Harminc mérföld észak felé

Február 7-én reggel hat órakor Glenarvan jelt adott az indulásra. Az éjszaka folyamán elállt az eső. Az eget apró, szürke felhők takarták, melyek a földtől hárommérföldnyi magasságban elfüggönyözték a napsugarakat. A tűrhető hőmérsékletben nekivághattak az egész napos fárasztó gyalogútnak.

Paganel megállapította a térképen, hogy a Cahua-fokot nyolcvan mérföld választja el Aucklandtől; ez, napi tíz mérföldet számítva, nyolcnapos utat jelentett. Paganel helyesebbnek találta, ha a kanyargós tengerpart helyett inkább a Waikato és a Waipa harmincmérföldnyire levő összefolyása irányába, a Ngarnavahia falu felé igyekeznek. Arra halad az overland mail tracknek¹ nevezett kocsiút, mely a Hawkes-öbölben fekvő Napiertől Aucklandig a sziget nagy részét átszeli. Ezen az úton könnyen eljutnak Drurybe, ahol majd megpihenhetnek abban a kitűnő szállodában, melyről Hochstetter természettudós is megemlékezett.

Az utazók hátukon élelmiszeradagjukkal elindultak, hogy megkerüljék az Aotea-öblöt. Óvatosságból nem távolodtak el egymástól, s töltött karabéllyal a kezükben, ösztönösen szemmel tartották a keleten hullámzó síkságot. Paganel, kitűnő térképét szorongatva, valóságos művészi gyönyörűséggel ismerte fel a térkép apró részleteit.

A kis csapat egy darabig kéthéjú kagylótörmelékből, szépiacsontmorzsalékból álló, nagy mennyiségű vashiperoxidot és vasmonoxidot tartalmazó homokon járt. A földhöz közelített mágnest nyomban elborították volna a csillogó kristályok.

A dagály cirógatta tengerparton néhány tengeri állat hancúrozott; eszükbe sem jutott, hogy elmeneküljenek. A kerek fejű, szélesen domborodó homlokú, kifejező tekintetű fókák szelíden, jóindulatúan nézegették az utazókat. Láttukra könnyen megértette az ember, hogy a mese miért ruházta fel költői tulajdonságokkal a habok e különös lakóit, miért változtatta őket csábító hangú szirénekké, noha hangjuk cseppet sem dallamos. Az Új-Zéland partjain nyüzsgő fókák élénk kereskedelem tárgyai. Olajukért, szőrméjükért vadásznak rájuk.

A fókák közül kitűnt három vagy négy kékesszürke, huszonöt-harminc láb hosszú tengeri elefánt. Ezek a hatalmas vízi emlősök ormányukat meresztgetve lustán elnyúltak a puha fövenyágyon, fintorogva mozgatták hosszú, vastag szálú bajszukat, mely úgy kunkorodott, dugóhúzószerűen, mint a divatos ficsúrok szakálla. Robert érdeklődve nézegette a különös társaságot, majd egyszerre csak meglepetten fölkiáltott:

– Nicsak! Ezek a fókák kavicsot esznek!

Valóban, számos állat mohón falta a part menti kavicsot.

– Az ördögbe is, így igaz! - kiáltott fel Paganel. - Tagadhatatlan, ezek az állatok valóban a parti kavicsokat legelik!

– Különös eledel - mondta Robert -, meg nem is valami könnyen emészthető...

– Nem táplálékul nyelik le, fiacskám, hanem nehezéknek. Így könnyebben merülnek a víz alá. Ha aztán megint kimásznak a partra, minden teketória nélkül kihányják a kavicsot. Nézd, azok ott éppen a vízbe készülnek.

Egy fél tucat fóka hamarosan valóban megindult a tenger felé. Nehézkesen végigvonszolták magukat a parton, majd eltűntek a vízben. Glenarvan azonban nem vesztegethette a drága időt azzal, hogy lesse, mikor térnek vissza és könnyebbülnek meg a fókák; így Paganel nagy bánatára folytatták útjukat.

Tíz órakor néhány hatalmas bazaltszikla tövében reggeli pihenőt tartottak. A sziklák úgy álltak a tengerparton, mint holmi kelta dolmenek.² Egy osztrigatelepre bukkantak, ahol nagy tömegben éltek ezek a puhányok. Apró, és nem is valami jóízű fajta volt. Paganel tanácsára azonban Olbinett izzó parázson megsütötte, s így elkészítve, tucatszámra ették őket.

A pihenő után ismét nekivágtak az öböl partjának. A csipkézett sziklákon, a meredek szirtek csúcsán tengeri madarak csapata bújt meg; hajósmadarak, víziszulák, sirályok, hatalmas albatroszok gubbasztottak mozdulatlanul a hegyes sziklacsúcsokon. Délután négy óráig tíz mérföldet tettek meg minden fáradság és nehézség nélkül. A nők azt kérték, folytassák útjukat alkonyatig. Az út iránya ekkor megváltozott, északra meredő hegyek lábát megkerülve kellett behatolniuk a Waipa völgyébe.

Ameddig a szem ellátott, végtelen mezőségek nyíltak, könnyű séta ígérkezett rajta. A zöldellő mezők szélére érve az utazókat nagy csalódás érte. A fű helyett itt apró, fehér virágú cserjés burjánzott, elkeveredett az Új-Zélandon oly buján tenyésző magas páfrányokkal. Utat kellett vágniuk e szívós szárak között, s ez nem volt kis dolog. Este nyolc órakor azonban mégis megkerülték a Hakaroiata Ranges első magaslatait. Mindjárt tábort is ütöttek.

A tizennégy mérföldes út után joggal gondoltak a pihenőre. Minthogy se szekerük, se sátruk nem volt, így valamennyien a csodálatos norfolki fenyők tövében tértek nyugovóra. Takarójuk volt elég, azokból vetettek hevenyészett ágyat.

Glenarvan szigorú óvintézkedéseket tett éjszakára. Elhatározták, hogy jól felfegyverkezve, párosával őrködnek majd hajnalig. Tüzet nem gyújtottak. A tűzsorompó csak a ragadozók ellen nyújtott volna védelmet, de Új-Zélandban nincsenek vadállatok; sem tigris, sem oroszlán, sem medve nem él ezen a vidéken. Igaz, hogy a bennszülöttek pótolják őket. A tűz csak a két lábon járó jaguárokat csalta volna oda.

Az éjszaka nagyjából jól telt el; csupán a ngamunak nevezett homoki légy kellemetlenkedett fájdalmas csípéseivel, és egy vakmerő patkánycsalád, mely jó étvággyal rágcsálta az élelmiszeres zsákokat.

Másnap, február 8-án Paganel bizakodóbb hangulatban ébredt; már csaknem megbékült Új-Zélanddal. A rettegett maoriknak színét sem látták, s a kegyetlen emberevők még álmában sem fenyegették a földrajztudóst. Közölte is Glenarvannak hogy milyen elégedett.

– Azt remélem - mondta -, hogy ez a kis séta baj nélkül ér véget. Estére a Waipa és a Waikato összefolyásához érünk, s ha ezen a ponton túljutunk, nemigen kell attól tartanunk, hogy bennszülöttekkel találkozunk az aucklandi úton.

– Mekkora utat kell megtennünk - kérdezte Glenarvan -, hogy eljussunk a Waipa és a Waikato összefolyásához?

– Tizenöt mérföldet, vagyis körülbelül annyit, amennyit tegnap gyalogoltunk.

– Ha továbbra is ezeken a véget nem érő bozótokon át kell utat törnünk, akkor bizony csak lassan jutunk előbbre.

– Nem - felelte Paganel -, a Waipa partján megyünk majd tovább, és ott nem kell akadályra számítanunk, könnyű út áll előttünk.

Glenarvan látta, hogy lady Helena és Mary Grant útra készen áll.

– Akkor hát induljunk - mondta.

A nap első óráiban a sűrű bozót még megnehezítette a gyaloglást. Sem szekér, sem ló nem vergődött volna át ott, ahol az utazók átjutottak. Ezért nem is nagyon hiányolták ausztráliai járművüket. Mindaddig, míg kocsiutak nem szelik át ezeket a bozótrengetegeket, Új-Zélandban csak a gyalogosok boldogulnak. A számtalan fajtájú páfrány éppoly makacsul védi a földet, mint a maorik.

A kis csapatnak tehát ezernyi nehézséggel kellett megbirkóznia, míg átjutott a Hakariohata hegy lábainál elterülő síkságon. Még dél előtt elértek a Waipa partjára, s a könnyen járható úton megindultak észak felé.

Elbűvölő völgyben jártak; a bokrok alatt hűvös, tiszta vizű patakok csobogtak. Hooker botanikus szerint Új-Zélandnak kétezer fajta növényét ismerik; közülük ötszáz csak ezen a szigeten terem. Kevés virág van, nem is változatosak; évelő növény is alig akad, viszont annál több a haraszt, a pázsitfűféle és az ernyős virágú növény.

Itt-ott néhány magas fa emelkedett ki a sötétzöld növények közül; a bíborvirágú metrosiderosok, a norfolki fenyők, az ég felé törekvő ágazatú thujafák és az európai rokonaihoz hasonlóan szomorú ciprusféle, a rimu. Valamennyi fa törzsét számtalan páfrányféle lepte el.

A nagy fák ágai között papagájok repkedtek fecsegve; néhány zöld karakiri, piros sávval a begyükön, fekete barkós taupók meg egy kacsa nagyságú, rőt tollú, tarka szárnyú papagáj, melyet a természettudósok „dél Nesztorának”³ neveztek el.

Az őrnagynak és Robertnek el sem kellett távolodniuk társaiktól, hogy elejtsenek néhány, a síkság alacsony bozótjainak tövében tanyázó szalonkát és foglyot. Olbinett, hogy ezzel is időt nyerjen, menet közben kopasztotta meg a madarakat.

Paganelt kevésbé érdekelte a vadak tápértéke, ő egy jellegzetes új-zélandi madarat szeretett volna fogni. A természettudós kíváncsisága elaltatta benne az utazó éhségét. Eszébe jutott a bennszülöttek tui madara, melyet gúnyos vihogása miatt „csúfoló-madár”-nak, fehér nyakkendője és fekete csuhája miatt „plébános”-nak neveznek.

– Ez a tui - mondta Paganel az őrnagynak - télen úgy meghízik, hogy belebetegszik. Nem tud többé repülni. Ilyenkor csőrével fölszakítja a begyét, hogy megszabaduljon a hájtól, és könnyebbé váljon. Nem különös ez, Mac Nabbs?

– Olyannyira különös - felelte az őrnagy -, hogy egy szót sem hiszek belőle!

Paganel, nagy bánatára, egyetlen ilyen madarat sem tudott elfogni, így nem mutathatta meg begyükön a bemetszések nyomát a hitetlen őrnagynak.

Több szerencséje volt egy különös állattal, mely az emberek, kutyák és macskák üldözése elől a lakatlan vidékre menekült, s lassacskán ki is vész Új-Zéland állatvilágából. Robert addig fürkészett, mint valami vadászmenyét, míg két, gyökérből alkotott fészekben egy pár szárnyatlan, farkatlan, hosszú, hajlott csőrű, négy lábujjú tyúkfélére bukkant. Egész testüket fehér toll borította. A különös állatok mintha átmeneti lények lettek volna a tojással szaporodó és az emlősállatok között.

Az új-zélandi kivi volt ez, a természettudósok apterix australisa, mely válogatás nélkül eszik lárvát, rovart, férget vagy magot. Ez a madár csak ebben az országban honos. Európai állatkertekben alig található. Elnagyolt formája, nevetséges mozdulatai mindig felkeltették az utazók érdeklődését. Az Astrolabe és a Zélée nevű hajók nagy óceániai kutatóútja során a Tudományos Akadémia elsősorban azzal bízta meg Dumont d’Urville-t, hogy szerezzen egy ilyen különös madarat. Akármilyen jutalmat is ígért a bennszülötteknek, d’Urville egyetlen élő kivire sem tudott szert tenni.

Paganel, szerencséjén örvendezve, összekötötte a két tyúkot, és vitézül magával is cipelte azzal, hogy majd a párizsi állatkertnek ajándékozza őket. Az örök bizakodó földrajztudós lelki szemével már látta is a csábító feliratot a legszebb ketrecen: „Jacques Paganel ajándéka”.

A kis csapat eközben fáradtság nélkül haladt a Waipa partján. A vidék néptelen volt; bennszülötteknek nyomát sem látták, egyetlen ösvény sem sejtette, hogy emberek laknak erre. A folyó hol magas bozótok, hol hosszan elnyúló homokos partok között hömpölygött. A tekintet egészen a völgyet kelet felé elzáró dombokig szabadon bolyongott. A dombok különös formájukkal, csalóka, ködbe vesző körvonalaikkal hatalmas, özönvíz előtti állatokra, óriási, kővé dermedt cethalakra hasonlítottak. Az egyenetlen tömeg vulkáni eredetre vallott. Új-Zéland a föld belsejében égő tűz munkájának késői terméke. Még ez időben is egyre kijjebb emelkedik a tengerből. Bizonyos pontjai teljes öllel magasodtak húsz év alatt. A tűz még most is ott bolyong a belsejében, meg-megrázza, megrengeti, és nemegyszer ki is csap belőle a gejzírek nyílásán és a tűzhányók kráterein át.

Délután négy órára kilenc mérföldet könnyedén hagytak maguk mögött. Paganel, aki szüntelenül térképét nézegette, közölte, hogy a Waipa és a Waikato összefolyása már ötmérföldnyire sincs. Ott haladt az Aucklandbe vezető út; annak mentén táboroznak majd le éjszakára. A fővárosig vezető ötvenmérföldes utat két vagy három nap alatt megteszik; sőt ha összetalálkoznak a Hawkes-öböl és Auckland között havonta kétszer közlekedő postakocsival, akkor nyolc óra alatt Aucklandbe érhetnek.

– Így ma még a szabadban kell töltenünk az éjszakát - mondta Glenarvan.

– Igen - felelte Paganel -, de azt remélem, utoljára.

– Annál jobb, mert ezek a táborozások kemény megpróbáltatást jelentenek lady Helena és Mary Grant számára.

– Panasz nélkül tűrik - felelte John Mangles. - Hanem ha nem tévedek, Paganel úr, ön valami faluról beszélt a két folyó találkozásánál.

– Igen - felelte a földrajztudós -, itt látható a Johnston-térképen. Ngarnavahia a neve, körülbelül kétmérföldnyire fekszik a két folyó találkozási pontjától.

– Nem tölthetnénk ott az éjszakát? Lady Helena és Mary Grant bizonyára szívesen gyalogolnának még két mérföldet, hogy elfogadható szállodára találjanak.

– Szállodára! - kiáltott fel Paganel. - Egy maori faluban? Nemhogy szállodát, de még fogadót, hitvány csapszéket sem találni ott. Az egész falu mindössze néhány bennszülött viskóból áll. Azt mondom, ne keressünk ott szállást, inkább óvatosan kerüljük ki.

– Megint az örökös félelmei, Paganel! - mondta Glenarvan.

– Jobb félni, mint megijedni a maoriktól, kedves lordom. Nem tudom, milyen viszonyban vannak az angolokkal, hogy a felkelést leverték-e, avagy épp győztesen ért véget; nem tudom, nem éppen a háború kellős közepébe csöppennénk-e. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a magunkfajta emberek pompás zsákmányt jelentenének számukra. Semmi kedvem kényszerűségből megtapasztalni a maorik vendégszeretetét. Jobbnak vélem tehát, ha elkerüljük Ngarnavahia falut, és óvakodunk attól, hogy bennszülöttekkel találkozzunk. Ha majd elérünk Drurybe, ott már más lesz a helyzet, vitéz útitársnőink ott majd kényelmesen kipihenhetik az utazás fáradalmait.

A földrajztudós véleménye győzött. Lady Helena szívesebben töltött még egy éjszakát a szabadban, semhogy veszélyeknek tegye ki útitársait. Sem ő, sem Mary Grant nem kívánta, hogy pihenőt tartsanak, így hát folytatták útjukat a folyóparton.

Két óra múlva a hegyekből lassan alákúsztak az első árnyak. A nap, mielőtt lebukott volna a nyugati látóhatáron, hirtelen támadt felhőhasadékon a földre lövellte kései sugarait. A lenyugvó nap tüze bíborszínbe borította a távoli csúcsokat. Mintha az égitest futó búcsút intett volna az utazóknak.

Glenarvan és társai kiléptek. Tudták, hogy ezen a szélességi fokon milyen rövid az alkonyat, és milyen gyorsan köszönt be az éjszaka. Még a teljes sötétség előtt el akarták érni a két folyó találkozási pontját. A földről sűrű köd szállt föl, s így nehezen találták az utat.

Szerencsére a homályban hasznavehetetlenné vált látást pótolta a hallás. Hamarosan az eddiginél hangosabb csobogás jelezte, hogy ezen a ponton ömlik közös mederbe a két folyó. Nyolc órakor a kis csapat elért oda, ahol torlódó hullámainak harsogása közepette a Waipa elvegyül a Waikatóval.

– Itt van a Waikato! - kiáltott fel Paganel. - Jobb partján ott vonul az aucklandi út!

– Holnap majd meglátjuk - felelte az őrnagy. - Táborozzunk le. Amott azok a sötétben kirajzolódó árnyak, gondolom, valami facsoportot jeleznek, mely talán azért nőtt ott, hogy nekünk menedéket nyújtson. Vacsorázzunk, és menjünk aludni.

– Vacsorázzunk - mondta Paganel -, de csak szárított húst meg kétszersültet, ne gyújtsunk tüzet. Titokban érkeztünk ide, hát igyekezzünk úgy is távozni. Szerencsére a köd eltakar bennünket.

Elérték a facsoportot: valamennyien betartották a földrajztudós szigorú előírásait. Csöndben megették a hideg vacsorát, majd a tizenöt mérföldes gyalogúttól kifáradt utazók mély álomba merültek.