Hadjar.

A berber törzshöz tartozó tuaregek Ixham-ban laknak. Ez a terület Touat, az óriási, Marokkótól délkeleti irányban ötszázkilométernyire fekvő oázis mellett terül el. Délen Tombuktu, nyugaton a Nigger, keleten a Fezzan határolja.

Ám abban az időszakban, melyben ez a történet lejátszódik, kénytelenek voltak a Szahara keleti része felé húzódni. A tizenkilencedik század elején a számos tuareg törzs (voltak közöttük nomád és földmívelő törzsek), összesűrűsödött azokon a nagy homokos síkságokon, melyeket arab nyelven «outta»-nak neveznek. Itt ütötték fel tanyájukat, ezt a homokos lapályt lakták Szudánig, egészen addig a területig, ahol az algéri sivatag már a tuniszi sivataggal határos.

A helytartó és a tuniszi bey néhány évvel a történtek előtt aztán arra késztette a tuaregeket, hogy az oázisokon a chottok körül telepedjenek le. Azt remélték, hogy ez a törzs, mely híres volt harci erényeiről, őrzője és védője lesz a sivatagnak. Ám ez a remény ugyancsak csalfának bizonyult, mert a tuaregeket hihetetlen volt megfékezni. Az imohaghok továbbra is kiérdemelték gúnynevüket, mely aztán már rajtuk is száradt. Ugyanis tuareg annyit jelent, mint «éjjeli rabló», ezen a néven hívták és ezen a néven féltek tőlük mindenfelé, egész Szudánban. És azonfelül, ha a szaharai tenger terve újból felmerülne, a tuaregek minden bizonnyal élére állnának a felkelésnek, melyet a bennszülött törzsek indítanának, kik makacsul ellenezték a chottok elárasztását.

És ha a targui (a tuareg egyes száma) nyiltan karavánvezetéssel foglalkozott is, a kóborlás és kalózkodás sokkal mélyebben bent gyökerezett vérükben, természetükben, hírük-nevük már sokkalta rosszabb volt, semhogy bizalmatlanságot ne ébresztettek volna az emberekben.

Hiszen Paing őrnagyot is meggyilkolták, mikor megkockáztatta, hogy a bennszülöttek területére behatoljon.

1881-ben indult el az expedíció Uarglából Flatters parancsnok vezetése alatt s a hősies lelkű tiszt, bajtársaival együtt elpusztult Bir-el-Gharamaban. Algéria és Tunisz katonai hatóságát egyébiránt állandó feszültségben tartotta a tuaregek törzse és folytonosan vissza kellett szorítaniok az egyre forrongó s egyre lázadó színesbőrűeket.

A tuareg törzsek közül az ahagároké volt a legharciasabb. A lázadásokat és felkeléseket, melyek annyira megnehezítik a francia uralom fenntartását, szinte mindig az ahagár törzsből való férfiak vezették.

Hadjar és családja az ahagárok törzséhez tartozott. Ez a család egyike volt a legtekintélyesebbeknek. Djemma merész, bátor, vállalkozó természetű, semmitől vissza nem riadó fia a leghíresebb vezérek közé tartozott. Hadjar volt vezére mindazoknak a törzseknek, kik az Aures-hegytől délre laktak.

Az utóbbi esztendőkben sok támadást vezetett karavánok és mindenféle más csapatok ellen és híre-neve félelmetesen nagyra nőtt. Hadjar nevét minden, a Szaharától keletre lakó törzs ismerte. A tuareg vezér félelmetes gyorsasággal és biztonsággal mozgott. Annak ellenére hogy nagyszámú katonaság állandóan a nyomában volt, akik mindenáron kézre akarták keríteni a tuareget, Hadjarnak mindig sikerült tévútra vezetni üldözőit, vagy elmenekülni előlük. Mikor az egyik oázis közelében hitték, egyszerre csak másfelé, egy másik oázis közelében bukkant fel. Egy tuareg csapat élén, mely éppen olyan vad és harcias volt, mint maga a vezér, Hadjar, állandó rettegésben tartotta az algériai chottok és a Kis-Syrtis közötti területet. A kafilák már nem merészeltek átvonulni a sivatagon, vagy legalább is csak nagyszámú kísérő csapat védelme alatt. És a kereskedelmi élet, mely egészen a tripoliszi piacokig elágazott, nagyon megszenvedte ezeket a bizonytalan körülményeket.

Pedig a katonaság minden tőle telhetőt megtett, úgy Neftában, mint Gafsában és Tozeurban, mely ennek a vidéknek politikai központja. Ám a Hadjar és csapata ellen vezetett expedíciók kivétel nélkül eredménytelenek maradtak. A tuaregek vezére mindig elmenekült üldözői elől, míg végre - néhány hét előtt történt - egy francia különítménynek sikerült elfogni a híres bennszülött vezért.

Ekkoriban Afrika északi részében katasztrófa játszódott le, olyasfajta szerencsétlenség, mely, sajnos, elég gyakran fordult már elő ezen a tájékon.

Mindenki tudja, hogy a kutatók, Burton, Speke, Livingstone, Stanley utódai milyen nemes bátorsággal, milyen elszántsággal fogtak neki az óriási területek kikutatásának. Száz meg száz ember indult a számtalan veszéllyel fenyegető útnak és ki tudja, hányan indulnak még el, míg az óvilágnak ez a harmadik része minden titkát feltárva, minden rejtélyességétől megfosztva áll majd az emberiség előtt. És a sok vállalkozás közül mennyi, de mennyi végződött szerencsétlenül.

A legújabb expedíció a bátor belga férfié, Carl Steinxé volt. Ez az expedíció Touat felé vette útját, még pedig Touat legelhagyatottabb és legkevésbbé ismert vidéke felé.

Miután Konstantinápolyban megszervezte a csapatot, Carl Steinx elhagyta a törökök fővárosát és dél felé tartott. A karaván csekélyszámú volt, mindössze tíz-tizenkét emberből, környékbeli arabokból állott. Lovakon és tevéken ültek és ezek vonták a két leptikát is, melyen a szükséges ételneműt és egyéb felszerelést szállították.

Steinx először is Ouarglába tartott. Biskrán, Touggourton, Negoussián keresztül, errefelé nem volt nehéz dolog élelmiszerrel ellátnia magát.

Ezekben a városokban egyébként mindenütt francia hatóság tartott rendet s mi sem természetesebb, mint hogy minden tekintetben segítségére voltak, úgyszólván szolgálatában álltak az expedíció vezetőjének.

Ouargla már a Szahara szívében fekszik, a harminckettedik szélességi fok mentén.

Mindeddig semmi komolyabb megpróbáltatást sem kellett kiállnia az expedíciónak. Igaz, voltak nagy fáradalmaik, de komoly veszéllyel még egyetlenegyszer sem kellett szembenézniök. A francia hatóság befolyása messzire elnyúlt, még a távolfekvő vidéken is érezni lehetett hatását. A tuaregek legalább is szemtől-szembe szelídnek és alázatosnak mutatkoztak és a karavánok minden veszély nélkül végig vonulhattak errefelé, hogy a belső kereskedelmet lebonyolítsák.

Ouarglai tartózkodása alatt Carl Steinx kénytelen volt kísérőszemélyzetét részben kicserélni.

Ugyanis néhány arab kereken kijelentette, hogy nem hajlandó tovább kísérni. Kifizette hát őket. De persze a dolog nem ment minden nehézség nélkül, mindenféle szemtelen követelésekkel, zsarolásokkal zaklatták. Mégis alapjában véve szinte jobb volt, hogy így történt, mert hiszen mégis csak biztonságosabb érzés volt még most idejében megszabadulni ezektől a kétségtelenül haszontalan emberektől, mint tovább vándorolni velük a sivatagban.

Másrészről azonban előállott az a helyzet, hogy Steinx, míg az elbocsátott emberek pótlásáról nem gondoskodik, nem igen indulhat neki az útnak. Már pedig az adott körülmények között, sajnos, nem állott módjában a válogatás.

Úgy oldotta meg a helyzetet, hogy felfogadott néhány tuareget, akik a jó kereset reményében maguk jelentkeztek és kötelezték magukat, hogy egészen az expedíció végpontjáig, az afrikai kontinensnek akár a nyugati, akár a keleti partjáig kísérik.

Carl Steinx, ámbár némi gyanakvással viseltetett a tuaregek iránt, még sem sejtette, hogy árulókat szerződtetett karavánjába. Árulókat, akik egyenesen a pusztulására törnek.

Az expedíciót Hadjar, a tuaregek félelmetes vezére már Biskrából való elindulás óta szemmel tartotta és a hírhedt vezér csak a kedvező alkalmat várta a támadásra.

És most a véletlen lehetővé tette, hogy éppen a tuaregek vezérének emberei kerültek be a karavánba, még pedig vezetőkként! Így hát arrafelé vezethetik majd a felfedezőt, ahol Hadjar már várja...

A terv sikerült. A karaván elhagyta Ouarglát és délnek tartott, átkelt a trópusi vonalon, elérkezett az ahagárok országába, ahonnan délkelet felé kanyarodva, a Csad tóhoz akart Steinx jutni.

Ám tizenhat nap telt el az elindulás után, és sem Carl Steinx, sem társai semmi hírt nem adtak magukról. Mi történhetett? Talán eljutott a kafila a Csad-tóhoz vagy pedig nyugati vagy keleti irányban visszafelé tart?

Steinx expedíciója állandó izgalomban tartotta a sok földrajzi társaságot, melyek Afrika felderítésével, kikutatásával foglalkoznak. Egészen Ouargláig figyelemmel tudták kísérni a karaván útját. Sőt Ouarglától még néhány száz kilométernyire is találtak egy-két nyomot, melyre a sivatag nomádjai vezették a francia hatóságot. Azt hitték hát, hogy Steinx néhány hét mulva bizonyára eljut majd a Csad-tóhoz.

De egyik hét a másik után, egyik hónap a másik után telt el és semmi hír sem érkezett a bátor belga kutatóról. Expedíciók indultak a felkeresésére, akik egészen a legdélibb pontokig hatoltak.

A helybeli francia hatóság és katonaság természetesen minden tekintetben segédkezet nyujtott a kutató expedícióknak, melyek különböző irányban nyomoztak Steinx után.

A nyomozás teljesen eredménytelen maradt és attól tartottak, hogy az egész expedíció elpusztult. Hiszen a sivatag annyi szomorú lehetőséget adott a pusztulásra, lehet, hogy a touati támadásnak estek áldozatul, lehet, hogy valami alattomos betegség, esetleg a szomjúság, vagy pedig a fáradtság pusztította el őket a mérhetetlen sivatag közepette.

A geográfusok már szinte reményüket vesztették, nem csupán arra nézve, hogy Carl Steinx valaha visszakerüljön, de már abban sem hittek, hogy legalább valami hírt hallanak róla, mikor úgy három hónap mulva egy Ouarglába vetődött arab fellebbentette a fátyolt a merész belga kutató sorsáról.

Ez az arab szintén a karaván személyzetéhez tartozott és sikerült elmenekülnie. Őtőle tudták meg, hogy az expedícióhoz tartozó tuaregek elárulták őket és az expedíció egy tuareg banda kezei közé került. A bandát a tuareg törzs vezére, a híres Hadjar vezette. Steinx hősiesen védekezett támadói ellen azzal a néhány emberrel, akik hívek maradtak hozzá. Negyvennyolc órán keresztül egy elhagyatott kubába húzódva, ellent tudott állni támadóinak. De végül is az óriási túlerővel szemben el kellett pusztulnia. A tuaregek kezei közé került, akik társaival együtt lemészárolták.

Mindenki megérti, hogy ez a hír milyen óriási felháborodást keltett. Az emberek szinte egy szívvel-lélekkel kiáltottak bosszúért. Mindenfelől követelték a hőslelkű kutató halálának megbosszúlását és a gyilkos Hadjar neve ettől fogva közmegvetés tárgya lett. A tuareg vezér alakját valóságos lihegő gyűlölet vette körül. Hiszen Hadjarnak már amúgy is sok bűn terhelte lelkét és most még ez a szörnyű gyilkosság!...

A francia hatóság el is határozta, hogy expedíciót szervez a tuareg vezér felkutatására és elfogatására, hogy végül is elnyerje méltó büntetését annyi gonosztett elkövetése után.

A hatóság tisztában volt vele, hogy Hadjar elfogatásával megtöri, legalább is egy időre, a bennszülött törzsek hatalmát, megfosztván őket vezérüktől. És Hadjar elfogatása annál is inkább fontos, mert a hatóságnak pontos értesülése volt arról, hogy az ellenséges törzsek egyre kelet felé húzódnak, Tunisz és Tripolisz déli területein akarnak letelepedni. Már pedig ez a vidék élénk kereskedelmet bonyolított le, s ha a tuaregek elérnék céljukat, minden veszélyeztetve lenne, sőt talán teljesen tönkre is menne. A hatóságnak immár nem volt fontosabb teendője, minthogy a tuareg törzseket megtörje.

Megszervezték hát az expedíciót. Algéria kormányzója és a tuniszi helytartó együtt gondoskodtak arról, hogy az expedíciót a chottok és sebhkák országában, ahol katonaság tanyázott, kellő segítségben részesítsék.

A hadügyminiszter egy spahi-csapatot bízott meg ezzel a nehéz feladattal, melyhez olyan fontos reményeket fűztek. A spahi-csapatot Hardigan kapitány vezette.

A körülbelül hatvan emberből álló csapatot a Chanzy nevű gőzös Sfax kikötőbe vitte. Néhány nappal a partraszállás után a kis csapat arab vezetőkkel az élén elhagyta a tengerpartot és keleti irányban vette az útját. Az eleséget és a sátrak ponyváját tevék szállították. Az ország benső részének útbaeső városaiban és falvaiban akarták magukat majd eleséggel és minden egyébbel ellátni, hiszen Djerid környékén sok az oázis.

A kapitányon kívül még egy másodkapitány vezette a kis csapatot, azonfelül még két hadnagy és több altiszt (közöttük Nicol őrmester) vett részt a nehéz vállalkozásban.

Nicol őrmester természetesen az expedíció alkalmával sem vált meg két hűséges bajtársától: lovától, Öreg Pajtástól és kutyájától, a derék Nagyfogútól.

A kis csapat a legnagyobb rendben, és fegyelmezettségben haladt az előre kijelölt útirányban. Pontosan annyi utat tettek mindig meg, mint amennyit előzőleg kijelöltek.

Keresztülhaladtak az egész tuniszi Sahelen. Miután elhagyták Bar el Mehallát és Bar el Quittárt, 48 órás pihenőt tartottak Gafsában.

Gafsa, abban a beszögellésben fekszik, melyet az Ued-Bayoeh alkot. A város nagy domboktól körülövezett terraszon épül. A dombok mögött néhány kilométernyire óriási hegyek emelkednek. Tunisz déli részének városai közül Gafsának van a legtöbb lakója. A város házai és kunyhói szorosan egymás közelében épültek. Legjelentősebb épülete a Kasbah. Itt tanyáztak régebben a tuniszi katonák, most francia és idegenlégióbeli katonák lakják. Ez a város voltaképpen kulturközpont Tunisz déli részén. Több francia és arab iskola működik benne. Kereskedelme és ipara is élénk, selymet és szövetet gyártanak, takarókat és burnuszokat szőnek. A gyapjat a sok hammamai birka szolgáltatja. Meleg forrása is van Gafsának, a víz hőfoka 19 és 22 fok között váltakozik.

Gafsában Hardigan kapitány már közelebbi híreket hallott Hadjarról. A tuaregek bandája állítólag Ferkane közelében tanyázott Gafstától nyugatra, 130 kilométer távolságban.

A távolság nagy volt, de a spahik éppoly kevéssé törődtek a fáradtsággal, mint a veszéllyel.

És mikor a spahik megtudták, hogy vezéreik mit várnak a legénység energiájától és kitartásától, mindannyian tüstént útnak akartak indulni.

Nicol őrmester szerint az ő hűséges lova, Öreg Pajtás szívesen megkétszerezi az iramot, ha kell. És Nagyfogú sem ijed meg ha egy kis sietségről van szó.

A kapitány jól felszerelte a csapatot s aztán útrakeltek. A várostól délnyugati irányban, először egy pálmaerdőn kellett keresztülmenniök. A pálmaerdőn túl egy másik erdő következik, ez már csupa gyümölcsfából áll.

Gafsa és az algér-tuniszi határ között egyetlenegy fontosabb község van: Chebika. Az expedíció itt újabb híreket szerzett a tuareg vezérről. Hadjar nem hagyott fel portyázásaival, állandó rémületben tartotta a karavánokat, egyik fosztogatást a másik után követte el, jóformán már senki sem érezhette magát tőle biztonságban.

Mikor a csapat átkelt a határon, Hardigan kapitány a lehető legnagyobb gyorsasággal igyekezett csapatával a Sokhna-folyó partja mellett lévő Négrin községbe.

A csapat megérkezése előtti napon, a tuaregek, a titokban kapott jelentés szerint, Négrintől néhány kilométernyire nyugat felé tartózkodtak, Nerid és Ferkan között, a Djerid folyása mentén, mely a vidék chottjai felé veszi irányát.

A jelentés szerint Hadjar mellett ott volt anyja is és a tuareg vezér csapata körülbelül száz emberből állhatott. Ámbár Hardigan jóformán csak ötven emberrel rendelkezett, sem ő, sem katonái nem haboztak egy pillanatig sem, hogy megtámadják-e a tuaregeket? Az afrikai csapatokat nem ijeszti meg, ha egy embernek kettő ellen kell felvenni a harcot, gyakran még kedvezőtlenebb számarányban sem térnek ki a mérkőzés elől.

Mikor a csapat Ferkan közelébe ért, Hadjart értesítették kémei. Ám a tuareg vezér nem sietett a támadással, tisztában lévén azzal, hogy sokkal előnyösebb számára, ha a csapat még beljebb hatol a nagy chottok országában. Akkor aztán könnyűszerrel oldalba szoríthatja állandó támadásokkal és segítségül hívhatja a környék nomád tuareg törzseit is, akik minden bizonnyal készségesen csatlakoznak majd a híres vezérhez. Mert hiszen abban biztos volt Hadjar, hogy Hardigan kapitány, ha egyszer nyomára jutott, nem fog felhagyni az üldözéssel és követni fogja őt és csapatát, egyre beljebb, beljebb a sivatagba.

Hadjar tehát elhatározta, hogy visszahúzódik, maga után csalogatva ellenségeit. Ha aztán új társakat szerez és sikerül bekeríteni az ellenséges csapatot, könnyűszerrel tönkreteheti őket, mint ahogy megsemmisítette Steinx csapatát is.

Csakhogy Hadjar terve nem sikerült. Mikor a tuaregek a Sokhna-folyó mentén északi irányba igyekeztek, hogy a Djebal-Cherchar medencéjét elérjék, a spahi-csapat egy része, Nicol őrmester vezetésével, elzárta előlük az utat. A katonákat Nagyfogú, Nicol hűséges kutyája tette figyelmessé az ellenségre. A harc megkezdődött. Időközben a spahi-csapat másik része is odaért. Heves, elkeseredett küzdelem kezdődött a két csapat között. Halottak és sebesültek feküdtek a földön, a tuareg-csapat egyik része végre keresztültört a spahikon és elmenekült, de vezérük, Hadjar nem volt közöttük.

Mert abban a pillanatban, mikor Hadjar lábával erősen belevágva lova szügyébe, társai mellé akart vágtatni, Hardigan kapitány mellette termett.

Hadjar rásütötte pisztolyát, de a golyó nem talált.

És mivel hirtelen ugrást tett, a tuareg vezér lába kicsúszott a kengyelből és földre zuhant. Mielőtt még ideje lett volna felkelni, az egyik hadnagy máris rávetette magát, a katonák egy szempillantás alatt körülvették. Hadjar kétségbeesetten igyekezett szabadulni, de hiába.

Djemma, aki néhány tuareg harcossal együtt előre rohant, látván, hogy fia lebukott lováról, hátrafordult. Már-már szinte ott termett Hadjar mellett, mikor Nicol őrmester megragadta. A tuareg harcosok azonban vad bátorsággal vetették magukat az őrmesterre és néhány pillanatnyi küzdelem után kiszabadították a vezér anyját az ellenség kezéből. Nicol őrmester derék kutyája hiába támadott reájuk, a tuareg harcosok mégis csak megmentették és a végső pillanatban magukkal ragadták az öregasszonyt.

Az őrmester kétségbe volt esve, hogy Djemma, ki talán még fiánál is nagyobb szerepet játszott a tuaregek között, kiszabadult kezeik közül. Társai azzal vigasztalták, hogy legalább Hadjar ártalmatlanná lett és ártalmatlan is marad, hacsak - ami azonban nem valószínű - a tuaregek, még Gabesbe érkezte előtt, ki nem szabadítják.

A katonák boldogok voltak, hogy Djeridet végre sikerült megszabadítaniok a legveszedelmesebb, legfélelmetesebb rablóvezértől.

Djemma egyébként az első alkalmas időben hátba akarta támadni a spahikat, hogy fiát kiszabadítsa az ellenség keze közül, de a franciák segédcsapatokat kaptak, a tozeuri és gafsai helyőrségben toborzott emberek csatlakoztak hozzájuk.

Az expedíció szerencsésen eljutott a tengerpartig és Hadjart bezárták a gabesi erődítménybe, addig, míg át nem szállítják Tuniszba, ahol majd átadják az illetékes katonai hatóságnak.

Ezek azok az események, melyeket okvetlenül meg kellett ismernünk, hogy megérthessük a további történéseket.

Hardigan kapitány, amint láttuk, rövid tuniszi tartózkodás után visszatért Gabesbe és ugyanaznap este Chanzy gőzös is horgonyt vetett a Kis-Syrtis öbölben.