A DELFIN

A Clyde volt az első folyó, melynek hullámait gőzhajó kerekei verték tajtékosra. 1812-ben történt ez. A hajó neve Üstökös volt; rendszeresen közlekedett Glasgow és Greenock között, óránként hat mérföldes sebességgel. Ez idő óta számtalan személyszállító és tehergőzös járta felfelé vagy lefelé a skót folyót és a nagy kereskedőváros népe kiváltképpen hozzászokhatott már a gőzhajózás csodájához.

Mégis, 1862. december 3-án Glasgow sáros utcáit szinte elárasztotta a hajósgazdákból, kereskedőkből, gyárosokból, munkásokból, tengerészekből, asszonyokból, gyerekekből álló hatalmas tömeg, mely a Kelvin-dokk felé tolongott, a Tod és Mac Gregor-cég tulajdonában álló nagykiterjedésű hajógyár felé. Utóbbi név kellőképpen tanúsítja, hogy a nemes északi skótok leszármazottai iparűző polgárok lettek és az ősi birtokhoz tartozó jobbágyaikból gyári munkást csináltak.

A Kelvin-dokk néhány percnyire fekszik a várostól, a Clyde jobbpartján; a kíváncsiskodók hamarosan ellepték hatalmas műhelyeit; sem a rakparton, sem a mólón, sem a raktárak tetején nem hagytak talpalatnyi üres helyet; a folyót is csónakok szelték át és a balparton, a goveni dombokon is nyüzsögtek a nézők.

Pedig hát nem valami rendkívüli eseményre került sor, csupán egy hajó vízrebocsátására. Glasgow lakosai már alig találhattak érdekességet egy ilyen műveletben. Talán a Delfin*nek - ez volt a Tod és Mac Gregornál készült hajó neve - volt valami különlegessége? Igazában semmi. Az ezerötszáz tonnás nagy hajót acéllemezzel borították és minden porcikája arra vallott, hogy a tervezők előtt célként a lehető legnagyobb gyorsaság elérése lebegett. A Lancefield-vasgyárban készült hajógép magas gőznyomással működött és ötszáz lóerőt tudott kifejteni. Két ikercsavart hajtott, melyeket - felhasználva a millwali Dudgeon-cég legújabb találmányát - a fartőke két oldalán helyeztek el, a finoman kiképzett hajófarban, mindkettőt egymástól teljesen függetlenül. Ez igen nagy gyorsaságot biztosít a hajónak és lehetővé teszi, hogy rendkívül kis ívben meg tudjon fordulni. A *Delfin merülési mélysége pedig a látszatról ítélve, nem lehetett jelentékeny. A szakértők nem is csalatkoztak és joggal következtethették, hogy a hajót a sekélyebb vizeken való forgalomra szánták. De végül is, ezek a sajátságok még semmiképpen nem indokolták a közönség lázas érdeklődését. Mindent egybevetve, a Delfin sem többet, sem kevesebbet nem nyújtott bármely más hajónál. Talán a vízrebocsátásához volt szükség különleges technikai nehézségek legyőzésére? Nem, semmiesetre sem. A Clyde folyó hullámai már sok nagyobb tonna-térfogatú hajót is befogadtak. A Delfin vízrebocsátása előreláthatólag a legmegszokottabb módon megy majd végbe.

Valóban, amint a tenger elsimult, az apály kezdetekor hozzáfogtak a nehéz művelethez. Tökéletesen egyszerre puffantak a fakalapácsok a hajótestet emelő ékeken. A hatalmas építmény nemsokára megremegett, s mihelyt egy parányit felemelkedett, látni lehetett, hogy előredöccen; feltartóztathatatlanul csúszni kezdett, s egyre gyorsabban siklott lefelé; néhány másodperc múlva túljutott a gondosan megfaggyúzott támasztó ékeken és sűrű gőzfelhő közepette belemerült a Clyde habjaiba. Hátulja az iszapos mederfenékbe ütközött, majd egy óriási hullám hátán felemelkedett és a pompás gőzhajó, saját lendületétől tovasodorva, bizonyára szétzúzódott volna a goveni hajóműhelyek kikötőpartján, ha az irtózatos robajjal pontosan egyszerre lemerülő horgonyok meg nem fékezik. A vízrebocsátás kifogástalanul sikerült. A Delfin békésen ringott a Clyde habjain. A kíváncsi tömeg tapsolni kezdett, amikor a hajót végre természetes környezete vette körül; dörgő éljen csapott fel mindkét parton.

De miért ez a kiáltozás, ez az üdvrivalgás? Bizonyára a vízrebocsátás leglelkesebb nézői is nehezen tudták volna okát adni elragadtatásuknak. Mivel váltotta ki hajónk ezt az egészen különleges érdeklődést? Egyszerűen azzal, hogy rendeltetését sűrű homály fedte. Még azt sem tudták, hogy miféle forgalmat fog lebonyolítani, és ha e fontos tárgyban valaki megkérdezte volna a kíváncsiak néhány csoportját, joggal csodálkozhatott volna, mennyire eltérők a vélemények.

Mindazonáltal a jólértesültek, vagy akik annak tartották magukat, egyöntetűen megállapították, hogy a hajó abban a rettenetes háborúban fog szerephez jutni, amely akkoriban az Amerikai Egyesült Államokat pusztította. De ők sem tudtak ennél többet, és senki sem tudta volna megmondani, hogy kalózhajó vagy tehergőzös, az északi vagy a déli államok hajója lesz-e a Delfin.

– Hurrá! - kiáltott valaki és azt bizonygatta, hogy a *Delfin*t a déli államok számlájára építették.

– Hip! hip! hip! - kiáltott egy másik és megesküdött, hogy az amerikai partok mentén ennél gyorsabb hajó nem fog cirkálni.

Végül is, a rejtély teljes maradt. Hogy valaki biztos értesüléseket szerezzen, ahhoz a glasgow-i Vincent Playfair és Társa-cég beltagjának vagy legalábbis bizalmas üzletfelének kellett volna lennie.

Gazdag, hatalmas, okos volt ez az üzletház, mely a »Vincent Playfair és Társa« cégjelzést viselte. A régi, híres család a Tobacco lordoktól származott, akik a város legszebb negyedeit építtették. Az Egyesült Államok megalakulása után ezek az ügyes kereskedők megalapították az első glasgow-i kereskedelmi ügynökségeket, melyek Maryland és Virginia¹ dohányával kereskedtek. Hatalmas vagyonok keletkeztek itt, egy új kereskedelmi központ alakult ki. Glasgow-ban hamarosan megszaporodtak a gyárak és üzemek; itt is, ott is szövőgyárak és vasöntödék nőttek ki a földből és a város jóléte néhány év alatt a legmagasabb fokra emelkedett.

A Playfair-cég hű maradt az alapítók vállalkozó szelleméhez. A legmerészebb kereskedelmi ügyletektől sem riadt vissza és csak öregbítette az angol kereskedelem becsületét. A jelenlegi főnök, az ötvenéves Vincent Playfair, vérbeli hajózási vállalkozó volt, minden ízében gyakorlatias és tevékeny, emellett merész egyéniség. Semmi sem érdekelte az üzleti kérdéseken kívül, még az ügyletek politikai vonatkozásai sem. Egyébként tökéletesen tisztességes és becsületes volt.

A Delfin megépítésének és felszerelésének ötletét azonban most mégsem tulajdoníthatta magának. Ez unokaöccsének, James Playfairnek agyában született meg, ennek a harmincéves csinos legénynek, az Egyesült Királyság kereskedelmi flottája legügyesebb kapitányának az agyában.

A Tontine-kávéházban történt egy szép napon, a nagyterem boltívei alatt, hogy James Playfair, miután dühösen végignézte az amerikai lapokat, egy rendkívül kalandos tervvel hozakodott elő nagybátyjának.

– Vincent bácsi - tört ki belőle hirtelen -, egy hónapnál is rövidebb idő alatt két milliót lehetne keresni!

– És mennyit kell e célból kockáztatni?

– Egy hajót és a rakományát.

– Semmi többet?

– De igen, a legénység és a kapitány bőrét; de ez nem számít.

– No lám, lássuk csak! - felelte Vincent bácsi, kedvenc szavajárásával.

– Alaposan meghánytam-vetettem a dolgot - folytatta James Playfair. - Bizonyára olvasta a Szószéket, a Newyorki Híradót, a Korunkat, a Richmondi Figyelőt és az Amerikai Szemlét?

– Hússzor is, James öcsém.

– Maga is úgy véli, velem együtt, hogy az Egyesült Államok polgárháborúja még soká tart?

– Nagyon soká.

– Azt is tudja ugyebár, hogy ez a harc mennyire megtépázza Anglia érdekeit és különösképpen Glasgow városáét?

– És még közelebbről, a Playfair és Társa érdekeit - válaszolta Vincent bácsi.

– Kiváltképpen ezekét - tette hozzá az ifjú kapitány.

– Napról-napra ezen bánkódom, James, és nem minden rettegés nélkül gondolok arra, hogy milyen csapást mérhet még ez a háború a kereskedelemre. Nem mintha a Playfair-cég nem állna szilárdan, de vannak ügyfeleink, akik meginoghatnak. Ó, pokolba kívánok minden amerikait, akár híve a rabszolgarendszernek, akár ellenzője!

Ha az emberiség nagy eszményeinek szempontjából - melyek mindig és mindenütt előbbrevalók az egyéni érdekeknél - Vincent Playfair tévedett is e megjegyzésével, tisztán üzleti szempontból joga volt így beszélni. A legfontosabb amerikai nyersanyagban nagy hiány volt a glasgow-i piacon. A »gyapotéhség« - hogy az erőteljes angol kifejezéssel éljünk - napról-napra fenyegetőbbé vált. Ezer és ezer munkás volt kénytelen közjótékonyságból fenntartani életét. Glasgow-ban ekkor huszonötezer fonógép volt, melyek az észak-amerikai háború kitörése előtt naponta hatszázhuszonötezer méter pamutfonalat termeltek, azaz évente ötvenmillió font értéket. Ezekből a számokból könnyű megítélni, mekkora zavart okozott a város ipari termelésében, hogy a textilnyersanyag szinte teljesen kifogyott. Óránként kirobbant egy-egy új csőd. Minden üzemben sor került a munka szüneteltetésére. A munkások szinte éhhalálra voltak ítélve.

James Playfairben az általános nyomorúság láttán fogant meg a merész terv gondolata.

– Elindulok gyapotot szerezni, és hozok is bármi áron!

Minthogy azonban ő is kereskedő volt, akárcsak Vincent bácsi, úgy határozott, hogy árut fog érte cserébe adni és az egész ügyletet rendes üzleti ügyként bonyolítja le.

– Vincent bácsi - mondta -, íme a tervem.

– No lám, lássuk csak, James.

– Nagyon egyszerű. Egy nagy befogadóképességű és igen gyors hajót kell építtetnünk.

– Ez éppen lehetséges.

– Megrakjuk hadianyaggal, élelmiszerrel és ruhaneművel.

– Ez is akad majd.

– A gőzös parancsnokságát én vállalom. Az északiak valamennyi hajójával kiállom a versenyt gyorsaságban. És áttöröm az ostromzárat valamelyik déli kikötőnél...

– Drágán eladod rakományodat a délieknek, akiknek égető szükségük van rá.

– És gyapottal megrakodva térek vissza.

– Amit jóformán ingyen fognak adni.

– Éppen így, ahogy Vincent bácsi mondja. Rendben van?

– Nagyon is. De célba fogsz-e érni?

– Célba én, csak legyen megfelelő hajóm!

– Gyártatunk külön erre a célra. És a legénység?

– Ó, azt könnyen találok. Nincs szükségem sok emberre. Csak éppen annyira, amennyi a hajó kezeléséhez kell. Nem akarok verekedni az északiakkal, csak le akarom hagyni őket.

– Le is fogod hagyni őket - felelte Vincent bácsi ellentmondást nem tűrő hangon. - Most még azt áruld el nekem James, merrefelé szándékozol kikötni az amerikai partokon?

– Eddig már néhány hajó áttört New Orleans, Willmington és Savannah ostromgyűrűjén. De én egyenesen Charleston felé akarok tartani. Egyetlen angol hajó sem tudott még behatolni a hozzá vezető tengerszorosokba, a Bermuda kivételével. Ennek az útját akarom követni és ha a hajóm alacsony merülésű, olyan vizekre mehetek, ahová az északi hajók már nem követhetnek.

– Tény - mondta Vincent bácsi -, hogy Charleston teli van gyapottal. Még el is égetik, csakhogy szabaduljanak tőle.

– Úgy van - válaszolt James. - Ezenfelül a város szinte teljesen körül van zárva. Beauregard lőszere fogytán; aranyként fogja megfizetni rakományomat.

– Jól van, öcsém. Mikor akarsz indulni?

– Hat hónapon belül. A hosszú téli éjszakák a legkedvezőbbek a sima áthatoláshoz.

– Minden meglesz, öcsém.

– Rendben van, bátyám.

– Minden rendben.

– És... csitt?

– Csitt!

Íme, így történt, hogy öt hónappal később a Kelvin-dokkról vízreengedték a Delfin gőzöst és senki nem tudta pontosan, mi az igazi rendeltetése.