Jean Cornbutte terve.

Mikor az ájult Marit elvitték a hajóról, André Vasling, a másodkapitány, részletes jelentést tett az öreg Cornbuttenak a szörnyű szerencsétlenségről, mely fiától megfosztotta.

A hajó naplója így jegyezte föl az esetet:

«Április 26-ikán a Maelström közelében vitorlázott a brigg. Az idő förgeteges lévén, a «Jeune Hardie» éjszak-nyugot felé igyekezett, midőn szél alatt egy golettát pillantott meg, mely erősen küzködött a viharral. A hajó már elvesztette középső árboczát, vitorlái is mind elröpültek, s látni való volt, hogy a Maelström áramlata az örvény felé ragadja. Cornbutte Lajos kapitány, látván a goletta veszedelmét, segítségére akart sietni, s a legénység könyörgése ellenére is lebocsáttatta a mentő csónakot, melybe Cortrois és Nouquet kormányosokkal együtt bele ült. A «Jeune Hardie» legénysége óvatosan követte a kapitányt, de a csónak csakhamar eltünt a sürű ködben. Mivel a tenger egyre viharosabb lett s félő volt, hogy a brigget is elkapja a Maelström áramlata, a másodkapitány vitorlát cserélt és délkeletnek tartott. Jobbra fordulván az idő reggelig, a «Jeune Hardie» három napon át czirkált ugyanazon a helyen, keresve kapitányát, - de sem a golettát, sem a brigg mentő csónakát nem látta sehol, s a kapitánynak és a vele távozott két kormányosnak se volt nyoma. Ekkor André Vasling átvette a hajó parancsnokságát és egyenesen haza vitorlázott Dunkerquebe.»

Mi alatt André Vasling fölolvasta ezt a száraz jelentést, az öreg Cornbutte egyre sirt. Egyetlen vigasztalása az volt, hogy fia másokon akart segíteni s önfeláldozásának lett áldozata.

A szomorú ujságnak csakhamar hire futott egész Dunkerqueben, s barátai mind a legnagyobb részvéttel, gyöngédséggel vigasztalták az öreg hajóskapitányt.

A viharedzett tengerész azonban nem sokáig sirt. Erős lelke nem birt beletörődni a csapásba s mindjárt másnap már uj tervek, uj remények foglalkoztatták.

Midőn André Vasling eljött hozzá, hogy beszámoljon utjának kereskedelmi részéről, az öreg Cornbutte ezt kérdezte tőle:

– Bizonyos ön benne, hogy a fiam csakugyan elveszett?

– Fájdalom, uram... nagyon is bizonyos vagyok!

– Elkövetett-e mindent, hogy megtalálja?

– Mindent, Cornbutte úr, a mi embertől csak telhetett... de a Maelström nem kegyelmez: örvénybe sodorta őket s ott vesztek el.

– Megmaradna ön, André, másodkapitánynak a hajómon?

– Ez attól függ, hogy ki lesz az első kapitány.

– Én magam, - felelte a vén tengerész. - Gyorsan kirakatom a terhet hajómból, s azután megyek megkeresni a fiamat.

– De hisz ő meghalt! - szólt André Vasling hevesen.

– Lehet, hogy meghalt, de lehet, hogy él... Végig fogom járni Norvégia partjait, s ha nem lelem sehol, akkor visszajövök ide, meghalni...

André Vasling, látván, hogy az öreg Cornbutte szándéka komoly, nem ellenkezett tovább, de egyelőre megfontolási időt kért, hogy megtartja-e állását, vagy sem.

Cornbutte bácsi elmondta szándékát Marinak is, és a fiatal leány, mihelyt ez a csöpp remény fölcsillant, azonnal lelke egész erejével hitt benne és ösztönözte nagybátyját az indulásra.

A «Jeune Hardie» legénysége mind egy szálig késznek nyilatkozott, hogy elkiséri Cornbutte kapitányt a fia fölkeresésére. Volt köztük egy, a breton Penellan, a ki valamikor együtt hajózott az öreg Cornbuttetal, és térdein ringatta a kis Marit. Ez örült legjobban a kutatásnak, mert szerinte André Vasling nagyon is könnyedén vette Lajos kapitány eltünését és nem követett el mindent, hogy a nyomára akadjon.

Tíz nap se telt bele s a brigg már útra készen állt; de a terhe ez úttal nem árúkból állt, hanem mindenféle élelmi szerekből, sózott húsból, kétszersültből, lisztből, borból, pálinkából, theából, kávéból, meg téli ruhákból, és más efféle fölszerelésekből.

Az indulást május 22-ikére tűzték ki.

André Vasling a megelőző estén meglátogatta Cornbutte kapitányt, hogy választ adjon neki, megtartja-e rangját a hajón, vagy sem.

Az öreg Cornbutte nem volt otthon, de Vasling kapitány a szobából, a hol várt reá, a következő párbeszédet hallgatta végig, - illetőleg csak a végét egy hosszabb vitának, - Penellan és Mari közt.

– Hány éves Cornbutte bácsi? - kérdezte Mari.

– Lehet vagy hatvan, - felelte Penellan.

– Na, látod! s mégis szembe száll a fáradságos út veszedelmeivel.

– A kapitány még nagyon erős ember s különben is megszokta a tengert, a nélkülözéseket... ön pedig még soha se járt a tengeren.

– A ki szeret, az erős is, - felelte Mari, - különben én hiszek Isten segedelmében. S neked nem szabad ellenkezned...

– Szó sincs róla, Mari!... ki tudja, hova hány-vet bennünket a sors és mennyit kell szenvednünk!... Még erős emberek is elpusztulnak a tengeren, nem hogy...

– Penellan, - vágott közbe Mari határozottan, - ha ellene szegülsz akaratomnak, azt kell hinnem, hogy nem szeretsz...

André Vasling eleget hallott! s mikor Cornbutte János haza jött, azzal fogadta, hogy meggondolta a dolgot és megmarad másodkapitánynak a hajón.

– Köszönöm, André, - felelte Cornbutte meghatottan, - tudtam, hogy nem hiába számítok önre.

Penellan azonban, mikor meghallotta André Vasling elhatározását, furcsán dünnyögött valamit a bajusza alatt, de azért csak magába fojtotta a gondolatait.

Az öreg Cornbutte még az nap este elbúcsúzott Maritól, de kissé meglepetve tapasztalta, hogy a fiatal leányt nem valami tulságosan verte le a gondolat, hogy meg kell válnia nagybátyjától. De nem sok ügyet vetett rá, mert egyéb gondjai voltak, s miután mindent átadott Marinak a házban, úgy tíz óra tájban a hajóra vitette magát.

A brigg másnap kora hajnalban kibontotta vitorláit és elindúlt veszedelmes, bizonytalan útjára. A parton mind ott voltak a jó barátok és rokonok, - köztük Clerbaut koma, meg a plébános, a kik sokáig integettek kendőikkel a lassan távozó «Jeune Hardie» után...

Hová ment ez a hajó?...

Senki sem tudta... Csak ment előre, a veszedelmekbe, talán a bizonyos halálba, - keresvén azt a derék hajóskapitányt, a ki mások megmentéseért a tulajdon életét koczkáztatta.