Másnap, május 22-én megkezdték a berendezkedést új otthonukban, s ennek során különleges munkálatokba fogtak. A telepesek valóban alig várták már, hogy a Kéményben levő kényelmetlen szállásukat erre a sziklába vájt, egészséges, tágas, tengervíztől és esőtől egyaránt védett új lakásra cseréljék föl. Mindamellett a Kéményt sem akarták teljesen elhagyni: a mérnök úgy tervezte, hogy műhelyfélét létesít benne a durvább munkák elvégzésére.

Cyrus Smith első teendője az volt, hogy megállapítsa, hol húzódik a Gránitpalota homlokzata. Lement hát a fövénypartra, a roppant kőfal tövébe; s mivel az újságíró kezéből kiröpülő csákány nyilván függőlegesen esett, elég ha megtalálja a szerszámot, és máris megtudja, hol az a gránitoldalba ütött lyuk.

A csákányra könnyűszerrel rátalált, és valóban: nyolcvanlábnyira a fölött, ahol a szerszám a homokba fúródott, nyílás tátongott a kőhomlokzaton. A szűk résen máris néhány szirti galamb röpdösött ki s be. Nyilván azt gondolták, hogy a telepesek az ő kedvükért fedezték föl a Gránitpalotát.

A mérnök úgy tervezte, hogy az üreg jobb oldalát több szobára osztja, eléjük folyosót épít, a homlokzaton pedig öt ablakot és egy ajtót nyit. Hogy az öt ablak a terem világítását szolgálja, azt Pencroff jól értette, de hogy mi az ajtó rendeltetése, azt már sehogyan sem tudta fölfogni; hiszen az egykori víznyelő természetes lépcsőjén amúgy is egyszerű a bejutás a Gránitpalotába.

– Az ám, barátom - felelte Cyrus Smith -, de ha mi könnyen bejutunk lakásunkba a lefolyón át, akkor az másnak is ugyanolyan könnyen sikerülhet. Nekem, éppen ellenkezőleg, az a szándékom, hogy összerombolom és légmentesen elzárom a csatorna száját, sőt ha kell, tökéletesen el is rejtem ezt a nagyon szembeszökő nyílást, oly módon, hogy egy gát segítségével ismét földuzzasztom a tó vizét.

– És azután mi hogyan jutunk be? - tudakolta a tengerész.

– Külső létrán - válaszolta Cyrus Smith -, mégpedig kötélhágcsón, mert ha azt fölhúzzuk, akkor senki sem léphet be új otthonunkba akaratunk ellenére.

– De hát minek ennyire óvatoskodni? - értetlenkedett Pencroff. - Eddig egyetlen igazán félelmetes ragadozót sem láttunk. Ami pedig a bennszülötteket illeti, hát ezen a szigeten se hírük, se hamvuk!...

– Annyira bizonyos ebben, Pencroff? - kérdezte a mérnök, és a tengerész szeme közé nézett.

– Bizonyos éppenséggel nem vagyok, az majd csak akkor leszek, ha tüzetesen átkutattuk már a sziget minden zegét-zugát - felelte Pencroff.

– Ez a helyes beszéd - mondta Cyrus Smith -, hiszen a szigetnek még csak kis hányadát ismerjük. Aztán meg, ha most éppen nincs is ellenség a szigeten, még jöhet; a Csendes-óceánnak ez a fertálya ugyanis rossz hírű vidék. Készüljünk föl minden eshetőségre...

Cyrus Smith bölcsen beszélt, Pencroff pedig nem okvetetlenkedett tovább, hanem nekilátott, hogy végrehajtsa a mérnök utasításait.

Először is öt ablakot és egy ajtót kell vágniok a Gránitpalota homlokzatán, a szó szoros értelmében vett „lakosztálynak” a főfalába, továbbá egy széles nyílással meg több tojásdad világítóréssel is kell fényözönt varázsolniok abba a csodálatos, tág templomhajóba, amely afféle dísztermül szolgál majd. A homlokzat nyolcvan láb magasan húzódott a part fölött, és keletnek nézett, a fölkelő nap tehát mindjárt első sugáraival köszöntötte rá a jóreggelt. A palota oromfala a Hála-folyó torkolatánál levő kiszögellés és a Kémény sziklahalmaza fölé húzott képzeletbeli függőleges vonal közé esett. Ezért a legvadabb szelek, vagyis az északkeleti viharok csak rézsútosan érték, mivel fölfogta őket a sziklafal kiszögellése. Különben is a mérnök az ablakokat vastag fatáblákkal akarta födni a szél és az eső ellen; de arra is gondolt, hogy szükség esetén álcázhassa ezeket a zsalugátereket.

Első feladatuk tehát az volt, hogy kivéssék az ablaknyílásokat. Csákánnyal azonban csak vesződséggel és lassan dolgozhattak volna a gyémántkemény sziklában, azt viszont tudták, hogy Cyrus Smith a nagyvonalú megoldások embere. A mérnöknek maradt még némi nitroglicerinje, és most azt szándékozott hasznosítani. A robbanóanyag hatását a megfelelő pontokra korlátozta, és a robbanás ereje a mérnök által kiválasztott helyeken sorra tört nyílásokat a gránitfalba. Aztán csákány meg véső segítségével sorra faragták ki a csúcsíves rajzolatot a nagy terem öt ablakára, a tojásdad világítórésekre meg az ajtóra, simára egyengették a túlságosan girbegurbára sikerült éleket, és néhány nappal a munka megkezdése után már a Gránitpalota legrejtettebb zugát is éles fénnyel ragyogta be a fölkelő nap.

Cyrus Smith úgy tervezte, hogy a lakosztályt öt, tengerre néző helyiségre osztják; jobbról előszobaféle lesz, rajta ajtó, amelyhez majd a hágcsó vége csatlakozik, továbbá harminc láb szélességű konyha, negyven láb szélességű ebédlő, hasonló nagyságú hálóhelyiség, végül pedig - Pencroff javaslatára - vendégszoba, amely a nagyterembe nyílik.

A Gránitpalota lakosztályának szobasora azonban nem tölti ki az üreg teljes mélységét. A szobák mindegyike a szobák és egy hosszú raktárhelyiség közt húzódó folyosóra nyílik; a raktárhelyiségben bőven elférnek a szerszámok, az élelmiszerek és az egyéb készletek. A szigeten gyűjtött valamennyi terméket, a növényi és állati anyagokat egyaránt a nedvességtől tökéletesen védett kamra óvja majd meg. Férőhelyben tehát nem lesz hiány, és a telepesek rendben elraktározhatják minden holmijukat a tervszerűen kialakított helyiségben. Ezentúl azonban még a nagy üreg fölötti kisebb barlang is rendelkezésükre áll: ez lesz majd az új lakás padlása.

A tervben tehát megállapodtak, most már csak meg kell valósítaniok. Az aknászok egy időre ismét vályogvetőkké vedlettek át; a kész téglákat aztán a Gránitpalota lábához szállították, és ott lerakták.

Cyrus Smith és társai mindeddig csak az egykori víznyelő csatornáján jártak az üregbe. Ez a közlekedési mód azonban arra kényszerítette őket, hogy jókora kerülőt téve a folyó mentén, minden egyes alkalommal megmásszák a Kilátó-fennsíkot, aztán kétszáz lábnyira leereszkedjenek a meredek folyosón, majd ugyanennyit kapaszkodjanak fölfelé, ha dolguk végeztével vissza akartak térni a fennsíkra. Ez persze időveszteséggel és jókora fáradsággal járt. Cyrus Smith tehát úgy határozott, hogy haladéktalanul erős kötélhágcsót kell készíteniök: ha azt fölhúzzák, azzal tüstént tökéletesen elzárják a Gránitpalotába vezető utat.

A hágcsót rendkívül gondosan csinálták meg: a „currygyékény” nevű, kenderfajú növény rostszálait annak rendje és módja szerint tilolták, majd szilárdan összesodorták, hogy a hajókötél szívósságával vetekedett. Ami a fokokat illeti, azokat könnyű és elnyűhetetlen vöröscédruságakból faragták; a kötéllétra egyébként jórészt Pencroff mesterműve volt.

Ezután több más kötelet is fontak növényi rostokból, az ajtóba pedig kezdetleges csigaműfélét szereltek. Ezzel a szerkezettel könnyen fölhúzhatták a téglákat a Gránitpalotába. Az anyagszállítás ilyenképpen roppantul egyszerűvé vált, úgyhogy a telepesek tüstént meg is kezdhették a voltaképpeni berendezkedést. Mészben, habarcsban nem láttak hiányt, és több ezer tégla várt fölhasználásra. Hevenyészett kereteket ácsoltak a közfalak vázául - és a lakosztály, a tervnek megfelelőleg, rövid időn belül szobákra és raktárhelyiségre tagolódott.

Ez a többféle művelet gyorsan folyt, Cyrus Smith nemcsak a többieket irányította, hanem ő maga is ügyesen forgatta a kőműveskalapácsot és a vakolókanalat. A mérnök úgyszólván minden iparosmunkához értett, és szorgalmával is példát mutatott értelmes és igyekvő társainak. Bizakodással, vidáman dolgoztak valamennyien, Pencroff szája mindig nevetésre állt, és akár ácsként ügyeskedett, akár kötélverőként, akár kőművesként, folyton tréfálkozott, és jókedve derűvel ragyogta be egész kicsiny világukat. Vakon hitt a mérnökben. Bizalmát semmi sem ingathatta meg. Mindentudónak tartotta, és bizonyosra vette, hogy amibe belefog, az sikerül is. Ugyan sok nehéz kérdést kell még megoldaniok - ruhák és lábbelik készítését, a világítást, a sziget termékeny részének hasznosítását, hogy a vad növényzet helyét hasznos növények foglalják el -, Pencroff azonban mindezt potomságnak tekintette: ha a mérnök segít, minden meglesz a maga idejében. A tengerész már a föld kincseinek szállítására szolgáló mesterséges csatornákról álmodozott, továbbá bányák kiaknázásáról, mindenféle ipari munkákra való gépekről, sőt vasútról, igen: vasútról is! - rendíthetetlen meggyőződése szerint hosszabb-rövidebb időn belül vasútvonalak hálózzák be sűrűn a Lincoln-szigetet...,

A mérnök hagyta, hadd ábrándozzék Pencroff. Nem vitatkozott vele, nem cáfolta meg a derék és nagyszívű fiatalember túlzásait. Tudta ugyanis, hogy a bizalom ragadós, ezért csak mosolygott a tengerész légvárain, és nem árulta el, hogy őt magát némelykor mennyire nyugtalanítja a jövő. Hiszen a Csendes-óceánnak ezen a vidékén, távol a hajójáratok útvonalaitól, igazán joggal tartott tőle, hogy életük végéig sem érkezik sehonnan segítség. A telepesek tehát csak magukban bízhattak, csak saját erejükre számíthattak, hiszen a Lincoln-sziget olyan távol feküdt minden más földterülettől, hogy holmi szükségképpen silány építésű hajón csak nehéz és veszélyes átkelést kockáztathatnak meg.

– No de azért - állapította meg a tengerész -, még így is száz könyökhossznyi előnyben vagyunk minden más Robinsonnal szemben, mert azok még csupa csodát és titkot láttak mindenben, és itt azt sem tudnák, mihez kezdjenek...

Valóban, a Lincoln-szigeti telepesek tudtak, márpedig olyan ember, akinek ismeretei vannak, sikereket érhet el ott is, ahol a tudatlan óhatatlanul elpusztul, vagy legföljebb éppen csak nagy nehezen tengeti életét.

A különféle munkák során különösen Harbert tett ki magáért. Gyors felfogásúnak bizonyult, serénynek, tevékenynek, és jól elvégzett mindent, amibe belefogott; Cyrus Smith egyre jobban ragaszkodott a fiúhoz. Harbert pedig mély tiszteletet és barátságot érzett a mérnök iránt. Pencroff igen örült, hogy kettejük közt ilyen erős a rokonszenv, eszébe se jutott, hogy féltékenykedjék.

Nab - Nab volt. Az maradt, aki mindig is volt: a megtestesült bátorság, buzgalom, odaadás, önfeláldozás. Pencroffhoz hasonlóan ő is föltétlenül megbízott a gazdájában, csakhogy ennek kevesebb lelkendezéssel adta tanújelét. Ha a tengerészt elragadta a rajongás, Nab arcáról mindig lerítt, hogyan vélekedik erről: „De hiszen ennél mi sem természetesebb.” Pencroff és Nab egyébként nagyon megkedvelték egymást, és csakhamar össze is tegeződtek.

Ami Gedeon Spilettet illeti, ő szintén derekasan kivette részét a közös munkából, és nem is volt a legügyetlenebb - amin a tengerész mindig őszintén csodálkozott. Ez aztán a talpraesett pennarágó - álmélkodott Pencroff -, hírlaptudósító létére nemcsak hogy mindenhez ért, hanem még meg is csinál mindent!

A hágcsó május 28-ra teljesen elkészült. Nem kevesebb, mint száz létrafokból állt: ennyi kellett, hogy leérjen a Gránitpalota nyolcvanlábnyi függőleges magasságából. Cyrus Smith, szerencsére, két részre tagolhatta a hágcsót, mert mintegy negyvenlábnyira a földtől a fal egyik szakasza kissé előreugrott. A telepesek csákánnyal gondosan vízszintes pihenővé egyengették ezt a párkányszerű sziklapúpot, és a kötéllétra himbálódzó része ilyenképpen felényire rövidült, helyesebben: egy hosszú hágcsóból két rövidebb lett, mert a felső kötéllétra alsó végét a pihenőhöz erősítették. Ami az alsó hágcsót illeti, kötéllel lehetett fölhúzni a Gránitpalotába; a hágcsónak a pihenő fölötti részét felső végén magához az ajtóhoz rögzítették. Ezzel a létramászás jelentékenyen könnyebbé vált. Cyrus Smith máskülönben azt tervezte, hogy később majd vízhajtású felvonót állít üzembe, és azzal sok fáradságot és időt takarít meg a Gránitpalota lakóinak.

A telepesek egykettőre megtanulták a hágcsómászást. Pencroff matrózkorában megszokta, hogy árbockötélzeten csimpaszkodjék le és föl, most hát leckét adott a többieknek, s ők fürgének és ügyesnek bizonyultak. Csakhogy Topot is meg kellett tanítaniok ám a kapaszkodásra! Szegény kutyus, az ő négy tappancsát nem efféle tornagyakorlatokra alkotta a természet! Pencroff azonban akkora buzgalommal oktatta, hogy Top végül is tűrhetően elsajátította a hágcsóhágás művészetét, és nemsokára olyan virgoncul kúszott le s föl a kötéllétrán, akár cirkuszi társai. Azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy a mester valósággal dagadt a büszkeségtől tanítványa teljesítménye láttán. Mindazonáltal azután is nemegyszer megesett, hogy Pencroff a hátán cipelte le s föl, amit Top a legkevésbé sem vett zokon.

Eközben serényen dolgoztak, és munkáik közepette ekkor már észre kellett venniök, hogy a zord évszak rohamosan közeledik; nem lehetett tovább is elhanyagolni az élelmezés kérdését. Az újságíró és Harbert, a telep két fő élelmiszer-szállítója, néhány órát mindennap vadászatra fordított. Egyelőre azonban csak a Fénymadár-erdőt járták, annak is csak a folyón inneni részét; a Hála-folyón ugyanis csónak híján még mindig nem kelhettek át. A Vadnyugat-vadon nevet viselő irdatlan rengeteg mindeddig föltáratlan maradt. Ezt a fontos fölfedező utat az első szép kora tavaszi napokra halasztották. Találtak azonban elég vadat a Fénymadár-erdőben is: kenguru és vadkan bővében akadt, és a vasalt hegyű dárdák, az íjak és nyilak csodákat műveltek. Sőt mi több, Harbert egy sós vizű pocsolya délnyugati végében valóságos természetes vadaskertre bukkant: lápos-tocsogós réten fűzfa tenyészett, és kakukkfű, vadcsombor, bazsalikom, pereszlény; az úgynevezett ajakosvirágúak családjához tartozó rengeteg szagos növény - a nyulak kedvenc eledele - fűszeres illattal töltötte meg a levegőt.

Az újságíró meglepőnek találta, hogy ennek ellenére mégsem láttak nyulakat, pedig, íme; terített asztal várja itt a tapsifüleseket; ezután a két vadász figyelmesen végigcserkészte a vadaskertet. Annyit azonnal megállapítottak, hogy töméntelen hasznos növény terem a réten: bármely természettudós kedvére tanulmányozhatná ott a növényvilág különleges példányait. Harbert bazsalikomot, rozmaringot, méhfüvet, orvosi tisztesfüvet és más gyógynövényeket gyűjtött: az egyik hűlés ellen, a másik vérzés elállítására, láz csillapítására, görcsök enyhítésére vagy a csúz gyógyítására szolgált. És amikor, jóval később, Pencroff egyszer megkérdezte, mire való ez a növénygyűjtemény, Harbert fölvilágosította:

– Kitűnő gyógyszerek: ezekkel ápoljuk és kezeljük magunkat, ha megbetegszünk...

– Ugyan már, mitől betegednénk meg? Hiszen nincs orvos a szigeten - felelte Pencroff halálos komolyan.

Erre nem lehetett mit válaszolni; de azért a fiú továbbra is szedegette a gyógyfüveket. Ezeket a fűszerszámokat annál nagyobb örömmel fogadták társai a Gránitpalotában, mert jó csomó Monarda didyma, más néven ápolka is akadt köztük: ezt a növényt Észak-Amerikában „Oswego-teának” hívják, és pompás italt főznek belőle.

Végül egy napon, hosszas kutatás után a két vadász rálelt az igazi vadaskertre. Talaja olyan lyukacsos volt, akár a szűrőkanál.

– Föld alatti odvak! - kiáltott föl Harbert.

– Mint a vakondtúrások - felelte az újságíró. - Vajon van-e lakójuk?

– Ez itt a kérdés!

A kérdésre rövidesen válasz is érkezett. Aprócska, nyúlra emlékeztető állatok százai ugráltak ki a lyukakból, és menekültek a szélrózsa minden irányába; de olyan gyorsan iszkoltak, hogy még Top sem ért a nyomukba. A két vadász és a kutya hiába vetette magát utánuk, a rágcsálók könnyűszerrel kereket oldottak. Az újságíró azonban szilárdan eltökélte, hogy addig nem tágít, amíg legalább féltucatnyit kézre nem kerít közülük. Először is az éléskamrát akarta megtölteni ezekkel a négylábúakkal, később azonban el is akart fogni néhány nyúlfélét, hogy megszelídítse őket. Az lett volna a legegyszerűbb, ha a vadászok néhány hurkot vagy csapdát helyeznek el a föld alatti vackok szájánál. Csapdájuk azonban nem volt, és hamarjában nem is tudtak volna miből rögtönözni effélét. Egyelőre tehát rá kellett fanyalodniok arra, hogy egyenként, bottal turkálják föl a nyúltanyákat, és a hiányzó eszközöket türelemmel pótolják.

Végül is egyórai kutatás árán négy rágcsálót sikerült odvában elfogniok. Ezek a nyulak meglehetősen hasonlítottak európai rokonaikhoz; abból a fajtából származtak, amelyet közönséges néven amerikai nyúlnak hívnak.

A vadászzsákmányt a Gránitpalotába szállították, és már az aznap esti étrendben is nyúlpecsenye szerepelt. Az asztaltársaság ízletesnek találta, és jó étvággyal fogyasztotta el a vadaskerti üreginyulak húsát. A telepesek tehát értékes, kimeríthetetlennek látszó vadlelőhelyhez jutottak a sós tó melletti tocsogós réten.

Május 31-re már a közfalak mind a helyükön álltak. Csak bútor hiányzott a szobákból: a telepesek majd a hosszú téli estéken faragnak bútort maguknak. A konyhául szolgáló első helyiségbe tűzhelyet építettek. Az azonban bizonyos gondot okozott az újdonsült kályhásmestereknek, hogy milyen kéménnyel vezessék ki a füstöt. Cyrus Smith azt vélte a legegyszerűbbnek, ha a füstcsövet tűzálló agyagból készítik; eszébe sem jutott, hogy a kéményt a fennsíkra vezesse, ehelyett a konyha ablaka fölött ütöttek lyukat a gránitba: oda torkollott az agyagkürtő, csakúgy, mint akármilyen közönséges vaskályha bádogcsöve. Lehetségesnek, sőt valószínűnek látszott, hogy a homlokzatot szemtől szembe ostromló erős keleti szélvészek időnként beverik majd a tűzhely füstjét; ilyen szelek azonban ritkán fújtak a szigeten, ezért aztán Nab, a szakácsmester nem is vette nagyon komolyan a dolgot.

Amikor a belső berendezés elkészült, a mérnök hozzálátott, hogy összerombolja az egykori víznyelő tóba torkolló csatornáját, és ezzel teljesen járhatatlanná tegye ezt az utat. A telepesek hatalmas gránittömböket görgettek a nyílás elé, és cementtel erősen egymáshoz tapasztották ezeket a sziklákat. Cyrus Smith egyelőre nem váltotta valóra azt a tervét, hogy eredeti szintjére duzzassza a tavat, és ismét víz alá buktassa a csatornaszájat. Megelégedett azzal, hogy különféle cserjéket, bozótokat ültetett a sziklák közti hézagokba: ezek a növények tavaszra már teljes bujaságukban tenyésznek új talajukon, és tökéletesen elrejtik a befalazott víznyelőt.

A telepesek mindazonáltal továbbra is hasznát látták az egykori lefolyónak: az édesvizű tóból keskeny erecskét eresztettek be a lejtős folyosón át új lakásukig. Ezt úgy sikerült megvalósítaniok, hogy a tó vízszintje alatt fúrtak apró lyukat a torlaszon; ez az új vízvezeték tiszta vizű, kiapadhatatlan forrásból táplálkozott, és naponta huszonöt-harminc gallon¹ vizet szolgáltatott. A Gránitpalota lakói tehát vízben soha nem láthattak hiányt.

Végre elkészültek mindennel, de ideje is volt, mert lassacskán beköszöntött a tél. A homlokzati ablakokat vastag fatáblák födték; egyszer majd, ha a mérnöknek lesz hozzá érkezése, üveget is gyárt, és beüvegezteti valamennyit.

Gedeon Spilett művészi ízléssel különféle virágokat és hosszú, lebegő szálú füveket ültetett a sziklanyílásokba, úgyhogy az ablakokat kellemesen ható zöld növényzet keretezte festői összhangban.

A szilárd, egészséges és biztonságos otthon lakói tehát elismeréssel adózhattak egymásnak sikerült művükért. Az ablakokon át határtalan távlatokba bolyonghatott el tekintetük, útját nem szegte egyéb, mint északon a kettős Állkapocs-fok, délen pedig a Karom-fok szirtje. Szemük előtt teljes szépségében bontakozott ki az egész Unió-öböl. Igen, ezek a derék telepesek joggal lehettek elégedettek; Pencroff nem is fukarkodott a dicséretekkel, alig győzte magasztalni az új lakást; különösen azon tréfálkozott kitörő vidámsággal, hogy „ötödik emeleti lakosztály, nem számítva a félemeletet!”...