Ezen a reggelen - 1831. szeptember 9-én - a kapitány hat órakor kijött hajófülkéjéből, és felment a bástyafedélzetre.

Keleten már derengett, vagy pontosabban szólva, a nap sugarai a légkör alsó rétegei fölött verődtek már vissza, noha korongja még a látóhatár alatt vesztegelt. A reggeli szellő enyhén csapkodta a szélesen fodrosodó tengert, amelynek felületét hosszú fénysáv simogatta.

Az éjszaka csendes volt, s úgy látszott, szép időre virrad, ama szeptemberi napok egyikére, melyek a meleg évszak végén örvendeztetik meg a mérsékelt égövet.

A kapitány jobb szeméhez illesztette a távcsövet, s félfordulatot téve, végigpásztázott lencséjével az ég és a tenger találkozásának összemosódó körén.

Aztán leeresztette a távcsövét, s közelebb lépett a kormányoshoz - egy bozontos szakállú öregemberhez, akinek hunyorgó szemhéja alól éles tekintet villant elő.

– Mikor vetted át a kormányt? - kérdezte tőle.

– Négy órakor, kapitány úr.

A két férfi egy eléggé kemény nyelvet beszélt, amelyre egyetlen európai, angol, francia, német vagy más nemzetiségű ember nem ismert volna rá, hacsak nem járt a levantei kikötők táján. Valamilyen asszírral elegy török tájszólás lehetett.

– Nincs semmi újság?

– Nincs, kapitány úr.

– Reggel óta egy hajó sem tűnt fel a látóhatáron?

– Csak egyet láttam, egy nagy háromárbocost, velünk szemben jött, szél mentén. Negyedfordulatot csináltam széllel szemben, hogy minél jobban elkerüljük egymást.

– Jól tetted. No és most?

A kapitány feszült figyelemmel tekintett körül a látóhatáron. Majd:

– Hirtelen fordulj! - kiáltotta teli tüdővel.

A legénység feltápászkodott. A kormányrudat leengedték, az orrvitorla kivonóköteleit megeresztették, s ugyanakkor meghúzták a farvitorlát. A hajó fordult egyet, és balszelesen vitorlázva megindult északnyugat felé.

Négyszáz tonnás kétárbocos volt, olyan kereskedelmi hajó, melyet némi munkával kéjutazásra alkalmas jachttá lehetett volna átalakítani. A kapitány egy hajósmesternek és tizenöt matróznak parancsolt - ennyi személyzet elég is volt a szolgálat elvégzésére -, mindnyájan markos legények voltak, s öltözékük (zubbony és sipka, bő bugyogó és tengerészcsizma) a kelet-európai hajósok viseletére emlékeztetett.

A kétárbocos farán, illetve orrának két oldalán nem volt semmiféle névtábla. Zászlót sem tűztek ki. Különben is, nehogy üdvözölnie kelljen más hajókat, megváltoztatta útját, mihelyt az árbockosárban kuporgó őrszem valamilyen hajót jelzett.

Talán kalózhajó volt - ez idő tájt még akadt ilyen ezeken a vizeken -, s félt, hogy üldözőbe veszik? Nem. Hiába keresett volna az ember fegyvert a fedélzetén; egyébként is, ilyen kisszámú személyzettel nem nézhetett volna szembe a mesterség kockázataival.

Csempészhajó volt hát, tilos árut szállított a partok mentén, vagy egyik szigetről a másikra? Még ez sem, s ha a legszemfülesebb vámtiszt vizsgálta volna is át a fenekét, tolta volna ide-oda terhét, kutatta volna át a cókmókokat, nyúlt volna bele a ládákba, ő sem lelt volna semmilyen gyanús árura. Igazság szerint nem is vitt semmiféle terhet. Egyszerűen csak több évre elegendő élelmiszert szállított, s néhány boros- meg pálinkáshordót és három erős vasabroncsba fogott tölgydongás hordót, amely a bástya alatt, hátul, a hajóűr mélyén volt elhelyezve. Amint látható, maradt még elég hely a holtsúlynak - s ez a terhelék jó öntött vasból volt, hogy a hajó elbírja a nehéz vitorlákat.

Valaki talán arra gondolhatna, hogy a három hordóban lőpor vagy valamilyen más robbanószer volt.

Nem, nyilván nem, mert semmilyen óvintézkedést nem foganatosítottak, amikor beléptek a poggyásztérbe.

Különben egyetlen matróz sem tudott volna erre vonatkozólag felvilágosítást adni - mint ahogy nem tudott volna semmit se mondani a kétárbocos rendeltetéséről, sem arról, hogy minő okból változtatja meg útját, valahányszor megpillantanak egy másik hajót, sem arról, hogy miért hajózott oda és vissza, ide és oda, egyszóval összevissza tizenöt hónap óta; sőt még azokat a vizeket sem ismerték, ahol most tartózkodtak. A hajó hol minden vitorlát kifeszítve, hol csökkentett sebességgel haladt, egyszer valamilyen beltengeren, másszor meg a végtelen óceán habjain. E megmagyarázhatatlan óceáni utak során néhányszor feltűnt valamilyen magas part, de a kapitány a lehető leggyorsabban eltávolodott tőle. S amikor szigetet jeleztek, sebes fordulattal tért ki előlük. Ha bepillantanánk a hajónaplóba, különös útirány-változtatásokat észlelnénk, amelyeket sem a szél mozgása, sem az éghajlat nem igazolt. Mi célt szolgáltak ezek? Ez a kapitánynak - kefehajú, negyvenhat éves férfi volt - és annak az előkelő külsejű személynek a titka volt, aki éppen most tűnt fel a hajólépcső lejáratánál.

– Semmi újság? - kérdezte.

– Semmi, kegyelmes uram - hangzott a válasz.

Csupán némi csalódást kifejező vállmozdulat fejezte be ezt a pár szavas beszélgetést. Aztán a kapitány által ilyen megtisztelő megszólításban részesített személyiség újra lement a lépcsőn, és visszatért szobájába. Itt a kereveten heverve, mintha valamilyen ernyedtség vett volna erőt rajta. Noha olyan mozdulatlan volt, mintha az álom egész lényét hatalmába ejtette volna, mégsem aludt. Látszott, hogy valamilyen rögeszme gyötri.

A „kegyelmes úr” körülbelül ötvenévesnek látszott. Magas termete, nagy feje, már deresedő, dús hajzata, a mellét is beborító széles szakáll, elevenen villogó fekete szeme, kevély, de láthatóan bús vagy inkább elkedvetlenedett arca, méltóságos mozdulatai nemesi származásra vallottak. Viselete azonban nem árult el semmit. Széles, barna színű, az ujján paszományos, csillogó pikkelylemezekkel rojtozott burnusz takarta válltól talpig, fején pedig fekete bojtos zöld fezt viselt.

Két órával később egy fiatal fiú felszolgálta ebédjét a virágmintás terítővel himbálódzó hajóasztalon, amely a padlóhoz volt erősítve. Alig nyúlt az ínyencfalatokban bővelkedő fogásokhoz, csak a csinosan megmunkált két kis ezüstcsészében gőzölgő illatos kávét fogyasztotta el. Majd elébe tették a vízipipa illatosan füstölgő serpenyőjét, és a szopókát ajka közé szorítva, úgyhogy fehéren ragyogó fogsora fedetlen maradt, újra álmodozni kezdett a finom szíriai dohány kellemes párájában.

Így telt el a nap egy része, miközben a kétárbocos lágyan ringatózva folytatta bizonytalan útját a tengeren.

Úgy négy óra tájt a kegyelmes úr felkelt, néhány lépést tett, megállt a széljárta tengerre nyíló kerek kis ablakok előtt, a látóhatár peremét szemlélte, majd odament a csapóajtóhoz, melyet a szőnyeg egyik szárnya eltakart. Ha az ember a lábával a csapóajtó egyik sarkára taposott, az ajtó megbillent, és kitárult a fülke padlója alatti poggyásztér nyílása.

Itt hevert egymásnak dőlve a már említett három vaskarikás hordó. A kegyelmes úr néhány pillanatig így maradt a csapóajtó nyílása fölé hajolva, mintha a hordók delejes varázsa alá került volna. Majd hirtelen kiegyenesedett:

– Nem... nem érdemes habozni! - mormolta. - Ha nem találok ismeretlen szigetet, ahol titkom eláshatom, inkább a tengerbe hajítom őket!

Leengedte a csapóajtót, amelyre ráhullott a szőnyeg, és a hajólétra felé indulva felment a bástyafedélzetre.

Délután öt óra volt. Az időjárás nem változott. Az égbolton bárányfelhők úsztak. A gyenge szellő alatt alig megdőlve, a vízből messze kimagasodva, balszelesen haladt a hajó, a mögötte hagyott keskeny csipkéjű hajósodor szeszélyesen hullott a habokba.

Őkegyelmessége lassan végigtekintett a látóhatáron, melyet mintha körzővel rajzoltak volna ki a világoskék égen. Onnan, ahonnan a tengert szemlélte, a közepes magasságú földet már tizennégy vagy tizenöt mérföldről meg lehetett volna látni. De az ég és a víz vonalát mi sem törte meg.

És ekkor a felé tartó kapitányt megint csak ezzel az elkerülhetetlen kérdéssel fogadta: - Semmi újság?

Amire szintén az elkerülhetetlen válasz következett:

– Semmi, kegyelmes uram.

Emez néhány percig hallgatott. Majd a fedélzet hátsó részébe ment, és ott leült az egyik padra, miközben a kapitány ide-oda járkált a szélben, és lázas igyekezettel csavargatta távcsöve lencséit.

– Kapitány! - mondta csakhamar, miután még egyszer utoljára végigtekintett a tengeren.

– Mit óhajt, kegyelmes uram?

– Tudni szeretném, hol vagyunk pontosan.

A kapitány elővett egy nagy hajótájoló tengerésztérképet, és kiterítette a fedélzetpárkányra:

– Itt - felelte, és ceruzájával rámutatott egy délkör és egy szélességi kör metszőpontjára.

– Milyen messze attól a szigettől ott keletre?

– Huszonkét mérföldnyire.

– És ettől a földtől itt?

– Körülbelül huszonhatra.

– Senki sem tudja a hajónkon, hogy milyen vizeken haladunk jelenleg?

– Senki, kivéve önt és engem, kegyelmes uram.

– Még azt sem tudják, milyen tengeren hajózunk?

– Már olyan régóta megyünk ide-oda, hogy a legjobb hajós sem tudná megmondani, hol vagyunk.

– Ah! Miért akadályoz meg a balszerencse, hogy olyan szigetre leljek, amelyet eddig nem fedeztek fel a tengerészek, vagy sziget híján legalább valamilyen szigetecskére, egy sziklára, melynek fekvését csak én ismerném? Ott eláshatnám ezt a kincset, s néhány napos hajókázás elég lenne, hogy újra rátaláljak majd, ha eljön az ideje. Ha ugyan egyáltalán eljön!

Ismét mély hallgatásba merült, és kihajolt a korláton. Miután alaposan szemügyre vette a cseppfolyós mélységet, amely olyan áttetsző volt, hogy a tekintet egészen nyolcvanlábnyira¹ lehatolhatott, hirtelen megfordult:

– Nos - kiáltotta -, itt van a mélytengeri temető, melyre kincsemet bízom!

– A tenger mélye azonban soha nem adja vissza, kegyelmes uram!

– Ej! Inkább vesszen oda, semhogy ellenséges vagy méltatlan kézbe kerüljön!

– Ahogy parancsolja.

– Ha napszállat előtt nem találunk semmilyen ismeretlen szigetecskét ezeken a vizeken, a tengerbe dobjuk a három hordót.

– Parancsára! - felelte a kapitány, és kiadta az utasítást, hogy forduljanak szél ellen.

A kegyelmes úr visszament a bástyafedélzet hátsó részébe, s a párkányra könyökölve szokásos révedezésébe merült.

A nap sebesen szállt alá. Ilyenkor, szeptember 9-én, vagyis a napéjegyenlőség előtt két héttel, korongja néhány fokra nyugatra hanyatlik alá, azaz a látóhatárnak ama pontján, amely magára vonta a kapitány figyelmét. Talán valamilyen szárazföld vagy sziget partjához tartozó magas hegyfok van arra? Elfogadhatatlan feltevés, hiszen a térkép a kereskedelmi hajók által jócskán látogatott és következésképpen tengerészek által nagyon jól ismert itteni vizeken tizenöt-húsz mérföldnyi körzetben sem jelzett semmiféle földet. Talán magányos szikla, a habokból néhány rőfnyire kiemelkedő zátony volt ez, azaz olyan alkalmas hely, amelyet a kegyelmes úr eleddig hiába keresett, hogy oda temesse kincsét? Semmi hasonlót nem tüntettek fel a tenger eme darabjáról készült rendkívül pontos vízrajzi mérések. Ha valamilyen kis sziget volna, a körülötte meredő szirtzátonnyal, a megtörő hullámok szeszélyes játékával és ködpermetegével nem kerülhette volna el a tengerészek kutató figyelmét. A térképek feltüntették volna pontos fekvését. Így hát a kapitány, a térképre hallgatva, nyugodtan állíthatta, hogy még egy sziklazátony sem emelkedett ki a tekintete által széltében-hosszában felmért látóhatáron.

„A képzelet játéka” - gondolta, midőn újra a gyanított helyre szegezte távcsövét, amelyet egyébként nagyon pontosan beállított. Valóban, a lencsén a leghalványabb földvonulat sem rajzolódott ki.

Hat óra néhány perc volt - a nap korongja már kezdett beleharapni a látóhatár peremébe, s a nap sisteregve köszöntötte a tengert, ha ugyan hinni lehet annak, amit egykor az ibérek meséltek. Napnyugtakor - csakúgy, mint keltekor - a nap visszaverődő fénye még akkor is látszott, amikor korongja már eltűnt a látóhatár alatt. A fénylő anyag, amely rézsút hullott a habokra, hosszú átlóként húzódott nyugatról keletre. Az elnyugvó gyönge szél még tűznyelvekként lobogtatta az utolsó fodrokat. De hirtelen ez a ragyogás is kihunyt, amidőn a napkorong felső széle a vízszintet érintve, zöld sugarat lövellt. A kétárbocos teste sötétbe fordult, miközben a magasban az árbocok az utolsó fénynyalábok bíborában égtek.

Abban a pillanatban, amidőn már-már lehullt az alkony függönye, kiáltás hangzott az előárboc rúdjai közül.

– Hé!

– Mi az? - kérdezte a kapitány.

– Valami föld jobbra elöl!

Föld, méghozzá ott, ahol az imént a kapitány valamilyen homályos vonalat vélt felfedezni? Hát nem a csalóka képzelet játszott vele?

Az őrszem kiáltására a legénység a korláthoz rohant, és nyugat felé nézett. A kapitány, távcsövével az oldalán, megragadta a főárboc kötélzetét, fürgén felmászott a kötélhágcsón, lovagló ülésbe helyezkedett a felső árbocsudár csücsökkötelének rúdján, és szemét a lencsére tapasztva, lázasan vizsgálta a megjelölt helyet.

Az őrszem nem tévedett. Mintegy hat vagy hét mérföldre valamiféle szigetecske emelkedett, s vonulata sötéten rajzolódott ki a színpompás ég peremén. Közepesen magas sziklazátonynak látszott, kénes pára lebegett felette. Ötven évvel később a tengerészek azt állították volna, hogy a nyílt tengeren haladó gőzhajó füstje. Ám 1831-ben még nem sejtették, hogy a tenger habjait majdan ilyen hatalmas vízi járművek szelik.

Különben a kapitánynak csak arra volt ideje, hogy megpillantsa, de arra már nem, hogy eltűnődjék felette, mert a jelzett szigetecske szinte azon nyomban eltűnt az esti ködben. Sebaj, már észrevették, s e tekintetben semmi kételynek nem volt többé helye.

A kapitány leereszkedett a bástyafedélzetre, és a kegyelmes úr, akit ez a váratlan esemény felébresztett révedezéséből, intett neki. S ismét elhangzott a szokásos kérdés:

– Nos, mi újság?

– Van újság, kegyelmes úr.

– Valami föld tűnt fel?

– Legalábbis valamilyen kis sziget.

– Milyen távolságra?

– Körülbelül hat mérföldre nyugatra.

– És a térkép nem jelez semmit ebben az irányban?

– Semmit.

– Bizonyos, hogy jól állapítottad meg a helyet?

– Bizonyos.

– Tehát ismeretlen szigetről lenne szó?

– Úgy gondolom.

– El lehet fogadni ezt a feltevést?

– El, kegyelmes uram, ha az apró sziget újabb keletű.

– Újabb keletű?

– Igen, azt hiszem, ez a helyzet, mert úgy láttam, vulkanikus köd burkolja. Ezeken a vizeken a föld alatti erők sűrűn lépnek működésbe, és tenger alatti feltüremlésekben jelentkeznek.

– Bárcsak igazat mondanál, kapitány! Leghőbb álmom egy ilyen, a tengerből hirtelen kiemelkedő sziklacsoport! Ez még nem lenne senki birtokában.

– Vagy legalábbis az első elfoglalóé lenne.

– Tehát akkor az enyém.

– Igen... az öné.

– Rajta, irányítsd gyorsan a hajót oda!

– Gyorsan... de óvatosan! - válaszolta a kapitány. - Könnyű kis vitorlásunk ízzé-porrá zúzódnék, ha a sziklavonulat a nyílt tengerből emelkedik ki. Javaslom: várjuk meg a napkeltét, hogy megállapítsuk a kis sziget pontos fekvését, és partra szálljunk.

– Jó, várjuk meg, de közben menjünk közelebb.

– Parancsára!

Így cselekszik az okos tengerész. Nem közelítheti meg egészen hajójával a szirtes partot, ha nem ismeri. Az új földhöz csak mérőónnal közeledhet, nem bízhat a sötét éjben.

A kegyelmes úr tehát visszavonult kabinjába, s még ha az álom karjaiba merülne, akkor sem kellene a hajósinasnak felébresztenie pirkadáskor: már napkelte előtt felmenne a bástyafedélzetre.

Ami pedig a kapitányt illeti, ő sem a fedélzetet elhagyni nem akarta, sem a kvártélymesterre bízni az éjszakai őrséget. Az éj lassan szállt le. A látóhatár egyre homályosabb lett, s mind közelebb húzódott. A zeniten csakhamar kihunytak a még fényben égő bárányfelhőcskék. Már egy órája alig fújdogált a szél. Csak annyi vitorlát hagytak fent, hogy a kormány működhessék, és a hajó megtarthassa irányát.

Közben az égbolton kigyulladtak az első csillagképek. Északon a Sarkcsillag merev, tompán ragyogó szeme nézett alá, Arcturus pedig a Göncölszekér görbéjét folytatva csillogott. A Sarkcsillaggal szemben Cassiopeia rajzolta ki tündöklő dupla V-jét. Alatta Capella pontosan ugyanazon a helyen tűnt fel, ahol előző este, s ahol holnap is feltűnik majd, a csillagnapját kezdő négyperces előnnyel. A tenger szunnyadó felszínén az éj beálltával beköszöntő sejtelmes bágyadtság terpeszkedett el.

A hajó orrának párkányára könyöklő kapitány éppen olyan mozdulatlan volt, mint a csörlő támlája, melyhez támaszkodott. Mereven nézett maga elé, s csak az alkonyi homályba borult pontra gondolt. Most már újra megingott, elfogta a kétely, amelyet a sötétség még gyötrelmesebbé tesz. Vajon nem a képzelet incselkedett vele mégis az imént? Lehetséges, hogy új sziget emelkedik ki a habokból ezen a helyen? Lehet, persze hogy lehet. Hiszen alaposan ismerte ezeket a vizeket, hol százszor is megfordult. A szigetecske helyzetét egy mérföldnyi pontossággal megállapította: nyolc-tíz mérföld választotta el a legközelebbi szárazföldtől. De ha csakugyan nem tévedett, ha itt most sziget tör elő a tenger mélyéből, miért ne lenne már birtokosa? Hátha már egy tengerész kitűzte rá a zászlaját... Az angolok, a tengerek rongyszedői nem sokat teketóriáznak, és hamar ráteszik a kezüket a tengeri útvonalakon hányódó szigetecskékre! Vajon nem lobog már tűz a szigeten, az újdonsült tulajdonos őrtüze? Hisz lehet, hogy ennek a sziklahalmaznak a születése már néhány hétre tekint vissza, vagy talán akár néhány hónapra, s így hogyan is kerülhette volna el a tengerészek tekintetét, a vízrajzzal foglalkozó tudósok szögmérőjét?

Ezért volt a kapitány olyan nyugtalan és izgatott, ezért várta türelmetlenül a napkeltét. Egyébként most már semmi sem jelezte, merre lehet a kis sziget - még annak a kis ködpárának a visszfénye sem, amely pedig a sziget felett lebegni látszott, és amely koromfekete árnyalattal színezné a sötétséget. A levegő és a víz egyenletes homályba borult.

Teltek, múltak az órák. A sark körüli csillagzatok már egy negyedkört írtak le az égbolt tengelye körül. Négy óra tájt megjelentek kelet-északkeleten az első fehér foltok. Ez a halovány fény lehetővé tette, hogy megpillantsanak néhány apró felhőt a zeniten. Még egy-két fok, és a nap feltűnik a látóhatár peremén. De nem is kell ennyi világosság, hogy egy tengerész felfedezze a jelzett apró szigetet, ha valóban létezik.

E pillanatban a kegyelmes úr kilépett a lépcsőfeljáróból, s megindult, hogy elfoglalja helyét a bástyán, ahol már várta a kapitány.

– Nos, mi van a szigetünkkel? - kérdezte.

– Íme, itt van, kegyelmes uram - felelte a kapitány, és rámutatott az alig két mérföldre húzódó sziklavonulatra.

– Kössünk ki.

– Parancsára.