Aland-Zealand

Ben Joyce nevének említése villámcsapásként hatott. Ayrton hirtelen fölegyenesedett. Kezében revolver. Egy dörrenés... Glenarvant golyó érte; a földre zuhant. Kint puskalövések dörrentek.

Első meglepetéséből felocsúdva John Mangles és a két matróz Ben Joyce-ra akarta vetni magát, de a vakmerő fegyenc már eltűnt, s csatlakozott a gumifaerdő szegélyén szétszéledve várakozó bandájához.

A sátor nem nyújtott elégséges menedéket a puskagolyók ellen. Fedezékbe kellett vonulniuk. Glenarvan csak könnyen sebesült meg; felállt.

– A szekérhez! A szekérhez! - kiáltotta John Mangles.

S azzal lady Helenát és Mary Grantot a szekér vastag deszkafala mögé vonta, ahol biztonságban lehettek.

John, az őrnagy, Paganel és a matrózok megragadták karabélyukat, és készen álltak, hogy viszonozzák a fegyencek lövéseit. Glenarvan és Robert a nőkhöz, Olbinett a védőkhöz csatlakozott.

Mindez villámgyorsan zajlott le. John Mangles figyelmesen leste az erdő szélét. Ben Joyce érkezésére megszakadt a lövöldözés. A fegyverdörgést mély csend követte. A gumifák ágai közt még itt-ott fehér füst lebegett. A magas gastrolobiumbozót mozdulatlan volt. Semmi sem mutatott arra, hogy támadás készül.

Az őrnagy és John Mangles egészen a nagy fákig átvizsgálta a vidéket. Elhagyatott volt a hely. Számtalan lábnyom látszott, a földön félig elégetett gyújtókupakok füstölögtek. Az őrnagy előrelátóan eloltotta, tudta, hogy egyetlen szikra is félelmetes tűzvészt okozhat ebben a száraz erdőben.

– Eltűntek a fegyencek - mondta John Mangles.

– Igen - felelte az őrnagy -, éppen ez nyugtalanít. Szívesebben néznék a szemük közé. Inkább egy tigris a nyílt síkon, mint kígyó a fűben. Vizsgáljuk át a szekér körüli bokrokat.

Az őrnagy és John végigkutatta a vidéket. Az erdő szélétől egészen a Snowy partjáig egyetlen fegyencet sem láttak. Ben Joyce bandája tovarebbent, mint kártékony madárcsapat. Eltűnésük sokkal különösebb volt, semhogy megnyugtatta volna őket. Elhatározták hát, hogy résen állnak. A szekér, valóságos sárban épült erőd, a tábor központja lett; s óránként felváltva egymást, két-két férfi őrködött.

Lady Helena és Mary Grant első gondja az volt, hogy bekössék Glenarvan sebét. Mikor Ben Joyce golyója leterítette a férjét, lady Helena rémülten rohant hozzá. A bátor asszony hamarosan erőt vett aggodalmán, s a szekérhez vezette Glenarvant. Lehúzták a lord sebesült válláról az inget, s az őrnagy megállapította, hogy a golyó csak felszakította a húst, de komolyabb sérülést nem okozott. Sem ideget, sem csontot nem ért. A seb erősen vérzett ugyan, de Glenarvan az ujjait és alsókarját mozgatva meggyőzte barátait, hogy valóban nem súlyos a sérülése. Miután bekötözték, azt kívánta, ne foglalkozzanak többet vele, s így sor kerülhetett a történtek tisztázására.

Az utasok, az őrt álló Mulrady és Wilson kivételével, úgy-ahogy elhelyezkedtek a szekérben. Megkérték az őrnagyot, beszéljen.

Mielőtt elbeszélésébe kezdett volna, az őrnagy előbb közölte lady Helenával mindazt, amit nem tudott, azaz a perthi fegyencek szökését, feltűnésüket a Victoria tartományban, s bűnrészességüket a vasúti szerencsétlenségben. Átadta neki az Australian and New Zealand Gazette Seymourban vásárolt számát, s megjegyezte, hogy a rendőrség díjat tűzött ki a félelmetes bandita fejére, akinek tizennyolc hónapon át elkövetett merényletei szereztek hírhedt nevet.

Vajon hogyan ismerte fel Mac Nabbs a fertálymesterben Ben Joyce-ot? Ennek a titkára volt mindenki kíváncsi, s az őrnagy elmagyarázta.

Találkozásuk első pillanata óta ösztönszerűen gyanakodott Ayrtonra. Néhány jelentéktelen apróság határozott gyanút ébresztett benne. Észrevette, hogy a fertálymester össze-összenézett a Wimerra folyói patkolókováccsal, látta, hogy Ayrton legszívesebben elkerüli a városokat, falvakat, feltűnt neki, hogy milyen makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a Duncant a keleti partra rendeljék; aztán furcsa volt, hogy sorra pusztulnak a gondjaira bízott állatok, s végül úgy találta, hogy a fertálymester egész magatartásából hiányzik az őszinteség.

Határozott vádat azonban nem mert volna emelni ellene, ha be nem következnek a múlt éjszakai események.

Mac Nabbs a magas bozótokban kúszva azoknak a gyanús árnyaknak a közelébe ért, melyek a tábortól félmérföldnyire fölkeltették a figyelmét. A foszforeszkáló növények halványan bevilágították a sötétséget. A földre hajolva három ember vizsgálta a friss nyomokat; az egyikben Mac Nabbs felismerte a black-pointi patkolókovácsot.

– Ők azok - mondta az egyik.

– Igen - felelte a másik -, itt van a lóherés patkó nyoma.

– Ezt követtük Wimerrától.

– Valamennyi lovuk elpusztult.

– Nem kell messzire menni a méregért! Egész lovas hadsereget ki lehetne irtani vele! Hasznos növény ez a gastrolobium!

– Aztán elhallgattak - folytatta Mac Nabbs -, és eltávolodtak. Még nem tudtam eleget. Követtem őket.

Csakhamar újra beszélgetni kezdtek.

– Ügyes ember ez a Ben Joyce - mondta a patkolókovács -, jól kiagyalta ezt a hajótörést, adta fertálymestere! Ha sikerül a terve, akkor megütöttük a főnyereményt! Ördögi Ayrton!

– Nevezd csak Ben Joyce-nak, kiérdemelte ezt a nevet! - felelte egy másik.

– Ekkor a gonosztevők elhagyták a gumifaerdőt - folytatta az őrnagy. - Megtudtam, amit akartam, s azzal a meggyőződéssel tértem vissza a táborba, hogy - ne vegye rossz néven, Paganel - nem minden fegyenc erkölcsét nemesíti meg az ausztráliai éghajlat.

Az őrnagy elhallgatott. Társai némán gondolkodtak.

– Így hát - mondta Glenarvan haragtól sápadtan - Ayrton idecsalt bennünket, hogy kifosszon és legyilkoljon valamennyiünket.

– Igen - felelte az őrnagy.

– Bandája pedig Wimerra óta követett bennünket, és csak a kedvező alkalmat leste?

– Igen.

– Így hát ez a nyomorult nem a Britannia tengerésze? Csak úgy lopta az Ayrton nevet, a matrózkönyvvel együtt?

Minden tekintet Mac Nabbs felé fordult; ő is nyilván elgondolkozott már ezen.

– Ebből a homályos helyzetből csak néhány bizonyosságot lehet kihámozni - mondta változatlan nyugalommal az őrnagy. - Szerintem ennek az embernek valóban Ayrton a neve. Vitathatatlan, hogy ismeri Harry Grantot, és hogy a Britannia fertálymestere volt. A pontos részletek, amelyeket Ayrton előadott, ezt bizonyítják, és a fegyencek előbb elmondott beszélgetése is erre mutat. Ne bonyolódjunk tehát hiábavaló találgatásokba, fogadjuk el, hogy Ben Joyce és Ayrton egy és ugyanaz a személy, azaz a Britannia volt matróza, aki egy fegyencbanda vezére lett.

Vita nélkül elfogadták Mac Nabbs magyarázatát.

– Hát azt meg tudja-e mondani, miért és hogyan került Harry Grant fertálymestere Ausztráliába? - kérdezte Glenarvan.

– Hogy hogyan került ide, nem tudom - felelte Mac Nabbs -, erről még a rendőrség sem tud többet, mint én. Hogy miért van itt? Erre sem tudok válaszolni. Erre a rejtélyre majd a jövő derít fényt.

– A rendőrség még azt sem tudja, hogy Ayrton és Ben Joyce egy és ugyanaz a személy - mondta John Mangles.

– Igaza van, John - felelte az őrnagy -, pedig ez megkönnyítené a nyomozást.

– Eszerint ez a nyomorult bűnös célokkal lépett Paddy O’Moore gazdaságába?

– Kétségtelenül - felelte Mac Nabbs. - Valami rosszat forralt az ír ellen, de aztán jobb alkalom kínálkozott számára. A véletlen az útjába sodort bennünket. Hallotta Glenarvan elbeszélését, a hajótörés történetét; s minthogy vakmerő ember, nyomban elhatározta, hogy hasznosítja a hallottakat. Útnak indult az expedíció. A Wimerránál kapcsolatba lépett egyik emberével, a blackpoint-i kováccsal, és attól kezdve felismerhető nyomokat hagyott maga után. Bandája követett bennünket. Egy mérges növénnyel lassacskán kiirtották lovainkat, ökreinket. Mikor aztán elérkezettnek látta az időt, belevezetett bennünket a Snowy lápjába, majd a vezetése alatt álló fegyencbanda kezére akart juttatni valamennyiünket.

Amit csak tudtak, elmondták Ben Joyce-ról. Múltját felvázolta az őrnagy, s képe most már világosan állt előttük: vakmerő, félelmetes bűnöző. Tisztán látták szándékait, így megértették, hogy a helyzet éberséget követel. A leleplezett banditától szerencsére kevésbé kellett tartaniuk, mint az álruhás árulótól.

A világosan feltárt helyzet azonban súlyos következményekkel járt. Senki sem gondolt még rá. De míg a többiek a múltról beszéltek, Mary Grant a jövőre gondolt.

Elsőnek John Mangles vette észre, milyen sápadt és kétségbeesett a fiatal lány. Megértette, mi játszódik le a lelkében.

– Mary kisasszony! Mary kisasszony! Ön sír! - kiáltott fel.

– Sírsz, gyermekem? - kérdezte lady Helena.

– Apám! - zokogta a fiatal lány. - Asszonyom, az apám!

Képtelen volt folytatni. Valamennyiük agya hirtelen megvilágosodott. Megértették, mi okozta Mary fájdalmát, miért hullik a könnye, miért tolul szívéből ajkára apja neve.

Az áruló Ayrton leleplezése minden reményt meghiúsított. A fegyenc csupán kiagyalta a hajótörést, hogy Glenarvant tőrbe csalja. A fegyencek, kiknek beszélgetését Mac Nabbs kihallgatta, kereken megmondták. A Britannia sohasem szenvedett hajótörést a Twofold-öböl zátonyain! Harry Grant sohasem lépett az ausztráliai kontinensre!

Az irat helytelen értelmezése másodszor vezette tévútra a Britanniát kutatókat!

A gyermekek fájdalmának láttán valamennyien komoran hallgattak. Ki is talált volna vigasztaló szavakat? Robert nővére karjában zokogott. Paganel bosszúsan mormolta:

– Ó, te szerencsétlen irat! Ugyancsak próbára tetted egy tucat derék ember agyát!

Az érdemes földrajztudós haragjában majd szétverte a homlokát.

Eközben Glenarvan az őrt álló Mulradyhoz és Wilsonhoz csatlakozott. Az erdő széle és a folyó között a síkon mély csend uralkodott. Az égbolton mozdulatlan nagy felhők gubbasztottak. A mély kábulatba süppedt légben a legapróbb zaj is tisztán hallatszott volna, a csendet azonban semmi sem törte meg. Ben Joyce és bandája alighanem messzire elvonult, mert a fák alacsony ágain hancúrozó madárcsapatok, a zsenge hajtásokat békésen legelő kenguruk, a magas bokrok között zavartalanul sétáló emupár nyugalma arra vallott, hogy a vadon békéjét nem háborgatják emberek.

– Egy óra óta - kérdezte Glenarvan a két matróztól - semmit sem láttak, semmit sem hallottak?

– Semmit, uram - felelte Wilson. - A fegyencek nyilván több mérföldnyire vannak.

– Úgy látszik, nincsenek elegen ahhoz, hogy megtámadjanak bennünket - mondta Mulrady. - Ez a Ben Joyce alighanem az Alpok tövében kóborló bushrangerek, bozótvándorok közül igyekszik magához illő haramiákat toborozni.

– Könnyen lehet, Mulrady - felelte Glenarvan. - Gyáva fickók ezek. Tudják, hogy jól fel vagyunk fegyverkezve. Szürkülettől kettőzött éberséggel kell őrködnünk! Ó, bárcsak el tudnánk hagyni ezt a mocsaras síkságot, és folytathatnánk utunkat a partvidék felé! De a megáradt folyó utunkat állja. Annyi aranyat adnék egy tutajért, amennyit nyom, csak átvinne minket a túlsó partra!

– Miért nem építteti meg velünk a tutajt, mylord? Fában nincs hiány.

– Nem, Wilson - felelte Glenarvan -, ez a Snowy olyan sebes folyású, hogy nem kelhetünk át rajta.

E pillanatban John Mangles, az őrnagy és Paganel csatlakozott Glenarvanhoz. A Snowy partjáról jöttek, megvizsgálták a vízállást. A legutóbbi esőzés úgy megárasztotta a folyót, hogy az rendes szintjénél egy lábnyival magasabb volt. Rohanó áradat lett belőle, olyan, mint az amerikai hegyi patakok. Nem merészkedhettek erre a robajló, féktelen, partjain örvénylően megtörő vízre.

John Mangles kijelentette, hogy lehetetlen az átkelés.

– De nem időzhetünk itt tétlenül - tette hozzá. - Amit Ayrton árulása előtt meg akartunk tenni, azt most még inkább meg kell kísérelnünk.

– Mit akarsz mondani, John? - kérdezte Glenarvan.

– Sürgős segítségre van szükségünk - felelte John Mangles -, s minthogy a Twofold-öbölbe nem juthatunk el, egyikünknek Melbourne-be kell mennie. Van még egy lovunk. Adja nekem, mylord, és én elmegyek Melbourne-be.

– Nagyon veszélyes kísérlet ez, John - mondta Glenarvan. - Nem is említve az ismeretlen vidéken át vezető kétszáz mérföldes út veszélyét, az ösvényeket és az utat nyilvánvalóan őrzik Ben Joyce cinkosai.

– Tudom, mylord, de azt is tudom, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan. Ayrton vállalkozott arra, hogy nyolc nap alatt visszatér a Duncan embereivel. Én hat nap alatt visszatérek a Snowy partjára. Mit parancsol, mylord?

– Mielőtt Glenarvan döntene - szólt Paganel -, mondanék valamit. Hogy valaki menjen Melbourne-be, az rendben van, de hogy John Mangles vállalja a veszélyeket, az már nincs rendben. Ő a Duncan kapitánya, nem kockáztathatja az életét. Én megyek helyette.

– Igaza van - felelte az őrnagy. - De miért éppen ön menne, Paganel?

– Itt vagyunk mi is! - kiáltott fel Mulrady és Wilson.

– Azt hiszik talán, hogy én megijedek egy kétszáz mérföldes lovaglástól? - kérdezte Mac Nabbs.

– Barátaim - szólt Glenarvan -, ha egyikünknek Melbourne-be kell mennie, a sors döntse el, ki légyen az. Paganel, írja fel a neveket...

– Legalább az önét ne, mylord - mondta John Mangles.

– Miért ne? - kérdezte Glenarvan.

– Nem hagyhatja el lady Helenát, s a sebe sem gyógyult még be!

– Glenarvan, ön nem hagyhatja el az expedíciót - mondta Paganel.

– Nem - szólt az őrnagy -, önnek itt a helye, nem távozhat el.

– Veszélyes útról van szó - felelte Glenarvan -, a kockázatból én is ki akarom venni a részemet. Írja, Paganel. Tegyék az én nevemet is a társaimé közé! Bárcsak az enyémet húznák ki!

Meghajoltak Glenarvan kívánsága előtt. Az ő nevét is elkeverték a többiekével. Sorsot húztak; a véletlen Mulradyt jelölte ki. A derék matróz elégedetten hurrát kiáltott.

– Mylord, útra készen állok - mondta.

Glenarvan megszorította Mulrady kezét. Aztán az őrnagyra és John Manglesre bízta a tábor őrizetét, és visszatért a szekérhez.

Lady Helenának nyomban elmondták, hogy hírvivőt menesztenek Melbourne-be, s hogy Mulradyt jelölte ki a véletlen. Lady Helena szívhez szóló szavakat intézett a derék tengerészhez. Bátor, értelmes, erős és fáradhatatlan embernek ismerték Mulradyt; a sors igazán nem dönthetett volna jobban.

Úgy határoztak, hogy Mulrady este nyolc órakor, a rövid szürkület után indul útnak. Wilson vállalta, hogy előkészíti a lovat. Az az ötlete támadt, hogy leveszi az áruló patkót a ló bal lábáról, s az éjszaka elhullott lovak egyikének a patkójával helyettesíti. Így a fegyencek nem ismerhetik fel Mulrady nyomát, s mivel lovuk nincsen, nem is követhetik.

Míg Wilson ezzel foglalatoskodott, Glenarvan nekikészült, hogy megírja Tom Austinnak a levelet, de sebesült karja zavarta, így megkérte Paganelt, írja meg helyette. A tudós valami fontos gondolatba mélyedt, tudomást sem vett arról, hogy mi történik körülötte. Tudni való, hogy Paganel a szerencsétlen kalandok közben egyébre sem gondolt, mint a helytelenül értelmezett iratra. Forgatta szavait, hogy új értelmet csikarjon ki belőlük; igyekezetébe teljesen belemélyedt.

Glenarvan kérését is csak másodszorra hallotta meg.

– Ó, igen - felelte Paganel. - Szívesen.

S azzal felnyitotta jegyzettömbjét. Kitépett egy tiszta lapot, s ceruzával a kezében várt. Glenarvan a következőket diktálta neki:

„Utasítom Tom Austint, hogy maradéktalanul szálljon tengerre és vezesse a Duncant...”

Mikor Paganel leírta az utolsó szót, tekintete a földön heverő Australian and Zealand-re tévedt. Az összehajtott újság címének csak két utolsó szótagja látszott. Paganel ceruzája megállt, a tudós tökéletesen megfeledkezett Glenarvanról, a levélről, a diktálásról.

– Nos, Paganel? - kérdezte Glenarvan.

– Ó! - kiáltotta a földrajztudós.

– Mi baja? - kérdezte az őrnagy.

– Semmi, semmi - felelte Paganel.

Majd halkabban ezt mondogatta:

– Aland! Aland! Aland!

Fölállt. Megragadta az újságot. Meglobogtatta, s közben alig tudta visszatartani az ajkára toluló szavakat.

Lady Helena, Mary, Robert, Glenarvan csak nézték; mit sem értettek hirtelen izgalmából.

Paganel mintha egyszeriben megőrült volna. Felindultsága azonban nem tartott sokáig. Lassacskán megnyugodott, kihunyt a szemében csillogó öröm, leült a helyére, s nyugodtan így szólt:

– Folytathatjuk, mylord, rendelkezésére állok.

Glenarvan folytatta a levél diktálását, a végleges szöveg így hangzott:

„Utasítom Tom Austint, hogy haladéktalanul szálljon tengerre, és vezesse a Duncant a 37. szélességi fokon Ausztrália keleti partjaira.”

– Ausztrália? - szólt Paganel. - Persze Ausztrália!

Majd befejezte a levelet, s átadta Glenarvannak, írja alá. Glenarvan sebesült kezével üggyel-bajjal aláírta. Paganelnak még mindig remegett a keze a felindulástól, mikor megírta a címet:

TOM AUSTINNAK
A DUNCAN GŐZÖS MÁSODPARANCSNOKÁNAK
MELBOURNE

Majd elhagyta a szekeret; hadonászott, s érthetetlen szavakat dünnyögött:

– Aland! Aland! Aland!