– Leveszem a futóját, ha nem haragszik érte - mondta Murphy tábornok, miután kétnapos gondolkodás után elszánta magát a lépésre.

– Ha haragudnék sem tudnám megakadályozni - válaszolt Oliphant őrnagy, és elmélyülten nézte a sakktáblát.

Február 17-én reggel hangzottak el ezek a szavak - persze a régi naptár szerinti február 17-én -, és elmúlt a nap, mire Oliphant őrnagy is lépett egyet.

Igaz, ez a sakkparti négy hónappal ezelőtt kezdődött, és a játékosok eddig mindössze húszat léptek. Egyébként mindketten a híres Philidor iskolájához tartoztak, s a sakkjáték e nagy tudósa szerint nem igazi játékos az, aki a gyalogosokkal nem tud megnyerni egy játszmát, mert a gyalogos a sakkjáték lelke, és a mi két játékosunk ügyelt is arra, nehogy egyet is könnyelműen feláldozzon.

Mert Hénage Finch Murphy tábornok és Sir John Temple Oliphant őrnagy soha semmit sem bízott a véletlenre, és minden körülmények között csak érett megfontolások után cselekedett.

Murphy tábornokot és Oliphant őrnagyot, az angol hadsereg e két derék tisztjét egy meglehetősen távoli állomáshelyen hozta össze a sors, és szabad idejüket jobb híján sakkjátékkal töltötték. Mindketten negyvenévesek voltak, mindketten jól megtermettek, mindketten vörös hajúak, mindketten pofaszakállt és hosszú bajuszt viseltek, és mindig egyenruhában jártak, mindig flegmatikusak voltak, továbbá büszkék arra, hogy ők angolok, ellenségei mindannak, ami nem angol, s szívük mélyén szentül hitték, hogy az angol embert valami különleges összetételű anyagból gyúrta a teremtés. Persze rosszhiszeműen azt is lehetett volna rájuk mondani, hogy két madárijesztő; ám olyan madárijesztők voltak ők, hogy az általuk őrzött mezőt messze elkerülték a madarak! Ezek az angolok mindig, mindenütt otthon érzik magukat, még akkor is, ha a hazájuktól ezer meg ezer mérföldre kerülnek, ezenfelül nagyon szeretnek gyarmatosítani, és nyilván gyarmatosítani fogják a Holdat is, ha egyszer a Holdon kitűzhetik az angol lobogót.

A kataklizma, mely oly alapvetően megváltoztatta a földgolyó egy részét, őket vajmi kevéssé rendítette meg. Egykedvűen vették tudomásul, hogy tizenegy emberükkel hirtelenében elszakadtak az egész világtól, ott maradtak azon az őrálláson, melyen a kataklizma bekövetkeztének pillanatában tartózkodtak, és azt is, hogy a roppant sziklából, ahol laktanyájuk állt s ahol a katasztrófa előtt majd kétezer tiszttel és katonával voltak elszállásolva, a kataklizma után mindössze apró kis sziklasziget maradt a beláthatatlan tenger közepén.

– Ejnye! Azt hiszem, az ilyesmire szokás mondani, hogy rendkívüli esemény! - Az őrnagy mindössze ennyit jegyzett meg.

– Valóban rendkívülinek tűnik! - biccentett egykedvűen a tábornok.

– Anglia azonban a helyén maradt!

– Anglia mindig a helyén marad.

– És hajókat küld értünk.

– Hajókat.

– Maradjunk hát őrállásunkon.

– Helyes.

Különben pedig a két tiszt és tizenegy emberük bajosan távozhatott volna az őrállásról, hiszen mindössze egy csónakjuk volt. Hirtelenében váltak szigetlakókká tíz katonájukkal meg Kirke nevű szolgájukkal együtt, s most rendíthetetlen türelemmel várták, hogy megjelenjék egy hajó, mely hírt hoz az anyaországról.

Élelmiszer-ellátásuk biztosítva volt, a föld alatti raktárakban bőségesen volt élelem tizenhárom ember számára; még akkor is, ha tizenhárom angol gyomorról van szó! Élelemmel akár tíz évig is bírják. Mert ha az angol embernek megvan a maga sózott marhahúsa, söre és brandyje, akkor minden all right.

Ami meg a világrend fölbomlását illeti, tehát azt, hogy helyet cserélt kelet és nyugat, hogy csökkent a nehézkedési erő, megrövidültek a nappalok és az éjszakák, elhajlott a rotációs tengely, s hogy a földgolyó új pályát ír le a naprendszerben - a két tiszt és tizenegy embere mindezt észlelte, de nem sokat törődött vele. A tábornok és az őrnagy éppen csak fölállította a sakktáblán a rázkódtatás miatt fölborult figurákat, s nagy nyugalommal máris folytatták a rég megkezdett, végeérhetetlen játszmát. Legfeljebb az bosszantotta őket némileg, hogy a nehézkedési erő csökkenése következtében a sakkfigurák is könnyebbé váltak, s emiatt könnyebben fölborultak, főként a király meg a királynő. Mint mondottuk, a szigetecskén rekedt katonákat sem foglalkoztatták a világrendben bekövetkezett változások; két jelenség miatt azonban két követeléssel álltak elő.

A katasztrófa után három nappal Pim káplár a katonák nevében kihallgatást kért a két tiszttől. A tisztek fogadták a káplárt, aki kilenc társával a nyomában lépett be Murphy tábornok szobájába. A káplár tisztelgett, kihúzta magát, és várta, hogy felettesei végre kegyeskedjenek megszólalni.

Murphy tábornok fölnézett a sakktábláról, s méltóságos hangon kérdezte:

– Mit óhajt, Pim káplár?

– Embereink zsoldjával kapcsolatban szeretnék valamit mondani a tábornok úrnak, egy másvalamit meg az élelmezésükre vonatkozóan az őrnagy úrnak.

– Káplár, halljam az első mondanivalót!

– Tábornok uram, az emberek szeretnék tudni, hogy most, miután a nappalok felére csökkentek, vajon ugyanilyen arányban fog-e csökkenni a zsoldjuk is?

Murphy tábornokot meglepte a kérdés, kis ideig gondolkozott, ide-oda ingatta a fejét, mint aki nem tudja, mit is gondoljon, aztán határozottan biccentett: a káplár kérdése nem esztelenség. Összenézett Oliphant őrnaggyal, majd így szólt:

– Pim káplár, a zsold megállapításakor az arra illetékesek úgy gondolkoztak, hogy napkeltétől napkeltéig jár egynapi zsold. Bármennyi idő teljék is el az egyik napkeltétől a másikig, a zsold összege nem változik. Anglia elég gazdag ahhoz, hogy tisztességesen fizesse derék katonáit!

– Hurrá! - szólalt meg a tíz ember, de olyan szép csöndesen, mintha csak azt mondták volna: köszönjük alássan.

Pim káplár ekkor Oliphant őrnagyhoz fordult:

– Őrnagy uram, most, hogy a nappalok csak hat órán át tartanak, vajon négy étkezés helyett csak kettőhöz van jogunk?

Az őrnagy kis ideig elgondolkozott, majd a tábornokra pillantott, tekintetével jelezvén, hogy a káplárt igazán józanul és logikusan gondolkozó embernek tartja.

– Pim káplár! - szólalt meg ezután. - A világrendben bekövetkezett új jelenségek semmiképpen sem befolyásolhatják a katonai szabályzatot, mely előírja, hogy a katonának napkeltétől napkeltéig négy étkezés jár. Maga és az emberei ezentúl másfél óránként ehetnek. Anglia elég gazdag ahhoz, hogy az új világrendhez igazodjék.

– Hurrá! - szólalt meg ismét tisztességtudó mérséklettel a tíz katona, aztán sarkon fordultak, és Pim káplár vezetésével szabályos léptekkel távoztak; a két tiszt pedig folytatta a sakkjátszmát.

A derék angolok joggal számíthattak Angliára, a hazájukra, mely sohasem hagyja el fiait. Angliának azonban e pillanatban alighanem más gondja is volt, mint a magányos szigetecskén rekedt tizenhárom ember; Anglia ugyanis megirigyelvén Franciaország tengeralapító dicsőségét, azon munkálkodott, hogy tengert létesítsen Ausztrália kellős közepén. Persze az is lehetséges, hogy a ködös Albionban nem is tudták, hogy mi történt a világnak ebben a részében.

Az emlékezetes január 1-e óta ugyanis negyvenkilenc nap - negyvenkilenc régi nap - telt el, és az angolok hiába bizakodtak abban, hogy hajó tűnik föl a látóhatáron. A tenger változatlanul kihalt maradt. Ám sem a tisztek, sem a katonák nem nyugtalankodtak, nem csüggedtek. Végezték napi dolgaikat, változatlanul őrt álltak, ha sor került rájuk, a tábornok és az ezredes pedig naponta szemlét tartott. Természetesen mindig mindent rendben találtak, legföljebb annyi volt a változás, hogy a helyőrség szemlátomást hízott.

Egyébként is kellemesen múlt az idő a szigeten. A két tiszt hasonló természetű, hasonló ízlésű ember volt, s mindenben nagyszerűen egyetértettek. Sohasem unatkoztak, egy angol különben sem unatkozik soha, legfeljebb akkor, ha Angliában van.

Eltűnt bajtársaikat természetesen sajnálták, de csak úgy mértéktartással, angol módon. A katasztrófa előtt 1895 főből állt a helyőrség, a katasztrófa után összesen tizenhárman maradtak; így egyszerű kivonás útján megállapították, hogy 1882 ember hiányzik a sorakozónál, s a tényről napiparancsban emlékeztek meg.

A tizenhárom angol katona által lakott szigetecskétől mintegy húsz kilométernyire egy másik apró sziklasziget meredt ki a tenger vizéből.

A két tiszt néha-néha elgondolkozott: vajon ezen a másik szigeten nem maradt-e élő ember a katasztrófa után? Addig-addig gondolkoztak, míg egy szélcsöndes napon csónakba ültek, hogy átkeljenek a másik szigetre. Csak harminchat óra múlva tértek vissza.

Vajon emberbaráti érzelmektől hajtva vállalkoztak erre az útra? Vagy valami egészen más ok miatt? Útjuk eredményéről egy szóval sem beszéltek, még Pim káplár sem tudott meg tőlük semmit, még azt sem, hogy vajon lakott-e az a másik sziget. A két tiszt hallgatott, Pim káplár azonban az arcukból ítélve úgy vélte, hogy elégedettek útjuk eredményével. Oliphant őrnagy a kirándulás után hosszú jelentést is írt, a jelentést lepecsételt borítékba tette, nyilván azért, hogy a sziget közelében megjelenő első hajóval továbbíthassa. A borítékra a következő címzést írta:

*Fairfax tengernagynak,
az Admiralitás első lordjának,
Egyesült Királyság*

Hajó azonban csak nem mutatkozott, és már február 18-a volt - persze a régi kalendárium szerint -, de a sziget és az anyaország között még mindig nem létesült kapcsolat.

Február 18-án reggel Murphy tábornok így szólt az őrnagyhoz:

– A mai nap ünnep minden igaz angol számára.

– Bizony, nagy ünnep! - bólintott az őrnagy.

– Úgy gondolom - folytatta a tábornok -, bármi is történt a naprendszerben, ez nem lehet akadálya annak, hogy az Egyesült Királyság két tisztje és tíz katonája megünnepelje a király születésnapját.

– Nem lehet akadálya.

– Ha őfelsége, a király mindeddig nem vette föl velünk a kapcsolatot, ez nyilván azt jelenti, hogy még nem jött el az ideje.

– Nem jött el az ideje.

– Egy pohárkával őfelsége egészségére!

– Őfelsége egészségére! - visszhangozta az őrnagy.

Ittak egy pohárral a születésnapját ünneplő király egészségére, aztán hívatták Pim káplárt.

– Káplár! - mondta a tábornok. - Ma február 18-a van, ha a derék angol kalendárium szerint számolunk.

– Úgy van, tábornok úr!

– Ma van tehát a király őfelsége születésnapja.

Pim káplár haptákba vágta magát.

– Káplár! Huszonegy ágyúlövést őfelsége tiszteletére!

– Őfelsége tiszteletére!

– Aztán ügyeljen ám arra, nehogy az ágyúlövés elvigye valamelyik emberének a karját!

– Tábornok úr, amennyire lehetséges, ügyelek rá.

A helyőrség ágyúiból mindössze egy elöltöltős, huszonegy centiméteres ágyú maradt a szigeten, és noha az üdvlövéseket általában kisebb kaliberű ágyúval szokták leadni, a szükség most törvényt bontott.

Pim káplár magához szólította az embereit, és fölkészült a huszonegy ágyúlövés leadására.

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy díszegyenruhában állt az ágyú mögé.

A tüzérségi kézikönyv szabályainak megfelelően megtöltötték az ágyút, és megkezdődtek az üdvlövések. A meghígult levegőrétegekben a lövések természetesen nem keltettek akkora robajt, mint a normális sűrűségű levegőben, elmaradt a fenséges morajlás, melyet máskor a levegő továbbított az ágyúlövések után, nem volt, ami visszhangozza a dörrenéseket, és a két tiszt bizony kicsit csalódott volt, hogy a királyi születésnapot nem ünnepelhetik a szokásos visszhangos ágyúdörgéssel.

Eldördült a huszadik lövés, az ágyúcsőbe mindeddig természetesen mindig csak puskaport tettek. Mikor a huszonegyedik lövéshez készülődtek, Murphy tábornok magához intette Pim káplárt:

– Most ágyúgolyót tegyenek a csőbe, káplár! Szeretném tudni, hogy a megváltozott viszonyok között meddig hord az ágyú.

– Érdekes kísérlet lesz - mondta az őrnagy. - Káplár, megértette, mi a teendője?

– Igenis, őrnagy uram!

A katonák máris hozták a kétszáz fontos ágyúgolyót, mely normális körülmények között kétmérföldnyire röpült a csőből. Messzelátóval megfigyelhetik majd, hogy hol esik le a csőből kiröpülő golyó, s megállapíthatják, hogy az ágyú milyen messzire hord az új körülmények között.

Az ágyút megtöltötték, a csövet negyvenkét fokos szögbe állították be, hogy a röppálya minél hosszabb legyen; s az őrnagy vezényszavára eldördült a lövés.

– Szent Györgyre! - kiáltott föl egyszerre a tábornok és az őrnagy, és mindkettőjük szája tátva maradt a nagy csodálkozásban.

A lövedék útját ugyanis képtelenek voltak végig szemmel követni, minthogy az ágyúgolyó most kevésbé volt alávetve a nehézkedési törvénynek. Hiába volt a messzelátó, nem pillanthatták meg, hogy hol zuhan a tengerbe, tehát nyilván a látóhatáron túl röpült.

– Három mérföldnél hosszabb röppálya! - álmélkodott a tábornok.

– Bizony, sokkal hosszabb! - mondta az őrnagy.

És mi ez? Az angol ágyú dördülésére mintha visszhang válaszolt volna. A tisztek és a katonák feszülten figyeltek. Három újabb lövést hallottak, mindig ugyanabból az irányból.

– Hajó! - mondta a tábornok. - És ha hajó, hát csak angol hajó lehet!

Fél órával később két árboc bukkant föl a látóhatáron.

– Anglia siet felénk! - mondta Murphy tábornok büszkén, mint akit az események igazoltak.

– Fölismerték ágyúnk hangját! - jegyezte meg Oliphant őrnagy.

– Persze jó volna, ha a mi ágyúnk golyója nem találta volna el ezt a hajót! - dünnyögte magában Pim káplár.

Fél órával később már magát a hajót is látták a látóhatáron. A hajó fölött feketén terjengő füstfelhő jelezte, hogy gőzhajóról van szó. Aztán már azt is látták, hogy egyenesen feléjük tart. Zászló is lengett a hajón, de egyelőre nem tudták megállapítani, milyen zászló.

Murphy tábornok és Oliphant őrnagy szüntelenül a hajót figyelték, főként a zászlót szerették volna már közelebbről látni.

Egyszerre csak mindketten leengedték a messzelátót, meghökkenten összenéztek, és a tábornok megszólalt:

– Orosz lobogó!

A közelgő hajón valóban Oroszország kék keresztes fehér lobogója lengett.