Eden

Most nem volt idő kétségbeesésre: cselekedni kellett. Ha a kemplepieri hidat le is rombolták, mégis át kell jutniuk a Snowyn, meg kell előzniük a Twofold-öbölben Ben Joyce bandáját. Nem vesztegették hát az időt üres szavakkal; másnap, január 16-án, John Mangles és Glenarvan megvizsgálta a folyó állását, hogy előkészítsék az átkelést.

Az eső dagasztotta ár nem apadt le. Leírhatatlan dühvel örvénylett a folyó. Szembeszállni vele biztos halált jelentett. Glenarvan összefont karral, lehorgasztott fejjel, mozdulatlanul állt.

– Megpróbáljak átúszni a túlsó partra? - kérdezte John Mangles.

– Ne, John - felelte Glenarvan, és karjánál fogva visszatartotta a vakmerő fiatal kapitányt. - Várjunk.

Mindketten visszatértek a táborba. Gyötrő aggodalmak közepette telt el a nap. Glenarvan vagy tízszer visszatért a Snowy partjára. Valami merész módját kereste az átkelésnek. De hiába. Akkor sem lehetett volna nehezebb átjutni rajta, ha lávafolyam hömpölyög a mederben.

A várakozás hosszú óráiban lady Helena az őrnagy tanácsait követve gondosan ápolta Mulradyt. A matróz úgy érezte, új erőre kap. Mac Nabbs most már nyugodtan merte mondani, hogy egyetlen nemes szerv sem szenvedett sérülést. Mindössze a vérveszteség gyengítette le a beteget. Minthogy a vérzés elállt, a seb behegedt, már csupán idő és pihenés kérdése volt a teljes gyógyulás. Lady Helena ragaszkodott hozzá, hogy Mulrady foglalja el a szekér elülső fülkéjét. Mulrady szabódott. Leginkább az aggasztotta, hogy sebesülése késleltetheti Glenarvant, s meg kellett ígérniük neki, hogy ha lehetővé válik az átkelés a Snowyn, őt Wilson őrizete alatt itt hagyják a táborban.

Sajnos azonban az átkelés sem ezen a napon, sem másnap, január 17-én nem volt lehetséges. Glenarvan kétségbeesett, hogy itt kell vesztegelniük. Lady Helena és az őrnagy hiába is próbálták megnyugtatni, türelemre bírni. Hogy is lehetne türelmes, mikor Ben Joyce talán éppen ebben a pillanatban érkezik a Duncanra, mikor a Duncan talán éppen most szedi fel a horgonyt, és teljes gőzzel halad, óráról órára közeledik a végzetes partvidék felé!

John Mangles ugyanazt a szorongást élte át mint Glenarvan. Mindenáron le akarta győzni az előtte tornyosuló akadályt; ausztráliai módra széles gumifakérgekből csónakot épített. A könnyű lapokat farudak fogták össze; meglehetősen törékeny alkotmány volt.

18-án a kapitány és a matróz kipróbálta ezt a könnyű csónakot. Mindent megtettek, ami ügyességüktől, erejüktől, bátorságuktól telt. Alig bocsátkoztak azonban a vízre, a csónak máris felborult, s csaknem életükkel fizettek a vakmerő kísérletért. A csónakot magával ragadta az ár; eltűnt. John Mangles és Wilson még tízfonálnyira sem jutott az esőzésektől és hóolvadástól duzzadt, egy mérföld széles folyón.

Így múlt el január 19-e és 20-a is. Az őrnagy és Glenarvan öt mérföldet bejárt a Snowy partján, de nem találtak megfelelő átkelőhelyre. Mindenütt féktelenül sebes volt a viharos ár. Az Alpok déli lejtői ebbe az egyetlen mederbe zúdították minden vizüket.

Le kellett mondaniuk arról, hogy megmentsék a Duncant. Öt nap telt el Ben Joyce távozása óta. A jacht már nyilvánvalóan a parton, a fegyencek kezében van.

Ez az állapot azonban nem tarthatott sokáig. Az időszaki áradásoknak hamar vége szakad, ezért is olyan féktelenek. Valóban: 21-én délelőtt Paganel megállapította, hogy a tetőző ár apadni kezd. Elmondta Glenarvannak megfigyelése eredményét.

– Mit érünk most már vele? - felelte Glenarvan. - Késő.

– Ez azonban nem ok arra, hogy továbbra is ezen a táborhelyen időzzünk - szólt az őrnagy.

– Igaz - felelte John Mangles. - Holnap talán már át is kelhetünk.

– Ezzel talán megmenthetjük a Duncan szerencsétlen legénységét? - tört ki Glenarvan.

– Hallgasson meg, mylord - szólt John Mangles. - Ismerem Tom Austint. Kétségtelen, hogy teljesítette a parancsokat, s mihelyt tudott, útnak indult. De honnan tudhatjuk, hogy vajon a Duncan útra készen állt, mikor Ben Joyce Melbourne-be ért? Hátha a jacht nem szállhatott nyomban tengerre, hátha egy-két napot késlekedett!

– Igazad van, John - felelte Glenarvan. - El kell jutnunk a Twofold-öbölbe. Hiszen mindössze harmincöt mérföldnyire vagyunk Delegète-től!

– Úgy van - mondta Paganel -, ott biztosan találunk majd valami gyors közlekedési eszközt. Ki tudja, hátha időben érkezünk, hogy elháríthassuk a szerencsétlenséget!

– Induljunk - kiáltott fel Glenarvan.

John Mangles és Wilson nyomban nekilátott, hogy nagyobbfajta csónakot építsenek. A legutóbbi kísérlet bebizonyította, hogy a fakéregdarabok nem állnak ellent a vad árnak. John gumifákat döntött ki, s durva, de erős tutajt készített törzsükből. Nagy munka volt ez, nem is végeztek vele a nap folyamán. Csak másnap fejezték be.

Addigra a Snowy szemlátomást leapadt. A rohanó áradat ismét folyóvá változott, de így is nagyon sebes volt a sodra. John azonban azt remélte, hogy ferdézve sikerül majd bizonyos mértékig úrrá lenniük rajta, s átjutnak a túloldalra.

Fél egykor annyi élelmet hordtak a tutajra, amennyit ki-ki elbírhatott a kétnapos úton. A többit a szekérrel és a sátorral együtt otthagyták. Mulrady elég jó erőben volt ahhoz, hogy magukkal vihessék, szépen gyógyult.

Egy órakor valamennyien helyet foglaltak a parthoz erősített tutajon. John Mangles Wilsonra bízta a jobb oldalon elhelyezett evezőfélét, mely arra szolgált, hogy a tutajt a víz sodrásával szemben helyes irányban tartsa. Ő maga a tutaj farában állt, hogy egy durván faragott csáklyával irányítsa az alkotmányt. Lady Helena és Mary Grant Mulrady mellett a tutaj közepén foglalt helyet; Glenarvan, az őrnagy, Paganel és Robert körülvette őket, hogy szükség esetén segítségükre lehessenek.

– Készen vagyunk, Wilson? - kérdezte John Mangles matrózát.

– Igen, kapitány - felelte Wilson, és erős kezével megragadta az evezőt.

– Vigyázz, az ár ellen tarts!

John Mangles eloldozta és erős lökéssel a vízre bocsátotta a tutajt. Mintegy tizenöt ölnyi távolságon át minden rendben volt. Wilson sikeresen evezett az ár ellen. A tutaj azonban hamarosan örvénybe keveredett; sem az evező, sem a kormánylapát nem tudta egyenes vonalban tartani, csak pörgött maga körül. Bárhogy is erőlködött John Mangles és Wilson, a tutaj rövidesen az ellenkező irányba fordult, így az evezőnek sem vehették hasznát.

Bele kellett törődniük ebbe a helyzetbe. Semmi módon nem tudták megakadályozni a tutaj forgását. Szédítő sebesen pörgött az árban. John Mangles sápadtan, összeszorított fogakkal állt, és nézte az örvénylő vizet.

Időközben a tutaj a Snowy közepére sodródott. A kiindulóponttól a víz folyásának irányában mintegy félmérföldnyire eltávolodott. Ott már olyan sebes volt az ár, hogy az örvények is megtörtek, s így a tutaj biztosabban feküdt a vízen.

John Mangles és Wilson ismét megragadta az evezőt, s sikerült rézsútos irányba fordítaniuk a tutajt. Ezzel közelebb kerültek a bal parthoz. Már csak ötvenölnyire voltak tőle, mikor Wilson evezője hirtelen eltörött. A támasz nélküli tutajt magával ragadta az ár. John szembe akart szegülni az árral, kockáztatva, hogy kettéroppan a csáklya. Wilson vérző kézzel segített neki.

Erőfeszítésük végül is sikerrel járt, s a fél óráig tartó átkelés után a tutaj végre a meredek partnak ütődött. Erősen megzökkent, a fatörzsek szétváltak, a kötelek elszakadtak, a réseken bugyogva tört fel a víz. Az utasoknak csak annyi ideje maradt, hogy a part menti bokrokba kapaszkodjanak. Magukkal rántották Mulradyt és az ázott ruhájú nőket is. Mindnyájan megmenekültek, de az élelmiszer nagy része és az őrnagy karabélyának kivételével valamennyi fegyver tovaúszott a tutaj roncsaival.

Átjutottak a folyón. A kis csapat, csaknem minden segédeszköz nélkül, ott állt harmincöt mérföldnyire Delegète-től, a Victoria tartomány ismeretlen, elhagyatott határvidékén. Ez a vidék lakatlan, sem telepesek, sem squatterek nem járnak itt, legfeljebb vad, fosztogató bushrangerek fordulnak meg ezen a tájon.

Elhatározták, hogy nyomban útnak indulnak. Mulrady tudta jól, hogy jelenléte csak zavart okoz, így hát kérte, hagyják ott, egyedül; majd Delegète-ből küldenek segítséget neki.

Glenarvan nemet mondott. Legalább három napba telik, míg elérnek Delegète-be, öt nap kell ahhoz, hogy a partra jussanak, azaz január 26-a előtt semmiképpen sem lesznek ott. A Duncan meg 16-án elhagyhatta Melbourne-t. Mit számított most már néhány órás késedelem?

– Nem, barátom - felelte -, senkit sem hagyunk magára. Készítünk egy hordágyat, s majd fölváltva viszünk.

Néhány gallyas eukaliptuszágból el is készítették a hordágyat, s Mulrady kénytelen-kelletlen ráfeküdt. Glenarvan elsőnek akarta vinni a matrózt. Az egyik végén ő ragadta meg a hordágyat, a másikon Wilson, és útnak indultak.

Milyen szomorú látvány volt ez a menet! Milyen jól indult, és milyen rosszul fejeződött be ez az utazás! Most már nem Harry Grantot keresték. A földrész, melyen nem tartózkodott, melyen nem is volt soha, halállal fenyegette azokat, akik a megmentésére indultak. S mikor majd vakmerő honfitársai a tengerpartra érnek, már a Duncant sem találják ott, hogy visszavigye őket hazájukba.

Csendesen, kínosan telt el az első nap. Tízpercenként váltották egymást, úgy vitték a hordágyat. A matróz társai zokszó nélkül vállalták ezt a fáradságot, melyet még a nagy hőség is súlyosbított.

Este, mindössze ötmérföldnyi út után, egy gumifacsoport tövében pihentek le. Vacsorára a hajótörésből megmentett élelmet fogyasztották el. Ezután azonban már csak az őrnagy karabélyára számíthattak.

Kellemetlen éjszaka volt. Az eső is megeredt. Mintha sohasem akart volna megvirradni. Aztán ismét útnak indultak. Az őrnagynak egyetlen puskalövésre sem volt alkalma. Ez a siralmas vidék a pusztaságnál is elhagyatottabb volt, még állatok sem járták.

Szerencsére Robert túzokfészekre bukkant, s a fészekben egy tucatnyi hatalmas tojásra. Olbinett forró hamuban megsütötte őket. Egy szakadék szélén növő porcsin nevű növénnyel körítve, ez volt az egész ebédjük 22-én.

Az út nehezen volt járható. A homokos síkságot egy spinifex nevű tüskés növény borította, melyet Melbourneben „tarajos sünnek” neveznek. Rongyokra szaggatta a ruháikat, véresre karmolta a lábukat. A bátor nők azonban nem panaszkodtak, példát mutattak, bátran törtek előre; egy-egy szóval, pillantással bátorították a többieket.

Este a Bulla-Bulla hegy lábánál, a Jungalla-patak partján telepedtek le. Sovány vacsorájuk lett volna, ha Mac Nabbsnak nem sikerül végre elejtenie egy mus conditor nevű kövér patkányfélét, melyről úgy mondják, nagyon jó eledel. Olbinett megsütötte, s talán még a hírénél is finomabbnak találták volna, ha akkora, mint egy birka. Azért csak be kellett érniük vele. Még a csontjait is leszopogatták.

Huszonharmadikán a fáradt, de tettre kész utazók ismét útnak indultak. Megkerülték a hegy lábát, majd nagy kiterjedésű mezőkön keltek át, melyeknek füve mintha megannyi halcsontból lett volna. Nem is fű volt ez, hanem valóságos dárdamező, szuronyrengeteg, melyben hol baltával, hol tűzzel kellett utat nyitniuk.

Ezen a napon nem számíthattak ebédre. Kopár, kvarctörmelékkel borított vidéken jártak. Nemcsak az éhség, a szomjúság is kegyetlenül gyötörte őket. Kínjaikat még a hőség is növelte. Glenarvan és társai nem tettek meg többet fél mérföldnél óránként. Ha estig nem találnak élelemre és vízre, elhullanak az úton.

Mikor már semmije sincs az embernek, mikor úgy gondolja, elérkezett a vég, olyankor a véletlen siet segítségére.

A korallszerű fák kelyheiben üdítő italra találtak. Valamennyien csillapították szomjukat, s új erőre kaptak.

Enni azt ették, amit a bennszülöttek, mikor már minden vad, rovar meg kígyó eltűnik a vidékről. Paganel egy kiszáradt patak medrében egy növényre bukkant, melynek kiváló tulajdonságairól gyakran beszélt neki egy munkatársa a Földrajzi Társaságban.

A nardu, egy spórából szaporodó növényfajta tartotta életben egy ideig Burke-öt és Kinget a szárazföld belső sivatagjaiban. Lóherére emlékeztető levelei alatt száraz spóra ült. A lencse nagyságú spórákat két kő között összemorzsolták, s így valami lisztféléhez jutottak. Kezdetleges kenyeret készítettek belőle, azzal csillapították az éhség kínjait. A környéken bőségesen termett ez a növény; Olbinett nagy mennyiséget összegyűjtött belőle, s így élelmük több napra biztosítva volt.

Másnap, 24-én Mulrady már gyalog tette meg az út egy részét. Sebe teljesen behegedt. Delegète város már csak tízmérföldnyire volt, és este már Új-Dél-Wales határán, a 149. hosszúsági fokon pihentek meg.

Néhány óra óta szemerkélt az eső. Semmiféle menedékre nem számíthattak a környéken, de John Mangles egy elhagyatott, düledező favágó kunyhóra bukkant. Be kellett érniük ezzel a nyomorúságos, faágakból összetákolt, zsúpfedeles kunyhóval. Wilson tüzet akart rakni, hogy elkészítsék a narduzkenyeret, ment és összeszedett egy halom száraz gallyat. Mikor azonban arra került a sor, hogy meggyújtsák a tüzet, sehogy sem boldogultak. A nagy timsótartalmú fa nem fogott tüzet. Ez volt az az „éghetetlen fa”, melyet Paganel Ausztrália különös termékei között már megemlített.

Le kellett hát mondaniuk a tűzről, és a tűzzel együtt a kenyérről is, bele kellett törődniük, hogy nedves ruhákban aludjanak. A magas ágak között rejtőző „kacagó madarak” mintha csak a boldogtalan utazókból űztek volna gúnyt.

Az utazók szenvedése már végéhez közeledett. Ideje volt. A két fiatal nő hősies erőfeszítést tett, de erejük óráról órára fogyott. Alig vonszolták magukat.

Másnap hajnalban útnak indultak. Tizenegy órakor felbukkant a Twofold-öböltől ötvenmérföldnyire, a Wellesley grófságban fekvő Delegète város.

A városban hamarosan beszerezték a közlekedési eszközöket. Most, hogy olyan közel jártak a tengerparthoz, Glenarvan szívében új reménység éledt. Hátha késedelmeskedik a hajó, hátha megelőzhetik az elindulását! Huszonnégy óra alatt ott lesznek az öbölnél.

Délben kiadós ebédet ettek, majd postakocsiba szálltak, s öt ló repítette őket tovább Delegète-ből.

A postakocsist fejedelmi borravaló sarkallta, s a gyors jármű a jól karbantartott úton sebesen haladt célja felé. Tízmérföldenként lovat váltottak, de ez két percet sem vett igénybe. Mintha Glenarvan lendülete a postaállomások személyzetére is átragadt volna.

Egész nap, egész éjjel így vágtattak, óránként hatmérföldes sebességgel.

Másnap napkeltekor tompa zúgás jelezte az Indiai-óceán közelségét. Meg kellett kerülniük az öblöt, hogy a parton eljussanak a 37. szélességi foknak arra a pontjára, ahol Tom Austinnak várnia kellett az utazókat.

Mikor előbukkant az óceán, minden tekintet a nyílt tengert kutatta, a messzeséget kémlelte. Lehet, hogy valami csoda folytán ott cirkál a Duncan, akár egy hónappal korábban az argentínai partokon?

Semmit sem láttak. A látóhatáron összeolvadt az ég és a víz. A végtelen óceánon sehol egyetlen vitorlás.

Még egy reményük maradt. Lehet, hogy Tom Austin a Twofold-öbölben horgonyzott le, mert olyan viharos volt a tenger, hogy egyetlen hajó sem lehetett biztonságban ezen a partszakaszon.

– Edenbe! - kiáltotta Glenarvan.

A postakocsi továbbrobogott a jobb felé kanyarodó parti úton, az ötmérföldnyire fekvő kis Eden városa felé.

A kocsi a kikötőbejáratot jelző világítótorony közelében állt meg. Néhány hajó horgonyzott a kikötőben, de egyikük zászlórúdján sem lengett a malcolmi lobogó.

Glenarvan, John Mangles meg Paganel kiszállt a kocsiból, és a vámhivatalba rohant, kifaggatták a hivatalnokokat, megnézték az utolsó napokban érkezett hajók jegyzékét.

Egy hét óta egyetlen hajó sem futott be a kikötőbe.

– Talán még el sem hagyta Melbourne-t! - kiáltotta Glenarvan, aki most már semmiképp sem akarta föladni a reményt. - Talán megelőztük.

John Mangles a fejét rázta. Ismerte Tom Austint. Másodkapitánya sosem késlekedne tíz napig a parancs végrehajtásával.

– Tudni akarom, mi történt! - mondta Glenarvan. - Jobb a bizonyosság, mint a kétség!

Negyedórával később már útban volt a távirat a melbourne-i hajózási ügynökök testületi elnökéhez.

Az utazók azután a Victoria-szállóba hajtattak.

Két óra múlva Glenarvan táviratot kapott. Ez állt benne:

„Glenarvan lord, Eden, Twofold-öböl.

Folyó hó 18-án Duncan ismeretlen rendeltetési helyre távozott.

J. Andrew. S.B.”

Glenarvan kiejtette kezéből a táviratot.

Semmi kétség! A becsületes skót jacht kalózhajóvá lett Ben Joyce kezén!

Így ért hát véget ez az Ausztrálián át oly kedvező kilátásokkal indult út. Úgy tűnt, végleg Grant kapitány nyomát vesztették, s a balsiker a hajó egész legénységének életébe került. Glenarvan lord alulmaradt a küzdelemben, a bátor kutatót, akit az ellene összefogó természeti erők nem bírtak le a pampákon, Ausztrália földjén legyőzte az emberi aljasság.