Tozeurtól Neftáig.

– Hát megérkeztünk a datolyák hazájába, - mondta Nicol őrmester Pistachenak. - Úgy bizony, ez a vidék a datolyák országa és ha lovam, Öreg Pajtás, meg a kutyám, Nagyfogú, beszélni tudnának...

Amint láthatjuk, az őrmester rendkívül sokat adott két cimborájának, kutyájának, meg lovának véleményére.

– Én ugyan nem sokat törődöm a datolyák hazájával, - felelt a mindig jókedvű Pistache. - Előttem datolya csak datolya és teljesen mindegy, hogy Gabesben szedték le a fáról vagy pedig Tozeurben? Fő az, hogy jóízű, édeshúsú legyen... Nincs igazam, François úr?

Schaller szolgájának rendkívül nagy volt a tekintélye. A katonák sohasem szólították volna másként, mint «úrnak». - Egyébként gazdája is mindig a legudvariasabb hangon beszélt vele és szinte elképzelhetetlen volt, hogy ezzel az udvarias, de kimért, feszes emberrel, ki másoknak mindig megadta a kellő tiszteletet, bárki is más hangon beszéljen.

Pistache kérdésére most is szokás szerint udvariasan válaszolt:

– Nehezen tudnék határozott ítéletet mondani. Én, őszintén szólva, nem vagyok nagy híve a datolyának. Az arabok számára való ez a gyümölcs, de a magamfajta normandiait nagyon kevéssé lelkesíti.

– François úr ugyancsak válogatós, - jegyezte meg az őrmester. - És milyen lenéző hangon nyilatkozik a datolyáról. «Az arabok számára való.» Sajnos, ők sem tudják kellőképpen megbecsülni ezt a pompás gyümölcsöt, melyért én bizony szívesen odaadnám a mi almánkat, körténket, barackunkat.

– Hej, pedig az sem megvetendő étel, - sóhajtott fel vágyakozón Pistache és csettintett a nyelvével, ahogy visszagondolt az otthoni gyümölcsök ízére.

– Mindenesetre ajánlom, François úr, - folytatta Nicol - hogy kóstolja meg az itteni datolyát. Én bizonyosra veszem, hogy a pompás gyümölcs, ahogy amúgy frissiben szedjük le a fáról, ízleni fog. Kitűnő gyümölcs a datolya és néha-néha azt hiszem, hogy Ádám apánkat, illetve Éva anyánkat sem almával, hanem datolyával csábította el az ördög.

Pistache, aki általában osztani szokta feljebbvalója véleményét, helyeslően bólogatott.

– És nehogy azt higyje François úr, - folytatta az őrmester - hogy én egymagam állok ezzel az ízlésemmel, Hardigan kapitány úr éppen úgy lelkesedik érte, akár csak jómagam, Öreg Pajtásról és kutyámról, Nagyfogúról nem is beszélek, pedig higyje meg, hogy ők ketten, ez a ló, meg ez a kutya, ugyancsak tudják, hogy mi a jó.

– Hogyan? - kérdezte François meglepetten - a kutya és a ló?...

– Élnek-halnak a datolyáért. Már három kilométernyi távolságból megérzik a datolyák szagát és majd meglátja, hogy holnap a datolyaligetekben milyen lakmározást csapnak.

Nicol őrmester nem túlzott. Az egész vidéken, különösen pedig Tozeur környékén a legpompásabb datolya terem, még pedig óriási mennyiségben. Az ország legfontosabb, legtöbb hasznothajtó terménye a datolya és számos karaván keresi fel Tozeurt és környékét, hogy a pompás gyümölcsöt elszállítsák s búzát, árpát, lent és minden fajta más nyers és készárút hozzanak érte cserébe.

Így tehát érthető, hogy a vidék lakossága nem jó szemmel nézte a Szaharai-tenger építésének tervét. Ugyanis azt állították, hogy a tenger vize átszivárgás folytán nedvessé teszi a talajt és így aztán a datolyatermés nem lenne olyan bőséges és a gyümölcs is vesztene kitűnő minőségéből. Hiszen éppen a száraz, meleg időjárás folytán olyan ízletes ezen a vidéken a datolya. A talaj minősége megváltozásával tehát a lakosságot érzékeny veszteség sujtaná.

Vajjon volt-e valami alapja a bennszülöttek félelmének? Amint tudjuk, erről a kérdésről megoszlottak a vélemények. A komoly tudósok köre általában azt hangoztatta, hogy az esetleges átszivárgás okozta kár olyan minimális lesz, hogy számba sem jöhet az óriási gazdasági előnyök mellett, melyeket a Szaharai-tenger biztosítana az egész vidék számára.

Ám annyi biztos, hogy a bennszülöttek elkeseredetten tiltakoztak a belföldi tenger terve ellen és nem lehetett tudni, hogy ez az elkeseredett hangulat mikor csap át valami lázadásba?

A kis expedíció tehát elérkezett Djerid közepe tájára.

A tuniszi Djerid legjelentősebb városai: Gafsa, Tameghza, Médas, Chebika, Nefzaoua és Tozeur, ide tartozik még egypár nagy oázis: Nefta, Oudaine és La Hamma.

Az expedíció keresztül akarta szelni a Djeridet, hogy Schaller alaposan megvizsgálhassa a Francia-Külföldi Társaság oly hirtelenül félbehagyott építkezését.

Tozeurnek 10.000 főnyi lakossága van. Körülbelül ezer hektár földet mívelnek meg. Az ipar maga igen kezdetleges. Takarók, szőnyegek és burnuszok készítésén kívül úgyszólván semmi mással nem foglalkoznak.

Ám a város azért mégis élénk kereskedelmi központ, mert a karavánok valósággal elözönlik, hogy a datolyatermés nagy részét elszállítsák és mindenféle más csereárukat hozzanak érte. Millió és millió kilogramm datolyát szállítanak itt el.

A lakosság meglehetősen művelt. Körülbelül hatszáz gyerek él az oázison és számukra tizennyolc iskolát tartanak fenn.

Sem Hardigan kapitány, sem Villette hadnagy nem látta még soha Tozeurt. Így természetesen az volt első dolguk, mihelyt a városba érkeztek, hogy keresztül-kasul járják s alaposan szemügyre vegyenek mindent.

A két barát úgyszólván egész napon át a város utcáit rótta.

Tozeurben van néhány igazán stílusos, színes téglából épült szép épület, egy-két festői tér. A művészi szépért lelkesülő utazó szemét sokkal jobban gyönyörködtetik ezek az épületek, fáktól szegélyezett utcák és szép terek, mint a római uralom régmult évszázadából fennmaradt romok, melyek Tozeurben igazán jelentéktelenek.

A megérkezés utáni napon Hardigan kapitány szabadságot adott a legénységnek és a két altisztnek. Egész nap teljesen szabadon járhattak kelhettek, csak éppen délben és este kellett jelentkezniök. De kora reggel mindnyájukat figyelmeztette, hogy lehetőleg maradjanak a város közelében, mert mindannyiuknak igenis számolni kell azzal a feszült hangulattal, mely az arabokat a Szaharai-tenger munkálatai miatt elfogta.

Magától értetődik, hogy Nicol őrmester és Pistache káplár egész nap együtt sétált. Öreg Pajtást a gazdája elhelyezte az istállóban, de a kutya állandóan ott csatangolt mellettük, hűségesen nyomon követve gazdáját.

A katonák nagy része elment a tozeuri nagy vásártérre. Ez a város legélénkebb, legforgalmasabb pontja. Az elárusítók a könnyű szövetből vagy fonott gyékényből készült sátrak alatt üldögélnek, hogy a nap melege ellen védve legyenek, áruik pedig a sátor előtt, részint pedig a sátorban feküsznek.

A derék őrmesternek és Pistache káplárnak első dolga volt, hogy a vásártéren felhajtottak egy-két pohár pálmabort. Mert ebben az egy dologban aztán teljesen megegyezett a két barát ízlése: mértékletesen ugyan, de mind a ketten szerették az itókát.

A pálmabor a bennszülöttek kedvenc itala. Ők «lagmi»-nak nevezik ezt az italt. A pálmafából készítik. Vagy levágják a pálma koronáját, de miután ebbe a fa belepusztul, ezt az eljárást ritkábban alkalmazzák. Rendszerint csak bemetszenek a fába és a kicsurgó levet gondosan felfogva, pálmaborként értékesítik.

– Öreg Pistache-om legszebb tulajdonság a mértékletesség, - jegyezte meg az őrmester, mikor káplárja már a nagyon sokadik pohárnál tartott. - Hiszen tudod te is, hogy milyen kutya erős ez ital.

– Ó, őrmester úr, a datolyabor sokkal, de sokkal erősebb, - felelt ártatlan képpel Pistache, akinek kitűnő és alapos ismeretei voltak ezen a téren.

– Hát ebben igazad van, de azért jó lesz, ha csínján bánsz a pálmaborral. Ez is erős ital és bizony az ember feje könnyen megszédül bele.

– Legyen, nyugodt, őrmester úr, vigyázok én magamra. Lássa, ezek az arabok itten, ezek jócskán felhajthattak, hiszen alig állnak a lábukon. Mondhatom, ugyancsak rossz példával járnak elől a legénységnek. Mert az én véleményem, őrmester úr az: hogy inni ihatik az ember, csak arra kell vigyázni, hogy józan maradjon.

Pistachenak igaza volt. Neki ugyan egész életében soha úgy meg nem ártott az ital, mint azoknak a bennszülötteknek, akik dülöngőzve, alig állva lábaikon, elmentek mellettük.

A káplár meg is jegyezte:

– Én mindig azt hittem, hogy Mahomed megtiltotta az ivást.

– Úgy van, Pistache, mindenféle italtól, bortól eltiltotta őket, a lagmi kivételével.... Ezt az egyet nem tiltja a Korán.

– No és amint látjuk, az arabok ugyancsak élnek is az engedéllyel.

Hardigan kapitány és Villette hadnagy időközben tovább folytatták sétájukat a városban és környékén.

Ez az oázis egyike a legszebb, legtermékenyebb, legdúsabb növényzetű vidékeknek. Datolya- és pálmaligetek váltakoznak egymással, az utakat mindenütt magasba szökellő dúslombú fák szegélyezik. Hardigan kapitány és barátja ámulva álltak meg egy magas pálmafa mellett, melynek árnyékában középmagas olajfa lombosodott. Az olajfa alatt fügefa, a fügefa alatt dús szőlőtőke s a szőlőtőke kacsai elnyúlnak a dúsan tenyésző zöldségek közé.

Mikor estefelé kissé fáradtan, de jókedvűen hazatértek kóborlásukból, Tozeur parancsnokához mentek vacsorázni. A vacsorára Hardigan kapitányon és Villette hadnagyon kívül természetesen Schaller is hivatalos volt. Vacsora közben és utána élénk társalgásba kezdett a négy férfi és beszélgetésük nemsokára rátért arra a nagy munkára, mely a mérnököt és a két tisztet tulajdonképpen idehozta, - a Szaharai-tenger tervére.

A vendéglátó gazda, aki állásánál fogva közvetlen érintkezésben volt az arabokkal, sok érdekes dolgot beszélt erről a kérdésről.

– Sajnos, nagyon is igaz, hogy az arabok egyenesen kétségbe vannak esve a Szaharai-tenger terve miatt. Egyáltalán nem akarják elismerni, hogy ennek a tervnek megvalósulása milyen óriási előnyt jelentene az egész lakosság számára. Volt alkalmam, hogy személyesen is meggyőződjem erről az elkeseredett hangulatról. Ugyanis több ízben beszélgettem néhány arab vezetőférfival. Nos hát - sajnos - az a helyzet, hogy egy-két ember kivételével úgyszólván mindenki ellenséges érzelmekkel tekint a terv elé. Legfőként attól tartanak, hogy a Szaharai-tenger következtében az időjárás is megváltozik és a klíma változása majd nagy kárt tesz az oázis datolyatermésében. Már pedig ők azt hangoztatják, hogy ez aztán egyenesen végzetes lenne reájuk nézve. Természetesen igyekeztem őket tőlem telhetőleg megnyugtatni. Elmagyaráztam nekik, hogy a legkiválóbb, leglelkiismeretesebb szakemberek bizonyították be, hogy ez az aggodalom teljesen hiábavaló, felesleges. De hát ezeknek ugyan hiába beszél az ember. Az arabok makacsok és továbbra is csökönyösen kitartanak a mellett, hogy ez az átalakulás tönkreteszi őket.

– És nem gondolja, parancsnok úr, hogy ez az elkeseredett hangulat, ez a makacs ellenkezés főként a nomád törzsek lelkét fűti? - kérdezte Hardigan kapitány.

– Kétségkívül, kapitány úr, hiszen nekik áll leginkább érdekükben, hogy a terv ellen küzdjenek. Mert annyi biztos - ezt természetesen ők maguk tudják a legjobban, - hogy a Szaharai-tenger következtében a nomád törzseknek, a sivatag kóbor urainak életmódja teljesen átalakulna... A tuaregek a terv legelkeseredettebb ellenségei. Ami nagyon is érthető, mert ha a sivatag egy részét elönti a tenger, lényegesen csökken a karavánok száma, kevés alkalom nyílik a karavánvezetésre és még kevesebb a fosztogatásra, ami pedig ezeknek az embereknek úgyszólván főfoglalkozásuk. Szóval, a Szaharai-tenger tervének megvalósulásával a nomád törzsek kénytelenek lennének - ha mindannyian nem is, de legalább nagyrészben - letelepedni és azért tiltakoznak olyan elkeseredetten, hogy a sivatagot elöntsék a tenger hullámai.

– És a nomád törzsek befolyása olyan nagy a többi arabokra is? - kérdezte Villette hadnagy.

És aztán hozzátette:

– Meg vagyok győződve, hogy mindannyiunk nevében beszélek, mikor azt mondom, hogy parancsnok úr véleménye valamennyiünket a legnagyobb mértékben érdekel.

– Úgy van, úgy van! - hagyta helyben Hardigan kapitány és a mérnök. És Schaller még hozzátette:

– Hiszen egyikünknek sem volt alkalmunk olyan közeli érintkezést tartani fenn a bennszülöttekkel, mint éppen önnek.

– Azt hiszem, nagyon is túlbecsülik véleményemet. Viszont tagadhatatlan, hogy állásomnál fogva gyakran érintkezem a bennszülöttekkel. Amennyire én meg tudom ítélni a dolgokat, a helyzet a következő: A nomád törzsek állandóan izgatják a többi arabot. Gyászos és fenyegető képet rajzolnak a jövőről, mikor majd az arab törzs lassanként elpusztul. Nem is lehet másként, - mondogatják - hiszen felhagytunk őseink életmódjával. Vad és fanatikus gyűlöletet ojtanak beléjük minden ellen, ami az ősi életmódot veszélyezteti. Mindez a sok háborgó, forrongó indulat a mohamedán fatalizmus következtében még most a lelkek mélyén lappang, de nem tudhatjuk, hogy melyik pillanatban tör majd ki? Ismétlem, ezek az emberek a Szaharai-tengerben csak valami elemi csapást látnak, mely megfosztja őket kedves sivatagjuktól. Hiába minden beszéd, minden magyarázat, ők nem hisznek el semmit és csökönyösen megmaradnak a maguk igaza mellett. Szentül meg vannak győződve, hogy a sivatagot elborító tenger előbb-utóbb valami nagy szerencsétlenséget hoz majd reájuk és a babonásabbak azt hiszik, hogy az európaiak a dzsinekkel szövetkeztek az ő megrontásukra.

Sajnos, a vendégek jóformán mindazzal tisztában voltak már, amit most a parancsnok vacsora után elmondott. S ezek a szavak csak megerősítették őket abbeli hitükben, hogy a legnagyobb elővigyázatossággal és éberséggel kell előre menniök. Ők tulajdonképpen azt szerették volna, megtudni, hogy a nomád törzsek hangulata olyan feszült-e, hogy a forrongás már a közel jövőben is kitörhet?

– Erre a kérdésre nem tudok határozott feleletet adni, - jelentette ki a parancsnok. - Annyi bizonyos, hogy mindeddig néhány jelentéktelen eset kivételével sem a tuaregek, sem más nomád arab törzs támadása nem fenyegette még a csatornát. Tudtommal ennek az is egyik oka, hogy a babonás arabok közül sokan azt képzelik, hogy Cheitan, a muzulmán ördög keze játszik szerepet a kanális építésénél, de szentül bíznak abban, hogy valami felsőbb isteni hatalom majd csak megakadályozza, hogy Cheitan átkozott munkája elkészüljön. De ismétlem, határozott választ nem tudok adni. Mert ez a nép oly kitűnően ért a képmutatáshoz és a mellett annyira zárkózott is, hogy szinte lehetetlen nekünk, európai embereknek gondolataikat, érzésvilágukat igazán megismerni. Egy-két dolog kivételével mindaz, amit tudunk felőlük, alapjában véve nem más, mint találgatás; a sötétben vagy legalább is félhomályban való tapogatódzás.

S a vendéglátó gazda és a vendégek néhány percre mindannyian komor gondolatokba merültek.

Aztán a parancsnok törte meg a csendet:

– Lehet az is, hogy jelenleg várakozó álláspontra helyezkedtek. Lehet az is, hogy a babonás tömeg sohasem fogja megtámadni azt a csatornát, melyet a Cheitan művének tart... De megtörténhetik, hogy arra várnak, mikor majd az új vállalat új munkásokkal megkezdi a félbehagyott építkezést.

– És akkor? - kérdezte Schaller.

– Nos, akkor megtörténhetik, hogy a nomád törzsek szövetkeznek és együttes erővel támadják meg a csatornát. Ismétlem, ez mind csak az én egyéni véleményem, mely a bennszülöttek ellenséges érzelmein kívül, semmiféle más bizonyosságra nem támaszkodik. Miután a nomád törzsek erősek és vakmerők, könnyen megeshetik, hogy a munkásokat szétkergetve, tönkreteszik az egész csatornát.

Schaller a fejét rázta.

– Engedje meg parancsnok úr, hogy ellentmondjak önnek. A csatorna tönkretevése sokkal nagyobb munka a megépítésénél.

A beszélgetés aztán azokra a lehetőségekre terelődött, melyeket Tunisz és Algír számára a Szaharai-tenger jelentene. Természetesen Schaller vitte a szót és a két spahi tiszt, meg a házigazda figyelmesen hallgatta a mérnököt. Hiszen tudták ők mindannyian, hogy amit ez az ember mond, az nem fantazmagória, hogy minden egyes mondata komoly, tudományos igazságokon alapszik, hogy minden egyes szaváért viseli a felelősséget.

Később aztán Hardigan kapitány a tuaregek vezére felől érdeklődött.

Ám a parancsnok édes-keveset tudott a hírhedt tuareg vezérről.

Hadjar szökésének híre természetesen hozzájuk is eljutott és a bennszülött törzsek közepette legalább akkora izgalmat keltett, mint annak idején elfogatása. Tozeur környékén minden valószínűség szerint nem járt Hadjar, a parancsnokság emberei közül legalább is senki se tudott róla. Általában, az emberek azt rebesgetik, hogy egy nagy tuareg csapat a Rharsa és Melrir chottja között elterülő csatorna felé vonult. Minden valószínűség szerint vezérük is velük van.

– És gondolja parancsnok úr, hogy ezek a hírek meg is felelnek a valóságnak? - kérdezte Hardigan kapitány.

– Én azt hiszem, hogy igen. A híreket ugyanis meglehetősen biztos forrásból kaptam.

– Nos, annyi biztos, - jelentette ki Schaller - hogy ha a tuaregek megkísérelnek valami támadást, minden valószínűség szerint a Melrir chottjához vezető csatornát fogják elsősorban megrohanni.

– Miért? - kérdezte a hadnagy.

– Azért, mert Melrir elvesztése sokkal jobban izgatja őket, mint Rharsáé. Ugyanis Rharsa területén nincs egyetlenegy jelentősebb oázis, míg Melrir területén bizony néhány igen termékeny oázist pusztítanak majd el a tenger hullámai. Így hát emberi számítás szerint Melrirt akarják majd elsősorban megvédeni. Ha tehát egyáltalán megtámadnak valamit, úgy az a Melrir chotthoz vezető csatorna lesz. Illetve a csatornának az a része, mely Rharsat Melrirrel összeköti.

– Remélem, hogy Hadjar nem fog sokáig garázdálkodni, - mondta aztán Villette hadnagy. - Egyszer már elfogtuk és én szentül bízom benne, hogy másodszor is csak elcsípjük. Akkor aztán lesz rá gondunk, úgy-e kapitány úr, hogy jobban vigyázzanak reá, mint Gabesben, addig, amíg a hadbíróság halálra nem ítéli.

– Bizony, mi ittlakó franciák mindnyájan kívánjuk, hogy ez a veszedelmes ember minél előbb ártalmatlanná váljék. Annál is inkább, mert ennek a Hadjarnak óriási befolyása van nemcsak a maga törzsére, de a többi nomád törzsekre is. Ha van valaki, akkor ő az, aki ezeket a törzseket fel tudja lázítani... Már magában azért is áldásos lesz a Szaharai-tenger, mert megszabadít bennünket a bennszülöttek veszedelmes portyázásától és fosztogatásaitól.

Tozeur Neftától huszonöt kilométernyire fekszik. Schaller úgy tervezte, hogy ezt az utat két nap alatt fogja megtenni, az éjszakát pedig a csatorna egyik partján fogja eltölteni.

Ezen a vidéken a munkálat teljesen befejeződött és aránylag még igen jó állapotban volt. Ezt a vidéket Roudaire kapitány tervével ellentétben lakóinak nagy megelégedésére, nem fogja a víz elönteni, mert amolyan szigetféle lesz a Djerid és Rharsa között.

Miután megköszönték a szíves vendéglátást, mindnyájan nyugovóra tértek és másnap, már kora hajnalban fel akartak kelni, hogy útjukat folytassák.

Április elsején a kis csapat elhagyta Tozeur városát. Nem volt túlontúl nagy meleg, ám az időjárás felette váltakozónak mutatkozott. Mivel Tunisznak ebben a részében nagy ritkaság a nagy eső, ezért utasaink is nyugodtan indultak útjukra.

Először Berkouk-oued partjait követték. A folyón több helyen híd vezetett keresztül. A hidak többnyire a régi római építkezések maradványai. Végtelen, sárga homokpuszta terült el nyugat felé. Sivár homoktenger, ahol hiába keresett volna ember vagy állat menedéket a nap perzselő tüze ellen... Szerencsére a forró nyári évszak még nem köszöntött be s egyébként is fellegek borították a tropikus eget és így a hőség korántsem volt elviselhetetlen.

A sivatag teljesen sivár, terméketlen. Növényzete egyedül valami hosszú, gyérlevelű bokor, melyet a bennszülöttek drissnek neveznek. Ez a növény azonban felette hasznos, mert a sivatagban vándorló tevék szívesen fogyasztják.

Az első nap minden különösebb esemény nélkül telt el. Néhány bennszülött csapat mutatkozott ugyan a csatornától északra, de ezek, úgy látszik, nem mertek vagy nem akartak közelebb jönni és így az expedíció Hardigan kapitány vezetése alatt nyugodtan masirozhatott tovább.

Másnap, április 2-án, az időjárás ugyanolyan volt, mint az előző napon. De mikor közelebb értek az oázishoz, a talaj lassanként termékenyebb lett. Itt is, ott is kis patakok csörgedeztek és a víz partján mindenütt dús, friss növényzet zöldelt.

Amint előrehaladtak, egyre dúsabb, egyre bujább lett a növényzet. Olaj- és fügefaligetek és dúslombú akácok üdítették fel a katonák szemeit.

Az állatvilágot ezen az oázison főként az antilópok képviselik, amelyek most a kis csapat megérkezésekor sebesen menekültek mindenféle irányban.

Nicol őrmester kutyája, Nagyfogú, rögtön afféle kis szóváltásba keveredett a fákon ugráló majmokkal és antipatiájának ugyancsak hangos csaholással adott kifejezést.

Az oázison vadállatok is vannak, s köztük legfélelmetesebb az oroszlán. Ám mialatt a munkások a csatorna kiépítésén dolgoztak, a veszedelmes vadak visszavonultak egészen az algíri határig s a Melrir közelében levő pusztaságig.

Így tehát az oroszlánok támadásától nem kellett tartani, de azért a kis csapat útja korántsem volt veszélytelen. Állandóan a legnagyobb elővigyázatosságra volt szükség a rengeteg csörgőkígyó és skorpió miatt. Ezek a nagyon veszedelmes hüllők valósággal tömegszámra nyüzsögnek Rharsa közelében. A kígyók olyan rettenetesen elszaporodtak ezen a vidéken, hogy egyes helyeken ember nem is élhetne miattuk.

Így az esti táborozásnál Schaller mérnök és Hardigan kapitány figyelmeztette az embereket, hogy lefekvéskor mindenki nagyon elővigyázatos legyen.

Nicol őrmester bizony alig merte behunyni a szemét, de lova, Öreg Pajtás, mint mindig, most is pompásan kipihente magát. Szóval az egész éjszaka minden különösebb esemény nélkül telt el.

Másnap hajnalban felszedték a sátrakat, az expedíció Hardigan kapitány vezetésével még mindig délnyugati irányban haladt. Ez volt a csatornairány is Tozeurtól kezdve. A 207-ik kilométernél a csatorna északi irányba kanyarodott és a kanyarulat után az expedíció déli irányban fog haladni.

Délután megérkeztek Neftába. Ha Rharsa keleti részén át lehetett volna vezetni a csatornát, a munka körülbelül 15 kilométernyivel rövidebb lenne. Ám ez az eshetőség igen nagy akadályokba ütközött. Ugyanis mielőtt a csatorna Rharsa keleti részéhez érne, rendkívül kemény, sziklás talajon kellene a munkásoknak keresztüldolgozni magukat s így ez a munka óriási pénz- és fáradságtöbblet volna.

Éppen ezért a Francia-Külföldi Társaság mérnökei lemondva az eredeti tervről, behatóbb megfigyelés és tanácskozás után arra határozták el magukat, hogy hosszabb utat választják.

Az első csatornának eme utolsó része, a vége felé déli irányban érintette Rharsát.

Schaller mérnöknek és Hardigan kapitánynak is az volt a szándéka, hogy a kis csapat ne maradjon két napig Neftában. Bőven elég, ha az éjszakát és az utána következő napot a városban töltik. Ennyi idő elég a pihenésre és mindenféle új szükségletek beszerzésére. Hiszen sem az emberek, sem az állatok nem lehettek túlontúl kifáradva ez alatt a 190 kilométernyi út alatt, melyet az expedíció március 17-től április 18-ig tett meg igen kényelmesen.

Sőt a következő napon úgy tervezték, hogy Nefta és Rharsa-Chott között levő rövid utat is megteszik. Nefta oázisa, talaj és növényzet tekintetében alig különbözik Tozeur oázisától. Még a városi építkezésben is igen sok a hasonlatosság. A házak a fák árnyékában épültek és akárcsak Tozeurban, itt is székel egy katonai parancsnokság. De az oázis lakossága nem olyan népes, alig van nyolcezer lakosa.

A kis csapatot úgy a franciák, mint a bennszülöttek igen barátságosan fogadták. Minden egyes embert a lehető legkényelmesebben tudtak elhelyezni, mert a lakosok egymással vetélkedve ajánlották fel vendégszeretetüket. Persze ez a nagy kedveskedés és szívesség nem volt minden érdek híjján, ugyanis a neftai kereskedelmet nagyon fellendíti majd a készülő csatorna, mely az oázis közvetlen közelségében húzódik el.

Így, ha a terv megvalósul és a munkálatok készen lesznek, Nefta majdnem tengeri kikötő szerepét fogja betölteni. A lakosság pedig teljesen és tökéletesen tisztában lévén ennek a dolognak a jelentőségével és előnyével, valósággal ünnepelte Schaller mérnököt.

De bármennyire marasztotta is a város lakossága és az ott állomásozó katonaság az expedíciót, a mérnök és Hardigan kapitány hajthatatlanok maradtak és az indulás óráját másnap kora reggelre tűzték ki.

A kapitányt már nagyon nyugtalanították azok a hírek, melyeket itt is, mint mindenütt, a nomád arab törzsek izgatottságáról hallott. Különösen Melrir környéke forrongott lázasan. Érthető tehát, hogy Hardigan kapitány minden erejével azon volt, hogy az expedíció minél előbb célhoz érjen.

A nap fénylő korongja még nem tűnt fel a trópusi égbolton, mikor az expedíció már teljesen, indulásra készen állott. Hardigan kapitány kiadta az indulási parancsot és a lovak gyors iramban vágtattak tova a síkságon.

A megteendő utat két részre osztották. Az első rész Neftától egészen a csatorna kanyarulatáig, a második a kanyarulattól Rharsáig.

Este hat óra tájt lehetett, mikor a kapitány megállást parancsolt. Itt voltak a csatorna végénél, mely beletorkolt a Rharsa chottjába.