Első díj földrajzból

A vasútvonaltól mintegy kétmérföldnyire a látóhatáron kirajzolódó dombok zárták le a síkságot. A szekér hamarosan szeszélyesen kanyargó völgyszorosokba jutott. A völgykatlanok elbűvölő vidékre vezettek; nem erdőkbe tömörülve, hanem különálló csoportokban, délszaki bujasággal tenyésztek itt a szebbnél szebb fák. A legszebbek közül is kitűntek a kazuárfák, melyek vaskos törzsüket mintha a tölgytől, illatos fürtjeiket az akáctól, zöldes, érdes leveleiket a fenyőtől kölcsönözték volna. Ágaik közül a karcsú banksia latifolia különös kúpalakja meredt elő. A faóriások lekonyuló ágai úgy omlottak alá, mint zöld víz egy szökőkút csordultig telt medencéjéből. A tekintet nem tudta, hol pihenjen meg, csak tétován kalandozott e természeti csodák között.

A kis csapat egy pillanatra megállt. Helena utasítására Ayrton is megállította az ökröket. A szekér hatalmas kerekei már nem kvarchomokban csikorogtak. Hosszú, zöld szőnyeg terült el a fák között; csak néhány kitüremkedés, szabályosan hullámzó talajemelkedés, földkupac osztotta, mint sakktáblát, egyenlő négyzetekre a mezőt.

Paganel mindjárt felismerte, mi ez a zöldellő magányos mező, mely oly költőien felel meg az örök nyugalom helyének. Felismerte a füvel csaknem teljesen benőtt négyzet alakú sírdombokat, melyeket az utas oly ritkán lát Ausztráliában.

– A halottak ligete - mondta.

Valóban, bennszülött temetőre bukkantak; a temető azonban oly hűs, oly árnyékos és oly hívogató volt, úgy felvidították a repdeső madarak, hogy nem ébresztett szomorú gondolatokat. Valóságos Édenkert volt, ahonnan mintha száműzték volna a halált. Mintha az élők számára készült volna. A bennszülöttek által hajdan oly gondosan ápolt sírokat lassacskán beborította a fű. A hódítás messzire űzte Ausztrália egykori lakóit a földtől, melyben őseik nyugosznak; a holtak kertje hamarosan a gyarmatosítók nyájainak legelőjévé válik. Alig van már halottasliget; s a közömbös utazók hányszor meg hányszor tapossák lábbal a sírokat, melyben nemzedékek nyugosznak.

Paganel és Robert társaikat megelőzve a sírok között nyíló árnyas fasorokban haladtak. Beszélgettek, oktatták egymást; a földrajztudós azt állította, sokat tanul az ifjú Granttal folytatott beszélgetésekből. Egy negyedmérföldet sem tehettek meg, mikor Glenarvan látta, hogy megállnak, leszállnak a lóról, s a földre hajolnak. Kifejező mozdulataik után ítélve valami igen érdekes tárgyat vizsgálgattak.

Ayrton az ökrök közé csapott, s a szekér nemsokára beérte a két barátot. Nyomban ki is derült, miért álltak meg, min csodálkoztak. Egy bennszülött gyerek, egy európai ruhákba öltözött nyolcéves fiúcska aludt békésen az egyik pompás banksia tövében. Fajának jellegzetes vonásairól, göndör hajáról, csaknem fekete bőréről, tömpe orráról, vastag ajkáról, szokatlanul hosszú karjairól könnyű volt nyomban megállapítani, hogy a kontinens belső részein lakó bennszülöttek közül való. Az arca azonban nagyon értelmes volt, látszott, hogy a nevelés már felemelte őt a bennszülöttek alacsony műveltségi fokáról.

Lady Helena érdeklődve leszállt a szekérről, s nemsokára az egész csoport körülállta a mélyen alvó kis bennszülöttet.

– Szegény gyerek - mondta Mary Grant -, talán eltévedt a pusztaságban?

– Talán inkább messziről vándorolt idáig, hogy meglátogassa a sírokat - mondta lady Helena. - Bizonyára itt nyugosznak a szerettei!

– Nem szabad magára hagynunk! - mondta Robert.

– Egyedül van és...

Robert nagylelkű mondatát a kis bennszülött mozgása szakította félbe; másik oldalára fordult, de nem ébredt fel. Ekkor valamennyiük döbbenetére felírást pillantottak meg a fiú hátán, e szavakkal:

TOLINE
TO BE CONDUCTED TO ECHUCA
CARE OF JEFFRIES SMITH, RAILWAY PORTER
PREPAID¹

– Ez az angolokra vall! - kiáltott fel Paganel.

– Úgy adnak föl egy gyereket, mint valami csomagot! Mondták ezt már nekem, de nem hittem el.

– Szegény gyerek! - mondta lady Helena. - Vajon abban a vonatban volt, mely a Camden-hídnál kisiklott? Talán odavesztek a szülei, és most egyedül áll a világban.

– Nem hiszem, asszonyom - felelte John Mangles.

– Ez a felirat éppenséggel arról tanúskodik, hogy egyedül utazott.

– Ébredezik - szólt Mary Grant.

A gyermek csakugyan felébredt. Lassacskán kinyílt a szeme, de aztán újra behunyta; bántotta a napfény. Lady Helena megfogta a kezét, a gyerek felugrott, és csodálkozva nézett végig az utazók csoportján. Első percben félelem árnyéka futott át az arcán, de lady Helena jelenléte megnyugtatta.

– Értesz angolul, fiacskám? - kérdezte tőle a fiatalasszony.

– Értek is, beszélek is - felelte a gyermek az utasok anyanyelvén, erősen idegenes kiejtéssel.

Olyasformán beszélt, mint azok a franciák, akik ez Egyesült Királyság nyelvén fejezik ki magukat.

– Hogy hívnak? - kérdezte lady Helena.

– Toliné - felelte a kis bennszülött.

– Ó! Toliné! - kiáltott fel Paganel. - Ha nem tévedek, ez a szó fakérget jelent az ausztráliai nyelvben.

Toliné bólintott, majd ismét csak a nőkre tekintett.

– Honnan jössz, fiacskám? - folytatta Helena.

– Melbourne-ből a sandhursti vonaton.

– Abban a vonatban voltál, amelyik kisiklott a Camden-hídnál? - kérdezte Glenarvan.

– Igen, uraim - felelte Toliné -, de a biblia Istene vigyázott rám.

– Egyedül utaztál?

– Egyedül. Paxton tiszteletes úr Jeffries Smith gondjaira bízott. Sajnos a szegény kalauz odaveszett!

– Senkit sem ismertél a vonaton?

– Senkit, uram, de Isten vigyáz a gyermekeire, nem hagyja őket magukra.

Toliné csendes, szívből jövő hangon beszélt. Mikor Istenről szólt, komolyabbra vált a hangja, szeme csillogott, érezhető volt az ifjú lélek buzgó hite.

Könnyen magyarázható ez a gyermeteg vallási lelkesedés. Toliné egyike volt azoknak a bennszülött gyerekeknek, akiket megkereszteltek, s a metodista vallás szigorú elvei alapján neveltek az angol hittérítők. Nyugodt beszéde, tiszta sötét öltözéke máris kész kispapot csinált belőle.

De vajon hová tart e kihalt vidékeken át, miért hagyta el a Camden-hidat? Lady Helena efelől faggatta.

– A törzsemhez indultam, Lachlanba - felelte. - Viszont akarom látni az enyéimet.

– Ausztráliaiak? - kérdezte John Mangles.

– Lachlani ausztráliaiak - felelte Toliné.

– Apád, anyád él-e? - kérdezte Robert Grant.

– Igen, testvérem - felelte Toliné, és kezét az ifjú Grant felé nyújtotta, akit igen meghatott, hogy Toliné testvérének szólította. Megölelte a kis bennszülöttet, s ezzel máris barátságot kötöttek.

Az utazókat igen érdekelték a bennszülött fiú válaszai, lassan köréje telepedtek, úgy hallgatták.

A nap már lenyugvóban volt a magas fák mögött. Minthogy a hely pihenésre alkalmasnak tűnt, meg útjuk sem volt olyan sürgős, hogy sötétedés előtt még megtegyenek néhány mérföldet, így Glenarvan kiadta az utasítást, hogy üssenek tábort. Ayrton kifogta az ökröket, Mulrady és Wilson segítségével béklyót tett rájuk, és hagyta, hadd legeljenek kedvükre. Olbinett elkészítette a vacsorát. Toliné, noha nagyon éhes volt, csak hosszas szabadkozás után volt hajlandó elfogadni a meghívást. Asztalhoz ültek, a két gyerek egymás mellé telepedett. Robert a legjobb falatokat válogatta ki új barátja számára; Toliné bájos félénkséggel fogadta a kedveskedést.

Azért a társalgás sem lankadt el. Valamennyiüket érdekelte a gyermek sorsa, s kérdezgették. Története egyszerű volt. Toliné sorsa nem különbözött azoknak a szegény bennszülötteknek a sorsától, akiket már kiskorukban jótékonysági intézmények gondjaira bíztak az angol gyarmatokkal szomszédos törzsek. Az ausztrálok szelídek. Nem gyűlölik olyan féktelenül a hódítóikat, mint az újzélandiak meg talán Észak-Ausztrália néhány törzse. Bejárnak a nagyvárosokba, Adelaide-be, Sydneybe, Melbourne-be, és kezdetleges öltözékeikben sétálgatnak az utcákon. Háziipari cikkekkel kereskednek, vadász- és halászkészségeket árulnak, s akad olyan törzsfőnök, aki - nyilván takarékossági szempontokból - szívesen hagyja gyermekét a városban, hogy angol nevelésben részesüljön.

Így tettek Toliné szülei is, akik Lachlanban, a Murray-n túl elterülő hatalmas síkságon élnek. Öt év óta, mióta Melbourne-ben tartózkodott, a gyerek nem látta egyetlen rokonát sem. A kiolthatatlan családi szeretet azonban még mindig élt a szívében, s azért indult el a fáradságos sivatagi útra, hogy viszontlássa az azóta talán már szét is szóródott törzsét, megfogyatkozott családját.

– Miután megcsókoltad a szüleidet, visszatérsz-e Melbourne-be, fiacskám? - kérdezte tőle lady Glenarvan.

– Igen, asszonyom - felelte a fiú, és őszinte gyengédséggel tekintett a fiatalasszonyra.

– Mi akarsz lenni?

– Ki akarom ragadni testvéreimet a nyomorúságból és a tudatlanságból! Tanítani akarom őket! Misszionárius akarok lenni!

A gyermek szájából elhangzó lelkes szavak talán nevetésre ingereltek volna holmi felületes, gúnyolódó embert, de ezek a derék skótok inkább csodálták a máris harcra kész gyermek bátorságát. Paganel is lelke mélyéig meghatódott, s őszinte rokonszenvet érzett a kis bennszülött iránt.

Talán mondanunk sem kell, hogy mindeddig nemigen tetszett neki az európai öltözéket viselő bennszülött. Nem azért jött Ausztráliába, hogy angol divat szerint öltözött bennszülötteket lásson! Azt szerette volna, ha egyszerűen csak a tetoválást viselnék a bőrükön. Ez az illedelmes öltözék megzavarta elképzeléseit. De mikor hallotta, milyen lelkesen beszél a fiú, véleménye megváltozott, s valósággal csodálta.

A beszélgetés végére a derék földrajztudós az ausztráliai gyerek legjobb barátja lett.

Lady Helena kérdésére Toliné elmondta, hogy a Paxton tiszteletes úr vezette melbourne-i elemi iskolába jár.

– Mit tanultok az iskolában? - kérdezte lady Glenarvan.

– Hittant, számtant, földrajzot...

– Ó, földrajzot! - kiáltott fel Paganel, kit érzékeny pontján talált a válasz.

– Igen, uram - felelte Toliné. - A januári szünet előtt első díjat kaptam földrajzból.

– Díjat kaptál földrajzból, fiacskám?!

– Íme, itt van, uram - szólt Toliné, és egy könyvet húzott elő a zsebéből.

Az első lap hátoldalán ez volt olvasható: Első földrajzi díj, Lachlani Toliné számára. Melbourne-i elemi iskola.

Paganelnek több sem kellett! Egy ausztráliai, aki szereti a földrajzot! Jobbról-balról megcsókolta Toliné arcát, akárcsak Paxton tiszteletes úr a díjkiosztás napján. Paganel tudhatta volna, hogy ez nem ritkaság az ausztráliai iskolákban. A fiatal bennszülöttek igen könnyen elsajátítják a földrajzi ismereteket, szívesen foglalkoznak vele, a számtannal ellenben meglehetősen hadilábon állnak.

Toliné nem értette a tudós váratlan gyengédségét. Lady Helena elmagyarázta neki, hogy Paganel híres földrajztudós, s szükség esetén kitűnő tanár is.

– Földrajztanár! - vidult fel Toliné. - Ó! Uram, kérdezzen ki!

– Kérdezzelek ki, fiacskám? - szólt Paganel. - Szívesen! Engedelmed nélkül is erre készültem. Boldog vagyok, hogy legalább megtudom, hogyan oktatják a földrajzot a melbourne-i elemiben!

– És ha Toliné lefőzi, Paganel? - mondta Mac Nabbs.

– Hogyan! - kiáltott fel Paganel. - Lefőzni a francia Földrajzi Társaság titkárát!

Megigazította orrán a szemüveget, kihúzta magát, majd komoly hangon, mint az egy tanárhoz illik, megkezdte a vizsgáztatást.

– Állj fel, Toliné! - mondta.

Toliné azonban már állt, nem állhatott fel jobban. Szerényen várta hát a földrajztudós kérdéseit.

– Toliné, mondd meg nekem, melyik az öt világrész!

– Óceánia, Ázsia, Afrika, Amerika és Európa - felelte Toliné.

– Helyes. Beszéljünk előbb Óceániáról, minthogy most éppen ott vagyunk. Mely részekre oszlik?

– Óceánia részei: Polinézia, Melanézia, Mikronézia és Megalézia. Legnagyobb szigetei: Ausztrália, az angolok birtoka; Új-Zéland, az angolok birtoka; Tasmánia, az angolok birtoka, s az ugyancsak angol birtokban levő Chatham, Auckland, Macquarie, Kermadec, Makin, Maraki és más szigetek.

– Helyes - mondta Paganel -, de hol marad Új-Kaledónia, a Sandwich-szigetek, a Mendana- és a Pomotou-szigetek?

– Ezek a szigetek angol védnökség alatt állnak.

– Hogyan? Anglia fennhatósága alatt? - kiáltott fel Paganel. - Én úgy tudom, hogy éppen ellenkezőleg, Franciaországé...

– Franciaországé?! - képedt el a fiú.

– No lám! - mondta Paganel. - Ezt tanítják nektek a melbourne-i iskolában?

– Igen, tanár úr. Nem így van?

– De, de! Így van! - felelte Paganel. - Egész Óceánia az angoloké, rendben van. Menjünk tovább!

Az őrnagy nagy örömére Paganel félig bosszús, félig ámuldozó képet vágott.

A vizsga folyt tovább.

– Térjünk át Ázsiára - mondta a földrajztudós.

– Ázsia hatalmas földrész - felelte Toliné. - Fővárosa Calcutta. Nagyobb városai: Bombay, Madras, Calicut, Aden, Malacca, Singapore, Pegou, Colombo; a Lacquediva-szigetek, Maldive-szigetek, Chagos-szigetek. Valamennyi angol birtok.

– Helyes, Toliné. Hát Afrika?

– Afrikában két fő gyarmat van; délen a Fokföld, melynek Fokváros a székhelye, és nyugaton az angol telepek, melyeknek fővárosai Sierra Leone.

– Jól feleltél! - felelte Paganel, aki már kezdte érteni ezt a kiválóan, de ugyancsak furán oktatott angol földrajzot. - Algéria, Marokkó, Egyiptom nem szerepel az angol térképeken. Beszéljünk hát egy kicsit Amerikáról.

– Amerika két részre oszlik - folytatta Toliné -, Észak-Amerikára és Dél-Amerikára. Az előbbi: Kanada, Új-Brunswick, Új-Skócia és a Johnson kormányzó igazgatása alatt álló Egyesült Államok angol birtok.

– Johnson kormányzó! - kiáltott fel Paganel. - Ama nagy Lincoln utódja, akit a rabszolgatartás egy vakbuzgó híve ölt meg! Jól van. Jól feleltél. Dél-Amerika meg Guayanával, a Falkland-szigetekkel, a Shetland-szigetcsoporttal, Georgiával, Jamaicával, Trinidaddal együtt szintén az angolok birtoka! Én aztán igazán nem vitatom ezt! Szeretném hallani a véleményedet Európáról, Toliné, azaz nem is annyira a tiédet, mint a tanáraidét.

– Európáról? - kérdezte Toliné, aki nem értette, mitől jött úgy tűzbe a földrajztudós.

– Igen! Európáról! Kinek a birtoka Európa?

– Az angoloké - felelte a gyermek a teljes meggyőződés hangján.

– Természetesen - mondta Paganel. - Már csak azt szeretném tudni, hogyan.

– Európa államai: Anglia, Skócia, Írország, Málta, Jersey és Guernesey szigetek, a Jon szigetek, a Hebridák, a Shetland- és Orkney-szigetek...

– Jól van, Toliné, jól van; de hát nem említetted a többi európai államot, fiacskám.

– Melyeket? - kérdezte a gyermek zavartalanul.

– Spanyolország, Oroszország, Ausztria, Poroszország, Franciaország...

– De hisz ezek csak tartományok, nem államok! - felelte Toliné.

– Ejha! - kiáltott fel Paganel, és lekapta orráról a szemüvegét.

– Igen; a spanyol tartomány fővárosa Gibraltár.

– Csodálatos! Tökéletes! Pompás! Hát Franciaország? Francia létemre szeretném megtudni, hova is tartozom!

– Franciaország angol tartomány - felelte nyugodtan Toliné -; fővárosa Calais.

– Calais! - kiáltott fel Paganel. - Hogyan? Azt hiszed, Calais még mindig angol birtok?

– Minden bizonnyal.

– És hogy ez Franciaország fővárosa?

– Igen, uram, ott székel lord Napóleon, a kormányzó.

Az utolsó szavakra Paganelből kitört a nevetés. Toliné nem értette a dolgot. Vizsgáztatták, ő meg a legjobb tudása szerint válaszolt. Nem ő tehetett arról, hogy válaszai olyan furcsák voltak; különben meg nem is sejtette, hogy furcsák. Azért csak nem jött zavarba, nagy komolyan várta az érthetetlen derültség végét.

– Látja - fordult az őrnagy nevetve Paganelhoz -, nem megmondtam, hogy Toliné lefőzi?

– Ami igaz, az igaz - felelte a földrajztudós. - Ó, hát így tanítják a földrajzot Melbourne-ben? Az elemi iskola tanárai értik a dolgukat! Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Óceánia, az egész világ az angolok birtoka! Az ördögbe is, ilyen ügyes oktatási módszer mellett nem csoda, ha behódolnak a bennszülöttek! Nahát! De mondd csak, Toliné, vajon a hold is angol birtok?

– Az lesz - felelte ünnepélyesen az ifjú bennszülött.

E szavakra Paganel fölállt. Nem tudott megmaradni a helyén. Kedvére ki akarta nevetni magát, negyedmérföldnyire ment a tábortól, s ott várta, hogy elmúljon nevetési rohama.

Glenarvan eközben egy könyvet vett elő kis útikönyvtárából. Samuel Richardson Földrajzi kézikönyv című, Angliában igen megbecsült műve volt ez, mely tájékozottabb a földrajztudományban, mint a melbourne-i tanárok.

– Tessék, fiam - mondta Glenarvan Tolinénak -, fogd ezt a könyvet, tartsd meg. Néhány téves elképzelésed van a földrajzról, nem árt, ha megváltoztatod őket. Őrizd meg ezt a könyvet találkozásunk emlékére.

Toliné szó nélkül átvette az ajándékot, figyelmesen vizsgálgatta, hitetlenkedve csóválta a fejét, s nem tudta rászánni magát, hogy zsebre tegye.

Közben leszállt az éj. Este tíz óra volt. Ideje, hogy pihenőre térjenek, másnap korán kelnek. Robert fekhelye felét Tolinénak kínálta. A kis bennszülött elfogadta.

Lady Helena és Mary Grant visszatért a szekérbe, az utazók elnyúltak a sátorban, Paganel ki-kitörő nevetése elvegyült a vadszarkák lágy, mély dalával.

Másnap reggel, mikor a napsugár felébresztette az utazókat, hiába keresték az ausztráliai gyereket. Toliné eltűnt. Mielőbb Lachlan vidékére akart érni? Vagy Paganel nevetése bántotta meg? Ki tudja?

Ébredéskor lady Helena üde mimózacsokrot talált a keblén; Paganel meg Samuel Richardson kézikönyvére bukkant a kabátja zsebében.