Paganel utolsó szórakozottsága

Tizenegy nappal azután, hogy elhagyta a szigetet, március 18-án a Duncan az amerikai partok közelébe ért, s másnap kikötött a Talcahuano-öbölben.

Öthónapi utazás után került vissza ide, s ez alatt az öt hónap alatt nem tért le a 37. szélességi fokról, s megkerülte a földet. A Traveller’s Club évkönyveiben páratlan, emlékezetes utazás résztvevői átkeltek Chilén, a pampákon, Argentínán, az Atlanti-óceánon, a Tristan da Cunha-szigeteken, az Indiai-óceánon, az Amsterdam-szigeteken, Ausztrálián, Új-Zélandon, végül a Tabor-sziget érintésével a Csendes-óceánon keresztül visszaérkeztek. Erőfeszítéseik nem voltak hiábavalók: magukkal hozták a Britannia hajótöröttjeit.

A Glenarvan szavára útnak indult derék skótok közül egy sem hiányzott, valamennyien visszatértek a vén Skóciába.

A Duncan szenet vett fel Talcahuanóban, majd elhúzott Patagónia partjai mellett, megkerülte a Horn-fokot, és az Atlanti-óceánon át folytatta útját.

Semmi nevezetes esemény nem történt. A hajó boldogságot szállított. Semmi sem maradt titokban, még John érzelmei sem Mary Grant iránt.

Azazhogy mégiscsak volt egy titok! Mac Nabbs valamire még nagyon kíváncsi volt. Miért jár Paganel szüntelenül állig gombolt ruhában, miért húzza egészen füléig a sálját? Az őrnagy roppant kíváncsi volt ennek a különös hóbortnak az okára. Hiába faggatta, hiába tett célzásokat, hiába gyanúsítgatta, Paganel a szó szoros értelmében nem gombolkozott ki. Még akkor sem, mikor a Duncan az Egyenlítőn haladt át, s a fedélzeti pallók között még a kátrány is megolvadt az ötvenfokos hőségben.

„Olyan szórakozott, hogy azt hiszi, Pétervárott vagyunk!” - gondolta az őrnagy, mikor látta, hogy a földrajztudós úgy burkolózik köpenyébe, mintha már a higany is megfagyott volna a hőmérőben.

Május 9-én, ötvenhárom nappal azután, hogy elhagyták a talcahuanói öblöt, John Mangles megpillantotta a Clear-fok világítótornyának fényét. A jacht befordult a Szent György-csatornába, átkelt az Ír-tengeren, és május 10-én befutott a Clyde-öbölbe. Tizenegy órakor kikötött Dumbartonban. Délután két órakor az utasok a highlanderek lelkes éljenzése közepette megérkeztek a Malcolm-kastélyba.

Harry Grant és két társa megmenekült. John Mangles feleségül vette Mary Grantot. Frigyüket az öreg Saint Mungo-székesegyházban az a Paxton tiszteletes áldotta meg, aki azelőtt kilenc hónappal ugyanebben a templomban imádkozott Harry Grantért.

Vajon Paganel agglegényként hal meg? Ki tudja?

A kiváló földrajztudós hősi cselekedetei nyomán nagy hírnévre tett szert. Szórakozottságainak története zajos sikert aratott Skócia szalonjaiban. Kézről kézre adták Paganelt, s a végén már neki is elege volt a sok kedvességből.

Ekkor történt az, hogy egy harmincéves, kissé különc, de jólelkű és még bájos kisasszony, éppen Mac Nabbs unokahúga, beleszeretett a hóbortos földrajztudósba, és fölajánlotta neki a kezét. Milliós hozománya volt, de erről nemigen esett szó.

Paganelt éppenséggel nem hagyták közönyösen Arabella kisasszony érzelmei, de azért csak nem mert nyilatkozni.

Végül az őrnagy lépett közbe a két egymásnak teremtett szív érdekében. Azt mondta Paganelnak, hogy más szórakozottságot már úgysem követhet el, mint hogy megházasodjék.

Paganel nagy zavarban volt, de különösképpen sehogy sem tudta rászánni magát, hogy kipréselje magából a sorsdöntő szót.

– Talán nem tetszik önnek Arabella kisasszony? - faggatta Mac Nabbs.

– Ó, őrnagy! Dehogynem! - kiáltott fel Paganel. - Roppant bájos hölgy! S ha éppen mindent tudni akar, elárulom, hogy még jobban tetszene, ha nem volna ilyen bájos! Csak találnék valami hibát benne!

– Nyugodjon meg - felelte az őrnagy. - Van hibája, nem is egy! A legtökéletesebb asszonynak is megvannak a maga hibái. Nos, Paganel, döntött?

– Nem merek - nyögte Paganel.

– De hát miért habozik, tudós barátom?

– Nem vagyok méltó Arabella kisasszonyhoz! - felelte a földrajztudós.

Ebből nem volt hajlandó engedni.

Végül a javíthatatlan őrnagy egy szép napon sarokba szorította. Paganel örök titoktartás pecsétje alatt elárulta neki, hogy olyan különös ismertetőjele van, melynek alapján, ha netán sor kerülne rá, a rendőrség könnyen adhatna róla személyleírást.

– Ugyan! - kiáltott fel az őrnagy.

– Úgy van, ahogy mondom! - bizonygatta Paganel.

– Annyi baj legyen, érdemes barátom!

– Gondolja?

– Biztos vagyok benne, sőt ez még érdekesebbé teszi! Növeli személyi varázsát! Ilyen férfit álmodott magának Arabella!

Az őrnagy mindvégig rendíthetetlenül komoly volt, s mardosó bizonytalanságban hagyta magára Paganelt.

Mac Nabbs és Arabella kisasszony között rövid beszélgetés zajlott le.

Két héttel később a Malcolm-kastély kápolnájában nagy feltűnés közepette összeeskették az ifjú párt. Paganel elegáns volt, de állig gombolkozva állt a tündöklően szép Arabella mellett.

A földrajztudós titka mindörökre ismeretlen maradt volna, ha az őrnagy nem mondja el Glenarvannak, Glenarvan meg a feleségének, Helena meg John Mangles feleségének. A titok valahogyan Olbinettné fülébe jutott, így egykettőre mindenki tudott róla.

Jacques Paganel három napig volt a maorik foglya, és azok kitetoválták, de nem akárhogyan: a lábától egészen a válláig. Mellén ott viselte a törzs címerét: a kiterjesztett szárnyú kivit, mely csőrét a tudós szívébe vájja.

Ez volt a nagy utazás egyetlen olyan kalandja, mely mindörökre búsította Paganelt, s nem is bocsátotta meg soha az új-zélandiaknak. Ez volt az oka annak, hogy nem tért vissza Franciaországba, bárhogy is hívták, és bárhogy is szeretett volna visszatérni. Attól tartott, hogy személye a karikaturisták modelljévé, az újságok rossz tréfáinak tárgyává tenné az egész Földrajzi Társulatot, mert hiszen van is mit tréfálkozni egy frissen tetovált titkáron!

A kapitány hazatértét nemzeti ünnepként köszöntötték Skóciában. Harry Grant volt Ó-Kaledónia legnépszerűbb embere. Fia, Robert tengerész lett, akárcsak apja meg John kapitány, és Glenarvan támogatásával hozzálátott megvalósítani a tervet, hogy skót települést alapítson a Csendes-óceán valamelyik szigetén.