16.
A mozgólétrákon
Eközben Új-Aberfoyle művelése nagy haszonnal tovább folyt. Magától értetődik, hogy James Starr mérnök és Simon Ford, mint e gazdag széntelepek első fölfedezői, bőven részesültek a roppant bevételekből. Harry így ugyancsak jómódú házasulandó ifjú lett. Mindazonáltal eszébe se jutott, hogy elköltözzék a cottage-ból. Mint bányamester, édesapjának a helyébe lépett, és gondosan, szakszerűen vezette a bányásznépség egész kis világának ügyeit.
Jack Ryan büszke volt a barátjára, és örült a szerencséjének. Egyébként neki is pompás dolga volt. Gyakran találkoztak akár a cottage-ban, akár a mélymunka körül, és Jack Ryan figyelmét nem kerülte el az az érzelem, amely Harryban az ifjú lány iránt ébredezett. Harry azt ugyan soha be nem vallotta, hanem azért Jack csúfondárosan kacagott, ha a pajtása tagadólag rázta a fejét.
Meg kell említenünk, hogy Jack Ryan maga is várva várta azt a pillanatot, majd amikor szintén Nellel mehet, amikor a lány először utazik a bányából a megye fölszínére. Látni akarta azt a meglepetést, a csodálkozást, amit a bájos hajadonban az ismeretlen külvilág okozni fog. Remélte, hogy Harry őt is meghívja erre a kirándulásra. Hanem hát Harry csak nem pedzette a dolgot, ami a jó Jacket egy kissé nyugtalanította is.
Egy napon Jack Ryan éppen leszállt ama szelelőaknák egyikén, amelyek a bánya mélyebb tárnáit összeköttetésben tartották a felszínnel. Olyasféle mozgólétrákon tette meg az utat, amelyek ütemszerűen váltakozva, föl és lefelé mozognak, és ezért rajtuk fáradság nélkül juthattak akár a felszínre, akár a fenékre. A készüléknek húsz ilyen mozgása körülbelül úgy százötven lábnyi mélységre süllyesztette, amikor az ott levő keskeny lépcsőfokon, amelyre épp a lábát tette, Harryval találkozott, aki viszont útban volt a felszíni munkára.
– Jól vagy?... - kérdezte Jack, miközben végigtekintett társának az akna elektromos fényétől megvilágított alakján.
– Jól vagyok, Jack - felelte Harry -, és igen örülök, hogy találkozunk. Valamit szeretnék mondani neked...
– Semmit sem akarok addig hallani, amíg meg nem mondod, hogy-mint van Nell?! - vágott közbe vidáman Jack.
– Jól van, Jack, annyira jól, hogy egy hónap vagy hat hét múlva, úgy remélem...
– Elveszed?
– Jaj, Jack, te nem tudod, hogy mit beszélsz!
– Az meglehet, hanem azt tudom, hogy mit fogok tenni!
– No, hát mit fogsz tenni?
– Mit? Hát el fogom venni én, ha nem veszed te! - szólt hangos nevetés közt Jack. - Szent Mungóra! Nekem nagyon tetszik ez a takaros kis Nell!... Olyan fiatal és angyali teremtés, aki még sohasem hagyta el a bányát, az éppen ilyen bányászembernek való feleség! Ő is árva, én is az vagyok, és igazán, ha neked csakugyan nincsen vele semmi szándékod, hát Harry, legyél rajta, hogy válasszon engemet!...
Harry csak nézte nagy komolyan Jacket, hagyta, hadd beszéljen, még csak félbe sem szakította a pergő szóáradatot.
– Hát te, Harry, még ezek után se vagy féltékeny?... - kérdezte ezután a víg dudás énekmondó, de már kissé komolyabb hangon.
– Nem, Jack... - felelte nyugodtan Harry.
– De ha nem akarod elvenni, már azt csak mégse követelheted tőle, hogy miattad vénlánnyá legyen?!...
– Én semmit se követelek tőle... - válaszolt Harry.
A mozgólétra éppen egyet mozdult, hogy elválassza a két jó barátot, egyiket vigye fölfelé, a másikat pedig szállítsa lejjebb az aknába. Hanem azok még mindig nem váltak el egymástól.
– Elhiszed-e, Harry - kérdezte Jack -, hogy én a Nell dolgában most veled egészen komolyan beszéltem?
– Nem hiszem, Jack - felelte Harry.
– Jó, úgy hát megteszem azonnal!
– Te teszed meg?!... Te és komolyság!...
– Édes Harrym! Akármit beszélsz is, jó tanácsot csakugyan adhatnék a jó barátomnak...
– Rajta, Jack, kivele!
– Hát, legyen! Harry, te szíved mélyéből szereted Nellt, ahogy azt meg is érdemli. Apád, az öreg Simon, aztán anyád, az öreg Madge, szintén úgy szeretik, mintha csak tulajdon gyermekük volna. Hogy egészen azzá is legyen, milyen kevésbe kerülne az neked! Mondd csak, miért nem veszed el már egyszer?
– De Jack, hogyan beszélhetsz így? Hát tisztában vagy te a Nell érzelmeivel?
– Mindenki tisztában van vele, magad pedig a legjobban, azért is nem félted őt sem éntőlem, sem mástól... - No, de elég, mindjárt indul lefelé a létra, és...
– Megállj csak, Jack... - szólt Harry, visszatartva barátját, aki már fél lábbal a lépcsőfokról a mozgólétrára lépett.
– Ugyan, Harry! - kiáltott nevetve Jack. - Talán föl akarsz engem négyeltetni?...
– De érts már egyszer komoly szót, Jack!... - mondta Harry. - Mert igazán komoly dolog az, amit mondani akarok.
– Hallgatlak... egészen a következő létramozgásig, de tovább aztán nem!...
– Jack, nem titkolom, igazán szeretem Nellt, és leghőbb vágyam, hogy feleségül vegyem...
– Ez idáig jól van.
– De úgy, amint most van, lelkiismereti aggodalom nélkül nem merek tőle olyan ígéretet kérni, amelyet megmásítani azután nem lehet.
– Nem értem, mit akarsz mondani ezzel, Harry?
– Azt akarom mondani, Jack, hogy Nell még sohasem hagyta el ezt a bányát, ahol kétségkívül született. Semmit sem tud, semmit sem látott a külvilágról. Sokat kell még a szemének, talán a szívének is tanulnia... Ki tudja, milyen gondolatokat, érzelmeket ébreszt benne az a külvilág! Annak ismerete nélkül választatni vele a bányában való örökös lakást, előttem szinte megtévesztésnek, becsapásnak látszik... Ugye, érted, Jack, hogy mit akarok mondani?...
– No... úgy körülbelül... Azt azonban egészen bizonyosan, hogy a következő létramozgást megint el akarod szalasztatni velem...
– Ide figyelj, Jack - szólt komolyan Harry -, de most már meg fogsz hallgatni, még ha ez a gépezet el is tűnik a lábunk alól, vagy végleg elakad is!
– Ez már más, Harry! Az ilyen hangú beszédet szeretem én! Tehát úgy döntöttél, hogy mielőtt elvennéd, előbb valami nevelőintézetbe küldöd oda, a vén füstös városba?
– Nem - felelt Harry -, magam is meg tudom annyira tanítani, amennyire az én feleségemnek szüksége lesz!
– És bizonyára az lesz a legjobb tanítás is, Harry!
– Hanem azt akarom - folytatta Harry -, amint említettem is, hogy Nell előbb ismerje meg igazán a külvilágot. Hogy egy hasonlattal éljek: ha te, Jack, teszem föl, valamilyen világtalan leányt szeretnél, és azt mondanák neked: „egy hónap alatt elmúlik a vaksága”, mondd csak: nem várnád-e meg a házasságoddal, míg teljesen meg nem gyógyul a kedvesed?...
– Meg én, Harry, bizony Isten! Megvárnám!... - felelte Jack Ryan.
– Nos hát! Jack, így vagyok Nellel én is. Nell ez idő szerint még vak, én pedig azt akarom, hogy mielőtt a feleségem lenne, hát ismerjen meg jól engem, ismerje meg a körülményeimet, és úgy válasszon azután. Röviden: azt akarom, hogy lássa előbb a napfény ragyogását is, mielőtt a velem való életet választaná!
– Helyes, Harry, nagyon helyes! - kiáltott föl Jack Ryan. - És, mondd csak, körülbelül mikor esik meg ez a műtét?...
– Úgy egy hónap múlva... - felelte Harry. - Nell szeme lassanként megszokja már a mi villanyvilágításunkat. Ez az előkészület. Remélem, hogy egy hónap múlva megláthatja már a földet és annak csodáit, láthatja az eget és annak ragyogását! És tudni fogja, hogy a természet sokkal tágabb boltozatot is tárt az emberi tekintet elé, mint amilyent egy homályos bánya nyújthat! És látni fogja, hogy a mindenség milyen határtalan!
Amíg azonban Harryt így elragadta a képzelete, azalatt Jack a lépcsőfokról az épp meginduló létrára ugrott.
– Hej! Jack!... - kiáltott föl Harry. - Ugyan hol vagy?...
– Itt vagyok alattad... - kacagott föl a jókedvű cimbora. - Amíg te a végtelenségbe szállsz fölfelé, addig én a mélységbe süllyedek!
– Isten veled, Jack!... - szólt Harry, miközben maga is a fölszálló létrára kapaszkodott. - Igen kérlek, ne szólj senkinek sem arról, amit itt beszéltünk!
– Nem szólok - kiáltotta Jack Ryan -, ámbár csak egy föltétel alatt...
– És mi volna az?
– Ha én is veletek mehetek akkor, amikor Nellel először mentek föl abba a külső világba!
– Szívesen, szavamat adom rá, Jack... - felelt Harry.
A mozgólétrák egy újabb üteme messzire elválasztotta a két barátot. Csak gyöngén hallhatták már egymás szavát.
Hanem azért Harry még megérthette Jack kiabálását:
– És ha Nell látta már a csillagokat, a holdat és a Napot, tudod-e, hogy mindazoknál mit becsül többre?
– Nem én, Jack!
– Hát téged, barátom, akkor is és mindig téged!
És azután egy utolsó hurrá-kiáltással végleg elhalkult a szava.
Harry csakugyan Nell oktatására fordította minden szabad idejét. Megtanította olvasni, írni és úgy ezekben, mint sok más egyébben a lányka gyorsan haladt előre. Szinte ösztönszerűleg értett már hozzájuk. Kiválóbb értelem soha gyorsabban le nem győzte a teljes tudatlanságot. Egész környezetük csodálkozott ezen a nagyszerű eredményen.
Az öreg Simon és Madge minden nappal szívükhöz közelebb állónak érezték fogadott lányukat, habár a Nell múltjából fakadó aggodalmukat nem is tudták egészen elfeledni. Látták Harry fiuknak fejlődő érzelmeit is a lány iránt, és ez sem volt ellenükre.
Emlékezhetünk még az öreg bányamester kijelentésére, amikor a mérnöknek, első látogatása alkalmával azt mondta:
– Már miért is házasodnék meg az én fiam? Melyik fenti világhoz szokott teremtésnek lenne kedvére egy olyan ifjú, akinek egész élete a bánya mélységeiben telik el?!...
Most csakugyan úgy tetszett, mintha maga a Gondviselés küldte volna az éppen fiához illő társat. Nem tekinthette-e azt az Ég különös kegyelmének?...
Meg is fogadta az öreg bányamester: amikor ezt a házasságot megkötik, csap is Coal-Cityben olyan lakodalmat, hogy Új-Aberfoyle minden lakosa élete végéig megemlegesse azt a napot.
Simon Ford nem is sejtette, hogy mennyire igaza lesz!...
Még másvalaki is igen-igen óhajtotta Nell és Harrynak ezt az egybekelését; ez a valaki pedig James Starr mérnök volt. Szó sincs róla, elsősorban a két fiatal teremtés boldogságáért óhajtotta ezt, hanem azért rejlett mögötte annak más indoka is. Ki tudja, nem lesz-e ez a házasság mindnyájuk érdekében szerfölött nevezetes?
Hiszen tudvalevő, hogy a mérnök sohasem tett le bizonyos gyanakvásról, habár ez idő szerint semmilyen ok sem látszott igazolni aggodalmait. De ha nem adódott, hát még jöhetett!... Ennek az új bányának a titkát, nyilván, egyedül csak Nell ismerhette. És ha csakugyan újabb veszélyek várnak Új-Aberfoyle bányászaira a jövendőben, hogyan védekezhessenek olyan eseményekkel szemben, amiknek az okát, eredetét se sejtik?
– Nell sehogy sem akar nyilatkozni!... - ismételgette gyakorta James Starr. - Hanem amit mások előtt mindmáig úgy titkol, azt nem fogja sokáig rejtegetni a férje előtt! Hiszen ha veszély van, hát az Harryt csakúgy fenyegeti, mint akár minket. Mindenképp örvendetes házasság lesz hát ez a mi alvilágunkban, egy olyan jó házasság, amely a házastársakat boldoggá teszi, barátaiknak pedig biztonságot szerez!
Így okoskodott James Starr mérnök, éspedig helyesen. Nézetében osztozott az öreg Simon is, akivel közölte ilyenfajta vélekedéseit. Semmi sem állt hát annak az útjában, hogy Harry csakugyan Nell férje legyen.
És ki vagy mi is állhatott volna?
Harry és Nell szerették egymást. Az öreg szülők fiukhoz illőbb házastársról nem is álmodhattak. Harry társai örültek a boldogságának, és mind elismerték, hogy valóban meg is érdemli. Az ifjú lány se függött senkitől, és szabadon követhette fiatal szíve vonzalmát:
És mégis, ha látszólag senki sem gördíthetett akadályt e házasság elé, miért surrant elő hát egy titokzatos lény Új-Aberfoyle legsötétebb zugából, ahányszor csak a pihenés idején a villanylámpák kialudtak, amikor éj borult a munkásvárosra, és a dolgozók mind nyugovóra tértek? Micsoda ösztön vezette át ezt a fantomot bizonyos folyosókon, amiket szűk voltuk miatt járhatatlanoknak kellett tartania mindenkinek? Miért jött kúszva a Malcolm-tó partja mentén ez a talányos teremtmény, akinek a szeme átlátott a legnagyobb sötétségen is? Miért igyekezett oly makacsul éppen Simon Ford lakása felé, miért tette mindezt annyi okossággal és ügyességgel, hogy minden vigyázat dacára sem akadtak a nyomára mindeddig?... Miért hallgatódzott ott az ablakok alatt, és miért igyekezett elkapni a beszélgetéseknek legalább töredékeit az ablakon át?
És amikor bizonyos szavak onnét belülről megütötték a fülét, ugyan miért szorult ökölbe a keze, és miért fenyegette vele a cottage csöndes lakóit? És végül, haragtól összeszorított ajkai közül miért siklottak ki ezek a szavak:
– Az a lány és az a legény?!... Soha!