Pencroff néhány szóval elbeszélte Gedeon Spilettnek, Harbertnek és Nabnek, hogy mit tapasztalt a Kéményben. A derék tengerész úgy vélekedett, hogy ez a baleset rendkívül súlyos következményekkel fenyegeti valamennyiüket, társai azonban különféleképpen fogadták a hírt.

Nab valósággal úszott a boldogságban, hogy megtalálta gazdáját, nem is igen hallotta Pencroff baljóslatát, vagy ha hallotta, akkor se sokat törődött vele.

Harbert, úgy látszott, bizonyos mértékig osztozik a tengerész aggodalmában.

Ami az újságírót illeti, ő egyszerűen ennyit felelt Pencroff szavaira:

– Higgye meg, nekem ez édesmindegy!

– De hát értse meg: kialudt a tüzünk!

– Annyi baj legyen!

– Semmilyen tűzszerszámunk sincsen!

– Bánom is én!

– No de, Spilett úr, mégiscsak...

– Ugyan már, nincs-e velünk Cyrus? - kérdezte az újságíró. - Hiszen él a mi mérnökünk! Majd rittyent ő minekünk tüzet, sose aggódjék!

– S mivel?

– A semmivel is!

Mit felelhetett volna erre Pencroff? Nem szólt semmit, mert a lelke mélyén ő is osztozott társainak Cyrus Smithbe vetett bizodalmában. A mérnök magát a mikrokozmoszt¹ jelentette nekik, ő személyesítette meg számukra az egész emberi tudást és értelmet! Jobb Cyrusszal egy puszta szigeten, mint őnélküle az Egyesült Államok legpezsgőbb életű nagyvárosában. Ha velük van, nem láthatnak hiányt semmiben. Ha velük van, nincs okuk kétségbeesésre. Ha ezeknek a derék embereknek most azt mondta volna valaki, hogy vulkán fog kitörni a talpuk alatt, és az egész vidék mindenestül elsüllyed a Csendes-óceán mélységeiben, talán arra is csak azt felelték volna rendíthetetlen nyugalommal: „Cyrus velünk van! Nem félünk semmitől!”

A mérnököt azonban annyira megviselték az út fáradalmai, hogy ismét elalélt, s ezért egyelőre nem folyamodhattak az ő találékonyságához. A vacsora szükségképpen igen soványnak ígérkezett. Valóban, a fajdhúst már mind megették, és arra semmilyen mód sem kínálkozott, hogy bármi más vadat süssenek. A kurukukészlet egyébiránt eltűnt az éléstárból. Főhetett hát a fejük.

Cyrus Smith mérnököt mindenekelőtt a középső folyosója szállították. Algából és valamennyire megszáradt moszatból fekhelyet rögtönöztek számára. Azt remélték, hogy mély álma majd hamarosan visszaadja erejét; kétségkívül jobban, mint a bőséges táplálék.

Leszállt az est, alkonyattájt hirtelen északkeleti szél támadt, és a hőmérséklet komolyan hűvösre fordult. Az előző éjszakai vihar során a tenger a folyosó némelyik részén lerombolta a Pencroff emelte közfalakat, és most a nyílásokon besüvöltött a szél: ettől a Kémény minden lakályossága odalett. Cyrus Smith bizony nehezen vészelte volna át az éjszakát, ha társai le nem veti ujjasukat, zubbonyukat, és gondosan be nem takargatják ezekkel a ruhadarabokkal.

A vacsora megint csak az elmaradhatatlan lithodomus-kagylókból állt, ezekből Harbert és Nab bőségesen gyűjtött a fövényen. Körítésképpen azonban ehető moszatokat is fogyasztottak hozzá: ebből is a fiú szedett össze jókora mennyiséget, mégpedig azokon a magas sziklaszirteken, amelyek közeit csak különlegesen földuzzadó dagály idején lepi el a tenger. Ezek a moszatféle algák a sargassumok² fajtájához tartoznak: ebben a hínárszerűségben, különösen megszárítva, tápértékben meglehetősen dús, kocsonyás anyag található. Az újságíró és társai előbb alaposan belakmároztak a datolyakagylókból, aztán nekiláttak a sargassumnak, és úgy találták, az íze egészen tűrhető, s ez nem is meglepő különösképpen, hiszen ezek az algák az ázsiai partvidéken tudvalevőleg jelentős hányadát teszik ki a bennszülöttek táplálkozásának.

– Megjárja - hümmögött a tengerész -, de azért ideje már, hogy Cyrus úr a segítségünkre legyen...

A levegő eközben igencsak csípősre hűlt, a hajótöröttek azonban, sajnos, semmivel sem védekezhettek ellene.

A tengerész valósággal vergődött tehetetlenségében, és mindent megkísérelt, hogy tüzet gyújtson. Nab készségesen segítségére sietett. Valamicske száraz mohát találtak; nekiláttak hát, hogy két kavics összepattintásával szikrát csiholjanak; csakhogy a moha nem éppen gyúlékony anyag, a kovakő szikrái pedig korántsem olyan hatékonyak, mint amelyek a szokásos tűzszerszám acéljáról pattannak szét erős izzással. Ezért hát a moha nem is fogott tüzet, a kísérlet balul ütött ki.

Pencroff ekkor - noha csöppet sem bízott próbálkozása eredményében - megmarkolt két száraz fadarabot, és összedörzsölte őket, hogy az őserdei bennszülöttek módjára zsarátot gerjesszen velük. Annyi szent: ha az az erő, amelyet Nab és a tengerész ezekre a műveletekre pazarolt, mind átalakul hővé, amint az újkeletű elméletek tanítják, azzal akár egy gőzhajó kazánvizét is fölforralhatták volna! Az eredmény: semmi. A fadarabok alig melegedtek meg, a két férfi azonban annál inkább beleizzadt a munkába.

Egyórányi kínlódás után Pencroff valósággal úszott a verejtékben, és bosszúsan elhajította a két fadarabot.

– Én ugyan kötve hiszem, hogy a bennszülötte, így csinálnak tüzet! - fakadt ki. - Majd ha fagy! Még a két karom is gyorsabban meggyullad, ha egymáshoz dörzsölöm őket!

Pedig a tengerész tévedett, amikor tagadta ezt a lehetőséget. Az őserdei bennszülöttek gyakran gyújtanak tüzet két fadarab gyors összedörzsölésével. Csakhogy nem minden fajta fa alkalmas erre a műveletre, meg aztán a dolognak megvan a maga fortélya is, Pencroff pedig nem ismerte ezt a mesterfogást.

A tengerész rosszkedve nem tartott sokáig. Mert most Harbert fogta kézbe az elhajított két fadarabot, és majd megszakadt buzgalmában, hogy még hathatósabban dörzsölje össze őket. A tagbaszakadt tengerész nem állhatta meg kacagás nélkül, amikor látta, mennyire erőlködik a serdülő fiú, hogy eredményt érjen el ott, ahol ő kudarcot vallott.

– Dörzsöld csak, fiacskám, dörzsöld! - biztatta.

– Dörzsölöm is! - nyögte Harbert nevetve. - Bár semmi más szándékom nincs vele, csak épp szeretnék kissé fölmelegedni, mert már túl sokat dideregtem: nemsokára nekem is olyan jó melegem lesz, mint neked!

Ezt el is érte. Ennél többre azonban nem jutott, ezért hát akárhogy is, erre az éjszakára le kellett mondaniok a tűzgyújtásról. Gedeon Spilett váltig hajtogatta, hogy bezzeg Cyrus Smith mérnököt nem hozza majd zavarba az efféle semmiség. Addig is leheveredett a homokból vetett derékaljra az egyik folyosón. Harbert, Nab és Pencroff követte a példáját, Top pedig gazdája lábánál nyúlt végig a földön.

Másnap, március 28-án reggel fél nyolc óra tájban fölébredt a mérnök, megpillantotta maga körül társait, akik álmát őrizték, és ugyanazt kérdezte első szavaival, mint az előző napon:

– Sziget vagy szárazföld?

Társai belátták: ez a rögeszméje.

– Nos - felelte Pencroff -, sejtelmünk sincs róla, Smith úr!

– Még mindig nem tudjátok?...

– Majd megtudjuk - vágta rá Pencroff -, ha majd ön kalauzol bennünket ezen a vidéken.

– Azt hiszem, máris olyan állapotban vagyok, hogy megpróbálkozhatom vele - válaszolta a mérnök, s azzal minden nagyobb erőlködés nélkül fölkelt, és talpra állt.

– Ez már igen! - rikkantott a tengerész.

– Halálosan kimerült voltam - felelte a mérnök. - Adjatok egy kis ennivalót, barátaim, és meglátjátok, máris kihevertem minden bajomat... Tüzetek van, ugyebár?

Erre a kérdésre nem kapott azonnal választ. Néhány pillanatnyi habozás után Pencroff így szólt:

– Sajna, nincs tüzünk, Cyrus úr, jobban mondva már nincs!

S a tengerész elmondta, mi minden történt velük. A mérnök derűsen hallgatta az egy szál gyufa meg a bennszülött módra való tűzgyújtási kísérlet históriáját.

– No, majd csak kieszelünk valamit - mosolygott a mérnök -, s ha nem találunk valamilyen tapló pótlására alkalmas anyagot...

– Akkor?... - kérdezte a tengerész.

– Nos, hát akkor majd gyufát készítünk.

– Vegyileg?

– Vegyileg!

– Hisz mi sem könnyebb annál! - kiáltotta az újságíró, és megveregette a tengerész vállát.

Pencroff nem tartotta ennyire egyszerűnek a dolgot, de hát nem ellenkezett. Valamennyien fölkerekedtek, és kiléptek a Kéményből. Az idő ismét kitisztult. A nap ragyogva kelt föl a tenger láthatárán, és aranyló szemcsékkel szórta tele a roppant gránitfal apró prizmák milliárdjából álló, érdes felületét.

A mérnök futó pillantást vetett körös-körül, aztán letelepedett egy sziklatömbre. Harbert megkínálta datolyakagylóval és moszattal.

– Sajnos, egyébbel nem szolgálhatunk, Cyrus úr - sajnálkozott.

– Köszönöm, fiacskám - felelte a mérnök -, ez is megteszi, legalábbis reggelire.

És jó étvággyal elfogyasztotta a sovány eledelt, majd leöblítette egy kis friss vízzel, amelyet a folyóból mertek ki számára egy óriási kagylóhéjban.

Társai szótlanul nézték. Cyrus Smith pedig, miután jól-rosszul megreggelizett, keresztbe fonta karját, és így szólt:

– Tehát, barátaim, nem tudjátok még, hogy szigetre vagy szárazföldre vetett bennünket a sors?

– Nem bizony, Cyrus úr - felelte a fiú.

– Holnap megtudjuk - mondta a mérnök -, addig pedig semmi tennivalónk...

– De bizony van! - figyelmeztette Pencroff.

– Micsoda?!

– A tűz! - vágta rá a tengerész, mert neki meg ez volt a rögeszméje.

– Majd csinálunk, Pencroff - válaszolta Cyrus Smith: - De miközben idehoztatok, mintha nyugat felé valamilyen hegyet láttam volna, amely uralkodik ezen az egész vidéken...

– Igen - mondta Gedeon Spilett -, csakugyan látható hegy arrafelé, s úgy tetszik, eléggé magas is...

– Helyes - tette hozzá a mérnök. - Holnap fölmászunk a tetejére, s majd megtudjuk, vajon szigeten vagyunk-e vagy szárazföldön. Addig, ismétlem, nincs mit tennünk.

– Dehogy nincs! - ismételte konokul a tengerész. - Hát a tűzzel mi lesz?

– Mindjárt csinálunk! - nyugtatgatta Gedeon Spilett. - Csak türelem, Pencroff!

A tengerész Gedeon Spilettre nézett, és tekintete ezt fejezte ki: „No, ha arra várunk, hogy te gyújts tüzet, akkor bizony nem egyhamar eszünk rablópecsenyét!” De hallgatott.

Cyrus Smith pedig nem nyilatkozott ez ügyben. A tűz kérdése szemlátomást nemigen érdekelte. Néhány pillanatig gondolataiba merült. Aztán ismét megszólalt:

– A helyzetünk talán siralmas, barátaim, de mindenesetre nagyon egyszerű. Mert vagy szárazföldön vagyunk, és akkor több-kevesebb fáradsággal előbb vagy utóbb lakott területre érünk, vagy pedig szigeten vagyunk. Ebben az esetben két dolog lehetséges: ha a sziget lakott, megpróbálunk boldogulni a bennszülöttek segítségével; ha meg lakatlan, akkor a magunk erejéből kell zöldágra vergődnünk.

– No persze, ennél mi sem egyszerűbb... - jegyezte meg Pencroff.

– De akár szárazföldön vagyunk, akár szigeten - kérdezte Gedeon Spilett -, mi a véleménye, Cyrus, miféle tájékra vetett bennünket az orkán?

– Hogy hol vagyunk, azt magam sem tudom pontosan - felelte a mérnök -, de azt gyanítom, hogy valahol a Csendes-óceán vidékén. Mert amikor Richmondot elhagytuk, északkeleti szél fújt, ez pedig hevességéből ítélve utóbb sem igen változtatott irányt. Ha pedig északkeletről délnyugatnak tartottunk, akkor át kellett haladnunk Észak-Karolina, Dél-Karolina, Georgia, a Mexikói-öböl, sőt még Mexikó keskenyebbik része fölött is, végül pedig keresztül kellett röpülnünk a Csendes-óceán egy szakaszán. A léggömb útját legalább hat-hétezer mérföldnyire becsülöm, és ha aközben a szél mintegy negyvenöt foknyira eltért eredeti irányától, akkor alighanem a Mendana-szigetekre vagy a Pomotu-szigetekre vitt bennünket,³ ha azonban sebesebben fújt, mint föltételezem, akkor meglehet, az új-zélandi szárazföldre sodorta a léghajót. Amennyiben ez az utóbbi föltevés igazolódik be, akkor könnyű lesz a hazatérésünk. Akár angolokkal, akár maorikkal találkozunk, meg tudjuk értetni velük magunkat. Ha azonban, éppen ellenkezőleg, ez a partvidék a mikronéziai szigetcsoport⁴ valamelyik elhagyatott szigetéhez tartozik (és ezt talán megtudjuk, ha körültekintünk arról a magas, kúp alakú hegycsúcsról), akkor úgy kell berendezkednünk, mintha soha többé nem óhajtanánk eltávozni innen!

– Soha többé?! - kiáltott föl az újságíró. - Kedves Cyrus, azt mondja, hogy soha többé?!

– Jobb félni, mint megijedni - felelte a mérnök. - Készüljünk föl a legrosszabbra, s akkor csak kellemes meglepetés érhet minket...

– Ez a helyes beszéd! - bólintott rá Pencroff. - Meg aztán abban is reménykedhetünk, hogy ez a sziget, már amennyiben csakugyan szigeten vagyunk, nem esik kívül a hajózási útvonalakon! Hiszen az már igazán gyalázatos balszerencse volna!

– Vajon olyan állapotban lesz-e holnap, Cyrus úr - érdeklődött Harbert -, hogy kibírja a hegymászás fáradalmait?

– Remélem - válaszolta a mérnök -, de csak akkor, ha Pencroff mester és te addig leleményes és ügyes vadászoknak bizonyultok.

– Cyrus úr - kapta föl a fejét a tengerész -, ön vadhúsról beszél... Nos, ha olyan bizonyosra vehetném, hogy hazatértemkor megsüthetem a zsákmányt, mint amilyen bizonyos az, hogy hozok...

– Hozza csak bátran, Pencroff - felelte Cyrus Smith.

Abban maradtak, hogy a mérnök és az újságíró a Kémény közelében tölti a napot, és megtekinti a partot meg a sziklahát fennsíkját. Nab, Harbert és a tengerész pedig eközben portyázik egyet az erdőben, új tűzifakészletet gyűjt, és zsákmányul ejt minden keze ügyébe eső szárnyas vagy bundás vadat.

Tíz óra tájt a vadászok útnak is eredtek: Harbert bizakodó kedvvel, Nab vidáman, Pencroff azonban váltig zsörtölődött:

– No, ha én hazajövet itt tüzet találok - dörmögte -, akkor az annyit jelent, hogy a mennykő személyesen tisztelt meg minket a látogatásával, és az gyújtott egyet!...

Mindhárman elindultak a part mentén, és nemsokára a folyó könyökhajlatához értek; a tengerész itt megtorpant, és így szólt két társához:

– Mivel kezdjük, vadászattal vagy fagyűjtéssel?

– Vadászattal - felelte Harbert. - Ni csak, Top máris szimatot kapott...

– Vadásszunk hát - hagyta rá a tengerész -, aztán majd visszatérünk ide, és fát is szedünk...

Harbert, Nab és Pencroff egy-egy fustélynak alkalmas ágat tört le egy fiatal fenyőről; Top hatalmas szökkenésekkel vágtatott előre a magas fűben, s a három vadász elindult utána.

Ezúttal nem a folyópart vonalát követték, hanem egyenesen benyomultak a rengeteg kellős közepébe. Mindenütt ugyanazokat a fafajtákat látták; ezek túlnyomórészt a fenyőfélék családjába tartoztak. Néhol ritkásabban, kisebb csoportokban álltak a fák, és némelyikük szokatlanul magasra nőtt; egy-egy ilyen tekintélyes, fejlett példány szinte arra engedett következtetni, hogy ez a vidék sokkalta magasabb szélességi fokon fekszik, mint ahogyan a mérnök föltételezte. A tisztásokon időmarta, vénséges rönkök meredeztek, a talajt pedig vastag rétegben borította a rőzse, amely itt valósággal kimeríthetetlen tűzifaraktárként zsúfolódott össze. Ezeket a tisztásokat pedig áthatolhatatlan sűrűség vette körül.

Ösvénynek nyomát sem lelték az öles törzseknek ebben az irdatlan rengetegében, és ez alaposan megnehezítette a tájékozódást. A tengerész időnként meg-megállt, és könnyen szembeötlő jelzőkarókkal pécézte ki útjukat. De talán rosszul is járt, hogy eltért a Harberttel együtt tett első kirándulása útirányától, és távolabb csalinkázott a folyótól, mert itt egyórai cserkészés során sem hajtottak föl semmiféle vadat. Top sem riasztott föl egyebet a földig lehajló lombok közt, mint egy-két madarat; ám ezeket sem tudták megközelíteni. Még csak egy árva kuruku sem kerül eléjük, és úgy látszott, kénytelen-kelletlen vissza kell fordulniok abba az ingoványos erdőrészbe, ahol Pencroff a minap oly szerencsésen ügyeskedett a fajdhorgászatban.

– Ej, Pencroff - jegyezte meg Nab kissé csúfondárosan -, ha ennyi az egész vadászzsákmány, amit a gazdámnak ígértél, akkor ugyan nem valami nagy tűz kell a pecsenyesütéshez!

– Türelem, Nab - intette a tengerész -, éppenséggel nem húsban lesz otthon hiány...

– Talán nem bízol Smith úrban?

– Már hogyne bíznék...

– Csak abban nem hiszel, hogy tüzet tud gyújtani?

– Hiszek én, hogyne hinnék, de csak akkor, ha a fa már ott lángol a tűzhelyen...

– Ha a gazdám megígérte, akkor lángolni is fog!

– No, majd meglátjuk!

A nap még nem ért delelőpontjára az égbolton. A vadászok folytatták fölfedező útjukat, de egyelőre csak azzal a nem megvetendő eredménnyel jártak, hogy Harbert ehető gyümölcsöket vett észre egy fán. Ez a gyümölcstermő fa nem volt egyéb, mint a mérsékelt égövön, Amerikában és Európában tenyésző pinea, vagyis mandulafenyő; ízletes, mandulaszerű magvait mindenütt kedvelik. A fenyőmandula tökéletesen érett volt; Harbert azonnal föl is hívta rá két társa figyelmét, s ők jócskán ettek is belőle.

– Lám - bölcselkedett Pencroff -, kenyér helyett tengeri alga, hús helyett nyers kagyló, csemegének meg fenyőmandula: ilyen az ebédjük azoknak, akiknek egyetlen szál gyufa sincs a zsebükben...

– Sose panaszkodjunk - jegyezte meg Harbert.

– Nem is panaszkodom én, fiacskám - legyintett Pencroff -, eszem ágában sincsen! Csak épp annyit állapítok meg, hogy a hús kissé ritkán szerepel az étrendünkön!

Nab hirtelen fölkiáltott:

– Top lát valamit!

A kutya csaholva tűnt el a bozótban. Ugatásába kisvártatva különös, röfögő hang vegyült. Nab utánavetette magát.

A tengerész és Harbert követte a négert. Ha csakugyan vad rejlik a sűrűben, akkor igazán kár azon vitatkozniok, hogyan süssék meg, inkább azt kell kisütniök, hogyan ejtsék el.

Amint a vadászok benyomultak a bokrok közé, máris megpillantották Topot: valamilyen vaddal viaskodott, belecsimpaszkodott az egyik fülébe. A mintegy két és fél láb hosszú, négylábú jószág afféle nyurgább sertésre emlékeztetett; hasát világosodó, barnásfekete, kemény, de nem túlságosan sűrű, sörteszerű szőrzet födte; csülkeit szilárdan megvetette a földön, lábujjai közt, úgy rémlett, úszóhártya feszül.

Harbert fölismerte ebben az állatban az úgynevezett vízidisznót, amely a rágcsálók rendjének legnagyobb válfaja.

A vízidisznó nem szegült szembe a kutyával. Bárgyún forgatta vastag zsírpárnába ágyazott szemét. Talán most látott embert életében először.

Nab marokra kapta a fütykösét, és nekidurálta magát, hogy agyonüsse a rágcsálót, a vízidisznó azonban hirtelen kitépte magát Top fogai közül - a kutya éppen csak a füle csücskét harapta -, és éktelen röfögéssel nekilódult; futtában csaknem föllökte Harbertet, majd eltűnt az erdő sűrűjében.

– Ej, a zsivány! - kurjantott föl Pencroff.

S a három vadász, Top nyomában, utánairamodott a vadnak, de mire elérték volna, az állat eltűnt szemük elől, belévetette magát az évszázados, roppant fenyőszálak árnyékában feketéllő, hatalmas pocsolyába.

Nab, Harbert és Pencroff megtorpant, és mozdulatlanul állt a tócsa szélén. Top a víz alá bukott, a vízidisznó azonban elrejtőzött a pocsolya fenekén, és nem mutatkozott többé.

– Várjunk - javasolta a fiú -, nemsokára úgyis föl kell jönnie a felszínre, hogy lélegzetet vegyen.

– Nem fullad bele? - kérdezte Nab.

– Esze ágában sincs - világosította föl Harbert -, a vízidisznó csaknem kétéltű állat, úszóhártya is van a lábán. Álljunk csak lesbe.

Top újra meg újra víz alá csobbant. Pencroff és társai a tócsa lejtős partjának egy-egy alkalmas pontján helyezkedtek el, hogy mindenfelől elvágják a vízidisznó menekülésének útját; a kutya eközben úszva kereste.

Harbert nem tévedett. Az állat néhány perc múltán fölbukkant a víz alól; Top nyomban rávetette magát, és megakadályozta, hogy ismét visszamerüljön. Egy pillanattal később a kutya már partra is vonszolta, Nab jól irányzott botütése pedig leterítette.

– Hurrá! - lelkesedett Pencroff, aki szívesen hallatta ezt a diadalordítást. - Most már semmi más nem kell, csak jól izzó parázstűz, és akkor csontig rágcsáljuk ezt a rágcsálót!

Pencroff vállára vette a vízidisznót; a nap járásából kiszámította, hogy körülbelül két óra lehet, és jelt adott a hazatérésre.

A vadászok most is jó hasznát látták Top ösztönének, s az okos állat vezetésével biztosan visszataláltak a megtett úton. Fél órával utóbb már meg is érkeztek a folyókönyökhöz.

Ott aztán Pencroff, mint a minap is, gyorsan tutajt készített, noha úgy vélekedett, hogy amúgy sem lévén tüzük, az egész munka merőben hiábavaló; a szállítmány nemsokára elindult, a víz folyását követve, s a vadászok is a Kémény felé ballagtak.

Ám alig tettek talán ötven lépést, amikor a tengerész hirtelen megtorpant, s egy újabb hatalmas „hurrá!” kiáltással a sziklafal szöglete felé mutatott.

– Harbert! Nab! - kiáltotta. - Nézzétek!

Bodor füst gomolygott a sziklák fölött.