Cyrus Smith szótlanul megállt. Társai a falat tapogatták a sötétben, hátha a szél sodorta arrébb a kötéllétrát; aztán a földön keresgéltek, mert, talán valahogy leoldódott fentről... A hágcsónak azonban végképp nyoma veszett. Megeshetett, hogy egy hirtelen szélroham a fal közepe táján kiugró pihenőre csapta föl - ezt azonban lehetetlenség megállapítani éjnek évadján.

– Ha ez tréfa, akkor nagyon rossz tréfa! - kiáltotta méltatlankodva Pencroff. - Az ember holtfáradtan érkezik haza, és nem találja a lépcsőt, hogy a szobájába jusson! Ezzel akarnak megnevettetni? Nem, ennek a fele sem tréfa!

Nabnek a szava is elállt, csak néhány tagolatlan kiáltás tört elő a torkából.

– Pedig ma szélcsendes napunk volt! - jegyezte meg Harbert.

– Kezdem úgy találni, hogy egyre különösebb dolgok történnek itt a Lincoln-szigeten! - fakadt ki Pencroff.

– Különös dolgok? - kérdezte Gedeon Spilett. - Nem, Pencroff, ennél az esetnél semmi sem egyszerűbb. Amíg nem voltunk itthon, valaki elfoglalta a lakásunkat, és fölhúzta maga után a hágcsót.

– Valaki?! - hördült föl a tengerész. - De hát kicsoda?...

– Az a vadász, aki meglőtte a pekarit - felelte az újságíró. - Az a sörét mindent megmagyaráz.

Pencroff kacskaringósat káromkodott, mert már elhagyta a béketűrés, aztán így zsörtölődött:

– No jó, ha van valaki odafönn, hát fölkurjantok neki! Remélem, lesz benne annyi becsület, hogy válaszoljon.

És mennydörgő hangján nyújtottan elordította magát, a sziklafal pedig robajló visszhanggal felelt a kiáltásra:

– Hahó-ó-ó!

A telepesek füleltek, és úgy rémlett nekik, hogy a gránitpalota magasságából valamilyen ismeretlen eredetű, rikácsoló, csúfondáros nevetésféle hallatszik. Semmi egyéb. Pencroff újra meg újra rákezdett a harsogásra, de hiába.

Ami itt történt, az valóban elképesztette volna a világ legegykedvűbb embereit is, márpedig a telepesek éppenséggel nem lehettek egykedvűek. Helyzetükben minden váratlan fordulat súlyos következményekkel járhatott, és hét hónapja, mióta szigetlakókká váltak, nem találkoztak ilyen megdöbbentő esettel.

Akármi történt is, most ott toporogtak tanácstalanul a Gránitpalota lábánál, az események annyira megrázták őket, hogy szinte még fáradtságukról is megfeledkeztek, nem tudták, mit gondoljanak, mihez fogjanak; hasztalanul faggatták egymást, feleletet egyikük sem adhatott; agyukban képtelennél képtelenebb föltevések kergetőztek. Nab csalódottnak érezte magát, és váltig siránkozott, hogy nem juthat vissza a konyhájába; ami annál szomorúbban hangzott, mert útravalójuk kifogyott, és ebben a pillanatban semmiképpen sem pótolhatták.

– Barátaim - szólalt meg végül Cyrus Smith -, nem tehetünk egyebet, mint hogy bevárjuk a reggelt, és akkor majd a körülményeknek megfelelően cselekszünk. Addig is gyerünk a Kéménybe. Ott fedél alatt tölthetjük az éjszakát, és ha vacsoránk nincs is, legalább alhatunk egyet.

– De hát ki lehet az az arcátlan fickó, aki ezt a kutyakomédiát játssza velünk?! - füstölgött Pencroff, és sehogyan sem bírt napirendre térni a kaland fölött.

Bárki lett légyen is az az „arcátlan fickó”, nem maradt más hátra, mint visszabandukolni a kéménybe, és megvárni a hajnalt. Topnak mindenesetre megparancsolták, hogy őrködjék a Gránitpalota ablakai alatt, és ha Top parancsot kapott, akkor azt ellenkezés nélkül teljesítette. A derék kutya tehát ott maradt a gránitfal tövében, gazdája pedig társaival együtt a sziklák közé húzódott.

A telepesek kimerültek voltak ugyan, de nem mondana igazat, aki azt állítaná, hogy jól aludtak fövényből vetett derékaljukon. Egész éjszaka az új fordulat magyarázatán töprengtek: hiszen megtörténhetett, hogy a létra eltűnése csak a véletlen műve, s ebben az esetben másnapra alighanem kiviláglik az esemény természetes oka - de megeshetett az is, hogy emberi mesterkedés van a dologban; ilyen gondolatok tartották őket ébren, no meg a kényelmetlen fekhelyük. Bármi történt is azonban, akár ez, akár az, egyelőre csak annyi bizonyos, hogy szállásukat más foglalta el, ők pedig pillanatnyilag nem tudnak érvényt szerezni jogaiknak.

A Gránitpalota azonban nemcsak lakásuk volt, hanem egyben raktáruk is. Ott őrizték a telep minden fölszerelését, fegyverét, szerszámát, műszerét, lőszerét, az egész élelmiszerkészletet és még sok más egyebet. Ha ez mind elpusztult, a telepeseknek elölről kell kezdeniök mindent, és újra nekiállhatnak fegyvert és szerszámot gyártani. Súlyos eset! A nyugtalanság hol egyiküket, hol másikukat hajszolta ki a Kéményből, hogy utánanézzen, jól vigyáz-e Top az őrhelyén. Csak Cyrus Smith várakozott az ő szokott nyugalmával, noha belül tusakodott magával: az értelme elkeseredetten lázadozott az ellen, hogy teljességgel megmagyarázhatatlan eseményekkel áll szemben, és semmiképpen sem akart beletörődni abba, hogy akár fölötte, akár alatta, akár körülötte olyan hatalom működhetik, amelynek nem tudja a nevét. Gedeon Spilett maradéktalanul osztotta a mérnök nézetét, és fojtott hangon, hosszasan beszélgetett barátjával azokról az érthetetlen körülményekről, amelyek láttára józan eszük és minden tapasztalatuk cserbenhagyta őket. Mert az bizonyos, hogy valamilyen rejtelem lengi be ezt a szigetet - de hogyan fejtsék meg a titkot? Harbert sem tudta kiötleni, mi lehet a dolgok nyitja, legszívesebben Cyrus Smithhez fordult volna magyarázatért. Ami Nabot illeti, ő már elintézte magában a dolgot: úgy vélekedett, hogy mindez nem őreá tartozik, a gazdája pedig majd csak kitalál valamit; és ha az illemtudás nem tartja vissza, akkor a derék néger ugyanolyan nyugodtan aludt volna, akár otthon, gránitpalotabeli kényelmes ágyán.

Pencroff valamennyiüknél nagyobb dühbe gurult; a jóhiszemű ember valósággal tombolt haragjában.

– Valaki bolondját járatja velünk! - hajtogatta. - Én azonban, a kutyafáját, nem szeretem az ilyen rossz vicceket, és annyit mondok, jaj lesz annak a mókamesternek, ha a markomba kaparintom!

Keleten alig pirkadt még az ég alja, amikor az állig fölfegyverzett telepesek már fölsorakoztak a parton, a sziklazátony peremén. Tudták, hogy a Gránitpalotát szemből éri a fölkelő nap, tehát már az első hajnali fények is megvilágítják a homlokzatát; és csakugyan, a zárt zsalugáteres ablakok rövidesen előtetszettek a növényfüggöny alól.

Nem látszott rajtuk semmi föltűnő, hanem amikor a telepesek megpillantották bejáratát, valamennyien fölkiáltottak: a távozásukkor gondosan bereteszelt ajtó most tárva-nyitva állt.

Valaki behatolt a Gránitpalotába! Semmi kétség immár.

Az ajtó küszöbén lógó felső hágcsó, amelynek alsó végét rendszerint a középső pihenőhöz erősítették, a helyén volt, az alsó kötéllétrát azonban fölhúzta valaki: most összegöngyölten feküdt a küszöbön. Napnál is világosabb, hogy a betolakodók így akartak védekezni minden meglepetés ellen.

De hogy kik azok a betolakodók, és hányan vannak, azt nem lehetett tudni, mert egyikük sem mutatkozott, sem az ajtóban, sem az ablakokban.

Pencroff harsányat kurjantott.

Semmi válasz.

– Csirkefogók! - fakadt ki elkeseredve. - Tessék! Nyugodtan alszanak, mintha csak a saját ágyikójukban szundikálnának! Hahó! Kalózok, banditák, tengeri rablók, John Bull¹ fattyai!

Ha Pencroff, mint amerikai polgár, valakit „John Bull fattyának” becsmérelt, annak a legvaskosabb sértést akarta a szemébe vágni: ennél gorombább gyalázkodást nem is ismert.

Ekkorra már megvirradt, s a Gránitpalota homlokzatát fénybe borították a napsugarak. De kívül is, belül is minden néma volt és mozdulatlan.

A telepesek az imént még azon töprengtek, van-e valaki a Gránitpalotában, most azonban a hágcsó helyzete eloszlatta minden kételyüket: igen, egészen bizonyos, hogy akik elfoglalták otthonukat, bárkik is azok, még nem távozhattak el onnan. Valahogyan a közelükbe kell férkőzni - de hogyan?

Harbertnek hirtelen remek ötlete támadt: zsineget köt egy nyílvessző végére, és a nyilat a küszöbről lecsüngő hágcsófokok közé lövi. Ezzel a zsinórral talán le lehet rántani a kötéllétrát a földre, hogy fölkapaszkodhassanak rajta a Gránitpalotába.

Okosabbat nyilvánvalóan nem tehettek, s a kísérletnek némi ügyességgel sikerülnie kellett. Az íjakat és nyilakat szerencsére a Kéményben őrizték a telepesek, és ugyanott negyven-ötven fonalnyi² mályvarost zsineg is hevert a raktárban. Pencroff legombolyította, és végét egy jól tollazott nyílvesszőhöz csomózta. Aztán Harbert fölajzotta íját, és gondosan megcélozta a hágcsó lelógó alját.

Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Nab hátrébb vonult, hogy megfigyelje, mi folyik a Gránitpalota belsejében. Az újságíró az ajtónyílásra irányozta karabélya csövét.

Pendült az íj, a nyílvessző szisszenve kiröppent, és magával vonta a rákötött zsineget: pontosan célba talált, a két legalsó hágcsófok közé. A kísérlet sikerült.

Harbert ekkor megragadta a zsineg lenn maradt végét, hogy lehúzza a hágcsót, de szinte ugyanabban a pillanatban kar nyúlt ki az ajtón, elkapta a kötéllétrát, és villámgyorsan berántotta a Gránitpalotába.

– Gazfickók, bitangok, pernahajderek! - rivallt föl a tengerész. - Ha puskagolyó hiányzik a boldogságotokhoz, sose féljetek, tüstént megkapjátok azt is!

– De hát kicsoda az ottan? - kérdezte Nab.

– Hogy kicsoda? Hát nem láttad?...

– Nem én.

– Majom az istenadta! Makákó, mandrill, orangután, pávián, gorilla, cerkóf, csimpánz, vagy mit tudom én, milyen fajta! Ezek foglalták el a lakásunkat: amíg a szigetet jártuk, fölcsimpaszkodtak a hágcsón!

Ebben a pillanatban, szinte a tengerész szavainak igazolásaképpen, öt-hat négykezű³ jelent meg az ablakokban, miután lekapták a zsalugátereket, és ezernyi torz mozdulattal és fintorral üdvözölték a Gránitpalota igazi lakóit.

– Lám, tudtam én, hogy gúnyt űztek belőlünk! - füstölgött Pencroff. - De az egyik mókamester most megfizet a többi helyett!

A tengerész vállához kapta a puskáját, sebtiben célzott és tüzelt. A majmok egyszerre eltűntek, kivéve egyet, amelyik halálra sebzetten zuhant alá a fövényre.

Ez a nagy termetű majom - egy pillanatig sem látszott kétségesnek - a négykezűek rendjébe tartozott. Csimpánz lehetett, orangután, gorilla vagy gibbon, mindenesetre az emberszabású majmok családjából való: ekként azokat a majmokat nevezik, amelyek leginkább hasonlítanak az emberre. Harbert figyelmesen szemügyre vette, és kijelentette, hogy orangután, márpedig tudjuk, hogy a fiú értett az állattanhoz.

– Pompás állat! - kiáltott föl Nab.

– Hát ha tetszik, csak gyönyörködjél benne! - felelte Pencroff. - Csakhogy még mindig nem tudom, hogyan jutunk be a lakásunkba!

– Harbert jó céllövő - mondta az újságíró -, legjobb, ha fogja az íját, és újra megpróbálja eltalálni a hágcsót...

– No jó, de ezek ravasz majmok ám - fortyant föl Pencroff -, és most merő galádságból nem állnak ki az ablakba, nem lődözhetjük hát le őket... Jaj, ha arra gondolok, mekkora kárt tesznek ezalatt a szobákban, a raktárban!...

– Türelem, türelem! - intette Cyrus Smith. - Csak nem tarthatnak minket sokáig sakkban ezek az állatok!

– Én csak akkor nyugszom meg, ha már itt látom őket a földön - felelte a tengerész. - Aztán meg tudja-e, Smith úr, hány tucatra való tréfacsináló garázdálkodik odafönn?

Erre bizony nehéz lett volna válaszolni; ami pedig azt az ötletet illeti, hogy a fiú folytassa a lődözést, attól ugyan már nem sok eredményt várhattak, mert a hágcsó fokai az ajtón belül feküdtek, és amikor Harbert ismét célba talált, és megrántotta a zsineget, csak a zsinór szakadt el, a kötéllétra meg sem moccant.

A telepesek most már igazán zavarba estek. Pencroff paprikapirosan dühöngött. A helyzetnek kétségkívül megvolt a mulatságos oldala, de a tengerész sehogyan sem akarta tréfára venni a dolgot, és megátalkodottan mérgelődött. Abban egyikük sem kételkedett, hogy végül is visszafoglalják lakóhelyüket, és kiűzik onnan a betolakodókat. De mikor és hogyan? - erre nem tudták a választ.

Két óra telt el, ám a majmok nem mutatkoztak; de még mindig ott rostokoltak a Gránitpalotában; csak időnként siklott el egy-két majompofa vagy majommancs az ajtó vagy az ablak előtt - ezekre mindannyiszor záporoztak a puskalövések.

– Rejtőzzünk el - tanácsolta ekkor a mérnök. - Ha a majmok azt hiszik, hogy elmentünk, talán újra előbújnak. Gedeon Spilett és Harbert pedig álljon lesbe a sziklák mögött, és tüzeljen, mihelyt egy is kidugja a képét.

A telepesek végrehajtották a mérnök utasításait; az újságíró és Harbert - a kis csoport mesterlövészei - lőtávolságban helyezkedtek el a Gránitpalota előtt, de úgy, hogy a majmok ne láthassák őket. Nab, Pencroff és Cyrus Smith ezalatt átvágott a fennsíkon, és behatolt az erdőbe, hogy néhány vadat ejtsen, mert közben elérkezett már az ebéd ideje is, de még mindig nem akadt semmilyen ennivalójuk.

A vadászok jó félóra múltán néhány szirti gerlével tértek vissza, és zsákmányukat jól-rosszul megsütötték a parton. Időközben egyetlen majom sem mutatkozott.

Gedeon Spilett és Harbert csatlakozott a többiekhez, hogy megebédeljenek, de Top továbbra is ott strázsált az ablakok alatt. Ebéd után az újságíró a fiúval együtt újra visszatért leshelyére.

Újabb két óra telt el, a helyzet azonban még mindig nem változott. A négykezűek semmiféle életjelt nem adtak: mintha csak eltűntek volna; de valószínűbbnek látszott, hogy megriadtak társuk halálától és a puskadörrenésektől, és most rémületükben némán meghúzódnak a Gránitpalota szobáinak mélyén vagy éppen a raktárban. És ha telepesek a raktárban levő kincseikre gondoltak, akkor - bármennyit csitítgatta is őket a mérnök - béketűrésük hovatovább heves bosszúságra fordult, s az igazat megvallva, teljes joggal.

– Hát ez már csakugyan ostoba helyzet - fakadt ki ekkor az újságíró -, hiszen ennek így sohasem szakad vége!

– Valahogyan mégiscsak ki kell kergetnünk ezeket a bitangokat! - horkant föl Pencroff. - Ellátjuk a bajukat, ha húszan vannak is! Igen ám, de ahhoz meg is kéne verekednünk!... Az irgalmát! Hát igazán nincs rá mód, hogy följussunk hozzájuk?

– De van! - vágta rá a mérnök, akinek hirtelen ötlet villant át az agyán. - Egy módja volna...

– Egy? - kérdezte Pencroff. - No jó, ha nincs több, nyilván ez a legjobb! És mi volna az?

– Próbáljunk meg leereszkedni a Gránitpalotába a régi víznyelőn keresztül - felelte a mérnök.

– Hej, ezer ördög! - rikkantotta Pencroff. - Hogy ez nekem nem jutott eszembe!

Valóban, a telepesek csakis ezen az úton hatolhattak be a Gránitpalotába, hogy ott megküzdjenek a majomhordával, és kiűzzék otthonukból a betolakodókat. Igaz, hogy a víznyelő csatorna száját összecementezett kőfal zárja le, s ezt most föl kell áldozniok, de sebaj, majd újra megépítik, amit leromboltak! Cyrus Smith szerencsére nem valósította meg azt a tervét, hogy a tó mesterségesen földuzzasztott vizével leplezze a lefolyó nyílását, mert ebben az esetben a behatolás sok időt vett volna igénybe.

Dél is elmúlt, amikor az állig fölfegyverzett, csákánnyal, feszítővassal fölszerelt telepesek elhagyták a Kéményt, és elvonultak a Gránitpalota ablakai alatt, Topra pedig ráparancsoltak, maradjon ott és őrködjék tovább; ők maguk pedig nekikészültek, hogy a Hála-folyó bal partján vezető úton fölkapaszkodjanak a Kilátó-fennsíkra.

Nem tettek meg azonban ötven lépést sem, amikor fölfigyeltek a kutya dühös ugatására. Top csaholása kétségbeesett segélykiáltásnak hangzott.

Megtorpantak.

– Fussunk! - kurjantotta Pencroff.

Lélekszakadva rohantak le a folyóparton.

Alig értek a kanyarodóhoz, máris látták, hogy a helyzet időközben gyökeresen megváltozott.

Csakugyan, a majmok, mintha ismeretlen okból hirtelen rémület fogta volna el őket, hanyatt-homlok igyekeztek eliszkolni. Kettő-három közülük légtornászok ügyességével kúszott és szökellt egyik ablakból a másikba. Eszükbe sem jutott, hogy leeresszék a hágcsót, pedig azon könnyűszerrel lemászhattak volna: a menekülésnek erről a módjáról nyilvánvalóan riadalmukban megfeledkeztek. Nemsokára öten-hatan is biztos célpontot mutattak, a telepesek pedig éltek az alkalommal, szaporán tüzeltek. Egyik-másik majom fájdalmas rikácsolással, sebesülten vagy holtan roskadt vissza a szobába. Többen lezuhantak a partra, és estükben agyonzúzódtak; néhány perc múltán a telepesek már föltételezhették, hogy nincs több élő négykezű a Gránitpalotában.

– Hurrá! - bömbölte Pencroff. - Hurrá! Hurrá!

– Korai még az örömujjongás! - jegyezte meg, Gedeon Spilett.

– Már miért? Hiszen legyőztük őket! - felelte a tengerész.

– Ez igaz, de a lakásunkba azért még mindig nem juthatunk föl.

– Akkor hát gyerünk a víznyelőhöz! - indítványozta Pencroff.

– Kétségkívül, nincs más hátra - mondta a mérnök. - Mindamellett sokkal jobb lett volna...

Ebben a pillanatban, mintegy válaszul Cyrus Smith szavaira, a hágcsó az ajtó küszöbére siklott, aztán legöngyölődött, és végiggördült a homlokzaton, egészen a földig.

– Híjnye, azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! Ez aztán a cifra eset! - kiáltott föl a tengerész, és a mérnökre sandított.

– Túlontúl cifra! - mormolta a mérnök, és már sietett is, hogy elsőként kapaszkodjék föl a kötéllétrán.

– Vigyázzon, Cyrus úr - szólt utána Pencroff -, hátha van még odafönn néhány pávián...

– Majd meglátjuk - felelte a mérnök, és megállás nélkül igyekezett föl a hágcsón.

Társai valamennyien követték, és kisvártatva mind fölértek az ajtó küszöbéig.

Átkutatták a lakás minden zegét-zugát. Sem a szobákban, sem a raktárban nem találtak olyasmit, amitől a majomhorda annyira megriadhatott.

– Az ám, és a hágcsó?! - kapott észbe a tengerész. - Hol az a derék úriember, aki leeresztette minékünk?!

Ebben a pillanatban fülhasogató ordítás hallatszott, és egy jókora majom rontott a terembe: eddig, úgy látszik, a folyosón bujkált, Nab kergette elő rejtekhelyéről.

– Hej, te bandita! - kiáltotta Pencroff.

És baltájához kapott, hogy kettéhasítsa az állat koponyáját, Cyrus Smith azonban föltartóztatta.

– Ne bántsa, Pencroff - szólt rá.

– Micsoda?! Méghogy én irgalmazzak ennek az emberevő szerecsennek?!

– Igen! Ő dobta le nekünk a hágcsót!

A mérnök ezt olyan különös hangsúllyal jelentette ki, hogy szinte nem is tudták, komolyan gondolja-e, vagy csak tréfából mondja.

A telepesek azonban mégiscsak rávetették magukat a majomra; az derekasan védekezett, de végül is győzött a túlerő, a telepesek leteperték és gúzsba kötözték a jól megtermett állatot.

– Phű, ez nehéz munka volt! - zihálta Pencroff. - És most mit kezdünk vele?

– Jó lesz inasnak! - felelte Harbert.

A fiú egyáltalán nem tréfált. Tudta, hogy a négykezűeknek ez az értelmes fajtája mennyi mindenre használható.

A telepesek ekkor a majom köré csoportosultak, fölébe hajoltak, és alaposan szemügyre vették. Az emberhez legközelebb álló fajták egyikéhez tartozott, arcéle nem sokban különbözött bizonyos ausztráliai bennszülöttekétől vagy a hottentottákétól. Orangután volt, és hiányzott belőle a pávián vadsága, a makákó szeleburdisága, a csimpánz tisztátalan természete, a törökmajom ingerlékenysége és a kutyafejű majom ösztönös rosszindulata. Az emberszabású majmok e fajtájának sok tulajdonsága szinte már emberi értelemről tanúskodik. Házimunkára is betanítható, fölszolgál az asztalnál, kitakarítja a szobát, kikeféli a ruhát, fényesre dörzsöli a cipőt, ügyesen bánik késsel-villával, sőt a bort sem veti meg... éppúgy felönt a garatra, akár kétlábú, tollatlan gazdái. Tudjuk, hogy Buffonnak⁴ is volt egy ilyen orangutánja, és a majom hosszú időn át hűségesen és buzgalommal szolgálta a nagy tudóst.

A majom béklyóba verve feküdt a Gránitpalota nagytermének padlóján, jól fejlett, tagbaszakadt jószág, hat láb magas, csodálatosan arányos testű, széles mellkasú, közepesem nagy fejű, kerek koponyájú, turcsi orrú, sima, lágy és fényes szőrzetű; arcszöge mintegy hatvanöt fokot zárt be - egyszóval az emberszabású majmok egyik tökéletes példánya jutott a telepesek fogságába. Emberi szemnél valamivel kisebb szemében élénkség, ész, értelem csillogott; fehér fogsora csakúgy ragyogott bajusza alatt, és kurta szakálla mogyoróbarnán göndörödött.

– Jóképű fickó! - állapította meg Pencroff. - Csak tudnám, milyen nyelven beszél, szívesen váltanék vele egy-két szót!

– Igaz az, amit az imént hallottam? - tudakolta Nab a gazdájától. - Csakugyan inast faragunk belőle?

– Azt bizony, Nab - felelte mosolyogva a mérnök. - De azért ne légy rá féltékeny!

– Azt hiszem, kitűnő háziszolga lesz belőle - tette hozzá Harbert. - Fiatalnak látszik, tehát könnyen idomítható; nem lesz rá szükség, hogy erőszakkal kényszerítsük engedelmességre, vagy hogy kihúzzuk éles szemfogait, mint hasonló esetben szokásos. Ha jól bánunk vele, előbb-utóbb ragaszkodni fog hozzánk.

– Persze hogy jól bánunk vele! - fogadkozott Pencroff, mert úgy látszik, már elillant belőle a „mókamesterek” ellen támadt harag.

Odalépett az orangutánhoz.

– No, hékás - kérdezte gyöngéden -, hogy érzed magad?

Az orangután kurta dörmögéssel felelt, és ez nem is hangzott barátságtalanul.

– Beállsz-e hát a mi kompániánkba? - érdeklődött a tengerész. - Elszegődöl-e Cyrus Smith úr inasának?

A majom újabb morgást hallatott - akár beleegyezésnek is érthették.

– Figyelmeztetlek ám: bért nem kapsz, csak teljes ellátást! Beéred vele?

Az orangután harmadszor is helybenhagyólag makogott.

– Kissé egyhangú ez a társalgás - jegyezte meg Gedeon Spilett. - Szűkszavú a legény...

– Az a jó - felelte Pencroff -, nincs rosszabb, mint a szószátyár inas.

Aztán ismét a majomhoz fordult.

– Nos, értesz, fiacskám? Egyelőre nincs fizetség, semmit sem kapsz, később azonban, ha kiálltad a próbaidőt, és elégedettek leszünk veled, megduplázzuk a semmit!

Így történt, hogy a telepesek társasága új taggal gyarapodott; úgy számítottak, hogy jó hasznát veszik, nem egy szolgálatra alkalmas lesz. Mindenekelőtt azonban nevet kellett adniok az új inasnak, Pencroff pedig azt kérte, hadd hívják ezt az orangutánt egy régi majma emlékére Jupiternek, vagyis röviden Jupnak.

Ezzel aztán Jup mestert minden további teketória nélkül be is iktatták gránitpalotabeli hivatalába.