SZEMTŐL SZEMBEN

A szobában, ahol senki sem láthatta, senki sem hallhatta őket, Joam Garral és Torres egy ideig hangtalanul csak néztek egymásra.

A kalandor talán félt megszólalni? Talán sejtette, hogy Joam Garral megvető hallgatással fog válaszolni minden kérdésére?

Nyilván így volt, mert Torres nem tett föl kérdéseket. Állításokkal kezdte a beszélgetést, a vádló szerepében lépett föl.

– Uram, az ön neve nem Garral, hanem Dacosta.

Joam Garral a bűnös név hallatára megrezzent ugyan, de tovább hallgatott.

– Az ön neve Joam Dacosta, huszonhárom évvel ezelőtt Tijoca főkormányzójának hivatalában dolgozott, ön az, akit abban a bizonyos rablógyilkossági ügyben halálra ítéltek.

Joam Garral tovább hallgatott, furcsa nyugalma váratlanul érte a kalandort. Tévedett volna? Nem! Nem tévedhetett, Joam Garral nem tiltakozott az iszonyatos vád ellen. Nyilván azon gondolkozott, hova akar kilyukadni Torres, aki máris folytatta:

– Joam Dacosta, ön az, akit bíróság elé állítottak a gyémántrablás ügyében, akit bírái bűnösnek találtak, és halálra ítéltek, ön az, aki a kivégzés előtt néhány órával megszökött Villa Rica-i börtönéből! Feleljen! Igazam van?

Torres egyenes kérdését meglehetősen hosszú csönd követte. Joam Garral továbbra is nyugodt maradt, leült, könyökét egy asztalkára támasztotta, tekintetét vádlójára szögezte.

– Mit válaszol minderre? - sürgette Torres.

– Milyen választ vár tőlem? - kérdezte csöndesen Joam Garral.

– Olyan választ - Torres lassan, elnyújtottan beszélt -, olyan választ, ami után nem megyek a manausi rendőrfőnökhöz, s nem mondom neki: „Itt van ez az ember, a személyazonosságát könnyű lesz megállapítani, még huszonhárom év után is föl fogják ismerni, itt van a tijocai gyémántrablás értelmi szerzője, a katonák gyilkosainak cinkosa, a halálraítélt, aki megszökött börtönéből, itt van ez az ember, aki Joam Garralnak hívatja magát, pedig Joam Dacosta a neve.”

– Egyszóval, Torres, nem kell magától tartanom, ha olyan választ adok, amilyet vár.

– Ez esetben nem lesz oka a félelemre, mert magának is, nekem is az lesz a jó, ha többé senki sem beszél erről az ügyről.

– Magának meg nekem is? - kérdezte Joam Garral. - Hát nem pénzzel kell megvásárolnom a hallgatását?

– Nem, nem pénzzel, bármekkora összeget ajánljon is fel!

– Akkor hát mit kíván tőlem?

– Hallgassa meg a javaslatomat, Joam Garral. Mielőtt határozott nemmel válaszolna, jól fontolja meg, mert a hatalmamban van!

– Szóval mi a javaslata? - kérdezte Joam Garral.

Torres néhány pillanatig hallgatott. Alaposan meglepte, hogy így viselkedik a bűnös, akinek az életét kezében tartja. Heves szóváltásra számított, könyörgésre, könnyekre... S most itt van kettesben egy emberrel, akire a legsúlyosabb bűnők bizonyosodtak, és ez a bűnös még csak meg sem remeg. Torres végül összefonta karját, s így szólt:

– Van önnek egy lánya. Tetszik nekem, feleségül akarom venni.

Joam Garral nyilván mindenre fel volt készülve egy ilyen Torres-féle ember részéről, s ez a követelődzés sem hozta ki a sodrából.

– Egyszóval a kiváló Torres egy gyilkos, egy rablógyilkos családjába akar bekerülni?

– Hogy mihez van kedvem, az kizárólag az én dolgom - válaszolt Torres. - Joam Garral veje akarok lenni, és az is leszek!

– Pedig nyilván tudomása van arról, hogy a lányom Manoel Valdez menyasszonya.

– Ön majd visszaveszi Manoel Valdeznak adott szavát.

– És ha a lányom nem lesz hajlandó arra, hogy a maga felesége legyen?

– Akkor elmond neki mindent, s ahogy én ismerem, igent mond majd nekem - hangzott Torres pimasz válasza.

– Mindent elmondjak neki?

– Ha kell, hát mindent! Nem fog habozni, ha saját érzelmei és családja becsülete meg az apja élete között kell választania!

– Elvetemült fráter maga, Torres - mondta nyugodtan Joam Garral, aki most sem vesztette el a fejét.

– Egy elvetemült meg egy gyilkos könnyen szót érthet!

Joam Garral ekkor fölállt, a kalandor elé lépett, s jól a szemébe nézve így beszélt:

– Torres, ha maga Joam Dacosta családjába akar bekerülni, akkor maga tudja, hogy Joam Dacosta ártatlan a bűnben, melyért halálra ítélték.

– Úgy van!

– És még azt is hozzátenném - folytatta Joam Garral -, hogy a maga kezében vannak Joam Garral ártatlanságának a bizonyítékai, melyeket azon a napon akar nyilvánosságra hozni, amikor feleségül vette a lányát!

– Jó, hát beszéljünk egyenesen, Joam Garral! - mondta Torres, suttogóra fogva a hangját. - Beszéljünk nyíltan, s majd meglátjuk, lesz-e bátorsága megtagadni tőlem a leánya kezét!

– Beszéljen, Torres!

– Rendben van, kitalálta - a kalandor most lassan, szinte vonakodva beszélt, mintha féltené az elhangzó szavakat -, úgy van, maga ártatlan. Tudom, mert ismerem az igazi bűnöst, s ha nekem is úgy tetszik, módomban van bebizonyítani a maga ártatlanságát!

– És az a gazember, aki a bűnt elkövette...

– Halott.

– Halott! - kiáltott fel Joam Garral, aki úgy belesápadt a szóba, mintha ez mindörökre megfosztotta volna a lehetőségtől, hogy tisztázza magát.

– Halott - folytatta Torres -, csakhogy ez az ember, akit jóval a bűntény után ismertem meg, s akiről nem tudtam, hogy bűnöző, saját kezűleg írta le a gyémántrablás egész történetét, nehogy akár a legkisebb részlet is feledésbe menjen. Lelkifurdalás fogta el, mikor halálát érezte közeledni. Tudta, hova menekült Joam Dacosta, tudta, hogy az ártatlanul elítélt ember milyen név mögé rejtőzve kezdett új életet. Tudta, hogy gazdag, hogy boldog családi életet él, de azt is tudta, hogy boldogsága nem lehet teljes. Igazságot akart neki szolgáltatni, hogy része legyen a hiánytalan boldogságban és megbecsülésben, ami megilleti... De a halál megakadályozta ebben... engem bízott meg, engem, a bajtársát, hogy végezzem el azt, amit ő már nem tehet meg... Átadta nekem Dacosta ártatlanságának a bizonyítékát, hogy hozzam napvilágra, aztán meghalt.

– S hogy hívták ezt az embert? - tört ki Joam Garral, s hangja elárulta, hogy már alig tudja fékezni magát.

– Akkor tudja meg a nevét, ha már a családjához tartozom!

– És az az írás?...

Joam Garral már-már nekiugrott Torresnak, hogy kikutassa, hogy elszedje tőle ártatlanságának ezt az írásos bizonyítékát.

– Ez az írás biztos helyen van - válaszolt Torres -, és csak akkor fogja kezébe kapni, mikor a lánya már a feleségem lett. Ezek után ismét kérdem: nemet mond nekem?

– Igen - hangzott Joam Garral válasza. - Viszont cserébe az írásért magának adom fele vagyonomat.

– A fele vagyonát! - vicsorgott Torres. - Elfogadom azzal a feltétellel, hogy ez lesz Minha hozománya!

– Hát így tartja tiszteletben annak a haldoklónak a végakaratát, akiben megszólalt a lelkiismeret, aki magát bízta meg, hogy jóvátegye, már amennyire jóvá lehet tenni mindazt, amit ellenem vétett?

– Bizony így.

– Hát, Torres, maga valóban mélységesen elvetemült ember!

– Meglehet.

– Minthogy azonban én nem vagyok bűnöző, tehát nem is fogunk szót érteni.

– Szóval nemet mond?

– Nemet mondok.

– Ez a vesztét jelenti, Joam Garral! Az annak idején lefolytatott vizsgálat során minden maga ellen szólt. Magát halálra ítélték, és nagyon jól tudja, hogy az ilyen bűntények esetén a törvény tiltja az ítélet enyhítését. Ha feladják, akkor elfogják magát! Ha egyszer elfogják, kivégzik... És én feladom magát!

Akárhogy is uralkodott magán Joam Garral, tovább nem fékezhette haragját. Már nekiugrott volna Torresnak...

A gazember egyetlen mozdulatára megtorpant.

– Vigyázzon! - szólt Torres. - A felesége nem tudja, hogy ő Joam Dacosta felesége, a gyermekei nem tudják, hogy ők Joam Dacosta gyermekei, s maga most elárulja nekik!

Joam Garral nagyokat lélegzett. Visszaszerezte önuralmát, arca ismét nyugodt volt.

– Túl sokáig tartott ez a beszélgetés - mondta, s az ajtó felé indult. - Tudom, mi a tennivalóm!

– Jól vigyázzon, Joam Garral! - mondta még egyszer Torres, aki képtelen volt elhinni, hogy kudarcot vallott gyalázatos zsarolási kísérlete.

Joam Garral nem válaszolt. Kinyitotta a verandára nyíló ajtót, intett Torresnak, hogy kövesse, s mindketten a fedélzet közepe felé mentek, ott várakozott az egész család.

Benitót, Manoelt és a többieket is sötét sejtelmek kínozták. Fölálltak. Valamennyien látták, hogy Torres keze fenyegetően ökölbe szorul, s szeme dühösen tüzel.

Joam Garral pedig - micsoda ellentét! - nyugodtnak, csaknem derűsnek látszott.

Mindketten megálltak a várakozók előtt, akik közül senki sem mert megszólalni.

Torres tompa és most is pimasz hangja törte meg a csendet:

– Még egyszer kérdem, Joam Garral: mi a végső válasza?

– Mindjárt meghallja! - S ekkor a feleségéhez fordult. - Yaquita, egészen rendkívüli körülmények arra kényszerítenek, hogy megváltoztassam Minha és Manoel házasságáról a korábbi döntésemet.

– Végre! - kiáltott föl Torres.

Joam Garral megvető pillantással mérte végig a kalandort.

Manoel azonban az előbbi szavak hallatára úgy érezte, megszakad a szíve. Minha halálsápadtan lépett az édesanyja mellé, mint aki támaszt keres.

– Apám! - kiáltotta Benito, és Joam Garral meg Torres közé állt. - Apám, mit akarsz ezzel mondani?

– Azt - mondta Joam Garral emeltebb hangon -, azt, hogy ha Minha és Manoel esküvőjét Parában akarjuk megtartani, akkor túl sokáig kell még várnunk. Az esküvő itt, a hajón lesz, Passanha atya fogja megáldani a frigyüket, ha Manoel is úgy látja helyesnek, hogy ne halogassuk tovább az esküvőt. Előbb azonban beszélnem kell Manoellal.

– Apám! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Manoel.

– Ne nevezz még apádnak, Manoel! - mondta Joam Garral, mérhetetlen fájdalommal a hangjában.

Torres összefont karral állt előttük, s példátlan szemtelenséggel nézett végig az egész családon.

– Szóval ez az utolsó szava? - kérdezte Joam Garralt.

– Nem, nem ez az utolsó!

– Hanem micsoda?

– Azt is megtudja. Itt én parancsolok! Maga pedig, tetszik, vagy nem tetszik, most nyomban távozik a jangadáról!

– Igen, nyomban, mert különben a vízbe hajítom! - kiáltott rá Benito.

Torres vállat vont.

– Fenyegetőzni fölösleges! Magam is úgy gondolom, az a legokosabb, ha távozom, mégpedig késedelem nélkül! De maga, Joam Garral, megemleget még engem! Hamarosan találkozni fogunk!

– Ha csak tőlem függ - mondta Joam Garral -, úgy találkozunk még, és hamarabb, mintsem maga szeretné. Holnap már Ribeiro főbírónál, a tartomány legfőbb bírájánál leszek, értesítettem őt érkezésemről. Jöjjön oda, ott keressen engem, ha mer!

– Ribeiro bírónál... - mondta Torres szemmel láthatóan értetlenül.

Joam Garral ezután az egyik pirogra mutatott, s négy emberének meghagyta, hogy Torrest nyomban vigyék a sziget legközelebb eső pontjára.

Végre eltűnt közülük ez a gazember.

A még mindig reszkető család tiszteletben tartotta Joam Garral hallgatását. Fragoso azonban, aki csak félig-meddig fogta föl a helyzet komolyságát, szokásos jókedvétől elragadtatva, Joam Garral elé lépett, és így szólt hozzá:

– Ha Minha kisasszony és Manoel úr esküvője holnap lesz, és itt a jangadán, akkor...

– A maguké is akkor lesz, mikor az övék - szakította félbe nagyon barátságosan Joam Garral, majd intett Manoelnak, s kettesben bementek a házba.

Fél óráig tartott Joam Garral és Manoel beszélgetése, a család azonban úgy érezte, száz év telt el, míg újra nyílott az ajtó.

Manoel egyedül lépett ki a házból.

Szemében nemes elhatározottság.

Yaquita elé lépett, és csak ennyit mondott:

– Anyám! - aztán Minhára nézett. - Leendő feleségem! - Majd Benitóra. - Testvérem! - Aztán Lina és Fragoso felé fordulva mondta: - Akkor hát holnap!

Megtudott mindent, ami Joam Garral és Torres között történt. Azt is tudta, Joam Garral anélkül, hogy a családjának beszélt volna erről, már egy éve levelezett Ribeiro főbíróval, s számíthat a támogatására, mert a főbíró meg van győződve ártatlanságáról. Tudta már, hogy Joam Garral azzal az eltökélt szándékkal és csak azért vállalkozott erre az útra, hogy abban a gyalázatos ügyben, melynek az áldozata volt, perújrafelvételt kérjen, nehogy a vejére és lányára is ránehezedjék annak a szörnyű helyzetnek súlya, mely alatt ő roskadozott annyi meg annyi keserves éven át.

Igen, mindent tudott, ám tudta azt is, hogy Joam Garral, azaz Joam Dacosta ártatlan, balsorsa még fokozottabb szeretetre és tiszteletre késztette Manoelt.

Viszont nem tudta, hogy Joam Garral ártatlanságának kézzel fogható perrendszerű bizonyítéka is van, s hogy ezt a bizonyítékot Torres tartja a kezében. Joam Garral csak a főbíró előtt akart hivatkozni erre a bizonyítékra, mely, ha a kalandor igazat mondott, majd teljes egészében bizonyítja ártatlanságát.

Manoel csak annyit mondott a család többi tagjának, hogy máris megkeresi Passanha atyát, és megkéri, készüljön föl a két esküvőre.

Másnap, augusztus 24-én, egy órával az esküvői szertartás előtt nagy pirog indult el a bal partról, majd hamarosan a jangada mellé állt.

Tizenkét manausi evezős meg néhány rendőr ült a pirogban, mely a rendőrfőnököt hozta, aki miután megmondta, hogy kicsoda, átszállt a jangadára.

Joam Garral és a családja már ünnepélyesen felöltözködve várakozott a fedélzeten.

– Joam Garralt keresem! - mondta a rendőrfőnök.

– Itt vagyok - lépett elő Joam Garral.

– Joam Garral, azaz igazi nevén Joam Dacosta, ezennel letartóztatom!

Yaquita és Minha a döbbenettől valósággal megbénult.

– Az én apám nem gyilkos! - kiáltotta Benito, és apja mellé ugrott, de az egyetlen mozdulattal nyugalomra intette.

– Csak egy kérdést engedjen meg - fordult Joam Garral a rendőrfőnökhöz. - A letartóztatási végzést Ribeiro főbíró adta ki?

– Nem - mondta a rendőrfőnök. - A helyettese adta át nekem a parancsot azzal, hogy nyomban foganatosítsam a letartóztatást. Ribeiro főbíró tegnap este szélütést kapott, s még az éjszaka két órakor meghalt, anélkül, hogy egy percre is visszanyerte volna az emlékezetét.

– Meghalt! - jajdult föl Joam Garral, akit porig sújtott ez a hír. - Meghalt!... Meghalt!...

De hamarosan összeszedte magát, s feleségéhez és gyermekeihez fordulva így folytatta:

– Kedveseim, Ribeiro főbíró volt az egyetlen, aki tudta, hogy ártatlan vagyok. Halála a végzetemet jelentheti, a reményt azonban mégsem szabad föladnunk! - Aztán Manoelhez fordult. - Bízzuk Istenre az ügyemet! Majd meglátjuk, vajon az igazság ki tud-e derülni már itt, e földi életben.

A rendőrfőnök intett, az emberei Joam Garral mellé léptek, hogy elvigyék őt.

– Mondjon hát valamit, édesapám! - kiáltotta a kétségbeeséstől félőrülten Benito. - Csak egy szót szóljon, s ha kell, hát erőszakkal is megmentjük attól, hogy egy szörnyű tévedés áldozata legyen!

– Nincs szó tévedésről, fiam - mondta Joam Garral. - Joam Dacosta és Joam Garral egyazon személy. Én valóban Joam Dacosta vagyok, becsületes ember, akit huszonhárom évvel ezelőtt egy bírói tévedés folytán az igazi bűnös helyett halálra ítéltek. Az Isten előtt esküszöm az életetekre és anyátok életére, hogy ártatlan vagyok!

– Tilos minden beszélgetés a letartóztatott és családtagjai között! - mondta a rendőrfőnök. - Ön a foglyom, Joam Garral, a letartóztatási határozatot végrehajtom!

Joam Garral egy kézmozdulattal intette nyugalomra a gyermekeit és megdöbbent szolgáit.

– Az emberek tegyék csak a földi igazságszolgáltatás dolgát, az igazságos ítélet az Istené!

És fölemelt fővel szállt be a pirogba.

Valóban úgy látszott, hogy a jelenlevők közül egyedül Joam Garralt nem tudta megtörni ez az iszonyatos és olyan váratlan csapás.