Az Ausztráliai-Alpok

Délkeleten hatalmas akadály zárta el Glenarvanék útját. Az Ausztráliai-Alpok hegylánca volt ez az akadály; a hatalmas, ezerötszáz mérföld hosszúságú sáncfal szeszélyes alakú bástyaközeivel négyezer láb magasba nyúlik.

A nap melege sűrű párafüggönyön át szűrődött a földre. A hőmérséklet tehát elviselhető volt, de a haladás egyre nehezebbé vált a hepehupás talajon. Egyre hullámosabbá lett a síkság felszíne. Itt-ott zsenge, zöldellő gumifával benőtt dombok emelkedtek. Távolabb magasabbra nyúltak a földpúpok, ezek már a nagy Alpok első nyúlványait képezték. Folytonosan hegynek mentek, meg is látszott az ökrök erőfeszítésén, csak úgy ropogott az iga, amint a nehéz szekeret húzták, s hangosan ziháltak, lábukon pattanásig feszültek az inak. A szekér eresztékei fel-felnyikordultak a hirtelen zökkenőkön, melyeket Ayrton, bármilyen ügyes volt is, nem tudott kikerülni. A hölgyek vidáman viselték ezt a kis kényelmetlenséget.

John Mangles és a két matróz százlépésnyire előrelovagolt; a járható utat vagy inkább ösvényeket keresték, mert a talaj egyenetlenségei között, mint megannyi zátonyon a szekér döcögve választotta a legsimább utat. Valósággal hajózott ezen a hullámos földön.

Nehéz, gyakran veszélyes volt az út. Nemegyszer Wilson fejszéjének kellett utat vágnia a sűrű bozótban. A nedves, agyagos talaj kicsúszott a lovak lába alól. Számtalan áthághatatlan akadály, magas gránittömbök, mély szakadékok, gyanús mocsarak kényszerítették kerülőkre az utazókat. Estig alig tettek meg egy fél földrajzi foknál többet. Az Alpok lábánál, a Cobongra patak mentén egy négy láb magas, vidám, piros levelű bokrokkal borított kis síkság szélén ütöttek sátort.

– Nem egykönnyen jutunk át rajta - mondta Glenarvan az esti homályba vesző hegyláncra pillantva. - Alpok! Bizony elgondolkoztatja az embert ez az elnevezés.

– Ne higgyen ennek az elnevezésnek, kedves Glenarvan - felelte Paganel. - Ne higgye, hogy Svájc hegyein kell átkelnünk. Ausztráliában van Grampian, van Pireneusok meg Alpok és Kék-hegyek, akárcsak Európában és Amerikában; csakhogy itt kicsinyített változatban találhatók. Mindössze annyit jelent az egész, hogy a földrajztudósok képzelete véges, vagy hogy egyszerűen kevés a tulajdonnév a hegyek számára.

– Tehát az Ausztráliai-Alpok... - kérdezte lady Helena.

– Afféle zsebbe való hegység - felelte Paganel. - Észre sem vesszük, és már át is keltünk rajta.

– Csak a saját nevében beszéljen - mondta az őrnagy. - Csak szórakozott ember kelhet át egy hegyláncon úgy, hogy észre sem veszi!

– Szórakozott! - kiáltott fel Paganel. - Már nem vagyok szórakozott! Ítéljenek a hölgyek! Vajon nem tartottam-e be ígéretemet, mióta erre a földrészre léptem? Elkövettem valami szórakozottságot? Szememre vethetnek-e bármi tévedést?

– Nem, Paganel úr - mondta Mary Grant. - Most már valóban a legtökéletesebb ember.

– Túlságosan tökéletes! - tette hozzá lady Helena nevetve. - Olyan jól illett önhöz a szórakozottság!

– Ugye, asszonyom? - felelte Paganel. - Ha már egyetlen hibám sincs, olyanná válok, mint bárki más. Remélem tehát, hogy hamarosan elkövetek valami nagy baklövést, melyen majd jót nevethetnek. Ha sokáig nem tévesztek el semmit, úgy érzem, nem teszek eleget annak, amire hivatva vagyok.

Másnap, január 9-én, hiába jósolta az ellenkezőjét a bizakodó Paganel, a csapat csak nagy nehézségek közepette vágott neki az Alpok hágójának. Találomra mentek, keskeny völgyszorosokba nyomultak, melyekről az is kiderülhetett, hogy zsákutcában végződnek.

Ayrton alighanem nagy zavarba került volna, ha egyórás kapaszkodó után az egyik hegyi ösvényen váratlanul nem bukkannak egy nyomorúságos tapre, azaz vendégfogadóra.

– Az ördögbe is! - kiáltott fel Paganel. - Ennek a csapszéknek a gazdája sem gazdagodhat meg itt! Ugyan mire jó itt egy fogadó?

– Hogy útbaigazítsanak bennünket - felelte Glenarvan. - Menjünk be.

Ayrton követte Glenarvant a kocsmába. A Bush-Inn, azaz Bozótkocsma tulajdonosa - ez a név állt a cégéren - durva, visszataszító képű ember volt; alighanem ő volt csapszéke gin-, brandy- és whisky-készletének legszorgalmasabb fogyasztója. Rendszerint csak egy-egy utazó squatter vagy nyáját terelő pásztor tért be hozzá.

A kocsmáros kelletlenül válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. De ez is elég volt ahhoz, hogy Ayrton eligazodjék az úton. Glenarvan néhány koronával fizette meg a kocsmáros „szívességét”. Már éppen kifelé tartott a csapszékből, mikor egy falragaszra lett figyelmes.

A gyarmati rendőrség hirdetménye volt. A perthi fegyencek szökését adta hírül, és vérdíjat tűzött ki Ben Joyce fejére. Száz font sterling jutalmat kap, aki rendőrkézre adja.

– Valóban akasztófára való ez a nyomorult - mondta Glenarvan a fertálymesternek.

– Jó volna elfogni! - felelte Ayrton. - Száz font sterling! Csinos kis összeg! Nem is ér meg annyit.

– A kocsmáros sem valami bizalomgerjesztő - tette hozzá Glenarvan -, hiába teszi ki ezt a falragaszt!

– Nem bizony! - felelte Ayrton.

Glenarvan és a fertálymester visszatért a szekérhez. Arrafelé igyekeztek, ahol a lucknow-i útnak vége szakad. Keskeny völgyszoros szelte át kanyarogva, rézsútosan a hegyláncot. Kapaszkodni kezdtek.

Keserves útjuk volt. Az utazók nemegyszer gyalogszerrel mentek tovább. Segíteni kellett a nehéz szekeret, megtolni a kerekeit, vagy éppen visszatartani, nehogy lerohanjon a meredekebb lejtőkön; ki kellett fogni az ökröket, mert az éles kanyarokban amúgy sem tudták jól húzni a szekeret; kerekei alá támasztékot kellett helyezni, nehogy visszacsússzon. Ayrton nemegyszer a lovakat vette segítségül, pedig azok már magukat is csak nehezen vonszolták fölfelé az emelkedőn.

Talán a hosszú erőfeszítéstől, talán más okból, az egyik ló elhullott. Semmi sem jelezte előre ezt a balesetet, az állat hirtelen összeroskadt. Mulrady lova volt, s mikor a matróz föl akarta segíteni, látta, hogy kimúlt.

Ayrton megvizsgálta a kimúlt állatot, de sehogy sem értette, mitől pusztult el ilyen váratlanul.

– Biztosan valamelyik véredénye szakadt meg - mondta Glenarvan.

– Bizonyára - felelte Ayrton.

– Szállj az én lovamra, Mulrady - mondta Glenarvan -, én majd csatlakozom feleségemhez a szekérben.

Mulrady engedelmeskedett, és a kis csapat folytatta fáradalmas útját. A ló tetemét a hollóknak hagyták.

Az Ausztráliai-Alpok lánca nem nagyon széles, tövénél sem szélesebb nyolc mérföldnél. Ha tehát az Ayrton választotta hágó a keleti lejtőkre vezet, negyvennyolc óra alatt túljuthatnak a magas akadályon. Onnantól aztán egészen a tengerig nem kell áthághatatlan akadályokkal, nehéz úttal számolniuk.

Tizedikén az utazók elérték a hágó legmagasabb pontját, mintegy kétezer láb magasságban. Nyílt fennsíkon álltak; messzire be lehetett innen látni a vidéket. Északra az Oméo-tó vízi madarakkal pettyezett, nyugodt vize csillogott, azon túl a Murray roppant síkságai terültek el. Délen Gippsland zöldellő mezői, aranyban gazdag földjei, magasra nőtt, őserdő jellegű erdei. Ott a természet még ura volt kincseinek, folyóinak, fejsze nem érintette hatalmas fáinak; a ritkán arra vetődő squatterek nem mertek szembeszállni vele. Úgy tűnt, az Alpok lánca két, teljesen különböző vidéket választ el egymástól, s egyikük még megőrizte eredeti vadságát. Lenyugvóban volt a nap, s a vöröses felhőkön átszűrődő napsugarak felvidították a Murray környékének színeit. A Gippsland viszont a hegyek árnyékában bizonytalan homályba veszett, mintha idő előtt éjszakába borult volna az egész Alpokon túli vidék. A két, élesen elválasztott táj határán álló utasok élénken érzékelték ezt az ellentétet, s bizonyos megilletődéssel tekintettek arra a csaknem ismeretlen földre, melyet egészen a Victoria tartomány határáig szelnek majd át.

A fennsíkon táboroztak le, s másnap elindultak lefelé a hegyoldalon. Meglehetős gyorsan haladtak. Útközben szokatlanul vad jégeső lepte meg őket, s az utazók a sziklák tövében voltak kénytelenek meghúzódni. A viharos felhőkből nem jégszemcsék, hanem valóságos tenyérnyi jégtáblák zúdultak alá. Parittyából kilőve sem zuhoghattak volna nagyobb erővel; Paganel és Robert néhány jókora zúzódás árán tanulta meg, hogy okosabb a sziklák tövébe húzódni a jégverés elől. A szekér ponyvája sok helyütt kilyukadt; kevés tető állt volna ellent az éles jégdarabok zuhatagának, melyek közül nem egy a fatörzsekbe ékelődött. Ha csak agyon nem akarták köveztetni magukat, az utazóknak ki kellett várniuk a féktelen jégeső végét. Jó órába telt, míg a csapat ismét nekivághatott a patakokban olvadó jégtől nedves, sziklás lejtőknek.

Estefelé a szekér, noha a zötyögős úton meglazultak eresztékei, korong alakú fakerekein szilárdan állva, nagyra nőtt, magányos fenyők között leereszkedett az Alpok utolsó nyúlványain. A hágó Gippsland síkságaira nyílott. Szerencsésen átkeltek tehát az Alpok hegyláncain. Az utazók a szokásos módon felkészültek az éjszakai táborozásra.

Tizenkettedikén hajnalban a megszokott lendülettel indultak újra útnak. Valamennyien azok voltak, hogy mielőbb célhoz érjenek, vagyis a Csendes-óceánhoz, ahol a Britannia hajótörést szenvedett. Csakis ott, és nem Gippsland elhagyott vidékén kereshetik sikerrel a hajótöröttek nyomát. Ayrton sürgette Glenarvan lordot, üzenjen a Duncannak, hogy jöjjön erre a partvidékre, úgy az utazóknak a kutatáshoz szükséges valamennyi eszköz rendelkezésére állna. Ayrton szerint élni kell az alkalommal, s a közeli Lucknow-ból Melbourne-be vezető úton hírvivőt kell küldeni. Később már nehezebb dolguk lesz, mert nem járnak majd a fővárosba vezető út közelében.

A fertálymester tanácsai ésszerűnek tűntek. Paganel azon volt, hogy elfogadják. Úgy vélte, hogy az adott körülmények között nagy hasznát vehetik a jachtnak, s hozzátette, hogy ha elhagyják a lucknow-i utat, azután nem tudnak összeköttetésbe kerülni Melbourne-nel.

Glenarvan habozott, s talán ki is adta volna a parancsot, amire Ayrton oly makacsul igyekezett rábeszélni, de az őrnagy hevesen ellenezte. Egyre azt bizonygatta, hogy az expedíció nem nélkülözheti Ayrtont, hogy ő az egyetlen, aki ismeri a partvidéket, s hogy ha a véletlen Grant kapitány nyomára vezeti őket, Ayrton mindegyiküknél biztosabban tudja követni a nyomot; végül hogy egyedül csak ő tudja megmutatni a Britannia hajótörésének színhelyét.

Mac Nabbs tehát azon a véleményen volt, hogy változatlanul folytassák útjukat. John Manglesben jó szövetségesre talált, a fiatal kapitány mindenben egyetértett vele. Még azt is hozzátette, hogy Glenarvan utasításai könnyebben eljutnak a Duncanra a Twofold-öbölből, mint ha a hírvivőnek kétszáz mérföldnyi utat kellene megtenni a vadonon át.

Végül is ebben maradtak. Elhatározták, hogy csak a Twofold-öbölből küldenek üzenetet a hajóra. Az őrnagy Ayrtont figyelte. A fertálymester csalódottnak látszott, de mint mindig, most is hallgatott.

Az Ausztráliai-Alpok lábainál elterülő síkság enyhén kelet felé lejtett. Kietlen egyhangúságát csak itt-ott szakították meg hatalmas mimózafa- és eukaliptuszligetek és változatos fajtájú gumifák. A fák alatt a gastrolobium grandiflorum élénk színű virágai borították a földet. Az utat gyakran keresztezték jelentéktelen kis folyók, kákával, orchideával benőtt patakok. Átgázoltak rajtuk. Távolban az utazók közeledtére túzok- és kazuárcsapatok menekültek. A bokrok fölött, rugalmas gumibábok módjára, kenguruk szökdécseltek. A csapat vadászai nemigen gondoltak a vadászattal, nem akarták még jobban kifárasztani lovaikat.

Nyomasztó hőség ülte meg a vidéket. A levegő villamossággal volt tele. Ember, állat megérezte a hatását. Azért csak folytatták az útjukat. A csendet mindössze a fáradt ökröket nógató Ayrton kiáltása verte fel.

Déltől délután két óráig különös páfrányerdőn keltek át, kevésbé elcsigázott utazók nem győztek volna gyönyörködni benne. Ezek a teljes pompájukban álló, fa nagyságú, virágzó növények harminc láb magasra is megnőttek. Lovak és lovasok kényelmesen elhaladhattak a lecsüngő ágacskák alatt; időnként a fás páfrányszárakhoz ütődve meg-megcsörrent egy sarkantyú taraja. A mozdulatlan napernyők alatt kellemes, hűs volt a levegő. Paganel ezúttal sem titkolta érzelmeit; megelégedettségében akkorákat sóhajtozott, hogy hallatára riadt papagájok és kakaduk csapata rebbent fel, s kezdett fülsiketítő locsogásba. A földrajztudós zavartalanul és jó hangosan örvendezett tovább, mikor társai egyszer csak azt látták: meginog a nyeregben, s földre zuhan. Elszédült vajon, vagy tán annál is rosszabb történt, hőguta érte volna a nagy melegben?

Odarohantak.

– Paganel! Paganel! - kiáltotta Glenarvan. - Mi baja van?

– Az a bajom - felelte Paganel, miközben a lábát kiszabadította a kengyelből -, hogy nincs többé lovam.

– Micsoda! Mi történt a lovával?

– Mintha villám sújtotta volna, kimúlt, akárcsak a Mulradyé.

Glenarvan, John Mangles és Wilson megvizsgálta az állatot. Paganel nem tévedett. Lova hirtelen kimúlt.

– Különös - mondta John Mangles.

– Nagyon különös, valóban - mormolta az őrnagy.

Glenarvant gondolkodóba ejtette ez az új baleset. Sehol sem szerezhettek lovat ezen a kihalt vidéken. Ha valami járvány pusztítja az expedíció lovait, nagy nehézségek várhatnak rájuk.

Még be sem esteledett, máris bizonyosnak látszott, hogy járványról van szó. Egy harmadik ló, Wilsoné is kimúlt; s ami még súlyosabb, az egyik ökör is elhullott. Mindössze négy lovuk és három ökrük maradt.

Súlyossá vált a helyzet. A ló nélkül maradt utazók gyalog folytatták az utat. Nem egy squatter járta be gyalogszerrel ezt az elhagyott vidéket. De mi lesz a nőkkel, ha a szekeret is el kell hagyniuk? Meg tudják-e tenni a százhúsz mérföldes utat a Twofold-öbölig?

John Mangles és Glenarvan nyugtalanul vizsgálgatta az életben maradt lovakat. Hátha megakadályozhatják az újabb baleseteket. A vizsgálat sem betegséget, sem elgyengülést nem mutatott ki. A lovak tökéletes, jó egészségben voltak, jól viselték az utazás fáradalmait. Glenarvan azt remélte tehát, hogy a különös járvány nem szed több áldozatot.

Ayrton is így vélekedett, s hozzátette, ő sem érti a lovak hirtelen pusztulását.

Ismét útnak indultak. A szekér sorra fogadta be az elfáradt gyalogosokat. Este, mindössze tízmérföldes út után megálltak, letáboroztak; nyugodt éjszakát töltöttek egy páfrányligetben. A lombok között hatalmas denevérek repdestek; ezek valóban rászolgáltak a „repülő róka” névre.

A következő nap, január 13-a baj nélkül telt el. Az előző napi balesetek nem ismétlődtek meg. Az expedíció minden tagja jó egészségben volt. A lovak és az ökrök derekasan tettek eleget kötelességüknek. Lady Helena szalonjában igen élénk volt a hangulat, sok látogató fordult meg benne. Olbinett buzgón kínálta a frissítő italokat: a harmincfokos hőségben szükség is volt rá. Egész kis hordónyi skót sör, scotch ale elfogyott. Nagy-Britannia legnagyobb emberének kiáltották ki a sörgyáros Barclay et Co.-t, még Wellingtonnál, a hadvezérnél is nagyobbnak, hiszen Wellington sosem készített ilyen kitűnő sört. Ilyen a skót önérzet. Paganel jócskán ivott, és még többet beszélt, de omni re scribili et quibusdam aliis.¹

Jól kezdődött a nap, s úgy tűnt, így is fog végződni. Jó tizenöt mérföldet tettek meg, s maguk mögött hagytak egy dombos, vöröses talajú vidéket. Azt remélték, hogy még aznap este a Snowy, a Csendes-óceánba ömlő jelentős folyó partján üthetnek tábort. A szekér kerekei hamarosan fekete áradványtalajon, buja fűcsomók között szántottak nyomot, majd ismét gastrolobiummezők következtek. Beesteledett, a látóhatáron élesen kirajzolódó ködcsík a Snowy folyót jelezte. Nagy erőfeszítéssel még megtettek néhány mérföldet. Egy kisebb domb mögött, az útkanyarulatban magas szálerdő meredezett. Ayrton hatalmas, árnyékba vesző fatörzsek között vezette a fáradt ökröket; már elhagyta az erdő szélét, mikor a folyótól félmérföldnyire a szekér hirtelen kerékagyig a sárba süppedt.

– Vigyázat! - kiáltotta a mögötte lovaglóknak.

– Mi történt? - kérdezte Glenarvan.

– Megrekedtünk a sárban - felelte Ayrton.

Kiáltással, ösztökélve nógatta az ökröket, de azok csaknem térdig belesüppedtek a sárba, mozdulni sem tudtak.

– Táborozzunk le itt - mondta John Mangles.

– Ez a legjobb, amit tehetünk - felelte Ayrton. - Holnap, mikor kivilágosodik, meglátjuk, mit tehetünk.

– Állj! - vezényelt Glenarvan.

Rövid szürkület után hamarosan leszállt az éj, a hőség azonban nem tűnt el a napfénnyel. Fullasztó pára töltötte be a levegőt. Néhány villám, távoli vihar vakító fénye világította meg a látóhatárt.

Fölütötték az éjjeli táborhelyet. A sárba ragadt szekeret úgy-ahogy elrendezték. Az utazók sátra fölé hatalmas fák lombja borult. Hacsak az eső el nem ered, elviselhető lesz a helyzetük.

Ayrton nagy nehezen kiszabadította a három ökröt az ingoványból. A derék állatok egészen szügyig merültek a sárba. A fertálymester a lovak mellé kötötte ki az ökröket, nem engedte át senki másnak, hogy takarmányukról gondoskodjék. Különben nagy szakértelemmel végezte ezt a munkát, és Glenarvan megfigyelte, hogy ezen az estén a szokottnál is gondosabban bánik velük; meg is köszönte neki, mert mindennél fontosabb volt, hogy az ökrök egészségesek maradjanak.

Közben az utazók hevenyészett vacsorát ettek. A hőség és a fáradság elvette étvágyukat; nem annyira evésre, mint inkább pihenésre volt szükségük. Lady Helena és Mary Grant elköszönt társaitól, és szokott nyughelyére tért. A férfiak közt volt, aki bebújt a sátorba, volt, aki a fák tövében, a kövér fűben nyúlt el, ezen az egészséges vidéken ebből semmi káruk sem származhatott.

Lassacskán valamennyien mély álomba merültek. A csillagokat beborító vastag felhők az eddiginél is sötétebb fátylat vetettek a vidékre. Szellő sem rezzent. Az éjszaka csendjét csak a morepork huhogása verte fel; ez a madár éppen olyan meglepő tisztán hallatta a kis tercet, mint a szomorú európai kakukk.

Az őrnagy rosszul aludt, fárasztó, nehéz álmából tizenegy óra felé fölébredt. Félig lehunyt pillái alól a fák között bolyongó tompa fényt pillantott meg. Olyan volt, mint valami tó fehéren csillogó tükre, s Mac Nabbs először azt hitte, tűzvész veti visszfényét a földre.

Fölkelt, és az erdő felé indult. Nagy meglepetésére ritka természeti tünemény tárult szeme elé. Hatalmas gombamező terült el előtte, az foszforeszkált, a gombák fényt sugárzó spórája világította be a sötétséget.

Az őrnagy cseppet sem volt önző, ezért indult, hogy felébressze Paganelt, hogy a tudós saját szemével láthassa ezt a természeti tüneményt. De hirtelen megtorpant.

A foszforeszkáló fény mintegy félmérföldnyire bevilágította az erdőt, s Mac Nabbsnak úgy tűnt, futó árnyak suhannak az erdő megvilágított szegélyén. Szeme káprázott talán? Vagy érzékcsalódás játszott vele?

Mac Nabbs a földre lapult, és meredten figyelt, most már tisztán látta, hogy több férfi settenkedik a fák között, hol lehajolva, hol fölegyenesedve, mintha friss nyomokat keresnének a földön.

Vajon mit akarnak ezek az emberek? Meg kell tudnia.

Az őrnagy nem habozott; nem riasztotta fel társait, s mint a prérik indiánjai, kúszni kezdett a földön, és eltűnt a magas fűben.