Ilyen módon bizonyossá vált előttük, hogy Algéria jelentős részét elborította a víz, ám nemcsak hogy elborította, hiszen a vízfenéken nyomát sem találták a hajdani tájnak: a hullámok teljesen megsemmisítették még a városok helyét is. Vagy ha nem ez történt, úgy azt kell hinniük, hogy megnyílt a föld, és mindenestül elnyelte Algériát. Különben legalább a sziklás hegység nyomait kimutatta volna a mélységmérő vagy a fenékkotró, mely szikla és homok helyett valami ismeretlen anyagú fémes fövenyfélét hozott fel a vizek mélyéből.

A hajó utasai még mindig nem tudták elképzelni, hogy mi okozta az iszonyatos katasztrófát, de legalább azt szerették volna tudni, mekkora területet sújtott a vész.

Hosszú fontolgatás után abban állapodtak meg, hogy a Dobryna kelet felé folytatja útját, annak a vonalnak mentén halad, melyet hajdan az afrikai szárazföld partja írt le. A hajózás könnyű volt, az idő kellemes, a szél kedvező.

Ezt az útszakaszt is hiába járták be, hiába hajóztak el a Matifou-foktól egészen a tuniszi határig, nem látták meg Dellys kikötővárosát, s a látóhatáron nem tűnt fel a Jurjura hegylánca, melynek legmagasabb pontja 2300 méter magas, nem látták meg Bougie városát, sem a Guraya meredek lejtőit, sem az Adrar hegyet, sem a Kis-Kabilia hegyeit, sem a régiek Tritonját, vagyis a hét hegyfokot, melyekből a legmagasabb ezerszáz méter volt; nem látták Collot, Konstantinápoly hajdani kikötőjét, sem Store-t, Philippville modern kikötővárosát, sem a negyven kilométer szélességben nyíló öböl végében kuporgó Bone városát. Nem látták sem az Őr-fokot, sem a Rózsa-fokot, eltűntek a partvidék homokos dűnéi, és a mélységmérő újra meg újra lebocsátott ólma nem hozott fel egyetlen vízinövényt sem, mely pedig olyan jellemző a Földközi-tenger vizeire.

Timasef gróf ekkor elhatározta, hogy annak a szélességi foknak mentében hajóznak tovább, mely a hajdani tuniszi parton át halad a Fehér-fokig, vagyis Afrika legészakibb részéig. Ezen a helyen, ahol a tenger szorossá szűkül, az afrikai szárazföld és Szicília között talán mégis rábukkannak valamire, ami a továbbiakban hasznos lehet.

A Dobryna tehát a 37. szélességi fok mentén haladt tovább, és február 7-én maga mögött hagyta a 7. hosszúsági fokot.

Timasef gróf Servadac kapitánnyal és Prokop hadnaggyal egyetértésben a következők miatt döntött úgy, hogy kelet felé kutatnak tovább:

A francia tudósok régi terve ekkoriban már megvalósult: tenger borította azt a sivatagot, melyet hajdan Szaharának neveztek. Az új tenger nagyon kedvezően módosította a vidék éghajlatát, ezenkívül Franciaország kezébe került a Szudán és Európa közötti forgalom lebonyolítása is. Az új tenger voltaképpen nem volt új, a Szahara az antik időkben a Triton-medence nevet viselte, s mint a legendákból tudjuk, vizein hajóztak az argonauták. A Dobryna utasai most arra voltak kíváncsiak, hogy az antik tenger újjászületése miként befolyásolja a jelenlegi világrendet.

A Gabèsi-öböl vonalában, vagyis a 34. szélességi fokon széles csatorna engedte át a Földközi-tenger vizeit a hatalmas mélyedésben levő sottokba. A Gabès-től huszonhat kilométerre északra levő földszoros átvágása után a hajdani Triton-öblön keresztül a tenger ismét feltöltötte a roppant medencét, melynek vizét - minthogy természetes források nem táplálták - elpárologtatta a lybiai tüzes napsütés.

Vajon nem a földszoros átvágása helyén keletkezett-e olyan törés, mely miatt eltűnt Afrika egy jelentős része? Ha így történt, a tripoliszi partok feltétlenül útját állták a katasztrófa továbbterjedésének, a Dobrynának tehát el kell jutnia a tripoliszi partokhoz, túl a 34. szélességi fokon.

– Ha odaérünk - mondta Prokop hadnagy -, és azt látjuk, hogy dél felé is tenger hullámzik egészen a látóhatárig, úgy az európai partok felé kell indulnunk, hogy ott keressük a probléma megoldását.

A Dobryna most teljes gőzzel haladt a Fehér-fok irányába, ám utasai közben nem pillantották meg sem a Negro-, sem a Sarrat-fokot.

Mikor arra a pontra értek, ahol Bizertének, ennek a jellegzetesen keleties, szép városkának kellett volna föltűnnie, a hajósok csalódottan állapították meg, hogy eltűnt Bizerte is, eltűntek a pálmákkal árnyékolt szép mecsetek, és az átlátszó víz fenekére bocsátott mérőón ismét egyenletesen sima, kemény tengerfenékbe ütközik.

Február 7-én értek a Fehér-fokhoz, vagyis ahhoz a ponthoz, melyen öt héttel ezelőtt a Fehér-fok volt. A hajó ekkor a tuniszi öböl vizeit szelte, ám utasai mit sem láttak az öböl partján öt héttel ezelőtt még meglevő Tunisz városából, sem az erődítmény tornyaiból. A Bon-fok, vagyis Afrikának Szicíliához legközelebb eső pontja is eltűnt, ezt is mintha a föld nyelte volna el.

A kataklizma előtt a Földközi-tenger fenekének ez a része meredek lejtőjű hegyhát formájában magasodott a habok alatt. Prokop hadnagy, a kitűnően képzett tengerész, aki alaposan ismerte a Földközi-tenger minden sajátosságát, úgy gondolta, most jó alkalom nyílt arra, hogy megállapítsák, vajon módosult-e a tengerfenék Afrika és Szicília között, vajon megvan-e még a tenger alatti hegyhát.

Lebocsátották a mélységmérőt.

– A mélység? - kérdezte Prokop hadnagy az ónt kezelő matróztól.

– Öt - hangzott a matróz válasza.

– És a fenék?

– Egyenletesen lapos.

A víz alatti hegyháttól jobbra is, balra is megmérték a tenger mélységét, kutatták a fenék milyenségét.

Mindig és mindenütt ötölnyi volt a mélység, és a fenék mindenütt egyenletesen lapos! Eltűnt a Bon-fok és a Furina-fok között húzódó víz alatti hegyhát! A kataklizma tehát egyszintűvé tette a Földközi-tenger medencéjét! A mérőón most is azt az ismeretlen összetételű fémesen csillogó fövényt hozta föl a fenékről. Nyoma sem volt a hajdani tengerfenék szikláira tapadó kagylóknak, vízinövényeknek, virágállatoknak!

A Dobryna ismét dél felé fordult, s folytatta kutatóútját.

A különös hajózás egyik legfurcsább kísérőjelensége az volt, hogy a Dobryna utasai állandóan kihaltnak látták a tengert, mintha a Dobrynán kívül egyetlen gőzös, egyetlen vitorlás sem járná a vizeket, s az utasokban már-már fölmerült a kérdés, vajon hajójuk nem új Noé bárkája-e, mely a katasztrófa túlélőit viszi a végtelen vizeken.

Február 9-én a Dobryna a hajdani Byrsa, új nevén Didon városa előtt hajózott el, ám eltűnt ez a város is, de nem maradt annyi nyoma, mint az ókorban elpusztult Karthágónak.

Este, mikor a Nap lebukott a keleti látóhatáron, Servadac kapitány a hajó korlátjának dőlve mélyen elgondolkozott. Tekintete először az égbolton tévelygett, ahol a futó fellegek közül fel-felszikrázott néhány csillag; majd a tengert nézte, melynek széles hullámai csöndesedve fodrozódtak, ahogy csitult a szél.

Egyszer csak valami fény csillant a déli horizonton. A kapitány először azt hitte, káprázat játszik vele, de aztán rájött, hogy valóban fényt lát messziről. Magához intette az egyik matrózt, az is látta a távolban csillogó fénypontot.

Nyomban szóltak Timasef grófnak és Prokop hadnagynak.

– Vajon szárazföldhöz közelgünk? - tette föl a kérdést Servadac kapitány.

– Azt hiszem, inkább hajó jelzőfénye csillog a távolban - mondta a gróf.

– Egy órán belül mindenesetre tudni fogjuk! - szögezte le a kapitány.

– Kapitány uram - szólalt meg Prokop hadnagy -, legföljebb holnap fogjuk megtudni, hogy miféle fényről van szó.

– Hát nem indulunk nyomban feléje? - kérdezte meglepetten a gróf.

– Nem, bátyuska, okosabb, ha bevont vitorlákkal veszteglünk, s megvárjuk a napkeltét. Nem volna biztonságos vaksötétben hajózni esetleg veszedelmes partok felé.

Timasef gróf helyesnek tartotta a hadnagy érvelését, a vitorlákat bevonták, s a tengerre ráborult az éj sötétje.

Nem lehet hosszú az az éjszaka, mely csak hat órán át tart, a Dobryna utasai mégis örökkévalóságnak érezték ezt a hat órát. Servadac kapitány nem moccant a fedélzetről, folyton a távoli, gyönge fényt figyelte, félt, hogy egyszer csak kihuny, s többé nem láthatja. Félelme azonban alaptalan volt, a fény szüntelenül tovább csillogott.

– És mindig ugyanazon a helyen - jegyezte meg elgondolkozva Prokop hadnagy. - Ebből arra következtethetünk, hogy mégis szárazföldön fénylik, és nem hajó jelzőfénye.

Ahogy a Nap fölkelt, a Dobryna utasai messzelátóval a kezükben, a fény felé fordulva fürkészték a látóhatárt. A nap első sugaraiban eltűnt a fénylő pont, ám helyébe a *Dobryná*tól hatmérföldnyire szikla rajzolódott ki a víz színe fölött, mintha magányos, apró sziget emelkednék ki a hullámok közül.

– Csupán egy magányos szikla - mondta Timasef gróf -, vagy olyan hegység sziklacsúcsa, melyet elnyelt a tenger.

Lassan a szikla irányába hajóztak, és háromnegyed órával később már csak két kötélhossznyira voltak tőle.

A meredek falú kopár sziklasziget mintegy negyvenlábnyival emelkedett a tenger színe fölé. A közelében nem láttak zátonyokat, amiből arra következtettek, hogy az érthetetlen kataklizma következtében a szikla lassanként süllyedt a tengerbe, míg aztán ugyancsak ismeretlen okból meg nem szakadt ez a süllyedés, hogy a sziklasziget elfoglalja mostani, talán végleges helyét.

– Ház is van rajta! - kiáltotta Servadac kapitány, aki egy pillanatra sem tette le messzelátóját. - És talán emberekkel is fogunk találkozni!

Prokop hadnagy csak a fejét csóválta, ő is nagy gonddal fürkészte a szigetet, a sziklafalak minden egyes hasadékát, ám sehol sem látott élőlényt. A sziget nyilván teljesen kihalt, hiszen a Dobryna ágyúlövésére sem érkezett válasz, egyetlen lélek sem sietett a sziget partjára.

Viszont Servadac kapitány nem tévedett, valóban épület állt a sziklasziget legmagasabb pontján, és ez az épület meglehetősen hasonlított az arab mecsetekhez.

A Dobryna csónakját gyorsan vízre bocsátották, és Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy néhány perc múlva kikötött a sziklasziget partján, majd a meredek parton nyomban megindultak fölfelé, a mecsetforma építmény irányában.

Először körfalhoz értek, melyet összevissza rakott antik vázák, oszlopocskák, sztélék, szobrok díszítettek. A felfedezők körbejárták ezt a falat, míg végül keskeny nyíláshoz értek; ezen áthaladva már látták, hogy a mecset kapuja is nyitva van, beléptek hát, hogy belülről is szemügyre vegyék.

A mecset közepén hatalmas, de egyszerű kripta emelkedett. A kripta fölött nagy ezüstlámpás lógott, a lámpásban még több liter olaj és hosszú bél volt. Ennek a lámpásnak a fényét pillantotta meg az éjszaka Servadac kapitány.

A mecsetben rajtuk kívül egy élő lélek sem tartózkodott. A kripta őre - ha ugyan valaha is volt őre - nyilván elmenekült a katasztrófa után. A mecsetben kormoránok vertek tanyát, s mikor a Dobryna utasai beléptek, a madarak nehézkes szárnycsapásokkal menekültek kifelé. A kripta egyik sarkán öreg imakönyvet találtak. A francia nyelvű imakönyv az augusztus 25-ére szánt imánál volt kinyitva.

Servadac kapitány nyomban megértette, miről van szó; tudta, mit jelent az augusztus 25-i imánál kinyitott könyv; tudta, hogy a most oly magányos, elhagyatott sír a Földközi-tenger mely pontján áll, vagyis tudta, hogy ő és társai pontosan hol is vannak.

– Uraim, ez Szent Lajos király sírja! - mondta komolyan. Franciaország nagy királya valóban idejött el meghalni, és a franciák hat évszázad óta kegyelettel gondozzák királyuk síremlékét, ügyelve arra, hogy kriptája fölött folyton világoljon a megemlékezés örökmécsese.

Servadac kapitány térdet hajtott a sír előtt, példáját két társa is követte.

Lehet, hogy a szent király sírja fölött égő lámpás az egyetlen irányfény, mely a Földközi-tenger hullámai fölött világít, és bizony lehetséges, hogy ez az egyetlen fény is hamarosan kialszik.

A három fölfedező szótlanul tért vissza a csónakba, majd mikor hajójukra szálltak, a Dobryna ismét dél felé fordult, s utasai hamarosan elvesztették szemük elől IX. Lajos síremlékét, a tuniszi tartomány egyetlen pontját, melyet megkímélt az iszonyatos méretű katasztrófa.