A TENGEREN

Derék legénység verődött össze a *Delfin*en; nem haditengerészek ugyan, vagy tengeri ütközetek hősei, de kitűnően értettek a hajózáshoz. Nem is volt többre szükség. Elszánt fickók voltak valamennyien, bár többé-kevésbé mindegyik az üzlettel törődött elsősorban. Pénzre áhítoztak, nem harci dicsőségre. Nem a lobogóért lelkesedtek, nem szívesen bocsátkoztak volna harcba a nemzeti színekért. Különben is a fedélzet összes tűzkészsége két kis ágyúból állt, melyeket legfeljebb jelzőlövésre lehetett használni.

A Delfin gyorsan haladt, szinte repült; beváltotta a tervezők és a kapitány reményeit. Nemsokára túljutott az angol vizek határán. Egyetlen hajó sem mutatkozott a szemhatáron, szabad volt az óceán széles útja. Egyébként az amerikai hajóhad egyetlen hajójának sem volt joga megtámadni az angol lobogó alatt hajózó *Delfin*t. Követni követhette; meg is akadályozhatta, hogy a tengeri blokád vonalán áthatoljon, de ennél többet nem tehetett. Ezért is áldozott James Playfair mindent a hajó gyorsaságára, hogy még csak ne is követhessék.

Mindenesetre rendszeres őrséget tartottak a fedélzeten. Bár hideg volt, valaki mindig fent ült az árbockosárban, hogy a legkisebb hajó feltűnését is jelezhesse. Amint az est leszállt, James kapitány a legaprólékosabban adta ki utasításait Mathew-nak.

– Ne hagyja az őrszemeket túl sokáig fenn az árbocon - mondta neki. - A hideg elbágyasztja őket és ilyen körülmények között nehéz éberen őrködni. Váltsa gyakran az embereket.

– Megértettem, kapitány úr - felelte Mathew.

– Crockstont ajánlom erre a szolgálatra. A fickó azt állítja, hogy kitűnő szeme van; ki kell próbálni. Ossza be a kora reggeli szolgálatra; hadd őrködjék a hajnali ködben. Bármi váratlan esemény történik, azonnal értesítsenek.

Miután kiadta parancsait, James Playfair a kabinjába ment. Mathew előhívatta Crockstont és közölte vele a kapitány parancsát.

– Holnap reggel hat órakor - mondta - felmész a megfigyelőhelyre a homloksudárkötélzet közé.

Crockston válaszként mindössze valamiféle beleegyező dörmögést hallatott. De alighogy Mathew megfordult, a matróz érthetetlen szavakat kezdett mormolni, míg végül is felkiáltott:

– Mi az ördögöt akar mondani azzal a homloksudárkötélzettel?

Ebben a pillanatban csatlakozott hozzá a hajó orrában John Stiggs, az unokaöccse.

– Nos, kedves Crockston? - szólította meg.

– Hát megy a dolog, megy! - felelte erőltetett mosollyal a tengerész. - Csak egy valami nem tetszik! Ez az átkozott hajó úgy hánykolódik, mint a kutya, amikor kijön a patakból és lerázza magáról a vizet. Egészen felkavarta a gyomromat!

– Szegény barátom! - szólt az inas, Crockstonra függesztve hálát sugárzó pillantását.

– Borzasztó - folytatta a tengerész -, hogy az én koromban még mindig nem tudom megúszni tengeri betegség nélkül! Mint valami »kisasszony«. De majd csak lesz valahogy. Meg azután ezek a homloksudárkötélzeti dolgok is nyugtalanítanak!

– Kedves Crockston... és mindezt énértem!

– Önért és Ő érte. De egy szót se erről, John. Bízzunk istenben, nem fogja önt cserbenhagyni.

E szavak után John Stiggs és Crockston visszatért a legénységi szállásra. Crockston addig nem hunyta le a szemét, amíg meg nem győződött, hogy az inasgyerek szép csendesen alszik szűk kis kamrájában.

Másnap reggel hatkor kelt és elindult őrhelyére. Amint felért a fedélzetre, a másodkapitány azt a parancsot adta, hogy másszon fel a homlokárboc kötelei közé és ott éberen őrködjék.

E szavakra úgy tűnt, mintha matrózunk tanácstalanul habozna. Végül elszánta magát és a Delfin tatja felé indult.

– Ej, hát hová mész? - kiáltott rá Mathew.

– Ahová küldött - felelte Crockston.

– Azt mondtam, hogy a homlokárbocra mássz fel!

– Hát éppen oda megyek - felelte zavartalanul a matróz és folytatta útját a hátsó fedélzet irányában.

– Tréfálsz? - szólt újra Mathew türelmetlenül. - A homlokárboc kosarát a hátsó árbocon keresed? Úgy látom, te valami ostoba londoni fickó vagy és annyit értesz a matrózcsomóhoz, mint a korbácsfonáshoz! Micsoda ladikon dolgoztál te, barátom? Gyerünk az előárbocra, te ostoba, az a homlokárboc!

A fedélzeten szolgáló matrózok, akik a másodkapitány hangjára összeszaladtak, önkéntelenül is hatalmas nevetésben törtek ki, ahogy az előbástyához visszatérő Crockston zavart képére pillantottak.

– Szóval - mondta az árbocot méregetve, melynek tökéletesen láthatatlan csúcsa a reggeli ködbe veszett -, szóval oda kell felmásznom?

– Úgy bizony - felelt Mathew kapitány -, éspedig sietve! Szent Patrikra mondom, míg ez a semmirekellő felmegy az őrhelyre, az északiak egyik hajója már rég felnyársalta orrárbocával a mi vitorláinkat! Indulsz-e végre?

Crockston meg se mukkant és nagy keservesen felhúzódzkodott a párkányra; aztán feltűnően ügyetlenül mászni kezdett a kötélhágcsón, mintha sem kezét, sem lábát nem tudná rendesen használni; majd, amikor felért az árbockosárhoz, ahelyett, hogy könnyedén belelépett volna, görcsösen a kötelekbe kapaszkodott, olyan erővel, amilyenre csak a szédülés kényszeríthette. Mathew kapitány elképedt ekkora ügyetlenség láttán és iszonyú haragra gerjedt. Megparancsolta, hogy azonnal ereszkedjék vissza a fedélzetre.

– Ez a fickó - mondta a fedélzetmesternek - soha életében nem volt matróz. Johnston, menjen csak és nézze meg, hogy mit is őrizget a vackai között.

A fedélzetmester hátrasietett a matrózok szállásához.

Eközben Crockston kínos-keservesen visszaereszkedett; amikor pedig a lába alól elfogyott a hágcsó, egy mozgókötélbe kapaszkodott, mely kioldódott és ő teljes súlyával a fedélzetre zuhant.

– Te hatökör, te édesvízi patkány, te! - kiáltott rá vigasztalásul Mathew másodkapitány. - Mi a csudának jöttél a *Delfin*re? Kipróbált tengerésznek adod ki magad, és még az elő- meg hátsó árbocot se tudod egymástól megkülönböztetni? No, majd beszélgetünk még erről!

Crockston egy szót sem szólt. Úgy állt ott, görnyedt háttal, mint aki minden rosszra el van készülve. Éppen akkor ért vissza szemleútjáról a fedélzetmester.

– Itt van - mondta a másodkapitánynak -, ezt találtam csak ennek a bugrisnak a batyujában; egy gyanús levéltárcát és benne leveleket.

– Adja ide - rendelkezett Mathew úr. - És a leveleken az Egyesült Államok postai bélyegzője! »Mr. Halliburtt, Boston«. Egy északi abolicionista!¹... Te nyomorult! Hitvány áruló! Azért furakodtál a hajóra, hogy kiszolgáltass minket! Légy nyugodt, elintézzük a dolgod és megtapasztalhatod a kilencágú macska körmeit! Fedélzetmester, értesítse a kapitányt! Ti pedig ügyeljetek addig erre a csirkefogóra!

E bókok hallatára Crockston dühösen fintorgott, de meg sem mozdította makacsul összezárt ajkait. A horgonykötél dobjához kötözték, kezét, lábát se mozdíthatta.

Néhány pillanattal később James Playfair elhagyta fülkéjét és az előbástya felé tartott. Mathew azonnal közölte vele a történteket.

– Mit tudsz mentségedre felhozni? - kérdezte James Playfair, nehezen fékezve ingerültségét.

– Semmit - felelte Crockston.

– Mit akartál a hajómon?

– Semmit.

– Mit gondolsz, mit csinálok most veled?

– Semmit.

– Ki vagy te? Valóban amerikai, ahogy a levelekből következtetni lehet?

Crockston nem felelt.

– Fedélzetmester - szólt James Playfair - ötven korbácsütést ennek a fickónak, talán megoldódik a nyelve! Elég lesz, Crockston?

– Majd meglátjuk - felelte szemrebbenés nélkül John Stiggs hajóinas nagybátyja.

– Gyerünk, fogjátok! - ordította a fedélzetmester.

Parancsára két jól megtermett matróz nekilátott, hogy lehúzza Crockstonról a gyapjúzubbonyt. Már a félelmetes szerszámot is megragadták, amikor a hajóinas, John Stiggs, sápadtan és feldúltan a fedélzetre rohant.

– Kapitány úr! - kiáltotta.

– Ohó, itt az öccse - szólt James Playfair.

– Kapitány úr - kezdte az inas, erősen tusakodva önmagával - én elmondok mindent, amit Crockston nem akart elmondani! Én nem tartom tovább titokban, amiről ő még most is hallgat. Igen, Crockston amerikai, és én is az vagyok, mindketten gyűlöljük a rabszolgatartókat, de nem azért jöttünk a *Delfin*re, hogy eláruljuk és kiszolgáltassuk az északiaknak.

– Hát akkor miért jöttetek? - kérdezte a kapitány szigorú hangon és érdeklődéssel mustrálgatta a fiatal inast.

Az néhány pillanatnyi habozás után eltökélt hangon felelte:

– Kapitány úr, négyszemközt szeretnék önnel beszélni.

Amíg John Stiggs e kérésére készülődött, James Playfair figyelemmel vizsgálgatta. Az inas ifjú és bájos arca, sajátosan kedves hangja, kezének finomsága és fehérsége, melyet alig-alig színezett egy halvány barna árnyalat, nagy szeme, melynek szelíd tekintetét még az indulat sem tudta felkavarni, mindez együttvéve egy gondolatot érlelt meg a kapitányban. Amikor John Stiggs kérése elhangzott, Playfair átható pillantást vetett Crockstonra, de ő csak vállát vonogatta; aztán az inasra nézett kutatóan, mire az lesütötte szemét. Egyetlen kurta szóval mondta neki:

– Jöjjön!

John Stiggs követte a kapitányt a hajó hátsó fedélzetére. Ott James Playfair, felnyitva a parancsnoki fülke ajtaját, így szólt az izgalomtól sápadozó inasnak:

– Szíveskedjék befáradni, kisasszony!

Erre a megszólításra John hirtelen elpirult és két könnycsepp gördült le szeméből.

– Nyugodjék meg, kisasszony - szólt szelíden James Playfair -, és mondja el kérem, milyen körülménynek köszönhetem az ön jelenlétét hajóm fedélzetén.

A lány habozott, mielőtt válaszolt volna; végül is a kapitány tekintetétől megnyugtatva, elszánta magát a beszédre.

– Uram - mondta -, apámat szeretném megkeresni Charlestonban. A várost a szárazföld felől is, a tenger felől is körülzárták. Még elképzelni sem tudtam, hogyan juthatnék be a városba, midőn meghallottam, hogy a Delfin éppen az ostromzár áttörésére készül. Ezért szálltam az ön hajójára, uram, és nagyon kérem, bocsássa meg, hogy az ön beleegyezése nélkül tettem így. Ön bizonyára visszautasított volna.

– Bizonyára - felelte James Playfair.

– Tehát mégis jól tettem, hogy nem kértem meg önt - szólt a lány most már nyugodtabb hangon.

A kapitány néhány lépést sétált keresztbefont karral, majd megállt előtte:

– Hogy hívják kisasszony?

– Jenny Halliburtt.

– Apja Bostonból való, ha jól következtetek a Crockstonnál talált levelek alapján?

– Igen, uram.

– Az északiak egy embere tehát a háború tetőpontján a déliek városában tartózkodik?

– Apám fogoly, uram. Éppen Charlestonban volt, amikor a polgárháború első puskalövései eldördültek és a déliek kiűzték az északi csapatokat a Sumter-erődből. Apám nézetei szinte kiszolgáltatták őt a rabszolgatartók gyűlöletének, és jogellenesen, Beauregard tábornok parancsára börtönbe vetették. Akkoriban egy nemrég elhunyt rokonomnál voltam Angliában és egyedül maradva, csupán családunk hűséges szolgájának, Crockstonnak segítségére támaszkodva akartam elindulni, hogy felkeressem apámat és megosszam vele börtönét.

– És mi tulajdonképpen Halliburtt úr? - kérdezte James Playfair.

– Derék, becsületes újságíró - felelte büszkén Jenny - a Szószék egyik legtiszteletreméltóbb szerkesztője, aki rettenthetetlenül kiállott a négerek ügye mellett.

– Tehát abolicionista! - kiáltott fel hevesen a kapitány. - Egy azok közül, akik a rabszolgaság eltörlésének hiú jelszavával az egész országra vérözönt és pusztulást zúdítottak!

– Uram! - felelte elsápadva Jenny Halliburtt. - Ön sértegeti apámat! Nem volna szabad elfelednie, hogy itt csak én magam védhetem meg őt!

Élénk pír lepte el a fiatal kapitány homlokát; a szégyennel vegyes harag elhatalmasodott benne. Kíméletlenül vissza akart vágni a lánynak, de erőt vett magán és kinyitotta a fülke ajtaját.

– Fedélzetmester! – kiáltotta.

A fedélzetmester rögtön megjelent.

– Ezentúl ez a fülke Jenny Halliburtt kisasszonyé. Számomra a hajó végében készítsenek fekvőhelyet! Jó lesz nekem ott is.

A fedélzetmester tágranyílt szemmel bámulta az inast, akit íme női néven említettek; de James Playfair intésére eltávozott.

– Érezze itt otthon magát, kisasszony - szólt a Delfin ifjú kapitánya. Ezzel ő is elvonult.