Két tűz között

Az éjszaka kedvezett a menekülőknek. Ki kellett hát használniuk, hogy elhagyják a Taupoi-tó környékét. Paganel állt a kis csapat élére, s a nehéz hegyi úton ismét tanúságot tett csodálatos tájékozódóképességéről. Meglepő ügyességgel haladt a sötétben, habozás nélkül tért rá az alig látható ösvényekre, s egy lépéssel sem tért el a helyes iránytól. Hogy nüktalop volt, az persze sokban segítette; macskaszemével a legapróbb tárgyakat is meglátta a sűrű sötétségben.

Három órán át megállás nélkül haladtak a keleti hegyoldal elnyúló lejtőin. Paganel kissé délkelet felé kanyarodott, hogy abba a szűk völgybe jusson, ahol a Kaimanawa és a Wahiti hegy között az aucklandi út kanyarog a Hawkes-öböl felé. Úgy tervezte, hogy a szoroson túl letér az útról, s a magas hegyek között, lakatlan vidékeken át halad a part felé.

Reggel kilenc órára tizenkét mérföldet tettek meg tizenkét óra alatt. Nem kívánhattak többet a gyönge, de hősies nőktől. A hely egyébként is alkalmasnak tűnt a táborozásra. A menekülők elérték a két hegyláncot elválasztó szorost. A délre tartó oberlandi utat jobb kéz felől maguk mögött hagyták. Térképpel a kezében Paganel északkeletnek kanyarodott, és tíz órakor a kis csapat egy meredek, kiugró szirtfokra érkezett.

Elővették elemózsiájukat, s jóízűen falatozni kezdtek. Mary Grant és az őrnagy mindeddig nem sokra becsülte a páfránygyökeret, most azonban ők is jól belaktak belőle.

A pihenő délután két óráig tartott, majd ismét nekivágtak a keletre tartó útnak, s este a hegyektől nyolcmérföldnyire pihentek meg az utazók. A szabad ég alatt sem kérették magukat, hogy elaludjanak.

Másnap meglehetősen nehéz út állt előttük. A Wahiti hegylánctól keletre vulkanikus tavak, gejzírek és szolfatárák különös vidékén kellett átkelniük. A szemnek több gyönyörűségére szolgált ez a táj, mint a lábnak. Negyedmérföldenként kerülőket, vargabetűket kellett tenniük, akadályok álltak elibük; mindez nagy erőfeszítést követelt, de a természet színjátéka csodálatosan változatos volt.

Ezen a húsz négyzetmérföldnyi hatalmas területen számtalan módon törtek felszínre a föld alatti erők. Rovarok milliójával népes, különösen áttetsző sós patakok bukkantak elő a teacserjék közül. Átható puskaporszagot árasztottak, s partjaikat hófehér üledékkel borították. Vizük forró volt, míg a környező többi patak fagyosan áradt tova. Partjaikon hatalmas páfrányok nőttek, az 500 millió év előtti szilurkori növényzettel azonos környezetben.

Mint valami park szökőkútjai, mindenfelől gőzbe burkolt vízsugarak szöktek a magasba; egyikük szakadatlanul működött, míg másikuk, mintha a szeszélyes Plutó irányítaná őket, csak időnként lövellt föl. Úgy helyezkedtek el egymás fölött a természetes amfiteátrum körbefutó emeletein, mint valami divatos szökőkút lépcsőzetes medencéi; vizük apránként elvegyült a fehér gőzboltozat alatt, és a gigászi lépcső félig áttetsző fokait lassan elemésztve, forró zuhatagként szakadtak a tavakba.

Távolabb a hővízű forrásokat és a zúgó gejzíreket szolfatárák követték. A talajt mintha hatalmas pattanások borították volna. Megannyi félig kihunyt, repedezett kráter volt; számtalan hasadékukból különböző gázok szivárogtak. A levegőt kénsav kellemetlen, csípős szaga töltötte be. A kén kristályos rögei kéreggel borították a talajt. Hosszú évszázadok óta kihasználatlan kincsek halmozódtak itt, ha Szicília kénbányái egy napon kimerülnek, az ipar kétségtelenül Új-Zélandnak erről az alig ismert vidékéről szerzi majd be szükségletét.

Gondolható, milyen fáradságába került az utazóknak, hogy átvergődjenek a sok akadályon. Nehezen találtak táborozásra alkalmas helyet, s a vadászok puskája előtt egyetlen olyan madár sem repült el, mely méltó lett volna arra, hogy Olbinett megkopassza. Így hát legtöbbször páfránnyal és édes répával kellett beérniük, de ez a sovány eledel nemigen öntött friss erőt a kis csapat tagjaiba. Valamennyien türelmetlenül várták, hogy végre maguk mögött hagyják ezt a kietlen, puszta tájat.

Négy teljes napba telt, mire átjutottak ezen a járhatatlan vidéken. Csak február 23-án üthettek tábort ötvenmérföldnyire a Monganamutól, annak a névtelen hegynek a tövében, melyet Paganel térképén meg is találtak. Szemük előtt bozótos síkság terült el, s a látóhatáron ismét föltűntek a hatalmas erdők.

Ez jó jel volt, feltéve persze, ha a lakható környék nem vonzott oda sok bennszülöttet. Az utazók mindeddig nyomukat sem látták.

Ezen a napon Mac Nabbs és Robert három kivit ejtett el; a három madár ott díszelgett a tábor asztalán, de nem sokáig, mert pillanatok alatt mindenestül fölfalták őket.

A desszertnél, az édes répa és a burgonya között, Paganel egy indítvánnyal állt elő, melyet valamennyien lelkesen elfogadtak.

Azt ajánlotta, hogy a háromezer láb magasba, a felhők közé meredő névtelen hegyet nevezzék el Glenarvan hegynek. Térképébe gondosan be is jegyezte a skót lord nevét.

Az út hátralevő része egyhangú volt. A tavaktól a Csendes óceánig mindössze két-három említésre méltó esemény történt.

Egész nap síkságokon és erdőkben meneteltek. John a nap és a csillagok állásából határozta meg az útirányt. A kegyetlenül megviselt utazókat egyre növekvő fáradtság késleltette, s már alig várták, hogy a missziós telepekre érkezzenek.

Útközben azért beszélgettek, társalogtak, de nem együttesen. A kis csapat csoportokra oszlott; a csoportokat nem a nagyobb rokonszenv alakította ki, hanem inkább a közös érdeklődési kör.

Glenarvan legtöbbször egyedül lépdelt, ahogy közeledtek a tengerparthoz, egyre többet gondolt a Duncanra meg a legénységre. Megfeledkezett arról, hogy Aucklandig őket is veszély fenyegeti, s csak legyilkolt legénységére gondolt. A rettenetes kép nem hagyta nyugodni.

Harry Grantról már nem esett szó. Miért is beszéltek volna róla, hiszen már semmit sem tehettek érte. Legfeljebb lánya és John Mangles emlegették olykor beszélgetéseik során.

John egy szóval sem emlékeztette a lányt a wareatuabeli utolsó éjszaka vallomására. Tapintatosabb volt, semhogy tudomásul vette volna a végső kétségbeesésben mondott szavakat.

Mikor Harry Grantról beszélt, John még mindig újabb kutatóutakat tervezett. Bizonygatta Marynek, hogy Glenarvan ismét megpróbálkozik az ezúttal kudarcba fulladt vállalkozással. Abból indult ki, hogy az irat kétségtelenül hiteles, tehát Harry Grant él valahol. Ha az egész világot át kell kutatniuk érte, akkor is rátalálnak. Mary mámorosan hallgatta ezeket a szavakat; egyazon gondolat fűzte őket össze, s most azonos reménységben találtak egymásra. Lady Helena gyakran részt vett beszélgetéseikben; ő nem táplált olyan ábrándos reményeket, mint a két fiatal, de azért óvakodott attól, hogy a szomorú valóságra ébressze őket.

Eközben Mac Nabbs, Robert, Wilson és Mulrady a kis csapat közelében vadászott, s mindnyájan beszolgáltatták a maguk zsákmányát.

Paganel, elmaradhatatlan vászonfű köpenyébe burkolózva, félrehúzódott a többiektől, és szótlanul, gondolataiba mélyedve bandukolt.

Noha a megpróbáltatások, a veszélyek, a fáradtság, a nélkülözés a legjobb jellemeket is ingerlékennyé, sértődőssé teszi, a kis csapat egységes maradt, tagjai odaadóan ragaszkodtak egymáshoz, bármelyikük életét áldozta volna a többiért.

Február 25-én folyó állta útjukat, Paganel térképe szerint a Wakari volt. Átgázoltak rajta.

Két napon át cserjés síkságon vezetett az útjuk. Feleúton jártak a Taupoi-tó és a tengerpart között; fárasztó, de eddig veszélytelen út volt.

Azután hatalmas, az ausztráliai erdőségekre emlékeztető, véget nem érő erdők tűntek fel. Az eukaliptuszfák helyett itt kaurifák nőttek. Négyhónapos utazásuk alatt Glenarvanék már belefásultak a sok látnivalóba, de most elbűvölten nézték ezeket a hatalmas fenyőket, a libanoni cédrus és kaliforniai mammutfa méltó vetélytársait. A kaurifa törzse az ágak eredetéig százlábnyira is megnő. Elszigetelt csoportokban tenyésztik, így az erdő nem is fákból, hanem számtalan facsoportból áll, melyek kétszáz lábnyi magasba nyújtóztatják zöld lombernyőjüket.

Néhány fiatalabb, alig százéves fenyő az európai vörösfenyőre hasonlított. Hegyes kúpban végződő, sötét koronájuk volt. Az idősebbek, az öt vagy hat évszázados fák, ágaik kibogozhatatlan szövevényén hatalmas lombsátrakat tartottak. Az új-zélandi erdők pátriárkáinak ötven láb kerületű hatalmas törzseit az utazók valamennyien összefogódzkodva sem érték körül.

Három napon át a kis csapat e roppant boltívek alatt, agyagos talajon haladt, melyre ember eddig sosem lépett. Ez abból is látszott, hogy a kaurifák tövében mindenfelé oly nagy halom gyanta gyűlt össze, hogy esztendőkre fedezhette volna a bennszülöttek gyantakivitelét.

A vadászok kivicsapatokra bukkantak. Ezek a különös madarak, melyeket alig találni a maorik lakta vidéken, a sűrű erdőkbe menekültek az új-zélandi kutyák elől. Most kiadós és egészséges táplálékul szolgáltak az utazóknak.

Paganel egyszer a sűrű bozótban hatalmas madarakat pillantott meg. Fölébredt benne a természettudós kíváncsisága, társait is hívta, és fáradtsággal nem törődve az őrnaggyal és Roberttel a nyomukba iramodott.

Érthető volt a földrajztudós lázas kíváncsisága, hiszen úgy vélte, hogy ezek a madarak a dinormisok fajtájához tartozó moák, melyek néhány tudós szerint már kihaltak. Ez a találkozás azonban igazolta Hochstetter és más utazók nézetét, bebizonyította, hogy ez a szárnyatlan madáróriás még most is létezik Új-Zélandban.

A Paganel üldözte moák, a megatheriumok és a pterodactylusok kortársai, vagy tizennyolc láb magasak voltak, afféle túlméretezett és gyáva struccok. Hihetetlen gyorsan menekültek. Rohantukban még a puskagolyó sem állította meg őket. Néhány percnyi hajsza után az utolérhetetlen moák eltűntek a magas fák mögött, a vadászok hiába pazarolták a puskaport és hiába futottak egy nagyot.

Március elsején este Glenarvan és társai végre elhagyták a roppant kaurierdőt, s az ötezer-ötszáz lábnyi magas Ikirangi-hegy tövében ütöttek tábort.

A Monganamutól idáig csaknem száz mérföldet tettek meg. A tengerpart még harmincmérföldnyire volt. John Mangles annak idején azt remélte, hogy tíz nap alatt megteszik ezt az utat, de akkor még nem tudta, mennyi nehézségbe ütköznek majd ezen a vidéken.

A kerülők, az útjukba álló akadályok, a rossz tájékozódás ötödével meghosszabbította az utat, így az Ikirangihoz érve az utazók teljesen kimerültek.

Pedig még jó kétnapi gyalogút állt előttük a partig, s most új erőre, fokozott éberségre volt szükségük, mert ismét bennszülöttekkel népes vidékre érkeztek.

Valamennyien leküzdötték fáradtságukat, és másnap hajnalban a kis csapat ismét útnak indult.

A jobbra maguk mögött hagyott Ikirangi-hegy és balra a háromezer-hétszáz láb magasba nyúló Hardy-hegy között igen keserves útjuk volt. Itt mintegy tízmérföldnyi hosszú síkság terült el előttük; a síkságot shupple-jack, azaz joggal „fojtogató indá”-nak nevezett hajlékony lián nőtte be. Minden egyes lépésnél belegabalyodott kezük, lábuk; a liánok kígyóként tekeredtek az utazók teste köré. Két napon át csak baltával nyithattak maguknak utat, csak így harcolhattak a százfejű hidrával, ezzel a kellemetlen, szívós növénnyel, amit Paganel szívesen sorolt volna a növényállatok rendjébe.

Ezen a síkságon vadászni sem lehetett, így a vadászok nem tehettek szert a napi zsákmányra. Élelmiszerkészletük kifogyóban volt, pótolni nem tudták, víz sem volt, hogy a fáradtságtól még gyötrőbb szomjukat csillapítsák.

Glenarvan és társai rettenetesen szenvedtek, lelkierejük most első ízben már-már cserbenhagyta őket.

Lélektelen testként vonszolták magukat, csak a mindennél erősebb életösztön vezette őket. Eljutottak a Dottin-fokra, a Csendes-óceán partjára.

A parton néhány elhagyott kunyhó állt: egy falu romjai. Nemrégiben háború dúlt a vidéken; mindenfelé fosztogatás, tűzvész nyomai látszottak. A boldogtalan utazókra itt újabb rettenetes megpróbáltatás várt.

A tengerpart mentén bolyongtak, mikor egymérföldnyire hirtelen bennszülött csapat bukkant fel, s fegyvereiket rázva feléjük rohantak. Glenarvanék mögött a tenger volt: semerre sem menekülhettek. Glenarvan összeszedte maradék erejét, s már éppen harcra készült, mikor John Mangles fölkiáltott:

– Egy csónak! Csónak!

Húszlépésnyire valóban ott várakozott a fövenyen egy hatevezős csónak. Szempillantás alatt vízre taszították, beleugráltak, s menekültek a veszélyes partról. John Mangles, Mac Nabbs, Wilson és Mulrady az evezőket, Glenarvan a kormányt ragadta meg; a két nő, Robert meg Olbinett pedig elnyúlt a csónak fenekén, Glenarvan mellett.

Tíz perc alatt a csónak negyedmérföldnyire távolodott a parttól. A tenger nyugodt volt. A menekülők hallgattak.

John nem akarta, hogy túlságosan eltávolodjanak a parttól, s már éppen utasítást akart adni, hogy a part mentén haladjanak, amikor az evező hirtelen megállt a kezében.

A Lottin-fok mögül három pirog bukkant föl, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy üldözőbe vegye őket.

– Nyílt tengerre! Tengerre! - kiáltotta. - Inkább a habokba vesszünk!

A négy férfi a nyílt tenger felé hajtotta a csónakot.

Fél órán át sikerült tartaniuk a távolságot az üldözőktől, de a szerencsétlenek olyan elcsigázottak voltak, hogy erejük egyre lankadt, és a három pirog szemlátomást közelített hozzájuk. Mindössze két mérföld választotta el őket. Semmi módon nem menekülhetnek a bennszülöttek elől, akik hosszú puskákkal voltak fölfegyverezve, s már lőni készültek.

Mit tehetett volna Glenarvan? A csónak végében állva valami álombeli segítséget keresett a látóhatáron. Mit várt? Mit akart? Talán valami előérzete volt?

Tekintete hirtelen fölcsillant, s egy távolba vesző pontra mutatott.

– Hajó! - kiáltotta. - Barátaim! Hajó! Evezzetek! Evezzetek!

A négy evezős egyike sem fordult meg, hogy a váratlanul felbukkanó hajó felé pillantson. Minden evezőcsapás számított. Csak Paganel egyenesedett föl, s látcsövét a megjelölt pontra szegezte.

– Igen! - mondta. - Hajó! Gőzös! Teljes erővel közeledik! Felénk tart! Rajta, bajtársaim!

A menekülők erőre kaptak, s szapora evezőcsapásokkal még fél órán át sikerült megőrizniük előnyüket. A gőzös egyre tisztábban látszott. Már kivehető volt két bevont vitorlájú árboca és gomolygó fekete füstje. Glenarvan átadta a kormányt Robertnek, megragadta Paganel távcsövét, s egy pillanatra sem vesztette szem elől a hajót.

John Mangles és társai nem tudták mire vélni, mikor látták, hogy Glenarvan arca egyszer csak megrándul, elsápad, és a messzelátó kihullik a kezéből.

– A Duncan! - kiáltott fel Glenarvan. - A Duncan és a fegyencek!

– A Duncan! - kiáltott fel John Mangles is.

Ezzel eleresztette az evezőt, és fölugrott.

– Igen! - suttogta Glenarvan megtörten. - Halál mindkét oldalról!

Valóban a jacht volt, nem tévedhettek, a jacht fegyenc legénységével! Az őrnagy nem tudott magába fojtani egy káromkodást. Ez már igazán sok volt a jóból!

A csónak most magára hagyva himbálózott. Hova is irányíthatnák? Merre meneküljenek? Hogyan is választhatnának a bennszülöttek és a fegyencek között?

A legközelebbi bennszülött csónakból lövés dörrent. A golyó Wilson evezőjét találta el. Néhány evezőcsapással a Duncan felé közelítettek.

A jacht teljes gőzzel haladt, és már csak félmérföldnyire volt. Mindenfelől elvágták az útjukat. John Mangles nem tudta, merre tartson, merre meneküljön. A két szerencsétlen, halálra rémült nő térdre hullva imádkozott.

A bennszülöttek pergőtüzet nyitottak; a golyók csak úgy záporoztak a csónak körül. E pillanatban hatalmas dörrenés hallatszott, s a jachtról ágyúgolyó repült el a menekülők feje fölött. Két tűz közé kerültek. Csónakjuk mozdulatlanul állt a Duncan és a bennszülöttek csónakjai között.

John Mangles őrjöngő kétségbeesésében fejszét ragadott. Léket akart ütni a pirogon, hogy szerencsétlen társaival együtt a tengerbe veszejtse magát. Robert fölkiáltott:

– Tom Austin! Tom Austin! Ott van a fedélzeten! Látom! Fölismert bennünket! Kalapjával integet!

John fejszét markoló keze fönnakadt a levegőben.

Újabb ágyúgolyó süvített el a fejük fölött; kettéhasította a legközelebbi pirogot. A Duncanon hatalmas „éljen” harsant.

A rémült bennszülöttek eszeveszetten menekültek a partra.

– Ide! Ide hozzánk! - kiáltotta John Mangles.

Néhány perc múlva mind a tíz menekült, maguk sem tudták, hogyan, miként, de biztonságban a Duncan fedélzetén volt.