megpróbálja elrabolni tőle a titkot, amelyet a közjegyző nem tudott kicsikarni belőle?

Nem, egyáltalán nem, mert ezzel nem ment volna semmire egy olyan emberrel szemben, aki elhatározta, hogy csak készpénz ellenében szolgáltatja ki áruját. De volt a bankárnak mégis valamilyen terve, méghozzá hosszú időn át mérlegelt terve, mely, ha sikerül, az ő családjának, vagyis neki juttatja Kamülk pasa millióit - ez a terv feltétlenül megkövetelte, hogy társörököse özvegy vagy agglegény legyen.

Éppen ezért, miközben páncélszekrénye kulcslyukaival bíbelődött, egy pillanatra megfordult, s kissé reszketeg hangon megkérdezte:

– Ön nem nős?

– Nem, Zambuco úr, s eme családi állapotomnak szüntelenül csak örülni tudok.

A bankár a válasz második része miatt összeráncolta homlokát, s újra a szekrénynyitáshoz látott.

No és ennek a Zambucónak van családja? Van bizony, de ezt az égvilágon senki sem sejtette Tuniszban. Családja igazság szerint csak egy leánytestvérből állt, amint már mondottuk. Talisma Zambuco kisasszony eléggé szerényen éldegélt Máltában, abból a pénzből, amit bátyja küldött neki. Csakhogy - s ezt kell még hozzátennünk - már negyvenhét éve élt ott, vagyis csaknem egy fél évszázada. Sohasem volt alkalma férjhez menni, először is, mert szépség, ész, szellem és vagyon tekintetében korántsem volt tökéletes, továbbá, mert testvére még nem talált neki férjet, és mert a kérők nem nagyon akaróztak önként jelentkezni.

Zambuco mégis váltig arra számított, hogy húga egy szép napon férjhez megy. Kihez, nagy isten? Hát ehhez az Antiferhez, akinek látogatását már húsz éve várta, s aki beváltja a vénkisasszony reményeit, feltéve, hogy özvegy vagy agglegény. Ha létrejön ez a házasság, a milliók a családban maradnak, és Talisma Zambuco kisasszony nem veszít semmit a várakozáson. Magától értetődik, hogy mivel Talisma kisasszony bátyjától függ, a bankár ajánlotta férjet akadékoskodás nélkül elfogadja.

De vajon beleegyezik-e a malói valaha is abba, hogy elvegye ezt a máltai régiséget? A bankár nem kételkedett benne, mert úgy hitte, olyan feltételeket szab társörökösének, amilyen neki tetszik. Különben is, a tengerészek nem lehetnek válogatósak - ő legalábbis ezt gondolta.

Jaj, szegény Pierre-Servan-Malo, mibe vágtad a fejszédet, s mennyivel jobban tetted volna, ha csak a Rance folyóra mentél volna sétaútra, akár még az Aranyos Amália fedélzetén is, Trégomain barátod hajóján, akkor, amikor még megvolt!

Most már tudjuk, milyen játszmába kezdett a bankár. Terve egyszerű és ugyanakkor agyafúrt volt. A szélességi kört csak Antifer mester élete - értsük meg egymást: a Talisma Zambuco kisasszonnyal kötött felbonthatatlan házassággal leláncolt élete - árán szolgáltatja ki.

Mielőtt kihúzta volna a páncélszekrényből Kamülk pasa levelét, abban a pillanatban, amikor bedugta a kulcsot a zárba, mintha meggondolta volna magát, visszajött és leült.

Antifer mester szeme kettős villámot lövellt, amint az bizonyos meteorológiai körülmények közt történik, amikor a levegő telítve van villamossággal.

– Mire vár? - kérdezte.

– Eszembe jutott valami - felelte a bankár.

– Ugyan mi, kérem szépen?

– Ön úgy gondolja, hogy mi ebben az ügyben teljesen egyenjogúak vagyunk?

– Meghiszem azt!

– Én nem így vélekedem.

– És miért?

– Mert nem ön, hanem az ön édesapja tett szolgálatot a pasának, ezzel szemben ami engem illet, én magam, személyesen...

Antifer mester félbeszakította, s lecsapott a mennykő, melyet az iménti kettős villám jelzett.

– Ejha! Zambuco úr, csak nem akar gúnyolódni egy rövidjáratú kapitánnyal? Talán apám jogai nem az én jogaim is, minthogy én vagyok egyetlen örököse? Hajlandó-e engedelmeskedni a végrendelkező akaratának, igen vagy nem?

– Azt teszem, amit akarok! - válaszolta szárazon és határozottan a bankár.

Antifer mester az asztalba kapaszkodott, hogy dühében ki ne rúgja maga alól a zsámolyt.

– Jól tudja, hogy nélkülem semmire se megy! - jelentette ki a máltai.

– Ön se nélkülem! - vágott vissza a malói.

A veszekedés elfajult. Egyikük lángvörös volt a dühtől, a másikuk a szokásosnál sápadtabb, de azért nagyon magabiztos.

– Ideadja hát a szélességi kört? - kiáltotta Antifer mester, a dühöngés tetőfokán.

– Előbb ön adja ide a hosszúsági fokot - felelte a bankár.

– Soha.

– Ám legyen!

– Tessék, itt az okmányom - üvöltötte Antifer mester, és kihúzta pénztárcáját a zsebéből.

– Tartsa meg... nincs rá szükségem!

– Nincs rá szüksége? Hát elfelejti, hogy százmillióról van szó?

– Valóban: százmillióról.

– És hogy elvész, ha nem tudjuk meg, hogy hol van a sziget, ahová elásták?

– Bah! - szuszogta a bankár.

És olyan megvető fintort vágott, hogy a malói, aki egészen elvesztette az önuralmát, már-már nekirontott... A nyomorult, nem hajlandó átvenni százmilliót, amiből senkinek sincs haszna!

Zambuco bankár hosszú uzsoráspályája során erkölcsi értelemben már számtalan szegény ördögöt fojtott meg. Ezúttal ő maga volt az, aki oly közel állt hozzá, mint még soha, hogy megfojtsák, méghozzá a szó nagyon is szoros értelmében! Valószínűleg rá is jött erre, mert megenyhülten folytatta:

– Úgy vélem, van egy mód, amely egyezséghez vezet.

Antifer mester ökölbe zárta és zsebre dugta kezeit, hogy kisebb legyen a kísértés a fojtogatásra.

– Uram - folytatta a bankár -, én gazdag ember vagyok, nincsenek nagy igényeim, én se ötven-, de még százmillió kedvéért sem változtatok életmódomon. Van azonban egy szenvedélyem, az, hogy rakásra halmozom az aranyzsákokat, és bevallom, Kamülk pasa kincse nagyon jól jönne nekem. Nos, amióta tudok e kincs létezéséről, egyébre se gondolok, mint arra, hogy teljes egészében az enyém legyen.

– Nem rossz!

– Várjon, várjon!

– És a nekem járó rész?

– Az ön része? Nem lehetne olyan megoldást találni, hogy a magáé legyen, de mégis az én családomban maradjon?

– Akkor nem lenne az enyém.

– Ha tetszik, belemegy, ha nem, elmegy.

– Ugyan már, ne cifrázzuk a dolgot, térjen a tárgyra, maga szárazföldi patkány!

– Van egy húgom, Talisma kisasszony...

– Gratulálok!

– Máltában lakik.

– Annál jobb neki, ha bírja a klímát.

– Negyvenhét éves, s korához képest még igen tetszetős személy.

– Nem csodálkozom rajta, ha magához hasonlít!

– Nos hát... minthogy ön agglegény... nem venné el feleségül a húgomat?

– A húgát? - kiáltotta Pierre-Servan-Malo, kinek vérbörzsönyös arca még pirosabb lett.

– Igen, a húgomat - folytatta a bankár, azon a határozott hangon, amely nem tűr tiltakozást. - Ha önök ketten egybekelnének, mind az ön ötvenmilliója, mind az én ötvenmillióm a családomban maradna.

– Zambuco úr... - felelte Antifer mester, aki úgy görgette a kavicsot a szájában, ahogyan a megtört hullámok görgetnék a homokos parton - Zambuco úr...

– Antifer úr...

– Komoly az ajánlata?

– A lehető legkomolyabb, s ha ön nem hajlandó nőül venni a húgomat, esküszöm, hogy mindennek vége köztünk, s máris hajóra szállhat újra, hogy visszatérjen Franciaországba!

Horkanás hallatszott. Antifer mester fulladozott mérgében. Letépte nyakkendőjét, megragadta kalapját, kinyitotta az iroda ajtaját, átrohant az udvaron, majd kiment az utcára, s közben bolond módra hadonászott és kapálódzott.

Szauk várt rá, s most a nyomába szegődött. Nagyon nyugtalan volt ekkora lelki megrendülés láttán.

Amikor a malói a szállóba érkezett, berontott a hallba. Látta, hogy barátja és unokaöccse az étteremmel szomszédos kis szalonban ül.

– Ah, a nyomorult! - kiáltotta nekik. - Tudjátok, mit akar?

– Meg akar ölni? - kérdezte Gildas Trégomain.

– Még ennél is rosszabbat! Azt akarja, hogy vegyem el a húgát!