Hector Servadac kirohant az épületből, és ahogy csak bírt, vágtatott a szirtfal tetejére.

Hajó tűnt fel a tengeren, semmi kétség, most tíz kilométernyire lehet a szigettől, minthogy azonban a Föld jelenlegi domborúsága megkurtítja a látósugarat, egyelőre csak az egyik árboc csúcsa látszott a hullámok felett.

Noha a hajótestet még nem tudták kivenni, a vitorlázatból már pontosan felismerhették, milyen hajóosztályba tartozik. Nyilván kétárbocos, s két órával azután, hogy Ben-Zuf jelezte a jöttét, erről meg is lehetett bizonyosodni.

Servadac kapitány a messzelátójával szüntelenül a hajót figyelte.

– A Dobryna! - kiáltott föl.

– A Dobryna? Nem lehet, nem látszik a füstje! - mondta Ben-Zuf.

– Vitorlával jön - válaszolta Servadac kapitány -, és ez bizony Timasef gróf kétárbocosa.

Valóban a Dobryna közelgett, fedélzetén a gróffal, hogy a vak véletlen ismét összehozza vetélytársával.

Talán fölösleges mondanunk, hogy Servadac kapitány nem ellenfelét, hanem felebarátját látta most abban a férfiúban, akit a hajó a sziget felé hozott, és még csak eszébe sem jutott sem a tervezett párbaj, sem a párbaj oka. A körülmények azóta alaposan megváltoztak, s őt mérhetetlenül boldoggá tette az a gondolat, hogy viszontláthatja Timasef grófot, s elbeszélgethet vele a sok rendkívüli eseményről.

A Dobryna az elmúlt huszonhét nap alatt földeríthette Algéria szomszédos partjait, eljutott talán Spanyolországig, esetleg Olaszországig vagy Franciaországig, bejárhatta az oly furcsán megváltozott Földközi-tengert - tehát esetleg hírt hozhat azokról a tájakról, melyektől a Gurbi-sziget elszakadt. Hector Servadac most nyilván megtudhatja nemcsak azt, hogy mekkora volt a katasztrófa kiterjedése, hanem azt is, mi lehetett a katasztrófát kiváltó ok. Ráadásul Timasef gróf igazi gentleman, aki nyilván kötelességének érzi, hogy őt a tisztiszolgájával együtt visszavigye a hazájába.

– De vajon hol fog kikötni a hajó most, hogy a Sélif torkolata nincs többé? - töprengett Ben-Zuf.

– Nem fog kikötni a parton - válaszolta a kapitány. - A gróf majd a csónakot küldi a partra, így szállít hajójára.

A Dobryna lassan közeledett, mert ellenszél fújt; de érthetetlen volt, miért nem jön gőzzel, hiszen a hajó utasai nyilván szerétnek mielőbb megtudni, miféle új sziget tűnt fel a látóhatáron.

Persze végül is elképzelhető, hogy elfogyott az üzemanyag, és a Dobryna a vitorlázatára szorult, melyet egyébként kímélni szoktak. Szerencsére - noha az égbolton itt-ott felhők gyülekeztek - az idő pompás volt, a szél befogható, a tenger nyugodt, és a hajó, melyet nem zavart hullámverés, nyugodtan siklott a vízen.

Hector Servadac egy percig sem kételkedett abban, hogy a Dobryna partot akar érni. Timasef gróf alighanem nagy zavarban lehet. Ahol az afrikai kontinenst kereste, ott most csak egy szigetet talál. De nem történhet meg az is, hogy mikor látja, nem talál biztonságos kikötőhelyet a parton, egyszerűen továbbmegy? Talán jó volna, ha Servadac kapitány keresne horgonyzásra alkalmas helyet, s ha a hajó habozna partközelbe jönni, egyszerűen jeleket adna le neki, hogy hol állhat meg.

Hamarosan világossá vált, hogy a Dobryna a Sélif hajdani torkolata felé igyekszik. Servadac kapitány gyorsan határozott. A két lovat nyomban fölnyergelték, a kapitány és a tisztiszolgája a sziget nyugati csúcsa felé vágtatott.

Hector Servadac hamarosan észrevette, hogy a nyugati szigetcsúcs védelmében van egy kis öböl, melyben menedékre találhat egy nem túl nagy hajó. Az öblöt a nyílt tenger felől zátonysor védte, melyen át keskeny csatorna biztosította a közlekedést. Az öbölben még nagy vihar esetén is csöndes lehet a víz. Servadac kapitány, amint a parti sziklákat vizsgálgatta, nagy meglepetésére rendkívül magas dagály nyomait látta a sziklákon: tengerifű és -moszat hosszú vonala jelezte, meddig ért a dagály.

– Hát ez aztán meglepő! Árapály volna a Földközi-tengeren?

A dagály legmagasabb pontját a tengerifűből, -moszatból képződött szalag mutatta, melyet az apálykor visszahúzódó víz hagyott a parton, noha a Földközi-tenger medencéjében úgyszólván sohasem volt érezhető az árapály játéka.

Annyit mindenesetre máris meg lehetett állapítani, hogy az árapály ereje csökkenőben van, s először nyilván a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka látott hatalmas fénylő korong idézte elő.

Miután Servadac kapitány mindezt megállapította, már csak a Dobrynával törődött.

A kétárbocos legföljebb két vagy három kilométernyire volt a parttól. A jeleket nyilván fölfogta és megértette, ugyanis némileg megváltoztatta irányát, s kezdte bevonni magasan feszülő vitorláit. Kis idő múlva már csak két derékvitorlája, a farvitorlája és orrvitorlája maradt fenn úgy, hogy a kormányos könnyen kezelhesse. Végül a sziget felé fordult, és a csatorna felé igyekezett, amerre a kapitány mutatta neki az utat. Néhány pillanat múlva már át is kelt a csatornán, és horgonyát az öbölfenék homokjába eresztette. A hajó csónakját tengerre bocsátották, és Timasef gróf partra lépett.

Servadac kapitány elébe sietett.

– Gróf úr - kiáltotta -, mi történt?!

Timasef gróf, ez a nyugodt férfiú, akinek rendíthetetlen hidegvérűsége mulatságos ellentétben volt a francia tiszt élénkségével, könnyedén meghajolt, és az oroszok sajátos francia kiejtésével mondotta:

– Kapitány uram, minden egyéb magyarázkodás előtt engedje meg, hogy megmondjam, igazán nem számítottam arra a szerencsére, hogy önnel itt találkozhatom. Kontinensen váltam el öntől, és íme, szigeten találkozunk.

– Noha én nem hagytam el a kontinenst!

– Tudom, kapitány, és kérem, bocsásson meg nekem, hogy nem jelenhettem meg lovagias találkánkon, de...

– Ó, gróf úr - vágott közbe élénken Servadac kapitány -, minderről később majd beszélhetünk, ha ön is úgy kívánja.

– Mindenkor szolgálatára állok.

– Mint ahogy én is rendelkezésére állok bármikor. Engedje meg, hogy ismét megkérdezzem: mi történt?

– Éppen ezt akartam én is öntől kérdezni, kapitány!

– Hogyan? Hát ön nem tud semmit?

– Semmit.

– Így hát azt sem tudja megmondani, hogy az afrikai kontinensnek ez a része miféle kataklizma következtében változott szigetté?

– Azt sem tudom.

– Sem azt, hogy mekkora területet sújtott a katasztrófa?

– Erről sem tudok önnél többet, kapitány.

– De azt legalább meg tudja mondani, hogy a Földközi-tenger északi partján...

– Hát ez még mindig a Földközi-tenger? - szakította félbe e furcsa kérdéssel Timasef gróf a kapitány szavait.

– Önnek ezt jobban kell tudnia, gróf úr, hiszen ön járta be a tengert!

– Egyáltalán nem jártam be.

– Nem kötött ki sehol sem?

– Sem egy napra, sem egy órára, egyébként még csak nem is láttam földet!

A kapitány úgy nézett a grófra, mint aki már végképp nem tudja, mihez tartsa magát.

– De ugye, azt megfigyelte, gróf úr, hogy január 1-e óta a Nap nyugaton kel fel?

– Igen.

– És hogy a nap hossza mindössze hat óra?

– Úgy van.

– És hogy a nehézkedési erő csökkent?

– Helyes.

– És hogy elvesztettük a Holdunkat?

– Nyoma sem maradt.

– És hogy csaknem összeütköztünk a Vénusszal?

– Bizony így volt.

– És hogy következésképp a földgolyó haladó és rotációs mozgása módosult.

– Ez egészen bizonyos.

– Gróf úr - folytatta Servadac kapitány -, bocsássa meg csodálkozásomat. Azt ugyan sejtettem, hogy én nem tudok önnek felvilágosítással szolgálni, ám sok felvilágosítást vártam öntől.

– Csak azt tudom, kapitány úr - válaszolt Timasef gróf -, hogy a december 31-éről január 1-ére virradó éjszaka éppen el akartam indulni hajómmal a január 1-i lovagias találkozónkra, mikor egy óriási hullám elképzelhetetlen magasságba ragadta jachtomat. Valami kozmikus jelenség következtében, melynek oka előttem teljesen ismeretlen, az elemek vadul dühöngtek. E perctől kezdve a vakszerencse kalauzolt bennünket, gőzkazánunkat sem tudtuk használni, megsérült, és ki voltunk szolgáltatva a napokon át tomboló iszonyatos szélviharnak. Kész csoda, hogy a Dobryna átvészelte; úgy gondolom, ezt annak köszönhetjük, hogy miután a hajó a roppant ciklon magjába került, az elemek voltaképpen nem sodorták messzire. Viszont nem is láttunk földet, az ön szigete az első szárazföld, amit azóta megpillantottunk.

– De gróf úr! - kiáltott a kapitány. - Ismét tengerre kell szállni, föl kell deríteni a Földközi-tengert, meg kell tudnunk, hogy a kataklizma hatása meddig pusztított.

– Így gondolom én is.

– Megengedi, hogy én is a hajójára szálljak?

– Igen, kapitány, és természetesen azt is, hogy körbehajózza vele a világot, amennyiben kutatásainkhoz erre is szükség lenne.

– Ó, elég, ha körbehajózzuk a Földközi-tengert!

– És ugyan miből gondolja, kapitány úr, hogy ha körbehajóztuk a Földközi-tengert, nem hajóztuk mindjárt körbe az egész világot?

Servadac kapitány nem válaszolt, elgondolkodott.

Annyi bizonyos, nem volt mást tenniük, mint azt, amiben most megállapodtak, vagyis föl kellett deríteniük, pontosabban föl kellett keresniük azt, ami megmaradt az afrikai partból; el kell menniük Algírba, hogy megtudják, mi hír a lakott világ más részeiről, majd ha a Földközi-tenger déli partja esetleg teljesen eltűnt volna, vissza kell térniük északra, hogy kapcsolatba léphessenek Európa parti lakosaival.

Csakhogy mindenekelőtt ki kellett javítani a Dobryna gőzkazánját. A kazánban több cső megrepedt, és a víz a tűztérre folyt. A kazánt mindaddig nem lehet befűteni, míg a hibákat ki nem javítják. Vitorlával hajózni lassú és nehéz lenne, ha a tenger háborogni kezdene, és rossz szelet kapnának. Minthogy a Dobrynán két hónapra elegendő szén volt, jobb, ha a minél gyorsabb átkelés érdekében elhasználják ezt az üzemanyagot azzal, hogy az első kikötőben kiegészítik az üzemanyag-tartalékot.

Ebben nyomban egyetértettek.

A károsodásokat szerencsére azonnal helyre tudták hozni. A jachton több tartalék cső is akadt, ezeket mindjárt beszerelték, és három nappal azután, hogy a hajó a Gurbi-szigethez érkezett, a Dobryna kazánja ismét üzemképes volt. Hector Servadac, míg a szigeten tartózkodtak, elmondotta Timasef grófnak mindazt, amit a szigeten megfigyelt. A gróf és a kapitány lóháton bejárták a partokat, és felderítő útjuk után látták, hogy a szigeten nem jöhetnek rá arra, mi volt az oka a kataklizmának.

Január 31-én a hajó indulásra készen állt. A naprendszerben nem következett be újabb változás. Csupán a hőmérő kezdett némileg hűvösebb időt mutatni az egy hónapon át tartó tikkasztó meleg után. Vajon ebből arra kell-e következtetni, hogy a fölgolyónak a Nap körül haladó mozgása ismét új pályán történik? E kérdésre legföljebb néhány nap múlva válaszolhatnak.

Az idő továbbra is zavartalanul szép volt, noha újabb felhőképződés indult meg, és a barométer némileg esett. Emiatt azonban nem kell elhalasztaniuk a Dobryna indulását.

Most már csak azt kellett eldönteniük, hogy Ben-Zuf a kapitányával tart-e vagy sem. Több érv szólt amellett, hogy Ben-Zuf a szigeten maradjon. A legfontosabb ok a két ló volt: az állatokat nem vihetik a hajóra, Ben-Zuf pedig sohase ment volna bele abba, hogy megváljon a lovaktól, főképp a sajátjától: Galette-tól. Különben is kellett valaki, aki őrködik az új terület felett; továbbá gondolni kellett arra is, hogy idegenek szállnak ki partjára; az állatokat sem lett volna helyes elhagyni, hiszen még az a valószínűtlen eset is bekövetkezhet, hogy a kataklizma túlélőinek nem lesz semmi egyéb ennivalójuk stb. Egyszóval sok érv szólt amellett, hogy a tisztiszolga a szigeten maradjon, és Servadac kapitány kénytelen-kelletlen beleegyezett. A derék fiút különben semmiféle veszély nem fenyegethette a szigeten. Amikor majd látják, hogy a kontinens más részeiben hogyan áll a helyzet, eljönnek Ben-Zufért.

Január 31-én a kissé mégiscsak megrendült Ben-Zuf, akit felruháztak a kormányzót megillető minden hatalommal, elbúcsúzott Servadac kapitánytól. Lelkére kötötte, hogy ha véletlenül elvetődnék a Montmartre-ig, nézze ám meg, hogy a „hegységet” nem vitte-e odébb valami katasztrófa; majd a Dobryna átsiklott a szűk csatornán, és kifutott a nyílt tengerre.