– Formentera! - kiáltott fel Timasef gróf és Servadac kapitány ugyanabban a pillanatban.

A Baleárok szigetcsoportjának egyik kis szigete viselte ezt a nevet; a titokzatos tudós így pontosan megjelölte azt a helyet, ahol tartózkodott. De vajon mit keres a Földközi-tengernek e kis szigetén a francia tudós, és ha még ott tartózkodik, vajon életben találják-e?

A tudós nyilván Formentera szigetéről küldte eddigi üzeneteit is, melyekben a Galliának elnevezett és a földgolyóból kiszakadt új égitestre vonatkozó megfigyeléseit közölte.

A galambbal küldött üzenet mindenesetre azt bizonyította, hogy április elsején, tehát két héttel korábban, a tudós még megfigyelőhelyén tartózkodott. A galambposta és az előbb küldött üzenetek között volt egy lényeges különbség: ezúttal hiányzott az öröm minden megnyilvánulása. A tudós most nem írta, hogy Va bene, elmaradt az All right és a nil desperandum. A most teljes egészében franciául fogalmazott üzenet egyszersmind segélykérés is volt: Formenterán fogyóban az ennivaló.

Servadac kapitány foglalta össze néhány szóban ezeket a megfigyeléseket, majd hozzátette:

– Barátaim, azonnal indulnunk kell e szerencsétlen ember megsegítésére...

– Esetleg többen is vannak, kapitány úr. Készen állok arra, hogy önnel menjek! - jelentette ki Timasef gróf.

– A Dobryna feltétlenül elhaladt Formentera mellett, mikor a Baleárok szigetek vonalában hajóztunk - mondta Prokop hadnagy. - S ha nem láttuk meg Formenterát, ennek magyarázata csak az lehet, hogy, úgy mint Gibraltárból vagy Ceutából, az egész szigetcsoportból csak egy csöppnyi földdarab maradt a víz színe felett.

– Akármilyen kicsi legyen is, meg fogjuk találni! - jelentette ki Servadac kapitány. - Prokop hadnagy, milyen távolság választja el a Melegföldet Formenterától?

– Mintegy kétszáz mérföld. De vajon hogyan gondolja megtenni ezt a nagy utat?

– Gyalog - válaszolta Hector Servadac. - Minthogy hajón nem mehetünk, elindulunk korcsolyával, ugye, Timasef gróf?

– Akár máris indulhatunk - mondta a gróf, aki sohasem töprengett, sohasem tétovázott, ha embertársai megsegítéséről volt szó.

– Bátyuska - szólalt meg ekkor izgatottan Prokop hadnagy -, csak egyetlen megjegyzést szeretnék tenni, ezt sem azért, hogy akadályozzalak kötelességed teljesítésében, inkább azért, hogy biztosabban teljesíthesd azt, amit kötelességednek érzel!

– Mondd csak, fiam!

– Servadac kapitány és te, bátyuska, nekivágtok az útnak ebben az iszonyatos hidegben, most, mikor a hőmérő mínusz huszonkét fokot mutat, és dél felől erős szél fúj, ami szinte elviselhetetlenné teszi a hideget. Föltéve, hogy húszmérföldes utat sikerül naponta megtennetek, tíz nap kell ahhoz, hogy elérjetek Formenterába. Ezenkívül bőséges élelmiszer-tartalékokat kell vinni nemcsak a magatok, hanem azok számára is, akiken segíteni akartok...

– Hátizsákkal megyünk, mint a katonák! - vágott közbe Servadac kapitány, aki az ilyen vállalkozásnak legföljebb a nehézségét volt hajlandó elismerni, de végrehajthatatlanságát már nem.

– Rendben van - mondta hűvösen Prokop hadnagy. - De útközben mindenképpen többször kell pihenőt tartani. A tenger egyenletesen fagyott be, nincs mód arra, hogy jégkunyhót rakjanak, mint ahogy az eszkimók csinálják.

– Éjjel-nappal úton leszünk, Prokop hadnagy úr - türelmetlenkedett Servadac kapitány -, és így nem hat, hanem három vagy esetleg két nap alatt érünk el Formenterába.

– Rendben van, Servadac kapitány. Tegyük fel, hogy két napon belül odaérnek, ami egész egyszerűen képtelenség. Odaérnek, ám mihez tudnak kezdeni azokkal, akiket a szigeten találnak félholtan az éhségtől, a hidegtől? Ha haldoklókkal indulnak el Formenterából, halottakkal érnek a Melegföldre!

Prokop hadnagy szavait mélységes csend követte. Most valamennyien látták, milyen kockázatokkal, milyen veszélyes lehetőségekkel jár egy ilyen út a jégmezőn. Valamennyien tisztában voltak azzal is, hogy ha Timasef gróf és Servadac kapitány útközben hóviharba kerülne, nem lenne számukra szabadulás, szemfedőjükké válna a hó.

Hector Servadac, aki mindenáron tenni akart valamit bajba jutott embertársaiért, nem volt hajlandó szembenézni a való helyzettel, makacsul elutasította Prokop hadnagy józan ész sugallta érvelését. Ben-Zuf pedig nyomban kijelentette, ha Timasef gróf tétovázna, hogy mitévő legyen, ő boldogan elkíséri a gazdáját.

– Nos, gróf úr?

– Azt teszem, amit ön tesz, kapitány úr.

– Nem hagyhatjuk cserben a felebarátainkat, mikor tudjuk, hogy élelem és talán fedél nélkül maradtak!

– Nem, ezt nem tehetjük - bólintott Timasef gróf. Aztán Prokophoz fordult: - Ha nincs más mód arra, hogy Formenterába juthassunk, csak az az egyetlen, amit te elvetsz, akkor mégiscsak ehhez a módszerhez kell folyamodnunk, fiam, és a szerencsecsillagunk majd csak őrködik felettünk!

A gondolataiba mélyedt hadnagy nem válaszolt Timasef grófnak.

– Ha legalább egy szánunk volna! - kiáltott föl Ben-Zuf.

– Mi sem könnyebb, mint szánt összeeszkábálni - mondta Timasef gróf -, de honnan vegyünk kutyákat vagy rénszarvasokat a vontatáshoz?

– Hiszen van két lovunk, és ha élesre patkoljuk őket...

– Útközben pusztulnának el ebben az iszonyatos hidegben! - intette le Ben-Zufot a gróf.

– Nem számít - mondta ekkor Servadac kapitány. - Nem tétovázhatunk. Csináljuk meg a szánt...

– Készen van - mondta Prokop hadnagy.

– Akkor hát fogjuk be a lovakat...

– Nem, kapitány úr, biztosabb és gyorsabb módja van a vontatásnak, biztosabb, mint a két ló, mely nem bírná ki ennek az útnak a fáradalmait.

– És ez a biztosabb mód? - kérdezte Timasef gróf.

– A szél - válaszolta Prokop hadnagy.

Valóban, a szél! Az amerikaiak roppant ügyesen alkalmazzák a szél hajtóerejét a vitorlás szánoknál. Ezek a vitorlás szánok akár versenyre kelhetnek az amerikai prériket átszelő vasutakkal, és óránként 180 kilométeres sebességgel is haladnak. A szél jelenleg dél felől fúj. A szán tehát óránként tizenkét-tizenöt mérföldes sebességgel mehet. Kétszer kell tehát felkelnie a Napnak a Gallia horizontján, és ők ezalatt elérhetik a Baleárokat, vagyis azt a szigetecskét, amely a roppant katasztrófa után megmaradt a szigetcsoportból.

A motor tehát rendelkezésükre áll. Rendben van. Prokop hadnagy azonban azt is mondta, hogy a szán is indulásra kész. A Dobryna tizenkét lábnyi hosszú csónakja, melyben öt-hat személy is elfér, vajon nem töltheti be a szán szerepét? Elég, ha két vasszántalpat rögzítenek hozzá, mely megerősíti a csónak oldalait is, és ugyanakkor mint korcsolyán csúszhatik rajta a csónak. És a Dobryna gépészeinek legföljebb néhány órára van szükségük ahhoz, hogy elkészítsék ezeket a vastalpakat. Azután a Galliai-tenger egyenletes jégpáncélján könnyen száguldhat a vitorlákkal fölszerelt csónak. A csónakra még valami tetőféleséget is eszkábálhatnak deszkából és erős vászonból, hogy a tető védje a csónak utasait az oda- és a visszafelé vezető úton. A csónakot megrakják prémekkel, élelmiszerrel, gyógyszerekkel, tesznek bele egy kis spirituszkályhát is, hogy lehetőleg semmiben se szenvedjenek hiányt a jégmezőn.

A terv kitűnőnek látszott, legföljebb még egy kérdés merült fel. Észak felé a dél felől fújó szél segítségével könnyen haladnak majd; de mi történik, mikor visszafordulnak?...

– Ne törődjünk most ezzel! - kiáltotta Servadac kapitány. - Most csak az a fontos, hogy odaérjünk, a továbbiakon majd azután gondolkozunk.

A csónak egyébként - ha vitorlái nem kapnak hátszelet - talán manőverezni is tud majd. De hiszen mindez majd elválik.

A Dobryna gépésze és a matrózok nyomban munkához láttak, s estére már föl is szerelték a csónak elején visszafelé görbülő vastalpakat, a végére pedig egy evezőlapát-féleséget erősítettek, ugyancsak vasból, hogy a szánt biztosítsák az elfarolások ellen. Könnyű tetőt is szereltek a csónak fölé, aztán megrakták élelemmel, szerszámokkal, takarókkal, és máris készen álltak az indulásra.

Prokop hadnagy ekkor arra kérte Timasef grófot, engedje meg, hogy Servadac kapitány társaságában ő induljon Formentera szigetére, hiszen a vitorlák kezelésénél, a szán irányításánál tengerészre van szükség.

Servadac kapitány is támogatta a hadnagy kérését, s a gróf, kicsit nehéz szívvel ugyan, de elhatározta, hogy a Melegföldön marad, helyettesíti a kapitányt, hiszen a kis kolónia egyetlen napra sem maradhat vezető nélkül.

Április 16-án napkeltekor Servadac kapitány és Prokop hadnagy elbúcsúztak társaiktól, akik szorongva figyelték készülődésüket. Timasef gróf megölelte a bátor francia tisztet, és melegen megcsókolta Prokop hadnagyot. Utoljára a kis Nina csókolta meg őket könnyes szemmel, aztán kibontották a vitorlákat, még néhány pillanat, és a szánt olyan messzire röpítették roppant szárnyai, hogy hamarosan eltűnt a látóhatáron.

A két vitorlával fölszerelt szán óránként vagy tizenkét mérföldes sebességgel, könnyedén siklott a jégen. Az iránytűt figyelve, igyekeztek egyenes vonalban megközelíteni Formenterát.

Servadac kapitány és Prokop hadnagy már-már úgy érezték, hogy a levegőben repülnek, olyan könnyedén, rázkódásmentesen siklott a szán a végtelen jégmezőn, melynek legfelső rétegét fölhasította a vastalp, és mögöttük csillogó fehér felhőként szállt a porló jég.

Most is meggyőződhettek arról, hogy a tenger minden pontja teljesen egyforma, a kép egyhangúságát nem töri meg semmi változatosság. Az elhagyott, roppant tájon sehol egyetlen élőlény. Mérhetetlenül szomorú és ugyanakkor megragadóan költői volt ez a táj, mely másként hatott a szán két utasára. Prokop hadnagy a szakember szemével figyelte a tájat, Servadac kapitány pedig a minden benyomásra érzékeny művész szemével. Mikor a Nap lenyugvóban volt, ferde sugaraiban a vitorlák roppant árnyéka vetődött a csillogó jégfelületre. Majd hirtelen beköszöntött az éjszaka. A két utas ösztönösen közelebb húzódott egymáshoz, s kezük hang nélkül összekulcsolódott egy pillanatra.

Újhold lévén, az éjszaka vaksötét volt, a csillagok azonban csodálatos fénnyel ragyogtak a sötét égbolton. Prokop hadnagy, ha nem lett volna iránytűje, bízvást rábízhatta volna magát a látóhatáron fénylő új sarkcsillagra. Bármilyen távol volt is a Gallia a Naptól, ez a távolság elenyésző semmiség volt ahhoz képest, amely az állócsillagoktól választja el őket.

Prokop hadnagy útközben a formenterai tudós adatain gondolkozott; Servadac kapitánynak azonban csak az járt az eszében, vajon idejében érnek-e a szigethez, vajon segítségére lehetnek-e a bajba jutottaknak.

A Gallia sebessége március elsejétől április elsejéig húszmillió mérfölddel csökkent a második Kepler-törvénynek megfelelően. Ugyanakkor a Naptól való távolsága harminckétmillió mérfölddel nőtt, így körülbelül a csak teleszkóppal látható csillagok zónájában lehetett, vagyis a Mars és a Jupiter pályája közötti térben. Ezt bizonyította egyébként az a tény is, hogy a Gallia magához vonzotta a csillagászok által nemrégiben fölfedezett Nerinát. A Gallia tehát vonzásközpontjától egyre távolodva, szigorúan megszabott pályát követett, így talán abban is reménykedhetnek, hogy a formenterai tudós számítások útján meg tudja határozni a pályát, ki tudja számítani, mikor lesz legtávolabb a Naptól a Gallia, mikor kerül ismét közelebb a fény és a meleg forrásához, vagyis hány napból áll egy galliai év.

Prokop hadnagy e nyugtalanító problémákkal foglalkozott, mikor hirtelen ismét fölkelt a Nap. Ekkor a szán két utasa tanácskozásba kezdett. Minthogy számításaik szerint száz mérföldet tettek meg elindulásuk óta, elhatározták: csökkentik a szán sebességét, hogy menet közben alaposabban körülnézhessenek.

A monoton síkság most is kihalt volt, a kép fenséges egyhangúságát még csak egy kiemelkedő szikla sem szakította meg.

A csónak-szán orrát északkeleti irányba fordították. Hector Servadac a metsző széllel mit sem törődve a csónak orrában állt. Lényének minden ereje a tekintetében összpontosult. Nem gomolygó füstöt keresett a tekintetével, hiszen a boldogtalan tudósnak tüzelője nyilván éppúgy nincs, mint élelmiszere. Nem, a jégmező fölé emelkedő sziklasziget után kutatott fürkésző tekintete.

Egyszerre kigyúlt az arca, s kezét előrenyújtva kiáltotta:

– Ott! Ott!

A látóhatáron, ahol a jégmező és az égbolt összeolvadt, valami faépítmény körvonalai bontakoztak ki.

Prokop hadnagy a messzelátójához kapott.

– Igen - mondta -, ott van! Ott!... Földmérési műveletekhez használatos árbocszerű alkotmányt látok!

Kételkedésnek nem volt helye. A vitorlákat kifeszítették, és a szán szélvész sebességgel közeledett a mintegy hat kilométernyire látszó építményhez.

Servadac kapitány és Prokop hadnagy a megindultságtól szólni sem tudott. A faépítmény egyre közelebbről látszott, már azt is látták, hogy sziklaalapzaton áll, a sziklák fekete halma élesen vált ki a fehér jégmezőből.

Servadac kapitány sejtelme nem csalt: a kis sziget fölött nem gomolygott füst. Vajon reménykedhetnek-e abban, hogy az iszonyatos hidegben nem pusztult el minden élet a szigeten? Vitorlás szánjuk talán sírdomb felé röpül...

Tíz perccel később Prokop hadnagy behúzta az egyik vitorlát, nehogy a nagy sebesség miatt a sziklákhoz csapódjék a szán.

Servadac kapitány szíve fájdalmasan összeszorult: a szikláról a magasba emelkedő árboc csúcsán kék szövetfoszlányt tépett a vad szél; ez maradt a francia lobogóból.

A szán megállt a sziklaszigetecske előtt, melynek kerülete legföljebb másfél kilométer lehetett. Mindössze ennyi maradt a Baleárok szigetcsoportjából.

A faépítmény tövében nyomorúságos fakunyhó, ablaka szorosan bezárva.

Servadac kapitány és Prokop hadnagy egy szempillantás alatt megmászta a sziklákat, s a kapitány ököllel dörömbölt a belülről bezárt kunyhó ajtaján.

Kiáltozott, de nem kapott választ.

– Segítsen, hadnagy úr!

S vállukat az ajtónak vetve, egy nyomással kiemelték a korhadt ajtót.

A kunyhó egyetlen helyiségből állt, benne síri sötétség, síri csönd uralkodott. A kunyhót utolsó lakója vagy elhagyta, vagy itt fekszik valahol holtan a sötétben.

Az ablakot kitárták, a kunyhó megvilágosodott.

A kandalló kihűlt tűzhelyén rég kihunyt tűz hamuja.

Az egyik sarokban ágy.

Az ágyon valaki fekszik.

Servadac kapitány az ágyhoz lépett, és keserűen följajdult:

– Megfagyott! Éhen halt!

Prokop hadnagy a boldogtalan ember fölé hajolt.

– Él! - kiáltotta.

Máris kinyitott egy szíverősítővel teli üvegcsét, néhány cseppet a haldokló szájába töltött.

Könnyű sóhaj hallatszott, majd szinte nyomban utána halkan suttogott szavak:

– Gallia?

– Igen!... Igen!... Gallia! - válaszolt Servadac kapitány. - És ez...

– És ez az én üstökösöm, az enyém!

E szavak után a haldokló ismét elhallgatott, és Servadac kapitány elgondolkozva szólt:

– Valahonnan ismerem ezt a tudóst! De vajon hol találkozhattam már vele?

Még csak nem is gondolhattak arra, hogy ápolhatják, megmenthetik a haláltól ebben a kunyhóban, ahol semmi nem volt, amire szükségük lett volna. Hector Servadac és Prokop hadnagy gyorsan határozott. A beteget azonnal elhelyezték a szánba, berakták a kunyhóban talált fizikai és csillagászati kutatóeszközeit, ruhadarabjait, följegyzéseit, könyveit és a kopott, fekete ajtót, melyre az öreg tudós krétával írta fel számításait.

A szél háromnegyed részben megfordult, úgyhogy vitorláikat kedvezően dagasztotta, és hamarosan eltűnt szemük elől az az egyetlen szikla, amely megmaradt a Baleárok szigetekből.

Április 19-én, harminchat órával azután, hogy elindultak, a tudóst - aki nem nyitotta ki a szemét, nem szólalt meg egész úton - letették a Nina-kaptár nagytermében, és a kis kolónia megéljenezte a két vakmerő férfiút, akiknek visszatérését olyan türelmetlenül várták.