Kolderup W. Vilmos visszatért Montgomery-utczai palotájába. Ez az utcza San-Francisko Regent-Streetje, Broadway-ja, Boulevard des Italien-je, sugárutja. E nagy vonal mentén, mely a rakodó partjaival párhuzamosan vonul végig a városon, van minden mozgalom, forgalom és élet; sokféle közuti vasut, lovak vagy öszvérek által vontatott kocsik, a kőgyalogutakon az ügyes-bajos emberek tolakodó raja, a kik sietnek a gazdagon fölszerelt raktárakba; még tömegesebb volt a tolongás a «bar»-ok ajtaiban, a melyekben kaliforniai különös italféléket mérnek.

A friskoi nábob palotáját hiába próbálnók meg leirni. Sok milliója volt, tehát fényüző volt. Több kényelem, mint izlés; kevesebb művészi, mint gyakorlati érzék jellemezte e palotát, annak bizonyságául, hogy végre is nem mindenkinek lehet meg mindene.

Érje be az olvasó azzal, ha megtudja, hogy e palotában volt egy pompás elfogadó szalon, s ebben a szalonban egy zongora, a melynek akkordjai a palota enyhe légkörében gyorsan terjengtek szét, ép abban a perczben, a midőn a dúsgazdag Kolderup oda belépett.

– Helyes! - szólt Kolderup. - Hát itt vannak mindketten! Csak pár szót szólok pénztárnokom-nak, azután beszélgethetünk.

És dolgozó szobája felé sietett abból a czélból, hogy elintézze azt a csekély dolgot a Spencer-szigetre vonatkozólag, hogy aztán ne kelljen többé arra is gondolnia. Ez ügy elintézése pedig egész egyszerüen annyiból állt, hogy rendeletet adott ki némely tárczaérték értékesitésére, hogy az uj szerzemény árát kifizessék. Négy sor váltóügynökéhez elegendő volt, s a kérdés meg volt oldva. Aztán Kolderup W. Vilmos ur más «kombináczióval» szándékozott bajlódni, mely egész másképen feküdt a szivén.

A szalonban ez időszerint ketten voltak: egy ifju meg egy leány; a leány zongorája előtt; az ifju félig egy pamlagra dőlve, s mélán hallgatva a hárfaszerü hangokra, melyek a kedves leány ujjai nyomán hangzottak föl a hangszerből.

– Hallgatsz-e ide? - kérdé a leány.

– Hogyne?

– Hallgatsz, de nem hallasz!

– Hogyne hallanám, a mit játszol, Fina! Soha nem játsztad még jobban az Auld Robin Gray fölött való eme változatokat.

– Hisz’ nem az Auld Robin Grayt játszottam, Godfrey, hanem a Happy moment-et...

– No lám! pedig én azt hittem, Fina! - válaszolá Godfrey közönyös hangon, melynek jelentőségét nehéz lett volna félremagyarázni.

A fiatal leány fölemelte két kezét, kiterjesztett ujjait egy pillanatra ott tartotta a levegőben a zongora felett, mintha valami akkordot lenne szándéka rajta megütni. Azután, egyet forditva zongoraszékén, pár perczig mozdulatlanul maradt s ugy nézett Godfreyre, a ki nagyon igyekezett tekintetével kikerülni az ő tekintetét.

Hollaney Fina Kolderup W. Vilmos keresztlánya volt. Ő volt az, a ki mint árvát gondosan fölneveltette, feljogositotta, hogy leányának tekinthesse magát, s őt mint atyját szerethesse. És a leány ezt meg is tette.

Fiatal teremtés volt, «csinos külsejü», a mint mondani szokás, s a mellett megjelenésében bájos, s tizenhatéves szőke leány volta daczára egész lényében oly határozott, mintha legalább is barna lenne, a mely határozottság szemei kékes-fekete fényében tükröződött. Nem mulaszthatjuk el, hogy liliomhoz ne hasonlitsuk, mert ezt a hasonlatot ez amerikai jobb társaságban a jó nevelésü hölgyek jelképezésére elmaradhatatlanul alkalmazzák; hanem mondhatjuk talán, hogy ő, oly liliom volt, a mely valami biztos alapu, szolid támfához van erősitve. Az ifju missnek tagadhatatlanul igen melegen érző szive volt, de volt a mellett igen gyakorlati esze, s nagyon számbavehető egyéni belátása is, mely őrt állt, nehogy jobban elmerüljön vagy elmélyedjen álmaiba, vagy illuzióiba, melyek korával s nemével járnak, mint a mennyire helyes. Mert hejh, az álmok igen rendén való dolgok, mikor alszik az ember; de mikor ébren van, akkor nem azok. Pedig ő ebben a pillanatban nem aludt, sőt egyáltalán nem is gondolt rá, hogy aludjék.

– Godfrey? - szólalt meg ujra.

– Fina? - válaszolá az ifju.

– Hol jársz te mostan?

– Hol járok?.. Hát itt ülök... melletted... e szalonban...

– Nem!... nem én mellettem, nem e szalonban ülsz te most Godfrey! Te jársz, messze... nagyon messze... a tengeren is túl jársz te most. Ugy-e bár?

És keze gépileg a zongorát keresve, ujjai önkénytelen egy elaprózott hetedütemü akkord változataiba merültek, a melynek buskomorsága oly sokat mondott, s a melyet Kolderup W. Vilmos unokaöcscse valószinüleg egyátalán nem értett meg.

Mert hát e fiatal ember, kit rokonsági kötelékek kapcsoltak a gazdag és szerencsés vállalkozóhoz, már ilyen volt. A sziget megvásárlója nőtestvérének fia volt, s Morgan Godfrey is, mint Fina, apátlanul s anyátlanul maradván, sok év óta már nagybátyja házában nevekedett, kinek az üzleti elfoglaltság eddigelé még egyetlen percznyi időt sem engedett, hogy összeházasitá-sukra gondolhasson.

Godfrey akkor huszonkét éves volt. Neveltetése be volt fejezve, de ő azért teljesen tétlen szellem maradt. Az egyetemen letette a vizsgálatokat, megnyerte a különböző fokozatokat, de okosabb nem igen lett tőlök. Az élet mindenfelé tárt kapuval, könnyen járható ösvényekkel kinálta. Mehetett jobbra, mehetett balra, mindenütt biztos helyre volt érkezése, s a szerencse kedvezéseire föltétlenül számithatott.

Külsejében egyébként választékos, finom, izléses embert mutatott; soha nyakkendőjét gyürübe nem szoritotta, se ujjaira, se kézelőire nem rakott rá oly töméntelen hiábavaló czifraságot, mint honfitársai legtöbbje szokta.

Remélem, senkit nem fogok meglepni, ha kimondom, hogy Morgan Godfrey és Hollaney Fina egymásnak voltak szánva. Lehetett-e ez máskép? Észszerüség, illendőség, szokás egyformán ezt tanácsolta. Aztán Kolderup W. Vilmos is ugy akarta. Hisz igy minden gazdagságát egyesitve biztosithatta annak a két lénynek, a kit az egész világon legjobban szeretett; azt nem is emlitve, hogy Fina tetszett Godfreynek és Godfrey sem volt ellenszenves Finának.

Már csak könnyebb számvitel okáért, s igy kereskedelmi szempontból is tanácsos volt e frigy. Születésük óta ugyanis külön lap volt nyitva az ifju részére a Kolderupház főkönyvében, és

külön lap a leány részére; most hát nem volt más hátra, mint a két lap számait összegezni, s egy másik lapon mint a két hitestárs számláját folytatni. Az érdemes kereskedő bizton remélte, hogy ez minden fönnakadás nélkül meg fog történhetni, s hogy a két számadás mérlege - minden számvetési hiba vagy kihagyás nélkül - vágni fog egymással.

Pedig valami hiba vagy kihagyás, a mint veszszük, mégis csak volt a számvetésben; a mi azonnal kiderült, mihelyt a próbára került a sor.

A hiba az volt, hogy Godfrey nem érezte még magát teljesen érettnek a házasság magasztos kötelességeire; a kihagyás, hogy kihagyták a számitásból, hogy erre gondoljanak.

Godfrey ugyanis, bevégezvén tanulmányait, valami koraérett unottságot s gyűlöletet kezdett érezni a világ és élet iránt, a melyben ő neki nem hiányozhatik semmi sem, s igy nem tünhetik föl kivánatosnak semmi sem, a melyben e szerint nincs keresni valója semmi sem. Akkor kapott erőre benne az a gondolat, hogy bejárja a világot. Ugy kezdte észrevenni, hogy már mindent kitanult, csak az utazást nem. Az ó és uj világ neve alatt ismeretes kontinensekből igazában ő nem ismert csak egyetlen pontot, San-Franciskót, a hol született, a hol nevelkedett, a honnét soha nem távozott, legfölebb csak álmában. De, kérdem én, mit ér az olyan ifju kivált ha amerikai, a ki még csak a földtekét sem kerülte meg kétszer vagy háromszor? Csak mihaszna ember válhatik az ilyenből! Hisz ha sorsa valami hosszabb fáradsággal járó utazás eshetőségeit találná később reá mérni, tapasztalás hiján a legnagyobb zavaroknak lehetne kitéve. Egyáltalán nem nézhet nyugodtan az élet élébe az, a ki nem kóstolta meg egy kevéssé az utazás kalandjait. Szóval, a fiatal ember neveltetésének teljes befejezéséhez szükséges az, hogy néhány ezer mértföldet bejárjon a földtekén; hogy lásson, kutasson, figyeljen és tanuljon.

Igy okoskodott Godfrey, s már vagy egy év óta egész bolondulásig belemélyedt a mindenféle utazási munkákba, melyeknek ez idő szerint oly bőviben vagyunk, és az olvasmány csak fokozta e részbeli szenvedélyét. Marco Polóval fölfedezte a Mennyei Birodalmat, Kolumbuszszal Amerikát, a Csöndestengert Cook-kal, s a déli sarkot Dumont-d’Urville-lel. S megfogamzott benne a gondolat, hogy elmegy mindenhová oda, a hol e hires utazók ő nélküle jártak. Őszintén szólva nem drágállotta, volna, ha néhány évi világszerte való kóborlást pár küzdelemmel kell is megfizetnie gonosz indulatu tengeri rablók ellen, vagy hajóösszeütkö-zéssel sik tengeren, sőt akár hajótöréssel puszta partvidéken, ha mindjárt ott Selkirk vagy Robinson Crusoé életére lenne is kárhoztatva. Robinson! Hogy ő belőle Robinson lehessen! Melyik fiatal képzelet nem álmodozott erről De Foë Dániel vagy De Wiss képzelt hősének kalandjait olvasva, a melyeket Godfrey is gyakran, szinte talán tulságos sokszor olvasott.

Kolderup W. Vilmos tulajdon s legsajátabb unokaöcscse ezen a ponton volt abban a pillanatban, a mikor nagybátyja arra gondolt, hogy őt, a mint mondani szokás, a házasság lánczaival lebilincseli. Arra pedig, hogy Finával, mint Morgan Godfreynével utazzék, arra gondolni sem lehetett. Olyan uti terv az, a melyet az ember vagy egymagában hajt végre, vagy nem hajt végre.

Aztán meg, ha ebbéli kedvtelését végrehajtotta, azt hitte magáról, hogy alkalmasabb is lesz a házasság komoly kötelezettségeinek elvállalására. Megalapithatja-e egy nő boldogságát oly férfi, a ki előzőleg se Japánban, se Khinában, de még csak Európában sem volt? Nem! bizonyára nem!

Ezért volt Godfrey szórakozott miss Fina közelében; ezért volt közönyös, mikor az szólt hozzá, ezért süket, mikor azokat a dallamokat játszá neki, melyek régebben elbájolták s elragadták.

Fina, okos és megfontolt leány létére, csakhamar észrevette ezt. Méltatlanul rágalmaznók őt, ha azt mondanók, hogy ez észlelet nem okozott lelkében egy kis bánkódással vegyes boszuságot. De hozzá lévén szokva, hogy mindent, a mi történik, pozitiv oldaláról fogjon föl, csakhamar eljutott a következő okoskodáshoz:

– Ha már minden áron utaznia kell, jobb, ha utazik, mielőtt megházasodott, mint azután...

S ezért fordult Godfreyhez a következő, igen jellemzetes, bár egyszerü szavakkal:

– Nem! Te nem vagy most az én közelemben... Te a tengereken is túl jársz.

Godfrey fölkelt. Néhány lépést tett a szalonban föl és alá, reá sem nézve Finára, s meg-állapodva mutatóujjával önkénytelenül, öntudatlanul, elmélázva megütötte a zongora egy billentyüjét.

Egy dörgö bé-mol «dé» volt, a mit megütött, jóval alantabb a rendesen használatos közép-oktávánál, szóval igen siralmas hangjegy, a mely mintegy felelni látszott helyette.

Fina megértette s minden további részletes és kinos vita helyett, ép oda akarta vezetni jegyesét börtöne falához, kijelentve neki, hogy ő a maga részéről nyugodtan fogja látni, sőt segitni fog benne, hogy rést törhessen azon, s elmenekülhessen oda, a hova szeszélye, vágya vonja; - a midőn egyszerre megnyilt a szalon ajtaja.

Kolderup W. Vilmos lépett be rajta, egy kissé elfoglalva, mint rendesen. Kereskedő volt ő egész lényében, a ki, alig hogy elvégzett egy üzletet, hozzá fog rögtön a másikhoz.

– Nos tehát, - mondá, - most nincs egyéb hátra, mint meghatározni a napot.

– A napot? - felelé megdöbbenve Godfrey. - Miféle napot, ha szabad kérdezni?

– Kettőtök esküvőjének napját! - válaszolá Kolderup W. Vilmos. - Magatoktól is tudhattátok volna, hogy nem az én esküvőm napjának meghatározásáról beszélek.

– Pedig az talán sürgősebb lenne! - szóla Fina.

– Hogyan?.. Mi az? mit jelentsen ez? - kérdé bátyjok. - Lezárjuk a régi számadásokat, ugy-e bár?

– Vilmos bátyám, - válaszolá a fiatal leány, - nem egy esküvő napjának megállapitása vár ma mi reánk, hanem egy elutazás napjának megállapitása.

– Elutazás napjának megállapitása?

– Ugy van. Godfrey elutazásának megállapitása, - folytatá Miss Fina, - mert ő, mielőtt megnősülne, szükségét érzi, hogy egy kicsit megjárja a világot.

– El akarsz távozni... te? - kiáltá Kolderup W. Vilmos, oda sietvén a fiatal emberhez, s megragadván karját, mintha attól tartana, hogy e haszontalan ifjú, unokaöcscse létére, menten megszökik előle.

– Ugy van, Vilmos bátyám, - felelé bátran Godfrey.

– És mennyi időre?

– Tizennyolcz hónapra, vagy legfölebb két évre, ha...

– Ha...

– Ha ön oly szives lesz és megengedi, Fina pedig oly jó lesz, és vár reám addig.

– Hogy rád várjon addig? Nézze meg az ember a vőlegényét, a kinek nincs sürgősebb dolga, mint megszökni! - kiáltott fel Kolderup W. Vilmos.

– El kell ereszteni Godfreyt, - felelé az ifju leány. - Én komolyan megfontoltam a dolgot, keresztapám. Fiatal is vagyok, aztán meg, a mi fő, Godfrey ugy szólva még nálamnál is fiatalabb. Az utazás majd megöregiti s én azt hiszem, nem szabad utjába állnunk hajlamainak. Utazni akar, hát hadd utazzék. Azután majd érezni fogja a nyugalom szükségét s visszatérte után mindig meg fog engem találni.

– Hogyan? - kiáltott fel Kolderup W. Vilmos. - És te szárnyára bocsátod ezt a jó madarat?

– Igen, arra a két esztendőre, a melyet kért.

– És várni fogsz reá?...

– Vilmos bátyám, ha várni nem tudnék reá, nem is szeretném.

Ezt elmondván, Miss Fina visszatért zongorájához, s ujjai lehet, hogy akarva, lehet hogy öntudatlanul, egész lassu tempóban játszani kezdték a «Vőlegény búcsuja» czimü, akkor igen divatban levő darabot, mely azon fölül a helyzethez, el kell ismerni, nagyon is illett.

De Fina, tán a nélkül, hogy tudta volna, az eredetileg felső «á-ból» irt darabot, alsó «á»-ból játszotta el. E szerint a dallam egész érzelmessége átalakult s az ifju leány keblében küzdő indulatokat egész hiven fejezte ki.

Godfrey zavarban volt s nem szólt egy szót sem. Nagybátyja megfogta a fejét s oda forditván a teljes világosság felé, vizsgálni kezdte az arczát. E módon kérdést intézett hozzá, a nélkül, hogy beszélt volna hozzá, s amaz felelt reá, a nélkül, hogy ajkai megnyiltak volna.

S a «Vőlegény búcsujá»-nak keservei egyre szomoru viszhangokat vertek föl a szobában. Kolderup W. Vilmos végre egy fordulót tevén a teremben, visszatért Godfreyhez, a ki helyén állva maradt, mint a bűnös szokott birája előtt.

– Tehát csakugyan komolyan beszélsz? - kérdé emeltebb hangon.

– Egész komolyan! - felelé miss Fina, a nélkül, hogy abba hagyta volna a játékot, mig Godfrey csak fejével bólintott jóváhagyólag válasz gyanánt.

– All right! - felelé Kolderup W. Vilmos, különös tekintetet vetvén unokaöcscsére.

Aztán mintha hallani lehetett volna, a mint e szavakat morzsolta el fogai közt:

– Utazni akarsz, mielőtt elvennéd Finát? No megállj! Majd megutaztatlak én öcsémuram!

Még két-három lépést tőn a teremben, s aztán karjait keresztbe fonva megállt Godfrey előtt.

– Hová akarsz menni? - kérdé tőle.

– Mindenhová.

– És mikor akarsz indulni?

– A mikor ön akarja, Vilmos bátyám.

– Ugy hát csak mentül előbb.

Ez utolsó szavakra Fina hirtelen abba hagyta a játszást.

Balkezének kis ujja egy felső «g»-t érintett volt, de az ütem nem hallatszott a hang tonikáján. Félhangon, az úgynevezett «sensible»-n állt meg, mint a Hugenották Raoulja, a midőn Valentine-nel való duettje után elrohan.

Lehet, hogy Mise Fina szive kissé nehéz volt, de abbeli elhatározása, hogy ennek szóval nem ad kifejezést, szintoly rendithetetlen volt.

Kolderup W. Vilmos erre, reá sem nézvén Godfreyre, közeledett a zongorához.

– Fina, - szóla komolyan, soha sem szabad megállni a «sensible»-en.

S hüvelykujjával, tetőirányosan reá bökvén az egyik billentyüre, egy hatalmas, természetes «egész» g-ét hallatott vele.