Másnap reggel, mielőtt a nap sugarai bearanyozták volna a tenger felszínét, Szélik kopogtatott a karavánfogadóban a francia vendégek ajtaján. Antifer mester, aki le se hunyta szemét, azonnal talpon termett. Csakhamar Juhel is megjelent.

– A hajó indulásra kész - jelentette Szélik.

– Mehetünk - felelte Juhel.

– És a folyami hajós? - kiáltott fel Antifer mester. - Meglátjátok, úgy horkol, mint egy vén medve a barlangjában! No, majd én felrázom, de úgy, hogy megemlegeti!

És be is ment a fent említett vén medve fülkéjébe, ki csakugyan édesdeden horkolt. De egy erős kéz csakhamar megkeserítette álmát és felébresztette.

Közben, amint abban megegyeztek, Juhel szólt a közjegyzőnek és Nazimnak, ezek is készen voltak az indulásra. Nazim alig tudta türtőztetni magát, olyan türelmetlen volt, Ben Omár pedig máris sápadtan tántorgott ide-oda.

Amikor Szélik látta közeledni a két egyiptomit, nem tudta titkolni meglepetését, amit a fiatal kapitány észre is vett. De hát nem volt jogos megdöbbenése? Hogyhogy, hát ezek a különböző nemzetiségű személyek ismerik egymást, s együttesen foganatosítják az öbölben a kutatásokat? Ez persze kiváltotta a rendőrügynök gyanakvását.

– Ennek a két idegennek az a szándéka, hogy velünk tartson? - kérdezte Juheltől.

– Igen - felelte emez, s bizony elég nagy zavarban volt. - Útitársaink... Egy hajón utaztunk Szueztől Masqatig.

– És ismerik őket?

– Persze... Csak azért húzódtak félre, mert a bácsikám nagyon zsémbes ember.

Nyilvánvaló, hogy Juhel belezavarodik magyarázataiba, ha tovább firtatják a dolgot. De semmi sem kötelezte, hogy tisztázza a dolgot Szélik előtt. Azért jönnek velük az egyiptomiak, mert nekik úgy tetszik.

Egyébként Szélik nem kötötte az ebet a karóhoz, noha a dolog ugyancsak különösnek látszott, hanem megfogadta: ugyanolyan szigorúan szemmel tartja a két egyiptomit, mint a három franciát.

Ekkor tűnt fel ismét Antifer mester, maga után „vontatva” a folyami hajóst - a vontatógőzös egy nagy teherhajót húzott. Tegyük hozzá hasonlatunk kiegészítésére, hogy az említett „teherhajó” még alig kezdett hozzá az úti előkészületekhez. Félig még aludt, szemét az álom dagasztotta.

Felesleges megjegyeznünk, hogy Pierre-Servan-Malo nem akart tudomást venni Ben Omár és Nazim jelenlétéről. Ő ment legelöl, a kikötő irányába, Szélik a nyomába szegődött, a többiek pedig követték őket.

Egy kis móló végén kétárbocos hajó himbálódzott, elöl és hátul lehorgonyozva. Fővitorlája fel volt tekerve, most már csak le kellett engedni, valamint fel kellett húzni az orrvitorlát meg a farvitorlát, hogy kifussanak a nyílt tengerre.

A bárka a Berbera nevet viselte, s mintegy húszfőnyi személyzet dolgozott rajta az ötventonnás hajó kezeléséhez egyébként nem volt szükség ekkora legénységre. Juhel ezt természetesen rögtön észrevette, de észrevételét nem közölte senkivel. Nemsokára még más valami is feltűnt neki: az, hogy a húsz ember közül a fele nem látszott tengerésznek. S valóban, ezek a sohari rendőrség ügynökei voltak, s Szélik volt a parancsnokuk. Ebben a helyzetben egyetlen értelmes ember sem adott volna két aranyat Kamülk pasa örökösének százmilliójáért... ha ugyan a kincs ott van a kis szigeten.

Az utasok a gyakorlott matrózok ügyességével ugrottak a Berbera fedélzetére. Bár az igazságnak tartozom vele, hogy megmondjam: Gildas Trégomain súlya alatt a könnyű bárka érezhetően balra dőlt. A közjegyző felszállása némi nehézséget okozott volna, mert émelygett a gyomra, ha Nazim meg nem ragadja, és át nem emeli a mellvéden. Minthogy a himbálódzás már éreztette hatását Ben Omárra, lerogyott a hátsó kamra tetejére, honnan hosszú és fájdalmas nyögések hallatszottak. Ami a mérőműszereket illeti, ezeket ezer gonddal őrizték, különösen a kronométert, amelyet Gildas Trégomain hordott négy sarkánál összefogott zsebkendőjében.

A bárka gazdája - egy zord képű öreg arab - felvontatta a hajóköteleket, kibontatta a vitorlákat, és Juhelnek Szélik közreműködésével adott jelére északkeletnek fordította a hajót.

Így aztán a kis sziget felé tartottak. A nyugati széllel huszonnégy óra elegendő lett volna, hogy elérjék. Ám a házsártos természet mindig kitalál valamit az ember zaklatására. Igaz, hogy a szél kedvező irányban fújt, de az ég magas régióiban felhők úsztak. Nem volt elég ugyanis keletnek tartani, a megfelelő helyre kellett érni, s evégett kettős meghatározást kellett eszközölni: fel kellett mérni a hosszúságot és a szélességet, az elsőt még délelőtt, a másikat akkor, amidőn a Nap áthalad a délkörön. És persze, a Nap állásának megméréséhez az kellett, hogy a napkorong méltóztassék megmutatni magát. E napon pedig úgy látszott, hogy a szeszélyes égitestnek esze ágában sincs kikukucskálnia.

Antifer mester éppen ezért rettentő izgatottan sétált a Berbera fedélzetén, s inkább az eget kémlelte, mint a tengert. Nem kis szigetet keresett a látóhatáron, hanem a napot várta, mikor bukkan elő a keleten lebegő ködből.

A fartőke felett ülő folyami hajós baljósan rázta a fejét. Juhel mellette könyökölt, és fintorral fejezte ki bosszúságát. Késés... megint újabb késés... Mikor lesz már vége ennek az utazásnak? És száz meg száz mérföldre innen, a kis Saint Maló-i házban lelki szemeivel az ő drága Énogate-ját látta, amint az oda el nem juttatható levélre vár...

– No és mi lesz, ha nem süt ki a nap? - kérdezte a folyami hajós.

– Akkor nem tudok mérni - felelte Juhel.

– A nap híján nem lehet a hold vagy a csillagok szerint végezni a számításokat?

– Lehet, persze hogy lehet, Trégomain úr, de újhold van, s ami a csillagokat illeti, félek, hogy éjjel ugyanolyan felhős lesz az ég, mint nappal. Mellesleg, ez a számítás sokkal bonyolultabb, s nagyon nehezen hajtható végre egy olyan ingó-lengő hajón, mint a Berbera.

A szél csakugyan kezdett csípősebben fújni. Nyugatra nagy ködfoltok gomolyogtak, mintha valamilyen kimeríthetetlen kráter okádta volna a gőzt.

A folyami hajós így hát nagyon bosszankodott. A reábízott kronométer dobozát térdéhez szorította, miközben Juhel, kezében szögmérőjével, hasztalan leste, mikor vetheti be a műszerét.

És ekkor a bárka orrában artikulátlan kiáltások, vad szitkok harsantak fel. Antifer mester öklével fenyegette a napot, amely a bibliai emlékezetű Józsuának bizony jobban engedelmeskedett.

Végre mégis megjelent. Olykor egy-egy napsugár kikandikált a felhők közül. Ám a rés csakhamar bezáródott, mintha odafenn egyetlen öltéssel bevarrta volna egy nemtő. Nem lehetett a kellő pillanatban elcsípni az égitestet, hogy megmérjék állását. Juhel több ízben megkísérelte, de kénytelen volt leengedni a szextánst, még mielőtt használhatta volna.

Az arabok nem nagyon ismerik ezeknek a hajózási eszközöknek a kezelését. A bárka legénysége nemigen tudta, miben fáradozik a fiatal kapitány. Talán maga Szélik se sejtette - pedig ő művelt volt -, miért olyan fontos Juhel számára, hogy a napot megfigyelhesse. Mindnyájan érezték azonban, hogy az utasok nagyon bosszúsak. Ami pedig a malóit illeti, aki szitkozódva le és fel járt, s dühöngött, mint valamilyen ördöngös, már-már azt hitték: őrülttel van dolguk. Nem! Nem volt ő őrült, de attól lehetett tartani, hogy azzá válik, s ettől félt unokaöccse meg barátja is.

Antifer mester a fenébe küldte Gildas Trégomaint és Juhelt, amikor ezek hívták: vegyen részt az ebéden. Megelégedett egy harapás kenyérrel, majd lepihent a főárboc tövében, megtiltva, hogy szóljanak hozzá.

Délután nem esett semmilyen változás a légkör állapotában. A szél megint csak vastag felhőket kergetett maga előtt. A tenger meg eléggé hullámzott, és „valami volt a levegőben”, amint azt a tengerészek szokták mondani. Az igazság az, hogy szélvihar volt a levegőben - ama délnyugati zivatarok egyike, melyek nagyon sokszor dúlják fel az Ománi-öböl környékét. A szörnyű hamszinok, amelyeket a sivatag Egyiptom felé űz, néha irányt változtatnak, és utolsó rohamaik, miután végigsepertek az arab partvidéken, felszántják az Indiai-óceánt.

A Berbera nagyon táncolt a tengeren. A vitorlákat teljesen leeresztették, s így a csupasz hajó nem tudott ellenállni a tenger hatalmas csapásainak, amelyek szétzúzták volna, mert alig emelkedett a tenger színe fölé. Csak egy menekvés volt: északkeletnek fordulni. Ezt ajánlotta Juhel, ezt javallhatta volna Antifer mester is, ha felfigyelt volna a dologra, s ezt tette az óvatosan és ügyesen kormányzó bárkagazda is. A személyzet igazi matrózokhoz méltó hidegvérről és bátorságról tett tanúságot. Ezek a derék fickók nem most néztek először szembe az öböl viharaival. Csakhogy amíg a legénység egyik része, úgy látszik, megszokta ezeket a heves viharokat, a másik a fedélzeten hevert, és nagyon rosszul érezte magát a bárka hánykolódásától. Nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem voltak szokva a tengerhez. Ekkor támadt Juhelnek az a gondolata, hogy talán kémek vannak a sarkukban... hogy talán maga Szélik is... No, annyi szent, hogy Kamülk pasa örököse szempontjából a dolog elég siralmasan fest.

Szauk is nagyon dühös volt a rossz idő miatt. Ha a vihar még néhány napig tart, semmilyen megfigyelést nem lehet eszközölni, s ez esetben hogyan határozzák meg a kis sziget fekvését? Feleslegesnek ítélte, hogy a fedélzeten ődöngjön, a bárka hajófülkéjébe menekült tehát, ahol Ben Omár úgy gurult jobbról balra, mint a hordó, melynek elszakadt a tartókötele.

Juhel és a folyami hajós rá akarták venni Antifer mestert, hogy menjen le velük a legénység kabinjába, de ez elutasította kérésüket, így hát kénytelenek voltak otthagyni a malóit az árboc tövében, egy kátrányos ponyva védelmében, ők maguk pedig lementek, és lehevertek a legénységi szoba egyik padjára.

– Úgy látszik, vállalkozásunk rosszra fordul - dörmögte Gildas Trégomain.

– Én is azt hiszem - sóhajtotta Juhel.

– Reméljük, hogy holnap megjavul az idő, és megmérheted a nap állását.

– Hát reméljük, Trégomain úr!

De nem tette hozzá, hogy egyáltalán nem a légköri helyzet nyugtalanítja. Ördögbe is! A nap a végén mindig előbukkan még az Ománi-öböl táján is... Majd csak meglelik a szigetet, ha létezik. De ezeknek a gyanús fickóknak a jelenléte a Berbera fedélzetén...

A nagyon sötét, nagyon ködös éj komoly veszélybe sodorta a hajót. A veszélyt nem könnyűsége okozta, hiszen ez lehetővé tette, hogy a hullámok tarajára emelkedjék, és kikerülje a lebukó völgyeket. Ám olyan hirtelen változtatott irányt a szél, hogy tízszer is felborult volna, ha a vén hajósgazda nem olyan ügyes tengerész.

Éjféltájt a szél elernyedt, hála a kitartóan hulló esőnek. Talán holnapra megváltozik az idő? Nem, s amikor felkelt a nap, ha a felhők nem is voltak olyan viharosak, mint előző napon, ha a légköri zavarok nem is jelentkeztek heves szélrohamokban, az eget azért most is vastag felhőfátyol borította. Az éj bő záporait az alacsony felhők finoman szitáló esője követte, s ezúttal nem nagy cseppekben, hanem permetező víz alakjában hullott.

Amikor Juhel felment a fedélzetre, nem tudta titkolni bosszúságát. Ha ilyen az ég, nem határozhatja meg, hol vannak. Vajon hol lehet most a bárka, a sok irányváltoztatás, az éjszakai bizonytalanság után? Ezt még a hajósgazda sem tudta megmondani, bármilyen jól ismerte is az Ománi-öblöt! Föld sehol sem mutatkozott. Vajon eltávolodtak a kis sziget tájékától? Valószínű, s joggal gondolhatták, hogy a nyugati szél a *Berberá*t sokkal távolabb űzte keletre, mintsem kellett volna. Különben hogyan is lehetne erről meggyőződni, hiszen semmilyen megfigyelést nem tudtak tenni.

Pierre-Servan-Malo kibújt a ponyva alól, és a hajó orrába ment. Körültekintett a látóhatáron, és dühösen handabandázva megint csak iszonyú ordítozásba kezdett. De nem ment oda unokaöccséhez, nem szólította meg, hanem csak állt mozdulatlanul a jobb oldali csónakdaru mellett.

Juhel nem akarta megtörni a hallgatást, amelybe bácsikája előző nap óta makacsul burkolózott, de Szélik több kérdésére válaszolnia kellett, ezért aztán válaszai elég határozatlanok voltak.

– No, uram, ez a nap is rosszul kezdődik! - szólította meg Juhelt a tolmács.

– Nagyon rosszul.

– Ma sem tudja használni a napkémlelő masináit?

– Attól tartok, hogy nem.

– Akkor mit csinál?

– Várok.

– Emlékeztetem, hogy a bárkába csak három napra való élelmet raktak be, s ha tovább tart a rossz idő, vissza kell térnünk Soharba.

– Vissza bizony...

– Ez esetben elállnak tervüktől, hogy felfedező körutat tegyenek az Ománi-öbölben?

– Valószínűleg... vagy legalábbis kedvezőbb időre halasztjuk.

– És ezt Soharban várják be?

– Soharban, Masqatban, nem lényeges!

A fiatal kapitány óvatossága nagyon is indokolt volt, hiszen Szélik gyanús volt neki: nem is tudta kiszedni belőle azokat a felvilágosításokat, amelyekre számított.

A folyami hajós lépett ki most a fedélzetre, majdnem egyszerre Szaukkal. Egyikük csalódottan fintorgott, másikuk haragos mozdulatot tett, amikor megpillantotta a *Berberá*tól néhány kötélhossznyira terjengő ködöt.

– Nem valami jól mennek a dolgok, ugye? - kérdezte Gildas Trégomain, s megszorította a fiatal kapitány kezét.

– Bizony elég rosszul! - felelte Juhel.

– És a barátunk?

– Ott van elöl...

– Jaj, csak fejest ne ugorjék a vízbe! - dörmögte a folyami hajós.

Mindig attól félt, hogy a malóit a kétségbeesés valamilyen végletes meggondolatlanságba kergeti.

Így telt el a délelőtt. A szögmérő ott maradt a doboz mélyén, olyan hasztalanul, mint egy női nyakék a tok mélyén. Egyetlen napsugár sem hatolt át a homályos ködfüggönyön. Délben a kronométer, amelyet Gildas Trégomain mégiscsak elővett, csak arra szolgált, hogy megállapítsák a hosszúságot a párizsi idő és a helyi idő közti különbség révén. Délután sem fordult kedvezőbbre az idő, s noha felbecsülték a megtett utat, csak nagyon hozzávetőlegesen tudták, hol jár a Berbera.

Állítólag ezt mondta a hajósgazda is Széliknek, figyelmeztetve őt, hogy ha másnap sem javul meg az idő, újra nyugatnak fordul, és visszatér a kikötőbe. De hol ér partot? Sohar, Masqat előtt vagy északabbra, a Hormuzi-szoros bejárata táján, vagy délre, az Indiai-óceán felől, Hadd környékén?

Szélik helyesnek tartotta, ha közli Juhellel a Berbera gazdájának a szándékait.

– Ám legyen! - felelte a fiatal kapitány.

És ez volt minden.

Az éj beálltáig nem történt semmi baj. A lenyugvó nap nem tudta szétoszlatni a nyugati ködöt, de az eső most már csak finom ködpáraként szitált, mint a permeteg. Talán ez jelezte, hogy megváltozik a légköri helyzet. Mellesleg a szél olyannyira megnyugodott, hegy csak olykor jelentkezett egy-egy kis rohammal. A szélcsendben a folyami hajós megnedvesített kezét a levegőbe tartotta, s úgy érezte, enyhe keleti szellő támad.

„Jaj, legalább az Aranyos Amálián lennék - gondolta -, a Rance gyönyörűséges két partja között, akkor tudnám biz én, mihez tartsam magam!”

Ám az Aranyos Amáliát már rég kiárusították tűzifának, s az arab bárka, sajna, nem a Rance gyönyörűséges két partja közt ringatózott.

Juhel a maga részéről szintén észrevette a szél változását. Különben ő azt is észrevette, hogy a nap már lebukott a látóhatáron, úgy kukucskált ki a felhőlyukon, mint a kíváncsi ember az ajtónyíláson. És ezt minden bizonnyal Pierre-Servan-Malo is meglátta, mert a szeme nagyot lobbant, és haragosan rávillant a napsugárra.

Amikor leszállt az este, mindenki megvacsorázott, de csak módjával, hogy kíméljék a szűkös élelmiszerkészletet. Megállapították, hogy alig van még huszonnégy órára való élelmük, tehát kénytelenek lesznek már holnap visszatérni a kikötőbe, hacsak rá nem jönnek, hogy a Berbera nincs messze a parttól.

Az éjszaka nyugodt volt. A hullámverés elég hamar elült, amint az már az ilyen keskeny öblökben gyakorta megtörténik. Mivel a szél keletre vitte a hajót, lassanként át kellett fordulniuk jobbszeles vitorlázásra. A hajósgazda, tekintve, hogy a hajó helyzetét illetően bizonytalanságban voltak, Juhel tanácsára, melyet Szélik révén adott neki, reggelig visszájukra fordíttatta a vitorlákat.

Reggel három órára a magas légrétegek ködfátyla teljesen szétoszlott, s az égen megcsillantak az éj utolsó csillagképei. Minden arra vallott, hogy a megfigyeléseket végre tudják majd hajtani.

Valóban, virradatkor tündöklő napkorong emelkedett a látóhatár fölé. Csillogó fénye, melynek erejét még csak növelte a levegő alsó rétegeiben bíborban játszó visszaverődés, besugározta a tenger felszínét.

Gildas Trégomain úgy érezte, üdvözölni kell a napot, illedelmesen megemelte hát viaszos kalpagját. Egy párszi¹ se fogadhatta volna áhítatosabban a fényes égitest megjelenését.

Képzelhetjük, milyen gyorsan megváltozott a kedélyük. S milyen türelmetlenül várták valamennyien, utasok és tengerészek, hogy elérkezzék a megfigyelések ideje! Ezek az arabok tudják, hogy az európaiaknak megvan a lehetőségük, hogy pontosan meghatározzák a hajók helyzetét, még ha semmiféle szárazföld sincs a látóhatáron. És kíváncsiak voltak: vajon a Berbera az öbölben van-e, vagy a Hadd-fokon túlra sodorta-e a vihar?

Közben a nap felemelkedett a csodálatosan tiszta égbolton. Nem kell aggódni, hogy felhő fogja fátyolozni, mikor a fiatal kapitány úgy találja: eljött a pillanat a napállás megmérésére.

Kevéssel dél előtt Juhel megkezdte előkészületeit.

Antifer mester odaállt mellé, összeszorított ajakkal, lángoló szemmel, de szótlanul. A folyami hajós jobbra állt, nagy, nyájas, vérbörzsönyös fejét ingatva. Hátul Szauk, a bal oldali párkánynál meg Szélik foglalt helyet, s várták a műveletet.

Juhel szétvetett lábbal szép egyenesen megállt, bal kezével megragadta a szögmérőt, s távcsövét a látóhatárra irányította. Az alig érezhető hullámok szelíden ringatták a bárkát.

Mihelyt befejezte a mérést, megszólalt:

– Megvan.

Majd leolvasta a fokokat a mérőeszköz fokbeosztású számlapján, s lement a fülkéjébe, hogy elvégezze a számításait.

Húsz perccel később ismét feljött a fedélzetre, és megadta a mérés eredményét.

A bárka az északi szélesség 25° 2’-e mentén haladt.

Tehát a kis sziget szélességi fokánál három fokperccel északabbra volt.

A művelet teljessége kedvéért még meg kellett mérni az óraszöget is. Nem! Soha még Antifer mester, Juhel, a folyami hajós, Szauk nem találta lassúbbnak az idő múlását. Már-már úgy érezték, soha nem érkezik el a hőn óhajtott pillanat!

Ám elérkezett, miközben a Berbera, melyet megfelelően kormányoztak, Juhel utasítása szerint még kissé délebbre húzódott.

Fél háromkor a fiatal tengerész még egy sor mérést foganatosított, miközben a folyami hajós a kronométerrel az időt mérte. A számítások a következő hosszúsági fokot adták: 54° 58’.

A bárka tehát egy perccel keletebbre volt, mint a keresett sziget.

Szinte azon nyomban kiáltás hallatszott. Az egyik arab két mérföldre nyugatra egy gomba alakú sötét foltra mutatott.

– A szigetem! - kiáltott fel Antifer mester.

Csakis ez a kis sziget lehetett, mert semmiféle más szárazföld nem volt a látóhatáron.

Nosza, a malói elkezdett járni-kelni, hadonászni, kapálózni, mintha vitustáncot járna. Gildas Trégomainnek kellett közbelépnie, hogy hatalmas karjával lefogja.

A bárka tüstént a jelzett irányba fordult. Ha a vitorlákat dagasztó keleti szellő megmarad, fél óra alatt oda kell érnie. Valóban oda is ért, és Juhel, felbecsülve a mérések óta megtett utat, megbizonyosodott róla, hogy a kis sziget fekvése csakugyan megegyezik a Kamülk pasa által megadott koordinátákkal, vagyis: Thomas Antifertől fiára hagyományozott északi szélesség 24° 59’-e s a Ben Omár révén Saint Malóba juttatott keleti hosszúság 54° 57’-e.

És bármilyen messze is néztek, tekintetük mindenütt csak az Ománi-öböl hatalmas, üres térségét ölelte fel.