...mindnyájan öregek. Morris kapitány meghalt. Bathurst doktor hetvenöt esztendős, Moreno doktor hatvan; jómagam hatvannyolc vagyok. Valamennyien hamarosan bevégezzük életünket. Addig azonban végrehajtjuk vállalt feladatunkat, s - amennyire ez módunkban áll - segítségére leszünk az eljövendő nemzedékeknek a reájuk váró küzdelemben.

De vajon meglátják-e valaha a napvilágot ezek a nemzedékek?

Arra hajlok, hogy igen, amennyiben kizárólag felebarátaim szaporaságát tekintem: nyüzsögnek a gyermekek, ráadásul az ilyen egészséges éghajlat alatt, ezen a vadállatok nem háborgatta tájon magas kort érhet meg az ember. Kolóniánk népessége megháromszorozódott.

Ezzel szemben tagadó válaszra hajlok, ha bajtársaim mélységes szellemi hanyatlását veszem alapul.

Pedig hát kis hajótörött-csoportunk kedvező helyzetben volt, hogy hasznát vehesse az emberi tudásnak: volt köztünk egy rendkívül erélyes ember (a néhai Morris kapitány), két kivételes műveltségű férfi (a fiam meg én), és két valódi tudós (Bathurst doktor és Moreno doktor). Ilyen társasággal lehetett volna valamit kezdeni. Nem tettünk semmit. Kezdettől fogva anyagi létünk fenntartása volt és maradt egyedüli gondunk. Akárcsak eleinte, most is táplálékgyűjtéssel töltjük napjainkat, esténkint pedig kimerülten zuhanunk álomba.

Sajnos, túlontúl is valószínű, hogy az emberiség, amelynek egyedüli képviselői vagyunk, gyors iramban visszafejlődik s mindinkább elvadul. A Virginia matrózain, akik eleve is műveletlenek voltak, egyre jobban kiütköznek az állati jegyek; fiam és én elfelejtettük, amit tudtunk; még Bathurst doktor és Moreno doktor is parlagon hevertette elméjét. Elmondhatjuk, hogy szellemi életünk odavan.

Milyen szerencse, hogy annak, idején - hány éve már ennek! - körülhajóztuk a kontinenst! Ma nem lenne többé merszünk hozzá... Arról nem is szólva, hogy Morris kapitány, az akkori expedíció vezetője halott, s végelgyöngülésben kimúlt a Virginia is, amely a hátán cipelt minket.

Ittlétünk kezdetén akadtak, akik nekiálltak házat építeni. Ezek a befejezetlen építmények ma romokban hevernek. Mindnyájan a puszta földön hálunk, évszakra való tekintet nélkül.

A ruházat, amely valamikor testünket borította, már rég lefoszlott rólunk. Az első években még azon voltunk, hogy pótoljuk: algákból szőttünk - előbb gondos, majd hanyagabb munkával - amolyan ruházatfélét. Azután belefáradtunk, s mert az enyhe éghajlat amúgy is fölöslegessé teszi a ruhát, mezítlen élünk, mint azok, akiket vadembereknek neveztünk.

Enni, enni, ez a mi örökös célunk, kizárólagos elfoglaltságunk.

De azért egykori gondolatainknak és egykori érzéseinknek mégiscsak maradt némi nyoma. Jean fiamból, aki mára már érett férfi és nagyapa, nem veszett ki minden szeretet, hajdani sofőröm, Modeste Simonat pedig megőrzött valamiféle kusza emléket arról, hogy valaha én voltam a gazdája.

Csakhogy ezek a halvány nyomok, az emberé, aki voltunk (hiszen valójában már nem vagyunk azok), ővelük, mivelünk örökre eltűnnek. Az utánunk jövők, akik már itt születtek, más életet el sem bírnak képzelni. Az emberiséget olyan felnőtt egyedek alkotják majd (itt járnak-kelnek máris előttem, miközben írok), akik nem tudnak olvasni, számolni, de még beszélni is alig; meg ezek a hegyes fogú gyermekek, akik mintha nem is lennének egyebek, mint megannyi telhetetlen bendő. Őutánuk majd más felnőttek és más gyerekek jönnek, aztán ismét más felnőttek és újabb gyerekek, és mind egyre közelebb kerül az állatokhoz, egyre távolabb gondolkodó őseitől.

Mintha máris látnám e komor pusztaságon bolyongani az eljövendő embereket, akik elfelejtették a tagolt beszédet, akiknek értelme kihunyt, s akiknek testét durva szőr lepi...

Nos hát, próbáljunk tenni valamit, hogy ne így legyen! Mindent el akarunk követni, ami hatalmunkban áll, hogy ne menjenek veszendőbe annak az emberiségnek a vívmányai, melyhez tartozunk. Moreno doktor, Bathurst doktor és én fölébresztjük zsibbadt agyunkat, rákényszerítjük, hogy emlékezzék arra, amit tudott. Megosztva a munkát, sorra leírjuk erre, a *Virginiá*ról magunkkal hozott papirosra, az ugyanonnan származó tintával mindazt, amit a tudomány különféle ágazataiból elsajátítottunk, s tesszük ezt avégett, hogy az emberek, amennyiben fennmaradnak, s a vadságnak egy többé-kevésbé hosszú időszaka után ismét szomjúhozni kezdik a fényt, megtalálják ezt a beszámolót arról, amit elődeik csináltak. S akkor tán áldani fogják ama férfiak emlékét, akik - forduljon bármint - azon törték magukat, hogy megrövidítsék a fájdalmas utat fivéreiknek, akiket nem láthatnak.