A Magellán-szoros

Általános öröm fogadta Paganel döntését. Az ifjú Robert lelkendezve ugrott a nyakába. Az érdemes titkár kis híján hanyatt vágódott.

– Faragatlan még a fiú - mondta -, földrajzra fogom tanítani.

S minthogy John Mangles vállalta, hogy tengerészt nevel belőle, Glenarvan jószívűségre tanítja, az őrnagy meg hidegvérűségre, lady Helena jó és nagylelkű emberré neveli, Mary Grant pedig megtanítja arra, hogy hálás tanítványa legyen tanítóinak, Robert kétségtelenül tökéletes férfiúvá fejlődik majd.

Hamarosan felrakták a szenet a Duncanra, majd a hajó elhagyta ezt a szomorú vidéket, nyugatnak tartva eljutott a brazíliai partok felé haladó tengeráramlatba, és szeptember 7-én jó északi széllel átkelt az Egyenlítőn, és a déli félgömbre érkezett.

Útjukat tehát semmi sem zavarta meg. Mindenki reménykedett. A Grant kapitány keresésére indult expedíció sikere napról napra valószínűbbnek tűnt. A hajón a legbizakodóbb a kapitány volt. Bizakodása főleg abból a dédelgetett vágyból fakadt, hogy Maryt megvigasztalja, boldognak lássa. A kapitány különös vonzalmat érzett a leány iránt, s ezt az érzést oly ügyesen titkolta, hogy Mary Grantot és őt magát kivéve a Duncanon mindenki észrevette.

A földrajztudós alighanem a déli félteke legboldogabb embere volt; térképekkel borította a társalgó asztalát, naphosszat tanulmányozta őket, s mindennapos vitája támadt Olbinett-tel, aki nem tudott megteríteni miatta. De a társalgó összes vendége Paganel pártján volt, kivéve az őrnagyot, akit a földrajzi kérdések, kivált vacsoraidőben, teljesen hidegen hagytak. Ráadásul Paganel talált egy halom ósdi könyvet a másodkapitány ládáiban, s köztük néhány spanyol művet, elhatározta hát, hogy megtanulja Cervantes nyelvét, melyet senki sem ismert a hajón. Ez majd megkönnyíti kutatásait a chilei partvidéken. Jó nyelvérzékében bízva azt remélte, hogy Conceptiónba érkezve folyékonyan beszéli majd ezt az új nyelvet. Így nagy buzgón tanult, állandóan érthetetlen szavakat mormolt.

Szabad idejében nem mulasztotta el, hogy gyakorlati oktatásban részesítse az ifjú Robertet, azoknak a partoknak a történetét tanította neki, melyekhez a Duncan oly sebesen közeledett.

Szeptember 10-én a hajó az 5. szélességi fok 37. percén és a 31. hosszúsági fok 15. percén járt, és ezen a napon Glenarvan olyasmit tudott meg, amit a legtanultabb emberek sem igen ismernek. Paganel elmesélte Amerika történetét, s hogy eljusson a híres tengerjárókig, akiknek útját a Duncan követte, Kolumbus Kristófnál kezdte a történetet, majd azzal fejezte be, hogy a híres genovai hajós haláláig sem tudta, hogy új földrészt fedezett fel.

Egész hallgatósága hitetlenkedett. De Paganel kitartott állítása mellett.

– Pedig így van - folytatta. - Nem akarom csorbítani Kolumbus érdemeit, de így történt. A XV. század végén csak az érdekelte az embereket, hogyan könnyíthetnék meg a közlekedést Ázsia felé, hogyan juthatnának el nyugat felé haladva keletre; röviden, hogy megtalálják a legrövidebb utat a „fűszerek hazájába”. Ezt kísérelte meg Kolumbus. Négy utat tett meg; elérte Amerikát a cumanái partoknál, Hondurasnál, Mosquitosnál, Nicaraguánál, Veraguánál, Costa-Ricánál és Panamánál, melyeket japán és kínai földeknek vélt, s úgy halt meg, hogy nem is tudott ennek a nagy kontinensnek a létezéséről, melyet még csak nem is róla neveztek el!

– Lehet, hogy igaza van, kedves Paganel - felelte Glenarvan -, de azért csak meglepő. Mondja csak, kik voltak azok a hajósok, akik fényt derítettek Kolumbus felfedezéseire?

– Utódjai, Ojeda, ki már útjaira is elkísérte, meg Vicente Pinzón, Vespucci, Mendoza, Bastidas, Cabral, Solis és Balboa. Ezek a hajósok Amerika keleti partjai mentén hajóztak, s miközben háromszázhatvan évvel ezelőtt ugyanaz a tengeráram sodorta őket tova, mely ma bennünket is vezet, dél felé haladva megállapították kiterjedését. Látják, barátaim, ugyanazon a helyen szeltük át az Egyenlítőt, ahol a XV. század utolsó évében Pinzón kelt át, s közeledünk a nyolcadik déli szélességi fokhoz, ahol kikötött Brazília partjainál. Egy évvel később a portugál Cabral lehajózott egészen Séguróig. Majd Vespucci 1502-ben, harmadik útja alkalmával még délebbre jutott. 1508-ban Vicente Pinzón és Solis együtt indultak az amerikai partok felderítésére, és 1514-ben Solis felfedezte a Rio de la Plata torkolatát, ott is pusztították el a bennszülöttek, így Magellánnak jutott a dicsőség, hogy körülhajózza a kontinenst. Ez a híres hajós öt hajóval indult el 1519-ben, a patagóniai partok mentén haladt, felfedezte Port Désirét és Port San Juliant, melyeknél hosszasan el is időzött, s az ötvenkettedik szélességi foknál rátalált arra a szorosra, melyet később róla neveztek el, s aztán 1520. november 28-án kifutott a Csendes-óceánra. Ó, mily boldogságot, milyen szívdobogtató megindulást érezhetett, mikor megpillantotta a napsütésben az addig ismeretlen tengert!

– Igen, Paganel úr! - kiáltotta Robert a földrajztudós szavaitól fellelkesülten. - Hej, de szerettem volna ott lenni!

– Én is, fiacskám, de nem is szalasztottam volna el egy ilyen alkalmat, ha háromszáz évvel korábban születek!

– Ez számunkra kellemetlen lett volna - felelte lady Helena -, mert akkor nem mesélhetné el nekünk itt, a Duncan társalgójában ezt a történetet.

– Valaki más mondta volna el helyettem, asszonyom, és még azt is hozzátette volna, hogy a nyugati partok felderítése a Pizarro testvéreknek köszönhető. Ezek a vakmerő kalandorok városokat alapítottak. Cuzco, Quito, Lima, Santiago, Villarica, Valparaiso és Concepción, mely felé a Duncan visz bennünket, valamennyi nekik köszönheti alapítását. Ebben az időben Pizarro felfedezései kiegészítették Magellán felfedezéseit, és az Óvilág tudósainak legnagyobb megelégedésére, föltérképezték az amerikai partvonulatokat.

– Hát én ugyan ezzel még nem lettem volna elégedett - mondta Robert.

– Miért nem? - kérdezte Mary, s öccsére tekintett, akit ezeknek a felfedezéseknek a története tűzbe hozott.

– Valóban, fiacskám, miért nem? - kérdezte Glenarvan lord, és bátorítóan mosolygott.

– Mert én azt is szerettem volna tudni, hogy mi van a Magellán-szoroson túl!

– Bravó, barátom! - felelte Paganel. - Én is szerettem volna megtudni, hogy vajon a kontinens egészen a Déli-sarkig terjed-e, vagy valamely nyílt tenger van-e rajta túl, mint ahogy azt Drake, az ön egyik honfitársa feltételezte, lordom. Nyilvánvaló tehát, hogy ha Robert Grant és Jacques Paganel a XVII. században éltek volna, hajóra szállnak a két hollandus, Schouten és Lemaire nyomában, akik szintén szerettek volna választ adni erre a földrajzi találós kérdésre.

– Tudósok voltak? - kérdezte lady Helena.

– Nem, hanem merész kalmárok, akiket a felfedezések tudományos oldala vajmi kevéssé érdekelt. Akkoriban a Magellán-szoroson lebonyolódó mindennemű kereskedelem kizárólagos joga a holland Kelet-indiai Társaság kezében volt. S mivel ebben az időben a kelet felé vezető nyugati utakon kívül nem ismertek más utat, ez a kiváltság valóságos aranybánya volt. Néhány kereskedő harcolni akart e monopólium ellen; új átkelőhelyet kerestek. E kereskedők közé tartozott az okos és tanult Isaac Lemaire. Magára vállalta az expedíció költségeit, melyet Jacob Lemaire, az unokaöccse vezetett Schoutennel, a Horn városából származó kiváló tengerésszel. Ezek a vakmerő hajósok 1615 júniusában, csaknem egy évszázaddal Magellán után indultak útnak; a Tűzföld és Amerika partjai közt felfedezték a Lemaire-szorost, és 1619. február 12-én megkerülték a híres Horn-fokot, mely inkább rászolgált volna a Vihar-fok elnevezésre, mint testvérpárja, a Jóreménység foka.

– De szerettem volna ott lenni! - kiáltott fel Robert.

– Nagy élményekben lett volna részed, fiacskám - folytatta Paganel lelkesülten. - Mert van-e igazabb megelégedés, valóságosabb öröm, mint a hajósé, aki térképre rajzolhatja felfedezéseit? Látja, amint lassacskán földrészek formálódnak a szeme láttára, sziget sziget után, szirtfok szirtfok után, mintegy a hullámokból előbukkanva! Eleinte bizonytalanok a határvonalak, töredezettek, meg-megszakadnak. Itt egy magányos fok, ott egy elszigetelt földnyelv, amott messzebb meg egy végtelenbe vesző öböl. Majd felfedezései apránként kiegészítik egymást, összekapcsolódnak a töredezett vonalak, a kipontozott részek helyére határozott vonások kerülnek, az öblök meghatározott földrészekbe rajzolódnak, a szirtfokok valóságos földrészekre támaszkodnak, s végül előtárul az új kontinens tavaival, folyóival és folyamaival, hegyei, völgyei és síkságai, falui, városai, központjai teljes nagyszerűségükben jelennek meg a szemünk előtt. Ó, barátaim, egy felfedező valóságos feltaláló! Hasonló megrendülések és meglepetések érik! Ez a kincsesbánya azonban már majdnem kimerült! Mindent láttak már az emberek, mindent megismertek, minden kontinenst, minden új világot felfedeztek, s mi, akik csak most utolsóknak ismerkedtünk meg a földrajztudománnyal, nekünk már semmi tennivaló sem maradt!

– De igen, kedves Paganel - felelte Glenarvan.

– Vajon mi?

– Az, amit mi teszünk most!

Eközben a Duncan bámulatos sebességgel haladt Vespucci és Magellán hajdani útján. Szeptember 15-én átszelte a Baktérítőt, s a híres szoros felé tartott. Mint alig látható csík, fel-feltűntek a látóhatáron a sík patagóniai partok; a hajó több mint tízmérföldnyire haladt mellettük, és Paganel nevezetes távcsöve is csak bizonytalan képet adott ezekről az amerikai partokról.

Szeptember 25-én a Duncan a Magellán-szoros magasságába ért. Egyenesen behajózott. A Csendes-óceánra tartó gőzösök általában ezt az utat választják. Háromszázhetvenhat mérföld hosszú; a legnagyobb tonnatartalmú hajók mindenütt, még a partok mentén is találnak megfelelő mélységű vizet, fenéktalaja horgonyvetésre alkalmas, környékén sok az édesvíz, a halban bővelkedő folyó, vadban gazdag erdő, mintegy húsz kellemes és biztonságos kikötőhelye van, egyszóval sok olyan előnye, mellyel nem dicsekedhetik sem a Lemaire-szoros, sem a Horn-fok, melynek félelmetes szikláit szüntelenül vad viharok és szelek ostromolják.

Az út első óráiban, vagyis mintegy hatvan-nyolcvan mérföldön keresztül, egészen a Gregory-fokig alacsony és homokos a part. Jacques Paganel semmi látnivalót, a legapróbb részletet sem akart elszalasztani. Az átkelés alig harminchat órásnak ígérkezett, és a szoros két tovatűnő partjának látványa megérte a fáradságot; a tudós elbűvölten gyönyörködött benne. Az északi oldalon egyetlen ember sem mutatkozott, míg a Tűzföld kopár szikláin néhány szánalomra méltó bennszülött ődöngött.

Paganel tehát nem látott egyetlen patagont sem, ami útitársai nagy mulatságára igen felháborította.

– Patagónia patagonok nélkül nem Patagónia! - méltatlankodott.

– Türelem, érdemes földrajztudós uram - felelte Glenarvan -, látunk még majd patagonokat.

– Egyáltalán nem vagyok benne biztos.

– Pedig léteznek - mondta lady Helena.

– Már ebben is kételkedem, asszonyom, mivel nem látok egyet sem.

– De hát csak nem képzeletbeli lényeknek adták a patagon nevet, mely spanyolul „nagy láb”-at jelent!

– Ó, a név, az nem sokat jelent - felelte Paganel, aki hogy felélénkítse a vitát, megmakacsolta magát. - Meg aztán azt sem tudjuk, hogyan is hívják őket valójában!

– Nohát! - kiáltott fel Glenarvan. - Tudta ön ezt, őrnagy?

– Nem - felelte Mac Nabbs -, de egy fillért sem adnék azért, hogy megtudjam a nevüket.

– Bármilyen közönyös is, most megtudja - folytatta Paganel. - Míg Magellán patagonoknak nevezte el a környék bennszülötteit, a tűzföldiek tiremenennek, a chileiek caucalhuesnek, a carmen telepesek tehuelchesnek, a dél-chileiek huilichesnek nevezik; Bougainville chauháknak, Falkner pedig tehuelheteknek hívja őket! Ők meg általában inakanoknak mondják magukat! Hogyan is ismerheti itt ki magát az ember, hogyan higgyem el, hogy létezhetik egy nép, melynek ennyi neve van?

– Szép kis okoskodás! - felelte lady Helena.

– Ha valóban igaza is van - mondta Glenarvan -, azt azért még Paganel is beismeri, hogy ha a nevükben nem is vagyunk biztosak, termetükről egybehangzóak a leírások!

– Nem érthetek egyet ilyen képtelenséggel! - kiáltott fel Paganel.

– Magas termetűek - mondta Glenarvan.

– Nem tudom.

– Alacsonyak? - kérdezte lady Helena.

– Senki sem állíthatja.

– Akkor hát középtermetűek? - kérdezte az őrnagy békítgetően.

– Azt sem tudhatom.

– Nahát, ez azért túlzás - kiáltott fel Glenarvan - az utazók, akik látták őket...

– Az utazók, akik látták őket - vágott közbe a földrajztudós -, semmiben sem értenek egyet. Magellán azt mondja, hogy a feje alig ért a derekukig - Nahát!

– Igen, de Drake meg azt állítja, hogy az angolok magasabbak, mint a legmagasabb patagon!

– Az angolok! - mondta megvetően az őrnagy. - Az lehetséges, de ha skótokról volna szó!

– Cavendish azt mondja, hogy magasak és erősek - folytatta Paganel. - Hawkins szerint óriások. Lemaire és Schouten pedig tizenegy láb magasnak tartja őket.

– No, ezek aztán megbízható emberek!

– Igen, akár Wood, Narborough és Falkner, aki szerint középtermetűek. Igaz, hogy míg Byron, Giraudais Bougainville, Wallis és Carteret azt állítják, hogy a patagonok hat láb és hat hüvelyk magasak, d’Orbigny, az a tudós, ki legjobban ismeri ezt a vidéket, azt mondja, hogy általában mintegy öt láb és négy hüvelyk¹ magasak.

– De hát akkor melyik igaz a sok ellentmondó állítás közül? - kérdezte lady Helena.

– Az igazság az, asszonyom - felelte Paganel -, hogy a patagonoknak rövid a lábuk, de hosszú a felsőtestük. Tréfásan úgy is mondhatnánk, hogy ezek az emberek ülve hat láb magasak, állva meg csak ötlábnyiak.

– Bravó, kedves tudósom! - kiáltott fel nevetve Glenarvan. - Ezt jól megmondta.

– Persze ha nem léteznének, ez összehangolná a véleményeket. De befejezésül hadd vigasztaljam meg önöket, itt van előttünk a Magellán-szoros, és ez még patagonok nélkül is csodálatos.

A Duncan két káprázatosan szép part között éppen a Brunswick-félszigetet kerülte meg. Hetven mérfölddel a Gregory-fok után jobbra maga mögött hagyta a Punta Arena-kolostort. A chilei zászló és a templom harangtornya egy pillanatra felbukkant a fák között. Ettől a ponttól impozáns gránitvonulatok között haladt a szoros; a hegyek lábát hatalmas erdők övezték, örök hó borította csúcsaik a felhőkbe vesztek, délnyugatra a Tarn-hegy nyúlt hatezerötszáz lábnyi magasba, majd hosszas szürkület után leszállt az éj, a fény észrevétlenül halványult szelídebb színekbe, az égen fényes csillagok ragyogtak, s az utasoknak a Dél keresztje mutatta a Déli-sark felé vezető utat. E ragyogó sötétségben a lakott partok világítótornyai helyett a csillagok fénye jelezte útjukat; bátran hajóztak tovább, a jacht nem kötött ki a parton oly sűrűen kínálkozó kellemes öblökben; vitorlarúdjait gyakran súrolták a víz fölé hajló délszaki bükkfák; propellerje gyakran folyók vizét kavarta; felriasztotta a ludakat, kacsákat, mocsári szalonkákat, a böjti récéket, a vízivilág mindeme tollas lakóját. Hamarosan romok bukkantak elő, néhány omladék, melyeket lenyűgöző varázzsal borított az éjszaka; elhagyott kolónia maradványai, melyek az idők végezetéig komor ellentétet alkotnak a vidék termékenységével, a vaddal teli erdőkkel. A Duncan a Port-Famine, az Éhség-kikötő előtt haladt.

Ide, erre a helyre érkezett 1581-ben a spanyol Sarmiento négyszáz kivándorlóval. Itt alapította meg San Felipe városát. Kíméletlen hideg tizedelte meg a kolóniát, majd az éhínség ragadta el azokat, akiket a tél megkímélt, és 1587-ben a Cavendish nevű hadihajó egyetlen életben maradottat talált a négyszáz szerencsétlenből, s ez az egyetlen is éhségtől haldokolt a hat éve alapított, de hat évszázadosnak tűnő város romjai közt.

A Duncan az elhagyatott partok mentén haladt; napfelkeltekor szűk átjárók között hajózott, bükk-, kőris- és nyírfaerdők között, a fák közül magyalfák élénkzöld koronája alkotta lugasok, csúcsok bukkantak elő, közülük emelkedett messze a magasba a Buckland-obeliszk. Majd a hajó egyenesen a Saint Nicolas-öbölbe futott, melyet hajdan Bougainville a „Franciák öblé”-nek nevezett; a távolban fókák és bálnák csapata kergetőzött, jól megtermett állatok lehettek, mert négymérföldnyi távolságból is lehetett látni, milyen magasra fröcskölik a vizet. Végül a Duncan maga mögött hagyta a télről megmaradt jégtáblákkal bezárt Froward-fokot. A szoros másik oldalán, a Tűzföld felé, a Sarmiento hegy nyúlt hatezerláb magasba; roppant sziklatömegét felhőfoszlányok szabdalták, olyan volt, mint valami égi szigetcsoport.

Valójában a Froward-foknál szakad vége az amerikai szárazföldnek, mert a Horn-fok nem egyéb, mint magányos szikla a tengeren, az ötvenhatodik szélességi foknál.

Ezen a ponton túl a szoros összeszűkül a Brunswick-félsziget és a Vigasztalanság Földje között. Ez a hosszú sziget számtalan apró szigetecske között úgy nyúlik el, mint valami kavicspartra vetődött hatalmas cethal. Mily nagy a különbség Amerika e végének szakadozott partvidéke és Afrika, Ausztrália vagy India határozott körvonalai közt! A földrétegek micsoda ismeretlen felfordulása szaggathatta így meg ezt a két óceán közé vetett hatalmas szirtet!

A termékeny partokat kopár, zord vidékek sora követte; számtalan öböl alkotta kiismerhetetlen útvesztő. A Duncan nem keresgélte útját, habozás nélkül siklott a szeszélyes kanyarulatok közt; kéményének füstje elvegyült a sziklákról felszálló köddel. Változatlan sebességgel haladt el a kihalt partokon épült néhány spanyol kereskedőtelep előtt. A Tamar-foknál kiszélesült a szoros, így a jacht befordulhatott a Narborough-szigetek meredek partja felé, s közeledett a déli parthoz. Majd harminchat órával azután, hogy belépett a szorosba, a Vigasztalanság Földjének legszélső csúcsán ott tornyosult előtte a Pilar-fok sziklája. Végtelen, csillogó, nyílt tenger terült el előttük, s Jacques Paganel, aki elragadtatott mozdulattal üdvözölte, olyan meghatottságot érzett, akár hajdan maga Fernand Magellán, midőn Trinidad nevű hajójának vitorláiba először kaptak bele a csendes-óceáni szelek.